VII. fejezet
Nem kifejezetten akartam belegondolni abba, miféle "megbeszélnivalója" lehet még Nephrite-nak a nyomozóval, mindenesetre egy jó negyedórát ácsorogtam, mire méltóztatott megérkezni. Tiszta szerencse, hogy a hétvégére való tekintettel nem tartózkodtak sokan az emeleten – kizárólag azok, akiknek halaszthatatlan dolguk akadt –, különben valaki bizonyára megkérdezte volna, hogy milyen megfontolásból állok őrt a liftajtó mellett.
Mielőtt még szoborrá dermedtem volna, vagy úgy döntöttem volna, hogy megunva a strázsálást, egyszerűen lelépek, valahára felbukkant.
- Na végre! – dohogtam. – Ez jó hosszú kis… beszélgetés volt.
- Hosszabb is lehetett volna, de nem akartalak túlságosan megvárakoztatni – hallottam ki némi szemrehányást a hangjából.
- Nem én könyörögtem, hogy vigyél el! – füstölögtem. – Nyugodtan visszamehetsz, nem kötelező…
- Nyugi már, le ne harapd a fejemet! Elintéztem mindent, amit akartam – nyalta meg a száját –, úgyhogy ráérek.
Perverz alak…
Megvontam a vállamat, aztán megnyomtam a lift hívógombját. Ha tényleg engem akar furikázni, én ugyan meg nem akadályozom benne. Legalább nem kell nyomorognom a metrón.
Tudat alatt már akkor volt valami furcsa hiányérzetem, amikor megérkeztem a rendőrség épületéhez, de most hogy alaposabban végignéztem a parkolón, azonnal rájöttem, mi hiányzik.
- Hol van a kocsid, Nephrite? Csak azt ne mondd, hogy metróval jöttél!
- A Ferrarira gondolsz? Szervizben van. Totálisan tönkrement az anyósülés rugózása.
- Hogyan? Tudod mit, inkább nem érdekel… – visszakoztam önelégült mosolya láttán.
- Ezzel megyünk – sétált oda egy sötétszürke sportkocsihoz. – A legújabb szerzeményem – simította meg gyengéden és egyben birtoklóan a motorháztetőt. – Hogy tetszik?
- Szép.
- Szép? Ennyit tudsz mondani egy C5-ös Corvette-re? Hogy szép? – háborgott.
- Mégis mit kellene mondanom? – húztam fel a szemöldökömet. – Hidegen hagynak az autók. De legyen… Nagyon szép. Így megfelel?
- Menthetetlen vagy – sóhajtotta. – Na, szállj be, mielőtt még meggondolom magam!
Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, bekapcsoltam a biztonsági övet, és vettem egy mély levegőt. Különös illatot éreztem. Nem volt büdös vagy kellemetlen, valami miatt mégis a halál jutott eszembe róla először. Végül is… egy pszichopata sorozatgyilkos mászkál Tokióban, az lenne a meglepő, ha nem a halál jutna eszembe úgy konkrétan bármiről.
- Honnan van olyasvalakinek, mint te, ennyi pénze, hogy csak úgy zsebből ilyen kocsit vegyen? Már amennyiben nem vagyok túl indiszkrét – faggattam a sötét hajú extábornokot, hogy eltereljem gondolataimat. Igazából még Zoisite sem tudta, mivel is foglalkozik voltaképpen a barátja.
- Indiszkrét te? Soha… – csipkelődött. – Nos, igazság szerint már régóta beszélni akartam veled erről, de mindig olyan ellenséges vagy velem.
- Mert te meg a megtestesült bűbáj és kedvesség, ha rólam van szó.
- Ott lakhatsz a lakásomban. Fizetem a tandíjadat. Kaptál tőlem ruhákat, meg egy telefont is.
- Amire egy nyomkövetőt tettél… – dohogtam. Egyáltalán nem esett jól, hogy felhánytorgatta ezeket a dolgokat.
- Részletkérdés – legyintett. – Még pezsgőt is vittem a szülinapodra. Mit szeretnél? Hogyan lehetnék még ennél is kedvesebb? – duruzsolta.
- Ez egyáltalán nem kedvesség. Kizárólag azért csinálod ezt az egészet, mert élvezed, hogy megalázhatsz!
- Drága Kunzite-om… – nézett mélyen a szemembe – ha meg akarnálak alázni, akkor azt egészen máshogy tenném, és… minden bizonnyal sokkal jobban élvezném – suttogta.
