Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Rózsás sötétség - VIII. fejezet (Kunzite&Zoisite)
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
Feltöltve: 2017. 09. 18. 07:12:42
Megtekintve: 260 db
Kritikák: 0 db
VIII. fejezet




A délelőtthöz képest már akkor néhány fokkal hűvösebb volt, amikor kiléptünk a rendőrség épületéből, mire azonban a parkba értünk, az esőfelhők is gyülekezni kezdtek az égen. Zoisite még mindig nem telefonált, én pedig tartottam attól, hogy amennyiben nem végez hamarosan, úgy – esernyő híján – bőrig fogunk ázni. Küldtem neki egy üzenetet, hogy a múzeum előtti padoknál várjuk, és említést tettem az időjárás rohamos romlásáról is. Reménykedtem benne, hogy ennek hatására kicsit csipkedni fogja magát, elvégre már több mint négy órája nézegette azokat a műtárgyakat.

- Ne haragudj Jadeite-ra, amiért végig sem hallgatott a Hikawa-szentéllyel kapcsolatban – szólalt meg Nephrite, miután leültünk.
- Felesleges elnézést kérned a szeretőd nevében – legyintettem.
- Nem erről van szó. Iszonyatos rajta a nyomás. Magad is láttad, mennyire kiborult a boncorvos miatt. Igyekezett ugyan a magabiztosság látszatát kelteni, de a helyzet az, hogy eléggé megrekedt a nyomozás, ő pedig kétségbe van esve.
- Éppen ezért kellene minden körülményt megvizsgálnia. Nem?

- Igazad van. Rá fogom beszélni, hogy hallgassa meg Hino Rei-t, mert én, vele ellentétben nagyon is jól emlékszem annak a lánynak a képességeire. És remek a meggyőzési technikám – mosolyodott el magabiztosan. – Ezek szerint emiatt kerested fel a Hercegnőt, de… pontosan miért is?
- Usagi-chan. Usagi-chant kerestem fel – helyesbítettem. – Egy hónapja rémálmaim vannak Beryl királynőről. És most lehet gúnyolódni meg röhögni…
- Te komolyan azt gondolod, hogy ennyire rosszindulatú szemétláda vagyok? – kérdezte, és meglepő módon mintha szomorúságot véltem volna kihallani a hangjából.
- Fogalmam sincs, mit gondoljak rólad – sóhajtottam rezignáltan.

- Én is valahogy hasonlóan érzek – helyeselt széles vigyorral. – Hogy lásd, milyen jó vagyok hozzád, meghívlak egy fagyira – csillantak fel szemei a felénk közeledő mozgóárus láttán.
- Mindjárt szakad az eső, te meg fagyizni akarsz?
- Ja. Valahogy muszáj kielégítenem az orális fixációmat – nyalta meg ajkait –, ha már a cigiről leszoktam. Na, kérsz?
- Kihagyom. Most amúgy is jobban esne valami meleg a gyomromnak. – Amint kimondtam ezt a mondatot, és utána Nephrite arcára pillantottam, azt kívántam, bárcsak inkább haraptam volna le tőből a nyelvemet.

- Valami meleg a gyomrodnak? Megoldható – tett olyan mozdulatot, mintha ki akarná gombolni sötétszürke öltönynadrágját. – Mondjuk a kocsiban még visszautasítottál, de nem vagyok az a sértődős fajta. És a nyilvánosság sem zavar – duruzsolta.
- Van olyan dolog, amiről nem az a bizonyos sz-betűs szó jut az eszedbe? – húztam el a számat.
- Sz-betűs szó? A szexre vagy a szopásra célzol? Egyébként is, mikor lettél ennyire prűd, Kunzite? Régebben odáig voltál azért, hogy ennyire mocskos a fantáziám.
- Igen. Régebben. Több mint ezer éve, és… nincs kedvem nosztalgiázni sem most, sem bármikor máskor – ráztam meg a fejem nyomatékképpen.

- Pedig jó párost alkottunk mi ketten.
- Valóban. Jó párost… – bólintottam. – Amíg el nem rontottál mindent – tettem hozzá gondolatban, és nem értettem, hogy voltaképpen mit is akar tőlem. – Tudod, mit? Mégis hozz egy fagyit! Végül is, én sem vagyok kevésbé fixált orálisan – vigyorodtam el.

