Öt nap telt el, mióta Ed borzalmas állapotban talált rá a konyhában Envyre. Öt nap, mióta egyikük sem említette a kínos esetet, amelyért a homonculus õszintén hálás volt. Semmi kedve nem volt felidézni, milyen megalázó volt, hogy odabújt a szõke alkimistához, hagyta magát megölelni és ott zokogott a vállán, mint valami ostoba, gyenge ember. Borzalmasan érezte magát, hacsak egy pillanatra is eszébe jutott az eset, miközben átkozta magát, amiért hagyta, hogy a fiú ilyen állapotban lássa. Még önmagának sem akarta bevallani, hogy bizony, azért a lelke mélyén jólesett neki, amikor Ed átölelte, megsimogatta, nyugtatta, míg õ maga teljesen meg nem nyugodott. Igaz, utána olyan lökte el magától a fiatal alkimistát, hogy azon még õ maga is meglepõdött. Majd némán, szavak nélkül egyeztek meg, hogy errõl sosem beszélnek, ez a dolog meg sem történt. És ebben Ed is partner volt, mert Envy észrevette, hogy az ifjú szõke alkimista is legalább annyira zavarban volt, mint õ. Ez pedig némi elégtétel volt, de annyira mégsem, hogy a homonculus ne akarjon elsüllyedni a szégyentõl, amiért hagyta magát elgyengülni.

Az elmúlt öt nap békésen telt. Ed a könyvtárban kutatott, Envy pedig nem zavarta. Sõt, ha lehetett, annyira távol maradt a fiútól, amennyire csak képes volt rá. Legfeljebb az étkezésekkor zavarta, de akkor is csak annyira, hogy közölte vele, jöhet enni. Bár volt, hogy úgy kellett ráripakodnia az alkimistára, annyira belemerült a kutatásba. Envy nem tudta elképzelni, mi olyan érdekeset találhat ezekben a könyvekben. Ha Ed megkérdezte volna õt, amit nem tett, Envy elárulhatta volna neki, amit tudni érdemes. Vagy talán mégsem, mert a homonculus sem volt olyan ostoba, hogy kiadja a titkait. Mindenesetre, hajlott rá, hogy esetleg csepegtessen némi információt. Persze, ez is sok mindentõl függött.

A másik oldalon Ed is zavarban érezte magát. Nem tudott napirendre térni a dolog felett, mert nem gondolta volna, hogy a homonculus képes így kiborulni. Nem ilyennek gondolta, de most újfent át kellett értékelnie mindent. Ugyan talált pár könyvet, amelyben írtak a homonculusokról, de mindegyikben lelketlen lényeknek írták le õket, akiket irányítani kell. Minden könyv arról szólt, hogy a homonculusok csupán alsóbbrendû, mesterségesen alkotott emberforma lények, amelyeknek ugyan vannak képességeik, de önálló akaratuk és lelkük nincs. Ed a fejét rázta, mert Envy egyáltalán nem tûnt olyannak, mint akinek nincs önálló akarata, nincsenek érzései vagy gondolatai.

–      Akárki írta is a könyvet, mindenképpen tévedett – sóhajtott fel Ed egy újabb, kutatással töltött nap délutánján. – Vagy csak elavultak az ismeretei. Akárhogy is, Envynek vannak érzései, vannak gondolatai, így amit írtak róla, nem igaz. Vagy csupán más, mint a többiek.

Ez elgondolkodtatta a fiút, mert Envyn kívül nem tudott egy homonculusról sem. Persze megkérdezhette volna a szóban forgó egyént, hogy õ-e az egyetlen, de tudta, hogy vagy kitérõ választ kapna, vagy valamiféle féligazságot. Az elmúlt napok során megismerte már annyira a homonculust, hogy tudja, mindig kételkednie kell abban, amit mond. Bár Envy ritkán hazudott, de amit mondott, az általában inkább volt féligazság, mint igazság. Még Ed is nehezen tudta kibogozni a homonculus szavait, de lassanként kezdte megtanulni, mi az, amit szó szerint kell érteni és mi az, amit nem kell komolyan venni. Persze ez nem volt könnyû, mert Envy úgy tudta csûrni-csavarni a szavakat, ahogy senki más, akit a fiú ismert.

