Hallgatmány a fejezethez:
French Affair ~ Sexy (AMV)
III. rész
Már önmagában az a felfedezés sokkolta, hogy a vendégszoba elméletileg üres ruhásszekrénye gyakorlatilag mindenféle, enyhén szólva is furcsa, meglehetősen hiányosnak mondható göncökkel – jelmezekkel – van tele. Arra a kérdésre, hogy honnan szerezte, Envy azt felelte, hogy telefonon rendelte őket. Ednek a mai napig a leghalványabb segédfogadalma sem volt arról, hogy ebben az országban, sőt, a világ bármely országában lehet kapni ilyesmit, nemhogy telefonon rendelni. Az apró termetű alkimista eleinte abban a – téves – hitben leledzett, hogy a homonculus óhajt parádézni a maskarákban, neki csak végig kell néznie, ám amikor közölte, hogy azt akarja, hogy ő vegye fel az egyiket, és nyomatékképp a kezébe nyomott egy kifejezetten kihívó példányt, Ed heves ellenkezésbe kezdett.
- Nem. Nemnemnemnemnem! Felejtsd el! – rázta a fejét annyira, hogy egészen beleszédült, miközben arcának színe permanens ciklikussággal váltakozott a céklavörös és a halotti sápadt között.
- Nem? Szóval azt mondod, nem? – Envy komótosan átballagott a nappaliba, majd lecövekelt a falra függesztett térkép előtt; ő meg, karján az áttetsző zsákba csomagolt, ruhának csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető izével, pár másodperc múltán követte.
- Most úgy konkrétan mit csinálsz? – faggatózott értetlenül.
- Amestris térképét nézegetem – válaszolta baljóslatún.
- Azt látom, hogy Amestris térképét nézegeted, de… Minek nézegeted Amestris térképét?
- Megpróbálom meghatározni, melyik lehet az a település, amelyet a túlnépesedés veszélye a leginkább fenyeget… – suttogta résnyire szűkült szemekkel.
- Ez zsarolás – dohogta bosszúsan, bár bízott benne, hogy a homonculus nem irtana ki emiatt egy komplett várost. Vagy talán mégis…
- Nem. Ez érdekérvényesítés – érkezett a cáfolat egy határozott kinyilatkoztatás formájában. – Megígérted – tette hozzá megdönthetetlen érv gyanánt, mire Ed beletörődően sóhajtott.
Végül is remélhetőleg hamarosan ő lesz az, akit valahára megdöntenek, nem az érvek, úgyhogy akár be is adhatná a derekát, ha már a másikat ez ennyire izgatja; nem mellesleg tényleg megígérte. Ez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy ne kérethetné magát még egy kicsit.
- Feláshatnám esetleg a kertet – javasolta. – Mit szólsz?
- Felőlem – vont vállat vigyorogva Envy. – Mihelyst átöltöztél. Igazából úgy terveztem, hogy idebent maradunk, de ha te közszemlére kívánod tenni… – kuncogott.
Most kivételesen ő volt az, aki sarkon fordulva beviharzott a szobába, hogy ne hallja a finoman gunyoros nevetést; az ajtócsapkodást azért inkább kihagyta a repertoárból. Néhány perccel később már a tükörrel szemben ácsorgott, merőben szokatlan szerelését vizsgálva, miközben fülig pirulva állapította meg magában, hogy feltehetően így festhet egy hamisítatlan (hím)ringyó. Alig akarta elhinni, hogy Envy valóban rávette erre – holott a saját, elkerekedett szemeivel láthatta, hogy mégis.
Az öltözék egy semmitlen, falatnyi kis topot, és egy szintén falatnyi szoknyát – szoknyát! – foglalt magában, amit oly' rövidre szabtak, hogy hiába igyekezett lejjebb huzigálni, csak kikandikált alóla a boxere. Tartozott hozzá egy pár könyékig érő kesztyű, valamint egy pár tűsarkú – tűsarkú! – térdcsizma is, és mindezt megkoronázandó az összes ruhadarab rubintvörösben pompázott; de legalább passzolt az arcszínéhez. Egyértelmű volt számára, hogy ezt az egészet neki készítették, másként a csizma nem illett volna ilyen tökéletesen automail bal lábára, mi több, a speciális kialakítás hiányában alighanem fel sem tudta volna venni; ráadásul nem is volt annyira nehéz menni benne, mint amennyire első pillantásra tűnt.
