IV. rész
Ed minden kimerültségét sutba dobva pattant fel az ágyról, és indult el az ajtó felé, hogy számon kérje az imént elhangzottakat, észre sem véve, hogy egyrészt mindezt anyaszült meztelenül teszi, másrészt, hogy továbbra is rendületlenül a telefont szorongatja. Mígnem a kagylót a készülékkel összekötő vezeték az erőhatásoknak engedelmeskedve elpattant, a lábai köré tekeredett, és bosszút állva a brutális bánásmódért nemes egyszerűséggel elgáncsolta. Az apró termetű alkimista egy puffanás kíséretében a padlóra zuhant – de legalább nem ütötte meg magát annyira, mintha magasabbra nőtt volna –, aztán válogatott szitkok özönét zúdította a béklyóvá avanzsált, jobb sorsra érdemes telefontartozékra. A káromkodásegyveleg aköré a koncepció köré összpontosult, hogy a kábel készítője kezdeményezzen nemi aktust a kreálmányával – meg önmagával is.
A kis közjáték következtében, mialatt kiszabadította magát, sikerült lenyugodnia annyira, hogy átgondolja az egészet ahelyett, hogy nekitámadna Envynek, és vádaskodni kezdene, meg ordibálni vele; az azonban nyilvánvaló volt a számára, hogy a két manipulátor szervezkedett valamit a háta mögött. Az első feltételezését, miszerint a homonculus folytatna viszonyt az ezredessel, azonnal félresöpörte, bár azért ott motoszkált benne, hogy mi van, ha mégis.
Aztán hirtelen beugrott a harmadik kívánság, és így rögtön arra is rájött, hogy mire vonatkozott konkrétan a "beleegyezett" kijelentés. De miért? Mi értelme volt mindennek azon kívül, hogy Envy imád játszadozni; hiszen akár meg is kérdezhette volna – ő meg kategorikusan nemet mondott volna. Oké, végül is valamilyen szinten világos.
És mi a helyzet a fényképekkel? Egyáltalán milyen fényképekről van szó? Miniszoknyás fényképekről… Nem. Kizárt dolog, hogy saját magáról küldött volna ilyesmit; az nem létezik. Az szintén lehetetlenség, hogy róla készített volna fotókat abban a kurvás szerelésben; nem is volt nála fényképezőgép, ráadásul amilyen féltékeny úgy általában, meg hogy kinyomná a szemét annak, aki látja…
A végén arra a döntésre jutott, hogy az a legtisztább, ha kifaggatja az illetékest, a tőle telhető legnagyobb türelemmel és higgadtsággal; ezért miután felöltözött, kiballagott a konyhába, de előtte még alkímiával helyrepofozta a megtépázott telefont. A másik az asztalnál ült, és gondterhelten bámult maga elé – reggeli sehol. Ed agyán a szituációhoz nem illőn keresztülcikázott, hogy mit műveltek itt tegnap – az evésen kívül –, aztán gyorsan elhessegette a bevillanó emlékeket, és leült vele szembe.
- Azt hittem, hamarabb jössz… meg hogy dühösebb leszel… – sóhajtotta Envy bűnbánóan, ami már önmagában megdöbbentette.
- Majdnem így lett, de belegabalyodtam a telefonzsinórba, és úgy elzúgtam, hogy csak úgy csattant – próbálta valamelyest kirángatni a mélabújából.
- Komolyan? – mosolyodott el halványan a homonculus az ilyenkor szokásos vihogás helyett. – A fene se gondolná, hogy ilyen alacsonyról ekkorát tudsz esni.
- HÉ, KI ANNYIRA KICSI, HOGY LÉTRÁRÓL SZEDI A BORSÓT?! – kiabálta amolyan felvidításképpen.
- Te, tökmag – mondta szeretetteljesen. Körülbelül olyan nehéz volt rá haragudni, mint egy elárvult kiscicára.
- Mi folyik itt, Envy? – tette fel a kérdést rövid hallgatást követően. – Mit üzleteltetek Mustanggal?
- Ezek szerint tényleg hallottad.