Ed érezte, hogy kezd elgémberedni, így nyújtózott egyet, és tõle szokatlan módon úgy döntött, ideje pihenõt tartania. Azelõtt ez sosem történt volna meg, emlékezett rá, hogy Alnak sokszor úgy kellett belé diktálnia az ételt, vagy erõszakkal ágyba vonszolnia, annyira belefeledkezett a munkába. Elõfordult, hogy az asztalnál aludt el, majd az ágyban ébredt, és biztos volt benne, hogy Al fektette le. Al intézett mindent, túlságosan elkényeztette a bátyját, így Ed jószerivel nem is tudott volna magáról gondoskodni. Csak mikor elveszítette az öccsét jött rá, hogy mennyire magatehetetlen alak.

–      - Al… – suttogta halkan, csak úgy maga elé. – Bár itt lennél! Annyira hiányzol.

Megrázta a fejét, és felállt, majd úgy döntött, sétál egyet a kertben. Ki akarta tisztítani a gondolatait. Szüksége is volt rá az elmúlt napok komoly kutatásai alapján. Annyit már tudott, hogy a homonculusok különleges képességekkel rendelkeznek. Már csak azt nem tudta, mi lehet Envy képessége. Ugyan megkérdezhette volna õt magát is, de nem volt biztos benne, hogy a szóban forgó egyén hajlandó lesz-e válaszolni.

–     - Nehezebb megfejteni, mint egy rejtjeles üzenetet – dörmögte maga elé Ed, ahogy elhagyta a könyvtárat és elindult a kert felé.

~*~

Winry nem volt éppen jókedvében. Már napok óta megérkezett a Központi Városba, de nem jutott be a Parancsnokságra. Sõt, közölték vele, hogy Roy Mustang ezredesnek nincs ideje õt fogadni, így a szõke automail-készítõ lány nem tehetett mást, mint tehetetlenül mérgelõdhetett. Kivett egy szobát a Parancsnokság közelében elhelyezkedõ egyik hotelben, és most onnan várta, hogy az ezredesnek legyen ideje fogadni õt. Normális esetben betrappolt volna az épületbe, de most, hogy Ed nem volt itt, ezt nem tehette meg. Egy katona, vagy állami alkimista társasága nélkül az épület közelébe sem engedték, nemhogy be a fõbejáraton. Persze megkérhette volna Sheskát, ha a könyvmoly lány jelenleg nem a Hármas Számú Könyvtárban teljesített volna szolgálatot, amely a Központi Város egy egészen már kerületében volt. Alex Louis Armstrong õrnagy pedig sajnálatos módon éppen az aerugói határnál volt, hogy besegítsen az újabb felkelés leverésében. Riza Hawkeye hadnagy szintén rettentõen elfoglalt volt, ami pedig Maria Rosst és Denny Bloch szintén nem voltak elérhetõek, mióta a cretai határon dolgoztak. Így nem tehetett mást, mint várt, miközben agyon idegeskedte magát Ed miatt. Bár tisztában volt vele, hogy ha életveszélyes lett volna a helyzet, arról Mustang értesítette volna. De ez nem nyugtatta meg.

–      - Nem lett volna szabad elengednem azt az idiótát! – füstölgött magában Winry, miközben fel-alá járkált a szobában. – A végén még bajba keveri magát, vagy már bajban is van, csak nekem nem szóltak. De ha meghalt volna, arról csak értesítettek volna, nem? Vagy mégsem?

Abbahagyta a járkálást, és az asztalra támaszkodott. Valami hihetetlenül rossz érzés kerítette hatalmába, hogy valami történt Eddel. Nem tudta, hogy mi, és talán csak az aggodalom mondatta vele, de nem bírt nyugton maradni. Igaz, hogy a barátja már számtalanszor volt olyan helyzetben, amelybõl élõ ember a legritkább esetben, vagy soha nem keveredett volna ki élve, de a lány akkor is aggódott. Ed az egyetlen, még megmaradt gyerekkori barátja volt, sõt, több is annál. Családtag, testvér, talán több is, Winry pont ezért aggódott miatta. Szerette Edet, még akkor is, ha a fiú sosem mutatott iránta mást, mint testvéri érzéseket. A lány talán ezért sem vallotta be soha Edwardnak, hogy is érez iránta pontosan, félt a visszautasítástól, hogy Ed majd viccnek fogja fel az egészet. De ettõl még aggódott miatta, szerette õt pedig tudta, hogy az érzései sosem fogják elérni a fiút. Halk kopogást hallott az ajtón, majd az ajtó nyílt, és Riza Hawkeye lépett be rajta.

