Hallgatmány a fejezethez:
Cascada ~ Dangerous (AMV)
IV. fejezet
Kétségkívül veszélyes
A második első csók – már amennyiben egyáltalán csókként lehet aposztrofálni azt a szerencsétlen próbálkozásszerűséget, amit nemrég Winryvel elkövettek. Alighanem azért is sikerült akkor olyan kínosan az egész, mert egyikőjük sem vágyott rá; ő legalábbis semmiképp. A lány azonban, aki gyerekkori barátja volt, emellett az automailjeit készítette, rendíthetetlenül ragaszkodott ahhoz az úgynevezett kísérlethez, mondván, hogy Al a Bölcsek Kövének segítségével most már záros határidőn belül visszanyerheti a testét; Winry pedig nem akart ügyetlenül bénázni, miután ez valahára megtörténik. Nem mintha a fiú oly' sok tapasztalatra tehetett volna szert egy páncélhoz kötött lélekként élve, de hát a női logika ellenében a legtöbbször meglehetősen értelmetlen szélmalomharc észérveket felsorakoztatni; így Ed végül inkább belement a dologba.
Néhány pillanat elteltével aztán rögtön meg is bánta, és annak ellenére lelkifurdalása támadt az öccse miatt, hogy azt a minden spontaneitást nélkülöző csókot egy jól megtervezett ámde pocsékul kivitelezett automail képével társította agyában. Még az íze is valahogy arra emlékeztette: kicsit fémes, kicsit olajos, sós, rideg, mesterséges; inkább volt szenvedés semmint szenvedélyes – nem úgy, mint ez a mostani, melynek édes selymessége körülölelte, miközben vérforralóan birtokló, már-már erőszakos határozottsága felkorbácsolta érzékeit.
Többet és többet akart tapasztalni, tapintani, kóstolni, érezni, és legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy mindezt egy idegen ország idegen kastélyában egy idegen fiú karjai közt fogja átélni; habár azt képzelte és azt kívánta, hogy valaki más ölelje és csókolja így. Valaki, akire a teste mindennél jobban vágyott, holott lényének esszenciája viszolygott tőle; valaki, aki ambivalens módon egyszerre vonzotta és taszította; akinek egész valója a gyűlölet és a sóvárgás káoszának háborgó tengerén szüntelen hánykolódásra késztette.
E felismerés hatására – és mert már alig kapott levegőt – megpróbált elhúzódni, a másik pedig engedte. Az ametisztlila szempár a világ legcsillogóbb drágaköveként ragyogott keresztül a mámor ködfátyolán. Ametisztlila szempár!?
- Envy… – suttogta Ed leplezetlen döbbenettel, mire a homonculus egy szökkenéssel eltávolodott tőle, majd magára öltötte megszokott külsejét.
- Mivel buktam le? – faggatózott enyhén félrebillentett fejjel.
- A… szemed. Megváltozott… a szemed… – Az élmény kétségkívül hatással volt rá, így egyelőre nehezen találta a hangját, a harag viszont egy szemvillanás alatt a hatalmába kerítette.
- Hogyan? – Envy arcán mintha csodálkozással kevert páni félelem suhant volna át egy röpke pillanatra. – Na persze! – morogta szkeptikusan. – Alphonse… nem, még ő sem annyira naiv, hogy elhiggye ezt a badarságot.
- Az öcsémet hagyd ki ebből! – csattant fel ingerülten.
- Emlékeim szerint te rángattad bele azzal a tiltott kis mutatványoddal, de… mindegy is – legyintett bosszantó lazasággal. – Valld be inkább, hogy már akkor tudtad, ki vagyok, amikor beléptem az ajtón! – vigyorodott el.
- Ez hazugság! – kiáltotta ökölbe szorított kezekkel.
- Ó, valóban? – A homonculus válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől. – Eddig még sohasem sikerült megtévesztenem téged. Soha! A helyedben én igencsak erőteljesen eltöprengnék ezen… Edward – duruzsolta.
Hiába szerette volna figyelmen kívül hagyni az elbizonytalanító szavakat, az önmagában való kétkedés azonnal lángra kapott lelkében; hiszen voltak azért jelek: a kényszeredettnek tűnő mosoly, a könnyed mozgásba csempészett jellegzetes légiesség hiánya; hogy meg sem lepődött az automail láttán, valamint az, ahogyan beszélt pontosabban az, amit mondott.
Vajon tényleg nem is sejtette, hogy Envy az? Vagy mindössze szánt szándékkal igyekezett nem tudomást venni róla, míg egyértelművé nem vált a helyzet? Az ugyan tény és való, hogy a másik egy manipulatív szemétláda, ebből következően meghallgatni sem volna érdemes, mégis…
- Csak össze akarsz zavarni! – jelentette ki színlelt meggyőződéssel.