- Igen. Először úgy tűnt, mintha te meg az az idióta…
- Akkor most már, ha csak egy kicsit is, de tudod. Tudod, hogy mit érzek minden nap minden egyes órájának minden egyes percében. Az vagyok én.
- Nem. Nemcsak az vagy. – Átnyúlt az asztal fölött, megszorította a homonculus jéghideg kezeit, és el sem eresztette. – Rengeteg minden más is.
- Mi más? Mi vagyok én neked, Edward? A kis házi szörnyed, aki mos-főz rád, rendben tartja az otthonodat, és a rendelkezésedre áll, ha kettyinteni támad kedved?
- De…dehogyis… – hebegte. – Sosem gondolnék rád így!
- Akkor jó. Mert én viszont magamra igen…
- Envy… ez a mi otthonunk… a mi életünk. Az enyém és a tied is. A miénk. Közös. És én nagyon szeretlek téged.
- Mégsem bízol bennem – jegyezte meg fájdalmas szomorúsággal.
- Az életemet is rád bíznám! – vágta rá hevesen és egyben határozottan.
- A sajátodat. Igen. És másét? – Ed képtelen volt megszólalni. Fullasztóan feszült csend telepedett közéjük. Mégis mit felelhetne erre? Hazudni nem akart; igazat nem mondhatott. – Látod, Edward… Roy Mustang, aki gyűlöl engem, jobban megbízik bennem, mint te, aki elvileg szeretsz.
- Az a seggfej csak ki akarja használni a képességeidet! – csattant fel.
- Az a seggfej legalább nem feltételezi rólam azt, hogy hirtelen gondolok egyet, és lemészárolom magam körül az embereket! – fakadt ki. – Szoktam ugyan ilyesmivel fenyegetőzni, és szórakoztató elképzelni, de nem tenném meg… már nem.
- Nem veszem komolyan az efféle fenyegetőzéseidet… maximum félkomolyan… – tette hozzá amolyan bocsánatkérő mosollyal, és a másik viszonozta. – Nem tudom, jól értelmezem-e ezt az egészet, de te nem csak a Központi Városba akarsz velem jönni, hanem… a küldetéseimre is?
Envy bólintott.
- Az a dolgom, hogy az embereken segítsek… hogy megkönnyítsem az életüket… hogy megoldjam a problémáikat, ha ők maguk erre nem képesek. Mondjuk, amilyen érdekfeszítő feladatokat kapok mostanában… – csóválta meg a fejét bosszankodva. – Szóval, te utálod az embereket, mégis…
- Igen, utálom őket, és nem, nem az összeset utálom. Ez bonyolult… vagyis igazából nem az. Biztos nagyon mérges leszel rám, viszont ha már szándékosan lebuktattam magam, akkor azt is elmesélem, hogy… Amikor téged is ráállítottak Kimblee elfogására, éreztem, hogy rossz vége lesz. Emlékszel? Könyörögtem, hogy hadd segíthessek, de te olyan nagyon makacs vagy! "Jaj, Envy, tudok én vigyázni magamra!" Na persze! – dohogta. – Aztán majdnem kiskanállal kellett összeszedegetni. Napokig lebegtél élet és halál közt. Én meg közöltem Mustanggal, hogy amennyiben ez még egyszer előfordul, a Lángalkimistából csupán egy kupac hamu marad, és az emberei megcsonkított holttestével dekorálom ki a Központi Parancsnokság épületét. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy nem viccelek…
- Ó, jaj! – Képtelen volt eldönteni, hogy most sírjon, nevessen, dühöngjön, vagy csak megölelgesse a másikat. A homonculus meg az ő sajátságos szeretetnyelve… Azért szerencse, hogy ebből a szempontból nem olyan, mint a kedvenc állata, és nem helyez naponta a küszöbre morbid módon (az egér helyett stílszerűen) egy hullát. – Most már világos, miért kellett nekem az utóbbi időben többek között ellopott zsebórákkal, eltűnt, pontosabban sosem létezett gemkapocs-szállítmányokkal, elkóborolt macskákkal, és hasonló baromságokkal foglalkoznom.