–      - Fõhadnagy! – szólalt meg meglepetten Winry, majd újra elöntötte az aggodalom. – Mit keres itt? Eddel történt valami? Jól van? Vagy megsérült? Ugye nem halt meg, ugye nem…

–    -  Semmi baja – szakította félbe Riza a lányt, mire Winry hirtelen elhallgatott. De a félelem nem távozott a szívébõl. – Bár biztosat nem tudunk róla, de annyi bizonyos, hogy nem halt meg. Vato Falman altiszt és Kain Fuery fõtörzsõrmester jelentették volna, ha bármi szokatlan történik.

–    -  De nincs semmi baj, akkor miért nem akar velem az ezredes beszélni? – kérdezte a lány idegesen, miközben Riza helyet foglalt a kanapén, és intett Winrynek, hogy tegyen õ is így. – Ugye elmondanák nekem, ha valami történt volna? Már egy hetel elment, és azóta semmi hír nem érkezett felõle – folytatta Winry, miközben leült és idegesen gyûrögetni kezdte a szoknyáját. – Az az idióta mindig bajba keveri magát, még akkor is, amikor nem kéne, és hagyja, hogy aggódjunk miatta! Mintha szánt szándékkal keresné a bajt, mióta… mióta…

–     -  Ed nem meggondolatlan, vagy legalábbis ennyire nem – mondta Riza, aki pontosan tudta, hogy a fiatal lány mire gondol. – És nem szokatlan, hogy egy hétig nem jelentkezik. Az altiszt és a fõtörzsõrmester még nyomoznak a városban, de eddig nem igen jutottak eredményre. Az ezredes azért nem tud fogadni, mert rettentõen elfoglalt. A Führer eredményeket követel, és könnyen az ezredesen csattanhat az ostor, ha zárós határidõn belül nem tudunk felmutatni valamit. Õ legalább annyira aggódik Edért, mint te, ezt el kell hinned, Winry.

Winry bólintott. Tudta, hogy Roy Mustang ezredes szinte a saját fiaként bánik Eddel, és bár folyton sértegetik egymást, mégis elismerik egymás érdemeit. Ed pedig, bár sosem mondta, de Winry tisztában volt vele, hogy felnéz a férfira. Akkor is, ha folyton morog, és agyalágyult szoknyavadásznak nevezi a felettesét. De hûséges hozzá, és sosem hagyná cserben. Winry tudta, hogy Roy Mustang nem rossz ember, mégis… nem tudta neki megbocsátani, amit akkor tett, akkor sem, ha a férfi nem önszántából, hanem parancsra cselekedett. De amit tett, az a lány számára megbocsáthatatlan volt, fõleg azok után, hogy õ és az ezredes szinte barátokká váltak. Amikor kiderült, hogy Roy Mustang mit tett, az olyan volt Winrynek, mintha elárulták volna, mintha a szívébõl téptek volna ki egy darabot, amelyre aztán még jól rá is tapostak. Akkor értette meg, hogy a férfi miért nem tudott soha egyenesen a szemébe nézni, de már késõ volt. Késõ ahhoz, hogy jóvátegyen egy jóvátehetetlen lépést. Mert vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani.

–      - Még mindig nem tudtál neki megbocsátani – mondta Riza, mire Winry a nõ szemébe nézett. Nem kérdés volt, inkább megállapítás.

–      - Ezt nem lehet megbocsátani – rázta a fejét a lány. – Megölte a szüleimet! Elvette õket tõlem!

–      - Örök idõkig gyûlölni fogod õt? – kérdezte a fõhadnagy, de Winry csak szúrós szemekkel nézett rá, mintha már maga a kérdés is sértette volna. – Az ezredes nem önszántából cselekedett, felsõbb utasítást követett, amelynek nem szegülhetett ellen. Õ legalább annyira irtózott a gondolattól, mint minden jólelkû ember, és azóta is nyomasztja a bûntudat. Tudod, hogy meg akarta ölni magát? Csak Dr. Marcoh-nak hála, hogy nem tette meg.