Kitipegett a nappaliba, majd egy kínosra sikerült mosolyt magára erőltetve megállt Envyvel szemben – aki mostanra kényelembe helyezte magát a kanapén –, és közben azért fohászkodott, nehogy valaki (esetleg a fél hadsereg) ezt a verőfényes délutánt válassza arra, hogy meglátogassa őket. Emellett az a gondolat is átcikázott az agyán, hogy ezt követően lényegesen kisebb vehemenciával és őszinteséggel tudja majd kikérni magának, ha a felettese ismételten szóba hozza azt a bizonyos szoknya-témát. Hogy a franc essen bele!
Az ametisztszín szempárban először érdeklődés csillant, a homonculus majdhogynem levetkőztette a tekintetével – nem mintha olyan sokat kellett volna vetkőztetni rajta –, aztán összehúzta a szemöldökét.
- Ez így nem jó – mondta fejcsóválva. – Vedd le!
Edet egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés, hogy máris véget ért a jelmezbál, és a csalódás, amiért nem nyerte el a másik tetszését.
- Jaj már, minimanó, ne az egészet! – tiltakozott Envy, mielőtt még ő megszabadult volna az egyik kesztyűjétől. – Az alsónadrágod a zavaró tényező. Elég illúzióromboló, ahogy kilóg…
- Anélkül viszont… más valami fog… kilógni… – hebegte, ösztönösen maga elé kapva kezeit.
- Hidd el, hogy az már egyáltalán nem lesz illúzióromboló – eresztett meg egy pajzán vigyort. – Tudod, mit? Gyere közelebb, és segítek – intett, hogy aztán egyszerűen letépje róla az alsót. – Sokkal, de sokkal jobb – bólogatott fülig érő szájjal.
- És még én vagyok a perverz – dünnyögte Ed.
- A kettő nem zárja ki egymást.
- Most… tényleg azt akarod, hogy menjek ki így, és ássam fel a kertet? – feszengett, egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát.
- Na, mondtam én… – csipkelődött. – Egyébként az a te ötleted volt, és nem, nem akarom. Máskülönben Resemboolt rövidesen át kellene nevezni a vakok városává, ugyanis mindenkinek kinyomnám a szemét, aki csak rád merészel pillantani. Néha mindettől függetlenül érzek rá késztetést…
- Feleslegesen féltékenykedsz.
- Én Envy vagyok. Sosem féltékenykedek feleslegesen – közölte a nyilvánvalót és egyben megmásíthatatlant.
- Oké. Belebújtam ebbe a hacukába. Mi a második kívánságod?
- Továbbra is az elsőnél járunk…
- Ez nem túl igazságos, nem gondolod? – méltatlankodott, bár nem különösebben lepte meg, hogy a homonculus kénye-kedve szerint módosít a talán nem is létező szabályokon.
- Az élet alapból nem túl igazságos, de… velem lehet alkudni. Amennyiben kielégítő teljesítményt nyújtasz, hajlandó leszek mellőzni a másodikat, és azonnal a harmadikra ugrani – duruzsolta.
- Kielégítő teljesítményt? – kérdezett vissza, és a bizsergető hangszín hatására egyre kevesebb meggyőződéssel mantrázta magában, hogy mennyire nagyon elege van ebből az egész játszadozásból. – Térdeljek eléd?
- Később. Esetleg… Mindig csak ez a nagy sietség – törölgette homlokát teátrális mozdulatokkal. – Még el sem csábítottál, és máris a lényegre térnél?