- Az elkóborolt macskával kicsit túlzásba estünk – vigyorodott el Envy. – Szóval Mustang nemrég felhívott azzal, hogy ez nem mehet így tovább, mert egyrészt elfogytak az ötletei az idióta ügyeket illetően, másrészt meg már rágják a fülét, amiért ilyesmikre pazarolja az Acélalkimista adottságait. Tudtam, hogy feleslegesen kérlelnélek, hiszen már nem egyszer megtettem, ezért valami mást kellett kitalálnom… az ezredes meg segített megvalósítani.
- Tehát – húzta össze a szemöldökét –, ez a drámázással körített kívánságosdi egy jól megrendezett színjáték volt? – kérdezte sokkal inkább kijelentő hangsúllyal. Annyira törekedett arra, hogy megértse a homonculus nyakatekert gondolkodásmódját, ennek ellenére előfordult, hogy mégis meglepetést okozott; mint ebben az esetben is.
- Részben. Amikor azt üvöltözted, hogy: "MÁSKÜLÖNBEN MÁR VÉGIGKEFÉLTEM VOLNA EGÉSZ AMESTRIST!" – utánozta élethűen – na, azzal tényleg megbántottál, és Mustangra is féltékeny vagyok.
- Envy…
- De én mindenkire féltékeny vagyok, úgyhogy ez nem nagy újdonság – vonta meg a vállát. – Hmm… és a szexi kis táncikálásod lehengerlően fantasztikus volt – nyalta meg a felső ajkát.
- Envy. – Ed kivételesen nem hagyta elterelni a figyelmét.
- Most csalódott vagy, igaz? Haragszol rám? – Az ametisztszín szempárban kétségbeesés tükröződött.
- Fogalmam sincs – sóhajtotta. – Elég nehéz rajtad kiigazodni…
- Pedig egyszerű vagyok.
A fiatal alkimista nem igazán értett egyet ezzel a megállapítással, azonban inkább megtartotta magának a véleményét.
- Még mindig nem fér a fejembe. Csatlakozni akarsz az amestrisi hadsereghez? – folytatta a faggatózást.
- Hát, ha már téged nem tudlak rábírni a kilépésre… Egyébként nem, ilyesmire nem vetemednék. Kizárólag tőled vagyok hajlandó utasításokat elfogadni.
- Envy… embereket fogunk megmenteni. Nem baj?
- Edward Elric, érted az egész világot megmenteném. – Az őszinte vallomás mögött kimondatlanul ott lebegett annak ellentettje is: hogy akár el is pusztítaná; és Ed ebben a pillanatban szembesült az igazsággal a maga teljességében. A felelősség az övé. Az övé, amit magára vállalt, amikor összekötötte az életét a homonculusszal; és nem bánta; és biztos volt benne, hogy újra meg újra megtenné.
- Tudok magamra vigyázni, de – emelte fel a mutatóujját, mielőtt még a másik közbeszólhatott volna – megengedem, mi több, szeretném, hogyha te is vigyáznál rám. Vigyázunk egymásra. Rendben?
Envy mosolyogva bólintott.
- Oké. Akkor van még egy… pontosabban két kérdésem. Ez az egész összeesküvésetek valószínűleg sohasem derült volna ki. Miért intézted mégis úgy, hogy szándékosan lebuktasd magad… magatokat?
- Mert… miután felébredtem, órákon keresztül néztem, ahogy alszol. Néha mozgatod közben az orrodat, tudtad? – kuncogott fel halkan. – És akkor egy hang… egy fura kis hang azt suttogta, hogy nagyon helytelen dolgot csináltam… és hiába akartam nem törődni vele, csak nem maradt csöndben, sőt, egyre hangosabb lett.
- Íme: a bizonyíték, hogy van lelked. Máskülönben lelkiismeret-furdalásod sem lenne – pillantott mélyen a megbabonázóan szépséges szemekbe. – Én is hibás vagyok, amiért sosem hallgattalak meg. Mindig csak leráztalak, amikor ez a téma szóba került, és nem figyeltem oda arra, hogy mit is szeretnél mondani valójában. Sajnálom.
- Én is sajnálom, Edward. Igazán. Nagyon. Sajnálom. Ennél jobban csak azt sajnálom, hogy nem ígérhetem meg, hogy soha többé nem folyamodom ilyesféle módszerekhez.