Winry döbbenten rázta a fejét. Nem, errõl nem tudott. Ezt soha senki nem mondta neki. De már megértette, hogy Roy Mustang miért nem akarja fogadni, a rengeteg elfoglaltságára hivatkozva. Inkább menekült Winry elõl, csak ne kelljen még egyszer a lány gyûlölettõl csillogó tekintetét látnia, ami tovább növeli a bûntudatát. De Winry nem tehetett róla, nem tudott megbocsátani, még ha akart volna is, képtelen lett volna rá. És emiatt haragudott magára. Mert pontosan tudta, hogy milyen az, ha nem mi irányítjuk a cselekedeteinket.

–     - Ha van valami fejlemény, értesíteni fogunk – mondta Riza, majd felállt. – Nekem vissza kell mennem a Parancsnokságra, az ezredes már vár. Egyébként õ küldött, hogy tudassam veled, még nincs eredmény.

Elindult az ajtó felé, már majdnem elérte, amikor Winrynek eszébe jutott valami. Muszáj volt kimondania.

–    -  Mondja meg… – mondta halkan, de Riza azért hallotta. – Mondja meg az ezredesnek, hogy… megértem.

–      - Megmondom – biccentett a szõke katonanõ, és elhagyta a szobát.

~*~

Envy a tetõn állt, onnan nézte, ahogy Ed kisétál az udvarra, majd letelepszik a szökõkút elõtti egyik kényelmes padra. A homonculust már nem lepte meg a dolog, bár az igen, hogy a fiú önszántából hagyta el a könyvtárat. Néha az volt az érzése, hogy a szõke túlságosan is igyekszik mindent megtudni, pedig ha megkérdezte volna õt, Envyt, akkor sokkal közelebb jutott volna már a megoldáshoz. Hiszen ki tudna több felvilágosítással szolgálni a homonculusokról, mint olyasvalaki, aki maga is ehhez a fajhoz tartozik? Persze, az esetben Envynek olyan dolgokról is be kéne számolnia, amelyektõl irtózott, és amelyek álmatlan éjszakákat okoztak neki. Bár nem volt szüksége alvásra, Envy szeretett néha szunyókálni, de mióta a rémálmok üldözni kezdték, lemondott eme szórakozásáról. Helyette éjszakánként az erdõt járta, a csillagokat bámulta, vagy az embereket riogatta, akik betévedtek az erdõbe, vagy nagy ritkán a kastély udvarára. Néha elgondolkodott, hogy Hohenheim miért hagyta itt, és egyáltalán mi oka volt õt megteremteni. De mindannyiszor csak újra felizzott benne a gyûlölet az iránt a férfi iránt, aki négyszáz évvel ezelõtt életre keltette, majd egyszerûen itt hagyta, mint valami megunt játékot. És persze, ilyenkor egy rakás olyan emléke is a felszínre tört, amelyekre gondolni sem akart.

Inkább Edre fordította a tekintetét, és meglepetten látta, hogy egy veréb száll le nem messze a fiútól. Aztán még egy, és még egy. Hamarosan vagy nyolc madár csicsergett, csipegetett a földön, sõt, az egyik olyan bátor volt, hogy a fiú vállára szállt. Envy hirtelen valami nagyon rosszat érzett odabenn, ahol a szívének kellett lennie. Aztán a gyomrában, mintha gyomron vágták volna. Borzalmas érzés volt, és pontosan tudta, mi az. Irigység, bár keveredett valamivel, aminek nem tudott nevet adni, de nem is nagyon akart. Sóhajtott egyet, majd egy pillanattal késõbb varjúvá változott, és lerepült az egyik fa ágára. A madarak nem vették észre, csak akkor, amikor visszaváltozott eredeti alakjába, és leugrott a fáról. A verebek hangos, rémült csiviteléssel rebbentek felé és menekültek a gyümölcsfákra. Ed megfordult, és szembetalálta magát a homonculusszal.

–      - Csak te vagy az – állapította meg a fiú.

–      - Miért, mit hittél, Mitugrász? – kérdezte gúnyosan Envy, mire a szõke alkimista ökölbe szorította a kezét.

–      - KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, HOGY EGY VERÉB IS SIMÁN A HÁTÁRA VEHETNÉ? – üvöltötte dühösen Edward, és Envy felé indult, aki felemelt kézzel hátrált.

–     - Jól van, jól van, nem akarok veled harcolni. Akkor megsérülhetek, és az fáj! – mondta a homonculus.