- Minek tennék ilyet? Felesleges lenne tagadnod, hogy élvezted…
- Mert valaki másnak hittelek! – vágott közbe hevesen.
- …és végül is, nekem sem volt rossz – folytatta Envy zavartalanul. – Ragaszkodhatsz a kis rögeszmédhez, vagy fontolóra veheted, hogy hosszasan és kedvesen kérlelsz. Akkor talán… talán hajlandó leszek megismételni, esetleg… tovább is menni. – Csípőre tette bal kezét, miközben jobbjának ujjaival lassan végigsimított ajkain.
Ed lehunyta szemeit egyrészt, hogy ne lássa a kihívó mozdulatot, másrészt, hogy mélyeket lélegezve és közben tízig elszámolva valamelyest lecsillapítsa zaklatott idegeit – háromnál tovább azonban nem jutott.
- NE BASZAKODJ VELEM! – üvöltötte, amit a homonculus egy elismerő füttyentéssel honorált.
- Nocsak, nocsak! Ki hinné, hogy az én falatnyi cukorborsóm képes ilyen vulgáris megnyilvánulásra.
- NEM VAGYOK CUKORBORSÓ! ÉS FŐLEG NEM A TE CUKORBORSÓD!
- Ó, dehogynem! – bólogatott fölöttébb frusztráló magabiztossággal. – Hiszen édes vagy, mint a cukor, aprócska, akár a borsó… és észvesztően izgató, amikor így tombolsz.
- MEGMONDTAM MÁR, HOGY NE BASZAKODJ VELEM! – Érezte, amint fülig vörösödik, bár bízott benne, hogy ez már nem lesz feltűnő dühtől egyébként is kipirult arcán. Ezzel egy időben ébredt rá arra, hogy voltaképpen sokkal inkább saját magára mérges, semmint a másikra; Envy olyan, amilyen, neki viszont ettől függetlenül nem kellett volna hormonzavaros tiniként viselkednie.
Igaz, nehezen viselkedhetett volna másként, elvégre minden gondja, nyűgje és baja ellenére egy hormonzavaros tini is volt egyben, akinek normál esetben, normál körülmények között normális kamasz fiús dolgokat kellett volna csinálnia. Mely normális kamasz fiús dolgokba a legkevésbé sem tartozott bele a félresikerült humán-transzmutáció következtében elveszített testek illetve testrészek visszaszerzése, vagy a Bölcsek Kövének hajkurászása közbeni életveszélyes kalandokba keveredés; ahogyan a homonculusokkal történő smárolás sem. Pontosabban csak egy homonculusszal – ám az is bőven több volt a soknál és a kívánatosnál, vagyis…
- Oké… – Nekidőlt a falnak, összefonva mellkasa előtt karjait. – Elárulnád végre, hogy mi a francot akartok tőlem?
- Akarunk? – pislogott körbe, keresgélvén a többes szám okát.
- Igen. Te meg a drágalátos Mestered.
- Dante? Dante az égegyadta világon semmit. Őt kizárólag az öcsikéd érdekli, jobban mondva a kő. Volt egy megállapodásunk, miszerint elviszem neki a Bölcsek Kövét, aztán azt teszek veled, amit szeretnék, és… – hallgatott el hirtelen, mintha rájött volna, hogy már így is túl sokat mondott.
Az egyes homályba vesző részletektől eltekintve Ed fejében kezdett összeállni a kép.
- Mindig ilyen gyönyörűen tartja magát a megállapodásotokhoz? – kérdezett rá, és a vékony vonallá préselt ajkak láttán azonnal tudta, hogy érzékeny pontra tapintott. – Nem kötelező válaszolnod, csak legalább magadban számold össze, hányszor vágott már át! Vajon mi mindenben hazudott még nektek… neked?
- Hidegen hagy – vont vállat közönyösen, Ed azonban remélte, hogy ha egy kicsit is, de sikerült megingatnia a homonculus… Hűségét? Hitét? Elkötelezettségét? Valamijét…
- Szóval utánam jöttél azért, hogy megölhess? – Majdhogynem biztosra vette ugyan, hogy a másiknak nem ez az elsődleges szándéka, ennek ellenére minden eshetőségre felkészülve pengévé alakította automailjét; végső soron nem provokálhatják egymást büntetlenül a végtelenségig.
- Szerintem ezt már tisztáztuk. Vagy nem? Végezhettem volna veled, amíg édesdeden szunyókáltál, viszont… ha valóban védekezni akarsz, akkor inkább erényövvé transzmutáld! – vigyorgott kajánul.