Ha az előbb már elástuk a csatabárdot, akkor elszívhatjuk a békepipát, pontosabban elnyalogathatjuk a békefagyit. A három fiatal fiú értelmetlen halála rádöbbentett arra, hogy túl rövid az élet utálni valakit olyasvalami miatt, ami igazság szerint nem is az ő hibája. Elvégre nem Nephrite tehet arról, hogy nem voltam neki elég…

- Már csak vanília, tutti-frutti, puncs és pisztácia volt, a csoki sajnos elfogyott. Úgyhogy vaníliát kaptál – nyújtotta felém a tölcsért. – Remélem, nem baj.
- Kivételesen kibírom – vontam meg a vállamat. – Kösz.

Nem igazán voltam kíváncsi arra – mivel nagyon is tisztában voltam vele –, hogy Nephrite milyen vérforralóan érzéki nyelvmozdulatokkal képes elfogyasztani a fagylaltot, ezért a múzeum bejáratát kezdtem el szuggerálni. Az emberek folyamatosan jöttek-mentek, és néhány perc elteltével valahára megpillantottam az én drága Zoisite-omat… aki viszont nem volt egyedül.

Nyilvánvalóan akkor sem volt egyedül, amikor bement, csakhogy a négy lány helyett most egy magas férfi társaságában jelent meg. Egy magas, izmos testalkatú, vörös hajú, átható, jégkék tekintetű férfi társaságában, akire így a nappali fényben a félelmetes helyett – vagy mellett – ráillett a marconán jóképű jelző is.
- Ez… ez ő – suttogtam magam elé döbbenten.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza Nephrite értetlenül, a következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy felfoghatatlan módon már megint az ágyékom körül matat.

- Te meg mégis mi a jó büdös francot csinálsz?! – üvöltöttem rá idegesen.
- Az öledbe ejtetted a fagyit, te idióta! – válaszolta hasonló hangnemben, miközben a nadrágom elejére mutogatott. A fekete farmeron meglehetősen érdekes hatást keltett a szétfolyt vaníliafagylalt.
- Öhm… Én csak azt hittem… Mindegy. Van nálad valami, amivel megtörölhetem magam?
- Persze. A kocsiban – vigyorgott szélesen.

- Hát ez remek! – dohogtam, majd megpróbáltam a kezemmel eltüntetni a nyomokat, nem túl sok sikerrel. Most már legalább a tenyereim is ragadtak, a foltok meg továbbra is egészen másra emlékeztettek.
- Egyébként ott jön Zoi-chan.
- Láttam. És vele van a sorozatgyilkos.
- Sorozatgyilkos? Ő? – nézett rám olyan arckifejezéssel, mintha kételkedne az épelméjűségemben. – Az a férfi Kurimuzon Akairo* sensei, Zoi-chan biológiatanára.

- Kurimuzon Akairo? Komolyan ez a neve? – húztam fel a szemöldökömet.
- Ne nézz így rám, nem én anyakönyveztettem.
- Azt mindjárt gondoltam, de… ez biztos, hogy valami álnév. Figyelj! Tegnap éjszaka ez az alak itt ólálkodott a parkban, és Rei-chan is ezt a vörös hajú férfit látta a szentély tüzében – mondtam izgatottan.
- Itt ólálkodott a parkban? Leskelődött vagy mit csinált?

- Sétált…
- Sétált. Értem. Jobb helyeken ezért kivégzik az embert – gúnyolódott. – Valószínűleg ő is itt lakik a környéken, és éppen hazafelé tartott valahonnan.
- Esetleg elfelé tartott valahová. Mondjuk gyilkolászni.
- Egyáltalán nem illik rá Jadeite profilja – közölte, akárha ez valami megdönthetetlen érv lenne.

- Nem érdekel Jadeite profilja! Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ennek a fickónak köze van az ügyhöz – jelentettem ki határozottan.
- Mondjuk elég közvetlenül viselkedik Zoi-channal – jegyezte meg, amikor a férfi megérintette kedvesem vállát.
- Szerinted mennyit kapok érte, ha agyonverem a tanárbácsit a saját letépett karjával? – lángolt fel lelkemben a féltékenység. – Hogy merészeli fogdosni?!
- Ne ragadtasd el magad, ez azért nagyon messze volt a fogdosástól. Éppen csak hozzáért. Jó, tudom, tudom, azt sem szabad. És még én akarom vitrinbe zárni… – sóhajtotta színpadiasan.