- Én csábítsalak el téged? – Úgy érezte, a másik a lehetetlent kéri tőle, főleg, hogy ez eleddig fordítva történt; nem mintha őt meg olyannyira kellett volna bármikor is csábítgatni. – Hogyan?
- Ó, a részleteket rád bízom, van azonban egy kikötésem. Nem érhetsz hozzám, ellenben ha jelzek, akkor ide kell jönnöd, hogy megérinthesselek. Akárhol. Ez a nehezítés. Aztán – felállt, odasétált a lemezjátszóhoz, és hamarosan vérforraló dallam töltötte be a helyiséget –, ez a könnyítés. Végül – dobálta le a ruháit, mielőtt visszatelepedett volna a helyére –, ez az ösztönzés. Most pedig táncolj nekem!
Az ifjú alkimista gyorsan behunyta szemeit, és ebben a pillanatban mit nem adott volna azért, ha magára teríthette volna a kabátját – ami stílusában ugyan nem, de színében kétségkívül illett volna a jelenleg viselt holmikhoz. A homonculus "felöltözve" is maga volt a két lábon járó szexuális zaklatás, levetkőzve meg aztán végképp, ráadásul a babonázóan buja ritmus ott lüktetett a fülében vágykeltőn, vadítón, és az aprócskánál is aprócskább szoknya nem igazán volt alkalmas arra, hogy elrejtse ébredező izgalmát.
Mindemellett sajnos szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy neki ez a "csábítási hadművelet" nem fog menni, mivel nem tartotta magát ilyesmire alkalmasnak. Nem az automailek végett, hiszen már hozzászokott, megbarátkozott velük; az eredeti testrészeiért túl nagy árat kellett volna fizetnie – és nem csupán amiatt, mert másvalakitől kellett volna elvennie –, nem is nagyon bánta hát, hogy nem sikerült azokat visszaszereznie.
Ebben az is közrejátszott, hogy Envy vonzónak találta a kis – ahogy ő nevezte – csecsebecséit; mondván, hogy így legalább benne is van valami, ami mesterséges. Amikor Ed rákérdezett, hogy mindazt a sok-sok embert is vonzónak találja-e akik szintén fémből készült végtagokkal rendelkeznek, a homonculus azonnal rávágta, hogy kizárólag akkor, ha őket is Edward Elricnek hívják, és szőke, zsebcirkáló méretű alkimisták. Ez konkrétan felért egy szerelmi vallomással.
Csakhogy ez csöppet sem változtatott azon a szomorú tényen – mivel nem is állt vele semmiféle összefüggésben –, hogy ez a bizonyos szőke, zsebcirkáló méretű alkimista a tánc terén tökéletes antitalentumnak számított. Fel nem foghatta, miért érdekli a másikat az ő bénázása; azt azért nem feltételezte róla, hogy ki akarná gúnyolni, kinevetni és megalázni, mert a maga módján, még ha soha nem is mondta ki, Envy szerette őt; ragaszkodott és kötődött hozzá. Ed legalábbis hitt abban – hinni akart abban –, hogy ez így van.
Észre sem vette, mikor kezdett el mozogni a zene ütemére, és habár belülről valahogy olyan darabosnak, esetlennek érezte magát, biztatást olvasott ki az ametisztszín szemekből. Kezdeti tétovázása és berzenkedése ellenére egyre inkább belejött a dologba, és a jutalmul kapott, sűrűsödő érintések is azt a képzetet keltették, hogy jól csinálja, amit csinál – vagy legalábbis úgy, hogy az a másiknak tetszik.
Először csak a gerince mentén simított végig, aztán visszaküldte táncolni; utána a hasa következett, majd belecsókolt-belenyalt a köldökébe, és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet – voltaképpen mindketten eléggé élvezték a helyzetet. Ed kénytelen volt óvatosabban és finomabban riszálni a csípőjét, hogy a szoknya libbenő anyaga ne ingerelje annyira, és egyszerre vágyott arra, hogy eljuthasson végre a csúcsra, valamint arra, hogy minél tovább tartson ez az intenzív izgalmi állapot.