A térdemre helyezte tenyerét, majd végigsimított a lábamon a combom tövéig, valahogy úgy, mint nemrég az autó motorháztetőjén. Pár pillanatra teljesen ledermedtem, bár igyekeztem nem kimutatni. Ez most komoly? Mert viccnek nagyon durva lenne…
- Halálvágyad van, Nephrite? – kérdeztem fagyosan, visszanyerve végre lélekjelenlétemet. – Azonnal vedd le rólam a mancsodat, különben a saját beleiddel fojtalak meg! – tettem hozzá fenyegető éllel hangomban.
Ez hatott. Valószínűleg látta az arcomon, hogy nem a levegőbe beszélek.
- Mégis, mi a jó büdös franc volt ez? És ajánlom, hogy valami nagyon jó magyarázatod legyen rá! – vontam kérdőre ingerülten.
- Nem tudom – vonogatta a vállát. – Jó ötletnek tűnt.
- Jó ötletnek?! Neked teljesen elment az eszed! – dühöngtem.
- Nyugi már! Csak egy teszt volt.
Feladom. Ezer százalék, hogy ez a pasi nem komplett.
- Egy teszt? Te tényleg meg vagy húzatva! Komolyan megfordult olyasmi a mákszemnyi agyadban, hogy feláldozom a szerelmünket Zoi-channal egy kósza numeráért? Veled?
- Nem azt teszteltem. Arra voltam kíváncsi, megvannak-e még a golyóid.
- A golyóim? – értetlenkedtem. – Azokat egy pár centivel arrébb kellett volna keresgélned. Mondjuk akkor már biztosan nem élnél…
- Feláldozom a szerelmünket Zoi-channal… – csúfolódott elváltoztatott, kényeskedő hangon. – Egy nyáltenger vagy, Kunzite.
- Ezt ne! – emeltem fel a mutatóujjamat, figyelmeztetve arra, hogy most már valóban kezd túl messzire menni. – És még csodálkozol azon, miért vagyok veled ellenséges…
- Mondtam már, hogy nyugi. Csak kíváncsi voltam, el tudsz-e még küldeni a pokolba úgy, hogy szinte várjam az indulást.
- Téged? Bármikor – vigyorogtam rá. – Elárulnád, mire volt jó mindez?
- Az üzlet, amiben benne vagyok kezd… túlnőni rajtam. Szükségem lenne egy partnerre. Egy társra, akiben megbízhatok, és akiben megvannak bizonyos képességek. Rád gondoltam.
- Rám? Úgy véled, hogy megbízhatsz bennem? – lepődtem meg.
- Igazából… nincs okom rá, hogy ne tegyem. Nekem olyan ember kell, aki majdnem annyira jó, mint én. És te az vagy.
- Majdnem annyira jó? Azt a pofátlan mindenedet! – csóváltam meg a fejem. – Miről lenne szó? Ugye nem valami illegális?
- Mondom én, hogy túl jófiú lettél – sóhajtott fel színpadiasan. – Egyébként nem, nem illegális. Bár nem veszélytelen. Néha hogy is mondjam… fura alakokkal futok össze, ezért is elengedhetetlen a határozott fellépés. Ha nem vagy elég tökös, megesznek reggelire.
- Figyelj, Nephrite, őszintén bevallom, kíváncsivá tettél, és a pénz is jól jönne, de az a helyzet… Kinőttem már a kalandokból, és nem akarok idő előtt elpatkolni. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de egy hosszú és boldog életet szeretnék végigélni a szerelmemmel. Ebbe pedig sajnos semmiféle veszélyes munka nem fér bele. Ráadásul semmi konkrétumot nem árultál el, és ha jól sejtem, nem is áll szándékodban, csak miután már igent mondtam.
- Létezik egy köztes megoldás. Jövő héten csütörtökön üzleti útra indulok Peruba. Gyere velem! Megnézed élőben, hogy mivel is foglalkozom, aztán eldöntöd, tetszik-e vagy sem… Garantálom, hogy tetszeni fog! – győzködött lelkesen.
- És Zoi-chan? Hagyjam itt pont most? Mi van, ha az a sorozatgyilkos mégis rá vadászik? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne vele valami.
- Azt ígérted, ráveszed, hogy amíg nem oldódik meg az ügy, költözzön be a villámba. Az egy erődítmény. Még a hadsereg is nehezen tudna bejutni, és a legkiválóbb testőröket bérelem fel mellé. Sokkal nagyobb biztonságban lesz így, mint melletted.