- Nem baj, már kezdek hozzászokni – vigyorodott el. – Baromi unalmas lenne nélküle… nélküled az életem.
- Ez azt jelenti, hogy nem haragszol rám? – kíváncsiskodott némileg aggodalmasan.
- Nem, nem jelenti azt, viszont… már van is egy ötletem, hogyan engesztelhetnél ki – kacsintott. – Na és mi van azzal a másik dologgal? Miféle miniszoknyás fényképeket küldtél te Mustangnak?
- Ja, hogy az? – vihogott fel Envy. – Az egy nagyon… nagyon vicces történet – röhögcsélt.
- Miért van az a sanda gyanúm, hogy én nem fogok rajta ilyen jól szórakozni? – dünnyögte rezignáltan.
- Jaj, bébibogyó, ne rontsd már el a kedvemet! A szoknyafétises felettesed egy visszataszító alak – húzta el a száját. – Először csak arról volt szó, hogy érjem el valahogyan, hogy veled mehessek a küldetéseidre, aztán kitalálta ezt a beöltözős bulit, meg hogy küldjek neki képeket. Szemtől szemben biztos kibeleztem volna, de így…
- Tőle… tőle vannak a jelmezek? – Annyira sokkolta az információ, hogy dühöngeni is elfelejtett.
- Csak, ami tegnap rajtad volt. A többit tényleg telefonon rendeltem.
- Basszus… – Ed a tenyerébe temette vörösödő arcát. – Halálra fog cukkolni! – jajdult fel. – Hogy… hogy tehetted ezt? – motyogta, és az előbb ugyan még nem, most viszont már végtelenül csalódottnak érezte magát.
- Édes kis cukorborsóm, hadd mondjam már végig! – Érzett egy leheletfinom érintést a fejbúbján. – Nem rólad csináltam fényképeket. Ugyan, mikor tettem volna? És magamról se, azaz… – Ed kikukucskált az ujjai közül: Envy fülig érő szájjal vigyorgott. – Különben meg, szerinted eltűrném, hogy bármelyikőnkre is csorgassa a nyálát?
- Továbbra sem vágom – csóválta a fejét értetlenül –, de legalább egy kicsit megnyugodtam.
- Figyelj! Az ezredes üzenete így szólt: "Vedd rá Acélkát, hogy felvegye ezt! Miniszoknyás fényképeket akarok!"; a többi része nem lényeges. Roy Mustang megkapta a miniszoknyás képeit… és garantálom, hogy soha többé nem fog sem a termeteddel, sem pedig más egyébbel piszkálódni.
- Félelmetesen agyafúrt vagy. – Ed döbbent elismeréssel pislogott az alakváltó homonculusra, aztán mindkettejükből kirobbant a nevetés: az asztalra borulva, levegő után kapkodva, könnyezve kacagtak.
*** [EdxEnvy] ***
Eközben Roy Mustang ezredes az aznapi posta megérkezését követően körültekintően gondoskodott arról, hogy egyedül maradjon az irodájában, és egy jó darabig senki se zavarja, majd kikereste a kupacból a várva várt küldeményt. Eleinte vonakodott attól, hogy pont Envyvel paktáljon le, aztán gyorsan meggyőzte magát, hogy a cél – a hőn áhított führeri szék – szentesíti az eszközt, különösen akkor, ha több legyet is üthet egy csapásra.
Egyrészt, amennyiben Amestris legfiatalabb és egyben legtehetségesebb alkimistájára végre komolyabb ügyeket is rábízhat – mint például az azóta a balul sikerült akció óta remekül rejtőzködő Soft. J. Kimblee, a mániákus robbantgató kézre kerítését – akkor az több megoldott esettel, ergo nagyobb elismeréssel, végső soron pedig előléptetéssel járhat. Másrészt innentől kezdve nem őt, hanem az önkéntes testőrét terheli minden felelősség a fiú esetleges sérüléseivel kapcsolatban; mindemellett rajta kívül senki más nem büszkélkedhetett azzal, hogy a hadsereg, pontosabban az egész ország szolgálatába állított egy homonculust – a továbbiakban Acélka dolga, hogy kordában tartsa a házi kedvencét.