Envy mesterien értett hozzá, miként húzza fel a végtelenségig (holott ugyebár őneki kellett volna csábítania): ahogyan belemarkolt a fenekébe, vagy megcirógatta a combját, kiemelt hangsúlyt fektetve azok belső felére; vagy ahogy körülírta ujjaival férfiasságát, fokozottan figyelve rá, hogy még merő véletlenségből se érjen a legérzékenyebb részhez. Szíve szerint – és a teste szerint is – könyörgött volna, hogy teperje le, hogy tegye végre magáévá, vagy tegyen bármit, akármit, ami a gyönyörteli gyötrelmeket gyötrelmek nélküli gyönyörré varázsolja.
Végül valamennyi, örökkévalónak tűnő idő elteltével, amidőn a homonculus magához hívta, magához is húzta, szemből az ölébe ültette, és megcsókolta határozottan és birtoklón, hogy összekoccantak a fogaik; és ő megint meglepődött azon, hogy az ajkai mennyire bársonyosan puhák és édesek, hogy a sötétzöld hajtincsei mennyire természetellenesen selymesek, és hogy a kezei, melyek egy szemvillanás alatt összeroppanthatnák vagy szétszaggathatnák, milyen határtalan gyengédségre képesek.
- Őrjítően szexi vagy – búgta a fülébe Envy, és maga is érezte, hogy a másik milyen kőkeményen kívánja, ami tovább növelte önnön sóvárgását.
- Ez azt jelenti, hogy… kielégítőnek találtad a teljesítményemet? – kérdezte, miközben finoman, mintegy véletlenül megmozdította csípőjét, amire egy rekedtes nyögést kapott feleletül.
- Még nem teljesen, de szerintem mindketten… eléggé közel állunk hozzá – mosolyodott el hamiskásan. – Már amennyiben érted, mire célzok – mozdult meg most ő óvatosan alatta, Ed pedig nagyon is értette a célzást; hogyne értette volna.
- Akkor elárulod, mi a harmadik kívánságod?
- Tényleg most akarod ezt megbeszélni? – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve.
- Most.
- Milyen türelmetlen vagy…
- Az a középső nevem. Na! – sürgette.
- A második már nem is érdekel?
Ed megmerevedett – nem úgy, mint eddig, hanem egész testében –, és bosszankodva bámult az ametiszt szempárba.
- De… azt mondtad…
- Azt mondtam, mellőzöm, nem azt, hogy eltekintek tőle.
- Igaz. Én vagyok az idióta, hogy tisztességes alkut várok egy homonculustól… – füstölgött kissé lelombozódva.
- Ugyan, Edward, hiszen ezt is élvezted… élvezed… – Envy kezei ez idáig a tarkóját cirógatták, a hajfonatával játszadoztak; most az egyik a fenekére vándorolt, míg a másik bekúszott kettejük közé, és az érzéki érintések eredményeképpen Ed hirtelen támadt haragja menten elpárolgott. – Egyébként meg… egy hasonló műsort szeretnék, csak valami férfiasabb szerkóban. Mondjuk… az amestrisi hadsereg egyenruhájában. Mit szólsz?
- Ühüm… – dünnyögte, arcát a másik bódító illatú hajzuhatagába temetve, és nem nagyon tudott szóhoz jutni. A mindenhol kényeztető ujjak hatására egyre kevésbé volt képes nemhogy a beszédre, hanem magára a gondolkozásra is. – Szerintem az… nincs is itthon…
- De. Itthon van. Kimosva, kivasalva, beakasztva a szekrénybe… És… azt szeretném még, ha… elvinnél magaddal a küldetéseidre. Ez a harmadik kívánságom… Magaddal viszel? Megígéred?
- O…oké… me…megígérem… – zihálta elfúlón, fel sem fogva igazán, hogy mire bólintott rá.
