V. fejezet
Bogár a borostyánban
Akár a bogár, beleragadva a borostyánba. Ez a gondolat, ez az érzés cikázott rajta keresztül, amikor azokba az aranyló, folyékony mézhez hasonlatos szemekbe pillantott, mielőtt egy nemrég lelkifurdalás – lélek híján jó vicc! – nélkül meggyilkolt fiú (vagy valami más) bőrébe bújva megcsókolta azt, akit a világon a legjobban gyűlölt. Gyűlölte, amiért az volt, aki; és gyűlölte, amiért az illata a szikrázó, nyári napsütésben ringatózó búzamezőre, az íze pedig színpompás virágok édes nektárjára emlékeztette – olyan gyönyörű de egyben múlandó dolgokra, amik egy röpke pillanat alatt elillannak, elenyésznek, és átható bűzzel kevert maró keserűség marad csupán utánuk. Az öröklét szeretettelen magányának végtelen gyötrelme, amire kizárólag az hozhat enyhülést, ha bosszút állhat azon, aki erre kárhoztatta; aki életre hívta, majd egyszerűen magára hagyta.
A homonculusoknak nincsen lelkük, Envy. Nem tudnak szeretni. Nem érdemes őket szeretni. Ezért ment el… ezért feledkezett meg rólad… mert nem talált méltónak a szeretetére…
Miután Dante elárulta, hogy Hohenheim meghalt, hogy megszűnt a teste, a lelke és a szelleme közt az összeköttetés, Envy éktelen haragra gerjedt, és legszívesebben mindent megsemmisített volna maga körül. Mély krátereket ütött öklével a padlóba, ügyet sem vetve a fizikai fájdalomra – amit más esetben igyekezett elkerülni –, mert lényegesen nagyobb fájdalom tombolt az elméletileg nem létező lelkében. Hiszen neki kellett volna megölnie. Neki! Neki! NEKI! Ő volt hivatott arra, hogy elpusztítsa azt a rohadékot, Mestere azonban elvette tőle a lehetőséget – hogy felajánljon helyette egy másikat.
Amint tudod, a fiai még élnek. Náluk van a Bölcsek Köve, de ezzel nyilván tisztában vagy. A végén vissza fognak kapni mindent, amit elvesztettek. Ugye milyen mesébe illő? Az a kettő, akit szeretett, boldogan élhet, míg te… Hozd el nekem a Követ, és azt csinálsz a másikkal, amit akarsz… amit csak akarsz. Rá ugyanis nincs szükségem…
Korrektül hangzott, mondhatni egyenértékű cserének – már amennyiben bármelyikőjük is hitt volna abban az alkimista badarságban. A felnőtt a felnőttön torolja meg a sérelmeit – elvégre Hohenheim Dantét is ugyanúgy elhagyta –, a "gyerek" meg a gyereken.
Legnagyobb meglepetésére a feladat teljesítése szinte semmiféle nehézségbe nem ütközött, így hamarosan közölhette Mesterével, hogy a "csomag", azaz a Bölcsek Kövévé vált Alphonse Elric, az egyik emeleti szobában, megkötözve várja. Ez némi elégtétellel töltötte el, bár valami másra, valami sokkal felemelőbbre számított; ám ezt rövid gondolkozást követően betudta annak, hogy a fiatalabb fivért, a naivitás – szó szerint – páncélos lovagját mindig is egyfajta járulékos veszteségnek tekintette. Olyasvalakinek, aki majdhogynem önhibáján kívül csöppent bele az eseményekbe, akit akár ártatlan áldozatnak is lehetne nevezni – ha az emberek között léteznének ártatlanok –, akit már-már megsajnált, amiért annak a borsóagyú zabagépnek a gyomrában fogja végezni, és akinek az elcseszett sorsáért közvetve a saját apja, és közvetlenül a saját bátyja felelős. Micsoda családi tragédia! Szánalmas…
Edward Elric viszont pontosan olyan, mint Hohenheim – vagy rosszabb; vagy egy fokkal jobb. Mert nem elég, hogy önmagát felsőbbrendűnek képzelvén, a szeretetnek nevezett maszlag jegyében megszegte a legnagyobb tabut, és a természet törvényei ellenében, humán transzmutációt végrehajtva megpróbált feltámasztani egy embert, határtalan szeretetében ugyanúgy nem törődött a saját teremtményével, akárcsak az apja, és ugyanúgy a mérhetetlen szeretet vezérelte, amikor elpusztította azt, amit, jobban mondva, akit létrehozott. Bizonyos megközelítésből, valami kifacsart logika mentén ez is egyfajta módja a felelősségvállalásnak és a gondoskodásnak – még ha teljesen más motiválta is: ezt kellett tennie, hogyha életben akart maradni.