Ezen kívül a felügyeletére bízott unokaöccsei is nagyszerűen szórakoztak a "viccesen kiabáló törpebácsi" szívatása közben, így ő lett a szemükben az ügyeletes legjobb fej bébiszitter; a segítségért cserébe kialkudott fotógyűjtemény már csak úgymond a hab volt a tortán.
Igazság szerint alapvetően sosem szerepelt a vágyálmai között, hogy miniszoknyás férfiakat nézegessen, inkább a nőket preferálta, és ha megtehette volna, kötelezővé tette volna a szebbik nem számára az ilyesféle viseletet. Edward Elric azonban az alacsony termetével, a vékony (bár izmos) alkatával, a helyes kis arcával, a szőke, fonott hajával, meg a hatalmas, mézszín szemeivel elég lányosnak, az automailjei miatt pedig kuriózumnak számított; ráadásul a képekkel nemcsak az ő, hanem a visszataszító szörnyikéje orra alá is borsot törhetett. Vajon az a rémség mennyire volt dühös (és féltékeny), amikor elolvasta a levelet? Remélte, hogy nagyon – ám alighanem kevésbé, mint ő ebben a pillanatban.
Miután ugyanis egy levélkéssel óvatosan felnyitotta a borítékot, nem konkrétan azokkal a felvételekkel szembesült, mint amelyekre számított, és a mellékelt papírlapon szereplő szöveg még inkább felbőszítette:
Drága Roy!
Ne haragudj, kérlek, a kissé kusza betűim miatt, azonban enyhén remeg a kezem a visszafojtott röhögéstől. Amennyiben elég élénk a fantáziád – márpedig biztosra veszem, hogy így van –, úgy el tudod képzelni az arckifejezésemet, mialatt ezeket a sorokat írom Neked.
Először is, szeretném megköszönni a jelmezt. Edward felvette (a feltételed első része tehát teljesült), és talán mondanom sem kell, hogy nagyon jól éreztük egymást. Nem mintha olyannyira az útmutatásaidra szorulnék, de ha vannak még efféle remek ötleteid arra vonatkozóan, hogyan pezsdíthetnénk fel az egyébként sem unalmas szexuális életünket, akkor nyugodtan oszd meg velem. Nem harapok érte.
Mindazonáltal fogalmam sincs, hogy a miniszoknyás fényképek (a feltétel második része szintén teljesült) elnyerik-e a tetszésedet; sajnos az alapanyagból még az én tehetségemmel is mindössze ennyit sikerült kihozni. Azért, hogyha jobban megnézed őket, nem lettek olyan rémesek. Nekem a fodros, fehér alapon piros szívecskés az egyik kedvencem, de a masnis-csipkés sem rossz, a katonai egyenruha nőiesebb verziója pedig kifejezetten szexi.
Komolyra fordítva a szót: ha még egyszer, netalántán, véletlenül egyetlen aprócska panaszt is hallok Rólad Edwardtól, a képeket a Central Times címlapján fogod viszontlátni! Kíváncsi vagyok, mennyire mozdítaná előre a karrieredet, valamint a jövőbeni esetleges Führerré történő kinevezésedet… Ne mondd azt, hogy zsarolás – az olyan csúnyán hangzik. Nevezzük inkább érdekérvényesítésnek. Rendben?
Ja, és így a végére még egy megszívlelendő jó tanács: ne baszakodj egy homonculusszal, és főleg ne baszakodj Envyvel!
Egy élmény volt!
Üdv: Envy
A rohadt szemétláda! Az amestrisi hadsereg sötét hajú ezredese, aki a Lángalkimista is volt egyben, döbbent haraggal pislogott maga elé, majd ismételten átlapozta a fényképeket, hogy elborzadva győződjön meg arról, nem az előbb káprázott a szeme; végül egy csettintéssel felgyújtotta a paksamétát. Ahhoz mindenesetre elég élénk volt a fantáziája, hogy elképzelje, amint az irománnyal meg a képekkel együtt a küldemény feladója is a tűz martalékává válik, és mire az egész elhamvadt, lecsillapodott annyira, hogy kénytelen-kelletlen elismerje magában: ezt bizony megérdemelte.