De mi van, ha megint megtörténik? Ha egyszer Zoisite is ráébred arra, hogy nem vagyok neki elég, hogy szeretne mással – másokkal – is tapasztalatot gyűjteni. Ha azért felejtette el tegnap ráfordítani a hevederzárat, mert éppen a hazaérkezésem előtt engedte ki ezt a pasit, aztán gyorsan elrohant zuhanyozni, nehogy felfedezzem rajta a nyomokat. Ma pedig tudta – hiszen nagyon jól ismer –, hogy úgysem megyek be vele a múzeumba, így nyugodtan megszervezhette ezt a kis randevút…

Ez már beteges. Miért van az, hogy mindig a legrosszabb forgatókönyv játszódik le az agyamban? Miért nem vagyok képes megbízni senkiben sem? Hogy lehetek ekkora féltékeny marha? Egyszer már kételkedtem benne, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok. Az ugyanis olyan, mintha saját magamban kételkednék… és a szerelmünkben.

Időközben végre ideértek a padunkhoz, ám még mielőtt Zoi-chan bemutathatott volna bennünket egymásnak, a férfi megszólalt mély, kellemesen bársonyos hangon:
- A nevem Kurimuzon Akairo, és nagyon örvendek a találkozásnak. Kunzite-sama, Nephrite-san – biccentett széles mosollyal. – A Shitennou másik két tagja… Egyszerűen elképesztő a hasonlóság! – bámult ránk riasztó lelkesedéssel. – Nagy rajongója vagyok Zoi-chan alkotásainak – tette még hozzá, mire kirázott a hideg.

Nephrite-ra néztem, és láttam rajta, hogy hasonló gondolatok járhatnak a fejében, mint az enyémben. Jadeite egy rajongót említett, ez a fickó meg saját maga vallotta be, hogy az, és Beryl királynő után az ennyire vörös hajú emberek kiemelten kétesek. Ráadásul képes volt fogdosni az én drága Zoisite-omat, amiért már alapból keserves kínhalált érdemelne.

- Hát… akkor én… nem is zavarok tovább – túrt bele rőt üstökébe a feltételezett sorozatgyilkos, és látszott az arcán, hogy nem igazán ilyen fogadtatásra számított. – Legyen szép napod, Zoi-chan!
- Neked is, Kurimuzon-sensei! – köszönt el kedvesem, és egészen addig barátságosan mosolygott, amíg a férfi alakja el nem tűnt a szemünk elől. Aztán átment fúriába. – Basszátok meg, ti normálisak vagytok?! Komolyan mondom, agyfaszt kapok tőletek! Tényleg olyan kurvára nehezetekre esett volna legalább köszönni neki?! Tőled még nem is meglepő – jutalmazott egy lesújtó pillantással –, de egy kifinomult üzletembertől azért mást várna az ember! – füstölgött fejcsóválva.

Legszívesebben hangosan felröhögtem volna a Nephrite-ra használt jelzője hallatán – már amennyiben meguntam volna az életemet. Így sem lesz egyszerű kiengesztelni a kis méregzsákot.
- Ne haragudj, Zoi-chan, de most rohannom kell! – pattant fel a "kifinomult üzletember", akárha egy rakás gombostűbe ült volna.
- Állj csak meg, Nephrite! – kiáltott utána zöld szemű démonom. – Nem felejtettél el valamit?
- Ja, igen! – fordult vissza a sötét hajú extábornok, Zoisite kezébe nyomta a fagyitölcsért, aztán elviharzott.
Mennyire jellemző, hogy csak úgy szó nélkül lelép…

Szerelmem annyira megdöbbent a rommá olvadt vaníliafagylalt láttán, hogy hirtelen még dühöngeni is elfelejtett.
- Ez a tiéd… volt?
Bólintottam.
- És megeszed még?
Megráztam a fejemet.

Egy laza mozdulattal beledobta az édességet a pad mellett lévő szemetesbe, majd letelepedett mellém, hátradőlt, keresztbe tette a lábát, és az egyik kilógó hajtincsével kezdett el babrálni.
- Az ott fagyi a nadrágodon?
Bólintottam.
- Akkor jó. Mert inkább nem mondom, minek néz ki. Tessék – nyújtott át egy kis csomag nedves törlőkendőt, amit a táskájából halászott elő. – Hajlandó leszel hozzám szólni még ebben az életben? – érdeklődött, miután nagyjából szalonképes állapotba hoztam magam.
Megint bólintottam.

