Miféle ember az, aki egész életét büszkén éli le, még, ha az évek száma alig tartott harminckettőnél? Miféle ember az, aki felemelt fejjel jár és gerince egyenes, tartása magabiztos és örökké határozott? Miféle ember az, akinek bátran elmondott véleménye és megtartott elvei vannak? Miféle ember az, aki saját belátásához hűen cselekszik?
És miféle ember az, akinek végül túl sok lesz a világ, s egyszerűen összeroppan a terhek alatt? Miféle ember az olyan, aki az előbbi szemével a tükörbe bámulva farkasszemet néz az utóbbival?
Fiora Laurent nem tudta a választ, nem tudott akkor semmit sem, mikor már végre kiapadtak könnyei és enyhült a remegése, s körülnézve Ahrinak csak hűlt helyére bukkant ott; a magányosan álló erdei lakban. Valor vacogott még a kinti hóvihar mínuszaitól, a kimerültségtől, az éhségtől, a zaklatottságtól.
Fiora összeszedte magát, és, mert az egyetlen dolog, amiben jó volt, az a magabiztos cselekvés, hát megmosta az arcát, de hagyta, hogy a tükörből pimaszul visszasandító arcról vízcseppek hulljanak alá. Fiora csitítgató szavakat suttogva a mesterséges fészekbe rakta Valort, betakarta Quinn egyik sáljával, majd ételt hozott neki, mert a határozottság volt az egyetlen elviselhető vonása. Fiora levelet írt a gárda parancsnokának, igazán, az egyetlen embernek, aki ott felette ált, mert a határozott intézkedés volt az, ami biztonságérzetet adott neki. Fiora meg volt győződve róla, hogy Ahri teljesen szentimentális ösztönlényi impulzusaira hallgatva azonnal Quinn keresésére (és, ha szükséges, megmentésére) indult.
De mégis miféle ember az olyan, aki bármely más, reális reakció helyett összeomlik?
Fiora a bejárati ajtó mellett álló tükörbe nézett, ám a visszabámuló nőtől választ nem kapott, csak néma szemrehányást. Az első útja a Laurent család saját rezidenciájába vezetett, másodjára a lovakhoz, utoljára felszerelésért és valutáért. Harmadik napja volt a vészhírnek, Fiora lelke két napja sajgott az ürességtől és zsibbadt a kérdésektől.
Miféle ember az, akinek a szíve két másikért szakad meg? Miféle ember az, akinek napok alatt sem fogy az útja? Miféle ember az, akit, ha kell, sem repít a szél és segít a szándék?
Fiora fehér csődör hátán indult el. A jószág két hétig is jól szolgálta, meglehet elvitte volna a Runaterra peremére, s talán repült volna vele tovább az égen, csillagport verve patájával a végtelen térbe. Azonban a kezes ló, melyet Fiora úgy szeretett, s melynek oly' hálás volt, makrancos lett a Noxus határán futó erdős vidéken. Fiora kezében nem voltak hírek, pletykák, remény. Fiora testét nem szolgálták ki ösztönök vagy segítséget sugdosó megérzések a vadonban. A párbajhős semmit sem ért ezen az úton, lóháton, megfáradt katonai táborokban, elcsípett futárok szemében. Mit sem jelentett a neve, a becsülete, a kicsinyes büszkeségből vívott viadalok tőrje, a gárdában forgatott muskéta. Hallott történeteket felsőbb körökben, és már bánta, hogy nem figyelt oda; barátságokról a frontvonalban, bevetési elképzelésekről, csapda gyanúkról. Igen, eljutottak pletykák hozzá - suttogások északi falvakról meg rajtaütések ábrándjairól, ám akkor semmi nem volt lényegtelenebb az efféle sutyorgásnál. Akkor, remegő szívvel, már bánta az arroganciáját.
Miféle ember az, aki hagyja, hogy az elkeseredés uralja?
Nem olyan, mint ő. Nem Fiora Laurent. Úgy döntött, az egyetlen irracionális döntést hozza meg, ami a lehetőségek tárházában csak előbukkant: hagyja a paripát, hadd legyenek életszerűek a megérzések. Micsoda ostoba dolog – ekképpen vélekedett a naplemente erősödő hidegében, és a fák közé, a futárútvonalra terelte a hátast, ami épp hallgatott rá. Sóhajjal kecmergett kényelmesebb tartásba, hogy az éjszakai kényszerpihenő előtt még kihajtsa az adandó szuszt a hátasból, ami csak prüszkölt, feszes-gőgös nyaktartással nyújtotta meg lépteit, fokozta a tempót.
A csődör hirtelen nyeríteni kezdett, majd alig pár galoppot dobogott, mielőtt megfeszült volna. Fiorának alig sikerült korrigálnia a testtartását, hogy nyeregben maradhasson, azt pedig el is felejthette, hogy időben bármilyen fegyverért nyúljon. Miért is tette volna? Az éjszaka csendjében fülsiketítőnek tetsző hanggal a fagyos földre dobbantó patákhoz veszélyesen közel ugyanis Ahri állt.
Miféle ember adja be a derekát egy olyan nőért, akit túl hamar megszeretett? Miféle ember dobja le magát egy toporzékoló lóról, hogy mások elé fusson? Miféle ember nevet és csókol könnyes arccal?
Egy ember biztosan. Egy olyan, mint Fiora Laurent.
|