Azok az emlékek nem valódiak, Envy. Csak az alkimista érzelmeinek kivetülései; azé az alkimistáé, aki megalkotott. Hohenheimé. A halála után ez a lenyomat lassacskán elhalványul majd, ha nem ragaszkodsz hozzá túlságosan… és szabad leszel…
Hohenheim halott – az egész tehát már csak idő kérdése. Hamarosan tovatűnik a hamis, az illúzió, a gyarló, gyenge, visszataszító emberi tényező; minden, ami megbéklyóz, gúzsba köt, és nem engedi kibontakozni a mindenek felett álló tökéletességet. Aki nem véli ismerni, milyen volt valakihez tartozni, milyen volt szeretettnek lenni, az nem retteg a magánytól, nem vágyik a boldogságra, nem irigyli a megvetendők örömét, és nem tesz meg bármit azért, hogy szeressék.
A homonculusok nem emberek, Envy. Ha történik veled valami, majd készítek helyetted egy másikat… egy jobbat.
Jobbat… Ő maga lesz ez a jobb: egy homonculus, akinek nemcsak lelke, hanem talmi, törékeny tüneményekből táplálkozó, kínt és szenvedést okozó, nem igazi, csupán mesterségesen beleplántált érzelmei sincsenek. E folyamatot remélhetőleg meggyorsítja, ha – mivel megfosztódott attól az esélytől, hogy őt magát saját kezűleg intézze el – tönkreteszi annak a szemétládának a gyerekeit. Hogyha pedig nem gyorsítja meg? Nos, az se baj.
Eleinte úgy gondolta, eljátszadozik egy kicsit azzal a minden lében kanál mitugrásszal, fölhecceli – amikor kipirult arccal üvöltözik, akkor úgyis olyan… szórakoztató –, aztán egyszerűen megöli. Csakhogy, miközben hallgatta a felügyeletére bízott páncélba zárt jóhiszeműség idegesítő locsogását, rájött, hogy a gyors halál túl csekély büntetés lenne. Az ifjabb Elricet Gluttony szedi darabokra – ő meg ugyanazt teszi az idősebbel. Megtöri, szétzúzza, cafatokra cincálja a lelkét, majd, amennyiben lehetséges, újra összerakja, és kezdi az egészet elölről, míg nem látja kicsordulni a könnyeit; míg Edward Elric meg nem szűnik az lenni, aki; míg nem könyörög a megváltó halálért, elveszítve a kitartását, a küzdőszellemét, az élni vágyását – és ezzel együtt önmagát.
Igaz, konkrét terve erre vonatkozóan akkor még nem volt, azt azonban tudatosította, mélyen az elméjébe véste, hogy a törpeméretű aranyhaj immáron az ő tulajdonát képezi: tényleg bármit csinálhat vele, amit akar, más valaki ellenben nem bánthatja sem szavakkal, sem tettekkel, még csak csúnyán se nézhet rá, sőt, az a legjobb, ha egyáltalán rá se néz. Mindazonáltal mérget mert volna venni arra – ártani mondjuk különösebben nem ártott volna neki –, hogy a pöttöm bébibogyó a drágalátos öcsikéje után fog jönni, hiszen tutujgatta a szerencsétlent, ha kellett, ha nem.
Váratlanul valami furcsaságot észlelt – ahhoz hasonlatosat, mint amikor megnyílik a kapu –, de képtelen volt beazonosítani a forrását, gyaníthatóan a Kő miatt, ami még az ő érzékeit is némileg összezavarta; ezért Páncél Alphonse bosszantó nyekergésével ("Most meg hová mész? A bátyó az? Ne merészeld bántani!") nem törődve elindult, hogy megvizsgálja az anomáliát. Néhány lépés megtételét követően aztán, mihelyst eléggé eltávolodott a Bölcsek Kövétől, más dolog vonta magára a figyelmét: a bálteremben alkímiázgattak, mégpedig Dante és Edward. Ezer közül is felismerte volna mindkettejüket.
Leszáguldott a lépcsőn, és közben az a gondolat, az a tiltakozó kiáltás toporzékolt az agyában, hogy nem fogja hagyni; még egyszer nem, hogy a Mester megfossza őt jogos bosszújától – a legutolsó sansztól. Alighogy leért, látta, amint a kapu kitárul, így maga sem tudván, mit ordibálva, és az addigi tempóján egy szemernyit sem lassítva követte a mélynövésű alkimistát a valahová vezető átjáróba annak ellenére, hogy az egész bensője azt sikoltozta, hogy valami elképesztően gigantikus baromságot művel…
Az átkelés majdnem annyira megviselte, mint a másikat – de legalább mindketten túlélték. Egyrészről imponált, hogy még egy ilyen kétségbeesett lépésre is hajlandó volt, csak azért, hogy meglóghasson előle, másrészről viszont meglehetősen felmérgelte, amiért kis híján sikerült elinalnia, ráadásul magával rángatta erre a nem tervezett kiruccanásra.