- Nagyszerű. Várom a magyarázatot az előbbi viselkedésetekre – fonta össze mellkasa előtt karjait.
Hallgattam. Hosszan hallgattam. Azon gondolkoztam, mit is kellene mondanom.
- Kunzite-sama, tudod jól, hogy véges a türelmem…
Egy esőcsepp landolt mellettem a padon. Majd még egy és még egy.
- Inkább haza kéne mennünk. El fogunk ázni – próbáltam kitérni a válaszadás elől.
- Addig nem megyünk sehová, amíg el nem árulod, miért voltatok vele ennyire bunkók! – közölte Zoisite rendíthetetlennek tűnő határozottsággal.

- Rendben – adtam meg magam. – De kizárólag a saját nevemben tudok nyilatkozni. Igazság szerint nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy működik a múzeumban egy átalakító berendezés.
- Egy átalakító berendezés? – húzta fel értetlenül a szemöldökét.
- Igen. Egy átalakító berendezés, ami négy fiatal lányból egy középkorú férfit csinál.
Az időjárásra való tekintettel nem akartam hosszas fejtegetésbe bocsátkozni arról, hogy tulajdonképpen három fiú meggyilkolásával gyanúsítjuk a kedves tanárurat.

- Te féltékeny vagy? – kérdezte hitetlenkedve.
- Mi? Én…
- Te féltékeny vagy. Baka! – fricskázta meg mosolyogva az orromat. – Elárulok neked egy óriási titkot. Képzeld el, a lányok fél kettő körül megunták a bóklászást, és már éppen fel akartalak hívni, amikor véletlenül összefutottunk. Megnéztünk még két kiállítást, aztán megkaptam az sms-ed, ő meg kíváncsi volt rátok. Bár szerintem már megbánta…
- Sajnálom. Tényleg.

- Elhiszem. Egyébként meg nem is az esetem.
- Mert, milyen az eseted? – kíváncsiskodtam.
- Hmm… lássuk csak. Legyen magas, jóképű, férfias és az sem hátrány, ha van rajta némi izom. Szeretem, ha hosszú, selymes a haja, igazán élvezetes az ujjaimat az ezüstösen fehér tincsei közé fúrni. Szemszín tekintetében pedig ragaszkodom a szürkéskékhez. Egyszóval te vagy az esetem, ezt magad is nagyon jól tudod. Nincsen olyan szerencséd, hogy valaha is megszabadulj tőlem.
- Zoi-chan – öleltem meg szorosan. Ha tudná, hogy mekkora veszély fenyegeti… nem mondana ilyeneket. – Át vagy fagyva – simítottam végig meztelen karjain, majd kibújtam a fekete farmerdzsekimből, és a vállára terítettem. – Ne haragudj, hamarabb is eszembe juthatott volna. Néha iszonyat bunkó tudok lenni… még veled is.

- Inkább mondanám figyelmetlenségnek. És ne aggódj, számomra így vagy tökéletes – cirógatta meg az arcomat. – Induljunk, jó? A végén még te fogsz megfázni – állt fel, majd összébb húzta magán a dzsekit. – Máskor hozok magammal kardigánt és esernyőt is.
Amint ezt kimondta, úgy elkezdett szakadni az eső, akárha dézsából öntötték volna – de legalább nem volt annyira hideg, mint amilyenre számítottam. Körülbelül tíz másodperc alatt áztunk mindketten bőrig, és tökéletesen mindegy volt, melyikünkön van kabát, és melyikünkön nincs. Egymásra pillantottunk, aztán kirobbant belőlünk a nevetés.

Még ki sem értünk a parkból, már abba is maradt a hirtelen jött nyári felhőszakadás, és ismételten ezer meg egy ágra sütött a nap. Zoisite azonnal le is vette magáról a facsaró vizes dzsekit, és észvesztően kívánatosan nézett ki a nedvességtől most még inkább a testéhez tapadó ruháiban. A levegő párás volt; az eső utáni jellegzetes, mámorító illat mellett fülledt bujaságtól terhes.

- Gyere, siessünk haza! – húztam magam után.
- De… már elállt…
Nekem meg felállt.
- Szóval azt akarod, hogy itt teperjelek le? – búgtam a fülébe rekedtes hangon.
- Ó! – pirult el. – Szerintem gyorsan lenne közönségünk, úgyhogy… inkább menjünk…

Azért… tiszta szerencse, hogy nem lakunk messze.





*Kurimuzon Akairo: kurimuzon=karmazsin(vörös) és az aka/akairo szintén pirosat, vöröset jelent


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).