- Megpróbálom – bólintottam. Kénytelen voltam belátni, hogy ebben a helyzetben igenis félre kell tennem a büszkeségemet. – Mindenesetre várjuk meg, hogy ő hogyan reagál erre az egészre. Te is tisztában vagy azzal, mennyire makacs tud lenni. Ráadásul mostanában nincs semmi veszélyérzete. Tegnap is… nem fordította rá a hevederzárat, holott ezerszer emlékeztettem arra, hogy már nincs se jégkardja, se tűzgömbje… nincs semmije, amivel meg tudná védeni magát, azon a sokkolón kívül, amit tőlem kapott. Nem fogja fel, hogy ebben a világban sokkal nagyobb veszélyben van, mint a Sötétség Birodalmában valaha is volt.
- Akkor én is átmegyek hozzátok este. Hárman csak sikerrel járunk, bár remélem, az is elég lesz, ha Jadeite megmutatja a képeket.
Nephrite igyekezett ugyan nem kimutatni, a hangján nagyon is érezhető volt, hogy mennyire aggódik Zoisite-ért. Legalább annyira, mint én.
- Mint a régi szép időkben, igaz? Újra együtt a Shitennou – próbáltam oldani a hangulatot, ami nem igazán sikerült. – Úgy látom, tényleg mindent megteszel azért, hogy elkísérjelek Peruba – váltottam témát. – Figyelj, ha veled tartok is, azt már most közlöm, hogy nem kérek a piszkos kis trükkjeidből.
- Milyen piszkos kis trükkökre gondolsz?
- Nos… külön ágy, külön szoba, lehetőleg a hotel külön szárnyában. Az után, amit az előbb műveltél, egy csöppet sem bízom benned.
- Talán inkább magadban nem bízol – mosolygott kajánul. – Attól félsz, hogy nem tudsz ellenállni a vonzerőmnek. – Ezt a megjegyzését csupán egy gyilkos pillantással kommentáltam. Nevetséges feltételezés… és sértő is egyben. – Amúgy nem említettem olyasmit, hogy egy hotelben fogunk megszállni. Vagy igen? – próbálta tovább csigázni érdeklődésemet titokzatos munkájával kapcsolatban. – Egyébként meg megnyugodhatsz. Zoi-chan a barátom. Sohasem okoznék neki fájdalmat szándékosan… Apropó, Zoi-chan. Igaz, hogy az előbb ezzel cukkoltalak, de be kell ismernem, hogy pozitívan csalódtam benned. Végre igazán boldognak tűnik melletted. Talán mégsem vagy akkora seggfej, mint gondoltam. Szóval ne cseszd el. Jó?
Seggfej, mi?
- Én ne csesszem el? És ezt pont te mondod? Hogy van Naru-chan? – érdeklődtem enyhe szarkazmussal.
- Mégis mire akarsz ezzel célozni?
- Ugyan már, ne játszd a hülyét! Te meg Jadeite a szemem előtt flörtöltetek… Tényleg ő a legjobb! Fantasztikus és rendkívüli! Ami pedig a pálmát vitte: bármikor beleülhetsz, amikor csak kívánod… – idéztem fel meglehetősen pontosan a bent elhangzott szavait. – És amilyen tekintettel bámultad… Komolyan, már vártam, mikor térdelsz elé, és szopod le.
- Hát azt én is… izé… – vörösödött fülig. – Tévedtem az előbb, Kunzite. Továbbra is egy seggfej vagy – vigyorgott.
- Te csalod meg a barátnődet, és én vagyok a seggfej. Logikus – bólogattam tettetett sértettséggel.
- Na, megszólalt az erkölcs világbajnoka – gúnyolódott. – Nos, nem mintha bármiféle magyarázattal is tartoznék neked, de ez csak szex. Naru-chan nagyon aranyos, kedves, és szép lány, csakhogy túl fiatal, nekem viszont vannak bizonyos… szükségleteim. Nem akarom őt megrontani, sem pedig kihasználni. Én nem vagyok te – szúrt oda. – Jadeite meg régebben se volt rossz az ágyban.
- Régebben se? – prüszköltem. – Te… meg ő… ezt nem hiszem el!
- Mégis, szerinted miért voltam olyan feldúlt, amikor az a szuka lefagyasztotta? Elvette az egyetlen szórakozásomat!
- Azt hittem, azért, mert Jadeite kiderítette, kicsoda Sailor Moon valójában, a királynő meg végig sem hallgatta.
Annak idején ez igen egyértelmű magyarázatnak tűnt Nephrite idegességére, mivel én is az voltam emiatt.
- Á, dehogy! – legyintett. – Később magam is elég könnyen rájöttem. Beryl azzal verte be képletesen az utolsó szöget a koporsójába, hogy Örök Álommal sújtotta a dugópajtimat. Aztán jött Zoi-chan a terveivel, a többi meg már történelem.