Először megpróbálta, képes-e alakot váltani, észrevétlenül módosítva egy kicsit az egyik testrészén – elvégre sejtelme sem volt arról, hol vannak, mint ahogy arról sem, hogy bóklászol-e bárki is a környék különös fáinak rejtekében. Ezután feltette azt az ominózus kérdést, ami a hollétükre vonatkozott, és ami egy hatalmas üvöltözéscunamit eredményezett – hogyan férhet egy ilyen apróságba ekkora vehemencia, valamint ekkora hangerő? –, minden valószínűség szerint azért, mert acélmitugrásznak szólította az Edward helyett; és közben egy újabb kérdés is felmerült benne, miszerint: miért pont a réges-rég elsüllyedt Xerxész birodalmának nyelvén vívnak verbális küzdelmet egymással.
Ez utóbbit rögtön meg is válaszolta magának: valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ugyanis az eddigieknél némileg élénkebbnek érezte a feledni vágyott emlékillúziókat, így alighanem automatikusan annak az illetőnek az anyanyelvén szólalt meg, akit anno Hohenheim transzmutálni kívánt. Minden valamire való alkimista olvasta és beszélte – jelen esetben inkább rikácsolta – ezt a nyelvet, az alkímia ősi nyelvét; Edward Elric pedig a legjobbak közé tartozott.
Mindemellett határozottan érdekesen, mondhatni már-már izgatóan nézett ki arcán a harag lángrózsáival, és Envyben ekkor kezdett körvonalazódni egy kifejezetten izgalmas ötlet; a Kő-mizéria miatt mostanában egyébként is eléggé elhanyagolta a testi örömöket. A mondás szerint, valamint az előzetes és sokrétű tapasztalatai alapján kis ember nagy bottal jár – bár lehet, hogy az egész csak viszonyítás kérdése, a fene se méregette –, ezen kívül az sem mellékes, hogy a falatnyi cukorborsó nem egy rondaság, mi több, elég vonzó. Nem is értette, miért nem jutott ez eddig az eszébe, ha más nem akkor, amikor Dante az "azt csinálsz a másikkal, amit akarsz…" dolgot említette.
Ebből a szempontból az, hogy gyűlölte, a legkevésbé sem számított; végül is az emberek iránt alapjában véve így érzett, szóval amennyiben ez bármikor is kizáró ok lett volna a szexpartnerei kiválasztásánál, úgy maximum önmagát találta volna megfelelőnek; ami létezésének közel négyszáz éve alatt egy idő után baromi unalmassá vált volna. A helyzet izgalmát fokozandó úgy vélte, a minimanó ellenkezni fog – az elején legalábbis biztosan –, ami a korábbi viszonyukat tekintve érthető, másrészről viszont sértő is egyben.
Mielőtt még túlontúl meglódult volna a fantáziája azzal kapcsolatosan, hogy mi mindent fog vele művelni nemsokára, a mélynövésű alkimista hirtelen elhallgatott, majd az események olyan fordulatot vettek, amelyek egy időre elterelték Envy gondolatait. Először is egy újabb provokatív szópárbaj révén kiderült, hogy a feltételezéseivel ellentétben nem is Edward, hanem az a hazug, szemét, mocskos ribanc Dante nyitotta meg a kaput; mely információn igazából meg sem kellett volna lepődnie, mivel megközelítőleg egyetlen ujján meg tudta volna számolni, hogy hányszor nem vágta át a vén kurva. Amennyiben pedig mindez nem lett volna elegendő a kiakadáshoz, néhány másodperc múltán valaki xingi nyelven dísznövénynek nevezte; amiért már alapból keserves kínhalált érdemelt volna.
A levegőben lebegő idegen szép volt. Nem. Ezt ezzel az egy szóval nem lehetett elintézni, tehát… A levegőben lebegő idegen mesébe illően álomszép volt, lenyűgözően gyönyörű, és körüllengte valami nem evilági… valami veszedelmes… sötétség. Összehúzott szemekkel fürkészte, megpróbálva kitalálni, miféle lény lehet – azt biztosra vette ugyanis, hogy nem ember, legalábbis nem a hivatalos definíció értelmében –, miközben jól palástolt döbbenettel konstatálta, hogy ha akarna, sem lenne képes alakot váltani. Az acélmütyür bezzeg mindebből semmit nem vett észre, mivel elkerekedett szemekkel, valamint tátott szájjal bámulta a jövevényt – épphogy el nem csöppent a nyála. Felháborító! Fel-há-bo-rí-tó! Hogy merészeli?! Őt miért nem bámulta meg ennyire sohasem?!