Legalább azonban az is kiderült, hogy – ha a bizarr viszonyukba egy normális ember nem is akart mélyebben belegondolni – a mélynövésű alkimista és az alakváltó homonculus párosa lesz a tökéletes eszköz ahhoz, hogy elrepítse őt a führeri székig. Az Acélalkimista kiemelkedő képességeivel eddig is tisztában volt, ahogyan a szörnyecskéje fizikai adottságaival is; azt viszont mindezidáig nem is sejtette, hogy Envy ennyire furmányos észjárással rendelkezik.
Nos, hogy is mondják? Nézd mindennek a jó oldalát, és boldogabb leszel! Roy Mustang pedig pontosan ezt tette.
*** [EdxEnvy] ***
Miután elfogyasztották az Envy által sebtében összeütött zöldséges rántottát, Ed a homonculusra pillantott, és képtelen volt megállni, hogy el ne vigyorodjon.
- Mi ilyen vicces, minimanó? Maszatos lettem? – törölte meg a száját.
- Nem, dehogy, csak… – fojtott el egy nevetést – úgy érdekelne, milyen képet vágott az a perverz seggfej, amikor meglátta a fotókat.
- Megmutassam? – kérdezte, majd az igenlő feleletet követően magára öltötte az igencsak zabosan grimaszoló Roy Mustang ábrázatát.
- Milyen hasznos, ha van egy alakváltó a háznál – bólogatott Ed továbbra is szélesen vigyorogva. – Na, gyorsan változz vissza, még a végén véletlenül behúzok egyet.
- Ezek szerint kiengesztelődtél? – faggatózott Envy immáron a szokásos formájában. – Merthogy még tartozol ám a második kívánsággal.
- Hmm… nem vagy te egy kicsit… nagyon pofátlan? – húzta össze a szemöldökét. – Úgy véled, hogy ezek után megérdemled?
- Ez nem érdem kérdése. Megígérted – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akkor jobb lesz, ha gyorsan elfelejted…
- Hogyan? Csúnya dolog megszegni az adott szavad, Edward! – puffogott.
- …pontosabban találj ki helyette valami mást – folytatta Ed zavartalanul. – Most már ugyanis a kiengesztelődéshez nekem is van ám három kívánságom. Az első pedig konkrétan egy vetkőzős műsor az amestrisi hadsereg egyenruhájában, a te prezentációdban.
- Ó. – Az ametisztszín szemek elkerekedtek, majd a homonculus felvihogott. – Ez tetszik. Mikor szeretnéd?
- Mondjuk… máris?
- Remek – dörzsölte össze tenyereit vidám izgatottsággal. – Amíg átöltözök, transzmutálj nekem a nappali közepére egy, a padlótól a plafonig érő rudat.
- Rudat? Mégis milyen… rudat? – kíváncsiskodott értetlenül, és némi szorongással. Minek neki egy rúd.
- Egy stabil, öt-hat centi átmérőjű acélrudat. Rendben?
- Felőlem – vonta meg a vállát, bár továbbra sem volt még csak megközelítőleg sem elképzelése arról, hogy mire kellhet; aztán hamarosan megtudta, amikor a másik belibbent a helyiségbe egy, az eredetinél szűkebb szabású, kék színű uniformisban, elindította a zenét, majd akrobatikus elemekkel tarkított, vérforralóan érzéki táncba kezdett.
Ed és Envy egészen addig teljesítgették egymás merészebbnél merészebb kívánságait, amíg meg nem kapták a parancsot az első közös küldetésükre. Ez már azonban egy másik történet…
VÉGE
Tata Young ~ Sexy, Naughty, Bitchy (Envy – AMV)
Amennyiben tetszett, szeretettel várlak vissza a többi írásomnál; van még olyan – egyelőre folyamatban lévő – történetem, a Fullmetal Shitennou, ami szintén erre a párosra fókuszál, és tekinthető kvázi egyfajta előzménynek.
Üdv: D_D |