- Nagyszerű – mormogta elégedetten a homonculus, majd hanyatt döntötte a kanapén, egy gyors mozdulattal fölébe kerekedett, és miután megszabadította a zavaróan felesleges ruhadaraboktól, felfedezőútra indult ajkaival a testén; Ed világa pedig hamarosan sóhajokkal és nyögésekkel teli mámortengerré változott.
*** [EdxEnvy]***
Másnap reggel – vagyis csak tippelte, hogy másnap van, és hogy reggel – az ágyat tapogatta maga mellett félkómásan, Envyt keresgélve, miközben megpróbálta összekaparni az előző nap emlékfoszlányait. Az addig tiszta sor volt, hogy ribancjelmezben kellett táncolnia, aztán szeretkeztek, aztán elmentek fürdeni, aztán a hálószobában folytatták. Vagy előtte megették a pite maradékát, majd letesztelték a konyhaasztal stabilitását, és csak utána következett a hálószoba? Lényegtelen, az események sorrendisége a legkevésbé sem változtatott azon a tényen, hogy a homonculus – vele ellentétben – fáradhatatlannak bizonyult; ami nem számított meglepő újdonságnak.
Ed úgy döntött, fel sem kel, amíg Envy vissza nem jön – titkon reménykedve abban, hogy ágyba kapja a reggelit (ebédet?) –, és azon morfondírozott, mi is volt pontosan a harmadik kívánság; a másodikra nagyjából emlékezett. Már-már eszébe jutott, amikor hirtelen megcsörrent az éjjeliszekrényen található telefon, elszakítva a gondolatgombolyag fonalát.
Az ifjú alkimista egy kicsit kivárt, hátha élete párja fölveszi valamelyik másik – a konyhában vagy a nappaliban lévő – készüléket, csakhogy rövidesen zavarni kezdte a zaj, így kénytelen volt maga intézkedni. Mielőtt azonban beleszólhatott volna, egy halk kattanást hallott; ami vagy arra utalt, hogy bontották a vonalat, vagy arra, hogy a homonculus is reagált a hívásra – és a következő pillanatban kiderült, hogy ez utóbbi az igaz.
- Itt Envy.
- Itt meg Mustang.
Na, vajon most mi a jó francot akarhat? Mindjárt közli, hogy súlyos skandalum történt: eltűnt a hadsereg komplett budipapír-készlete, és e rejtély megoldásához ismételten szükség van az Acélalkimistára – ám legnagyobb döbbenetére a csevej a következőképpen folytatódott:
- Ó, szia Roy! – Roy? ROY?! Mióta vannak ezek ennyire jóban?! – Már hiányoltam a hangodat.
Hiányolta a hangját?! Ráadásul nem gunyorosan hiányolta, hanem csak úgy hiányolta? Nem. Edward Elric nem féltékeny. DE! EDWARD ELRIC ROHADTUL FÉLTÉKENY! Még szerencse, hogy a baljában volt a kagyló; amilyen erősen markolta, az automaillel most összeroppantotta volna.
- Mi a helyzet? Megvannak a miniszoknyás fényképeim? – Ed lelki szemeivel szinte látni vélte az ezredes arcán szétterülő, kaján vigyort; amit majd ő fog letörölni néhány jól irányzott ökölcsapással. Persze Envy sem ússza meg szárazon!
- Ez csak természetes, elvégre az üzlet az üzlet. Elküldtem őket gyorspostával, lehet, hogy még ma megkapod.
- Remek. Már alig várom – mondta felettese izgatottan. Miniszoknyás fényképek? Mégis milyen… ó, hogy az a! … – És a másik dolog?
- Elintézve. Beleegyezett.
- Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan találkozunk. – A megállapítás nem tűnt olyan örömtelinek, mintha éppen egy légyottot szerveznének, sőt, inkább burkoltan ellenségesnek hangzott.
- Igen. Azt jelenti. Már alig várom. – A homonculus megszokott szarkazmusa is visszatért. – Ó, és Roy… jó szórakozást a képekhez! – kuncogott fel, majd ismételten egy halk kattanás hallatszott, utána pedig szaggatott búgás: a beszélgetés befejeződött.
|