–    -  Ó, azt hittem, lételemed a harc, miután az elsõ este úgy nekem estél – jegyezte meg Ed, de megállt.

–      - Inkább te ugrottál nekem, én csak védekeztem Mit... Ed – javította ki magát gyorsan Envy, mikor látta, hogy az alkimista feje ismét vészesen olyan színt kezd ölteni, mint a kabát, amelyet viselt. – Inkább azt mondd meg, hogy lehet, hogy téged annyira szeretnek az állatok?

Ed megdöbbenve nézett a másikra. Való igaz, sosem látta Envyt állatok közelében, de eddig sosem gondolkodott azon, miért lehet ez. Edwardot ellenben szerették, a fiúnak elég volt csak Denre, Winry kutyájára gondolni, hogy tudja, ez igaz. De gyerekkora óta mindenféle állat közel jött hozzá; madarak, nyulak, mókusok. Megvonta a vállát.

–      - Fogalmam sincs – válaszolta. – Talán mert nem éreznek bennem ártó szándékot.

–      - Hé! Én is csak akkor vadászom, ha muszáj! – dühöngött Envy. – De engem mégis utálnak, pedig az udvarban levõket sosem hajkurászom. Ennek ellenére menekülnek elõlem, félnek elõlem, pedig… pedig…

–      - Akarod, hogy segítsek? – kérdezte gyengéden Ed, és egyik kezét a homonculus vállára tette. Azt várta, hogy Envy ellöki, mert, ahogy megfigyelte, a homonculus nem igen szerette, ha megérintik.

–    -  Mintha szükségem lenne a segítségedre! – vágott vissza haragosan Envy. – Majd pont egy alsóbbrendû embernek fogom hagyni, hogy tutujgasson, mint valami ostoba ölebet!

Normális esetben Ed minimum pofonvágta volna Envyt, de látta rajta, hogy el van kenõdve. Már lassan megtanulta, hogy a homonculus dühkitöréseit nem mindig kell komolyan venni. Tudta, hogy Envy magányos, egyedül érzi magát, szomorú és igenis szüksége van törõdésre. Ed csak abban nem volt biztos, hogy pont õ lenne a megfelelõ személy arra, hogy kitöltse az Envy lelkében tátongó ûrt. Neki is megvolt a maga gondja, és itt volt ez a Hohenheim-ügy is. Nem volt benne biztos, hogy Hohenheim azonos azzal a férfival, aki az apjának meri nevezni magát, holott erre semmi joga, vagy pedig csak pusztán két ember viseli ugyanazt a nevet. Nem tudta, mire vélje a dolgot, de úgy döntött, inkább elnapolja. Annál is inkább, mert Envy hirtelen megdermedt, és meredten az erdõt kezdte kémlelni. Majd beleszimatolt a levegõbe.

–    -  Mi a baj? – kérdezte Ed, és õ is a szemét kezdte meresztgetni, de semmit sem látott. A homonculusnak egyértelmûen jobb látása volt, mint neki, fõleg ekkora távolságból.

–     -  Betolakodók – mondta Envy, és szája gyilkos mosolyra húzódott. – De már nem sokáig.

–      - Mit akarsz mûvelni? – kérdezte a fiatal alkimista, de a választ hamarabb megkapta, mint várta. Nem is akármilyen formában.

Éles, fehér fény kíséretében Envy teste hirtelen megnõtt, megnyúlt, majd hamarosan egy zöld színû, hosszú, lila szemekkel és hegyes fogakkal rendelkezõ sárkányt jelent meg a helyén. Ed a száját is eltátotta döbbenetében, torkán egy hang nem jött ki, a látvány annyira sokkolta. De így már érthetõ volt Envy képessége; a homonculus alakváltó volt.

–     - Te itt maradsz, míg elintézem azokat a férgeket, akik háborgatni merték az erdõm nyugalmát – mondta Envy, de hangjában több volt a pajkosság, a gyilkos öröm, mint a fenyegetés. Szemmel láthatóan élvezte a vadászatot.

Mielõtt Ed egyáltalán reagálhatott volna, Envy a levegõbe emelkedett, és kirepült a kapu felett, be az erdõbe. Az ifjú állami alkimista a földbe gyökerezett lábbal nézett utána, még mindig nem térve magához a sokkból. Az erdõ csendjét pedig hamarosan nagyon is sárkányhoz méltó morgás és emberi sikolyok hangja törte meg.