- A dugópajtidat… – csóváltam meg fejemet továbbra is hitetlenkedve. – Nem értem. Hogyan vetted rá erre? Lecsaptad a bunkóddal, és bevonszoltad a barlangodba?
- A bunkómmal, mi? – somolygott. – Nem. Egyáltalán miből gondolod, hogy én kezdeményeztem? – húzta fel a szemöldökét.
- Jadeite mindig is egy hímsoviniszta, arrogáns seggfej volt. Csak hogy a te szóhasználatodnál maradjunk. És bár az emlékeit elvesztette, megnyerő személyisége megmaradt. Szerintem csak a saját farka érdekli…
- Meg az enyém – vigyorgott szélesen Nephrite, és én nem értettem, miért vigyorog ennyire, sőt azt sem, mire mondta ezt.
- Mit tiéd? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát azt mondtad, hogy Jadeite-ot csak a saját farka érdekli, én meg erre, hogy…
- Öhm… Azt hiszem, ezt nevezik freudi elszólásnak – vigyorodtam el én is. – Tehát lefizetted, leitattad, bedrogoztad, megfenyegetted, megzsaroltad, vagy mit csináltál vele?
- Megdugtam – vonta meg lazán a vállát, aztán kirobbant belőle a nevetés. – Ha látnád… ha látnád most az arcodat – kacarászott. – Szóval – erőltetett némi nyugalmat magára, bár mélykék szemei továbbra is huncutul csillogtak – a Sötétség Birodalmában nem igazán volt sok lehetőségünk. Mondjuk a ribanckirálynő megpróbált egyszer az ágyába csábítani, miután beöltöztem Tuxedo Kamennek, annyira tetszett neki a jelmezem. De inkább választottam a halált – borzongott meg. – A jelenben meg… Nos, engem sem kell félteni, ha nyomozásról van szó. Megvannak a kapcsolataim… Mikor először találkoztunk, Jadeite még azzal a Kino Makoto nevű lánnyal járt, tudod, ő volt Sailor Jupiter. Eleinte úgy tűnt, nagyon odáig vannak egymásért, nem is akartam bekavarni, de nem is kellett. Mindösszesen három hétig bírták együtt, aztán Jadeite valami nagyon durvát szólhatott be neki. Képzeld, a csaj eltörte az orrát, megrepesztette három bordáját, majd faképnél hagyta. Én kapartam össze az önbecsülésében kissé megtépázott extábornokot, aztán jó alaposan megvigasztaltam.
- Ő meg minden ellenvetés nélkül belement abba, hogy megint… hogy is mondtad… dugópajtik legyetek?
- Hiszen ismersz. Ellenállhatatlan vagyok és lehengerlő. Emellett jóképű és…
- … nagyképű.
- Meglehet. Viszont te tudod a legjobban, hogy bárkit és bármit megszerzek, akit vagy amit csak akarok. És most őt akarom. Nem volt nehéz kihasználni, hogy jelen pillanatban még az eddigieknél is jobban gyűlöli a nőket. Ráadásul elmondása szerint nemcsak az ágyban, hanem agyban is megfelelő partner vagyok számára. Mármint nem vagyok egy üresfejű fruska, aki a lábai elé omlik csak azért, mert jól néz ki. Egészen más okból szoktam a lábai elé omlani… Mondjuk tény, hogy nagyon helyes. Egy igazi bishounen. És figyelted, milyen finom kezei vannak? – áradozott lelkesen. Túlzottan lelkesen. – Amikor azokkal a kezekkel megérint, én…
- Na. Most pontosan úgy beszélsz, mint egy üresfejű fruska – vágtam közbe kijózanítólag. – Vigyázz, Nephrite, túlságosan veszélyes játékot játszol! Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez már nem csak szex. Előbb-utóbb valaki… megint sérülni fog.
- Naru-chan szeret engem.
- Pontosan erről beszélek! És te? Te szereted őt?
Nem felelt, csak bámult maga elé dacosan, majd beindította a motort.
- A Sötétség Birodalmában is a határainkon belül maradtunk – mondta végül, kitérve az eredeti kérdésem elől.
- Már nem ott vagyunk – ráztam meg a fejemet –, hanem egy sokkal sötétebb helyen…
Lelki szemeim előtt felvillantak a nemrég látott képek a halott Zoisite-hasonmásokról. Ez a világ gyilkos és gonosz. Talán megérdemelte volna, hogy elpusztítsuk…
|