A később Zoisite néven bemutatkozó "xingi alkimistamester" sorsa igazából abban a pillanatban megpecsételődött. Az már nem sokat rontott a kilátásain, hogy a tenyérbemászó (mű)bűbájossága mögött bújtatottan folyamatosan sértegette, lenézte, páros lábbal tiporva az önérzetébe – akárha valamiféle alsóbbrendű teremtménynek, visszataszító pondrónak tartaná. Hogyha valóban maga lett volna a megtestesült kedvesség, és nemcsak mímelte volna, akkor sem maradhatott volna életben. Konkurenciát jelentett – és azt nem tűrhette.
Mindemellett kételkedett abban, hogy tényleg Xingben vannak, és gyanakvása nőttön-nőtt. Annak idején kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem másfél évszázad alatt keresztül-kasul bejárta a birodalmat Hohenheim nyomai után kutatva – meg puszta kedvtelésből kirobbantva egy-egy felkelést, balhét, csetepatét, akármit –, de sosem botlott bele ilyen furcsa kinézetű erdőbe. Efölött úgy önmagában alighanem elsiklott volna, elvégre az az ország hatalmas.
Olyan alkimistáról viszont, aki mindenféle fizikai kontakt nélkül, ráadásul fájdalommentesen képes annihilálni egy homonculus adottságát, a büdös életben nem hallott, holott találkozott már egy s mással. Dante kísérletezgetett ugyan vele – pontosabban rajta –, hogy minél közelebb kerüljön a tökéletes homonculus megalkotásához, sokra azonban ezen a téren nem jutott.
Ami pedig a legtöbbet nyomott a latban, az az volt, hogy habár érzékelte a fiú köré láthatatlan hálót szövő rezgéseket, azok még csak véletlenül sem hasonlítottak a transzmutációk közelében tapasztaltakra. Egy kissé megingatta ugyan, hogy Zoisite látszólag ismerte az Uroborosz tetoválás jelentését, ám az alig észrevehető kézmozdulata, amivel valószínűleg a társának jelzett, arra utalt, hogy csak találgat – mondjuk azt nagyon jól csinálta –, és voltaképpen mindössze nagyvonalakban van bármiféle fogalma az alkímiáról meg a homonculusokról.
Néhány pillanat múltán az a behatárolhatatlan jelenség, ami a képességét korlátozta, megszűnt, Envy mégis arra a döntésre jutott, hogy kivár a támadással. Egyrészt sejtelme sem volt arról, hogy a fiú tud-e mást is – valami hatásosabbat és halálosabbat – a lebegésen kívül, másrészt arról sem, hogy a másik, az a bizonyos segítőtárs, akinek intett, tényleg eltűnt-e, vagy csupán figyel a távolból. Harmadrészt úgy vélte, egy esetleges küzdelemben a, ha másként nem, legalább a tehetség terén kimagasló Acélalkimista – akit a kis tetkós blöff szemmel láthatóan teljesen megvezetett – hamarabb állna egy alkimistának hitt idegen pártjára, mint egy homonculuséra. Márpedig annak kétségkívül nem lett volna jó vége; és a mitugrászt egyelőre nem állt szándékában megölni. Azt viszont még kevésbé akarta, hogy valaki más ölje meg – meg kellett tehát védenie.
Furcsa gondolat volt. Meglehetősen bizarr. Ekkor állt azonban össze benne az a koncepció, amely mentén totálisan megsemmisítheti Edward Elricet. Elcsábítja. Oltalmazza. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen, hogy beférkőzzön a bizalmába, hogy megszerettesse magát vele. Segít neki kideríteni, hogy hol vannak, és abban is, hogy visszajussanak a Központi Városba. Talán még az életét is megmenti. Aztán a végén… a leges-legvégén beledöfi a tőrt a szívébe, és a biztonság kedvéért meg is forgatja néhányszor. Hogy a halála előtt még érezze, milyen az, amikor cserbenhagyják és elárulják.
A homonculusoknak nincsen lelkük, Envy. Nem tudnak szeretni. Nem érdemes őket szeretni.
Az ostoba kis rovarok hajlamosak arra, hogy összetévesszék az édes, tápláló, illatos mézet a fák hasonló színű, ragacsos nedvével, a gyantával, ám amikor szabadulnának, már késő; a viszkózus folyadék, lassacskán megszilárdul – ebben a formájában borostyánnak nevezik –, kitűnő állapotban konzerválva kínok között elpusztuló áldozatait. Ez a szomorú sors vár a mézszín szemű Edward Elricre is. Ő maga: a bogár a borostyánban.
|