- Micsoda?! – Ed mézszín szemei önkéntelenül is elkerekedtek. Egészen eddig azt hitte, Envy csupán szórakozik, játszadozik vele, és habár a csók alapján sejthette volna, mégis sokkolta, hogy tényleg azt akarja; hogy tényleg őt akarja úgy. – Hogy te mekkora egy idióta vagy! Átkeltél a kapun, hogy… – nyelt egyet zavarában – hogy… sze…szexuális kapcsolatot létesíts… velem?
- Jaj már! – legyintett fülig érő szájjal. – Most komolyan… Szexuális kapcsolatot létesíteni? – kacarászott. – Ez a dugás hivatalos megnevezése alkimista körökben?
- Lényegtelen, minek hívjuk, mivel esély sincs rá, hogy beleegyezzek – rázta meg a fejét nyomatékképpen, miközben igyekezett felülemelkedni kínos döbbenetén. Nem nagyon szokott hozzá, hogy hasonló jellegű ajánlatokat kapjon; különösen az ajánlattevő személyét illetően. – Feleslegesen fáradtál el idáig.
- Ez a legjobb az egészben – vihogott fel a maga sajátosan infantilis módján. – Nem szükséges a beleegyezésed, bár… amilyen odaadó és készséges voltál nemrég…
- Mert nem tudtam, hogy te vagy az!
- Erre is van ám megoldás – tárta szét kezeit, majd megpördült a tengelye körül. – Alakváltó vagyok, nem rémlik? Úgyhogy – biggyesztette le ajkát duzzogva – az lehetek, akit csak kívánsz – húzta ki magát mintegy azt sugallva, hogy nehezen nézhetne ki ennél tökéletesebben; és az jelentette a legnagyobb problémát, hogy Ed egyetértett ezzel. – Nos?
A kérdés alkalmat adott rá, hogy gyorsan felvázolja magában a megoldási stratégiákat. Első körben az jutott eszébe, hogy alkímiával leomlasztja a szalon mennyezetét, csakhogy a kastélyt körülvevő hátborzongatóan félelmetes erdő továbbra sem tűnt csábítóbbnak, mint Envy társasága, ráadásul még mindig fogalma sem volt arról, hogy a térképek alapján Amestrisnél minimum tízszer nagyobb területű Xing birodalmának melyik részén vannak, és hogy merre kellene elindulnia, ha vissza akar jutni a Központi Városba. Mindemellett az is felmerült benne, hogy alighanem a házigazdák sem díjaznák, ha lerombolná az otthonuk egy részét, valamint a nyakukon hagyna egy felbőszített homonculust.
Úgy döntött, meghagyja a menekülést egy amolyan végső opcióként, habár ott dörömbölt az agyában, hogy el kellene rohannia, elfutnia messzire, amíg még megteheti, és vissza se nézni, örök életre elfelejteni, mégsem volt képes megtenni; már most nem volt képes megtenni. Azzal a csókkal a másik – hiába bújt valaki más bőrébe, mégiscsak ő volt – átlépett egy határt: a képzelet határát, bebizonyítva, hogy a fantázia, legyen bármilyen élénk, és szárnyaljon bármennyire korlátlanul, még csak meg sem közelítheti az élményt – a valódit.
Utálta magát emiatt, ám minél erőteljesebben próbálta kizárni az agyából, annál kevésbé ment – a fordítottja meg még inkább nem vált be. Envy kétségkívül veszélyes. Pszichopata. Mániákus. Nemnormális. Mindennek tetejébe nem is ember. Hiába csókol észbontóan, hatalmas hiba lenne bedőlni neki – a szó szoros és átvitt értelmében is.
Megcsípte néhányszor a karját. Nem akarta elhinni, hogy ismételten ilyen irányba kanyarodtak el a gondolatai, és nagyon bízott benne, hogy csak álmodik – mivel azonban nem ébredt fel, így kénytelen volt érzékeny búcsút inteni ezen reményének; míg hirtelen rá nem jött, hogy az automailt ugyan fölöslegesen csipkedi. Nem mintha az ellentétes verzió a kívánt eredménnyel járt volna.
- Min morfondírozol, minimanó? – kíváncsiskodott a homonculus majdhogynem kedvesen. – Számba veszed a lehetőségeidet?
Ed alig észrevehetően biccentett, miközben meglepetten konstatálta, hogy a termetére vonatkozó megjegyzés valahogy nem is háborította fel, sőt igazából kifejezetten érdekelte, hogy a másiknak miféle becenevek lapulnak még a tarsolyában.
- Akkor a lehetőségek után a szádba vehetnél engem is – vigyorgott Envy. – Vagy mondjam azt, hogy az agytorna után jöhet egy kis ágytorna? Igaz, ágy nincs, csak kanapé, de…
- FOGD MÁR BE, TE IDIÓTA, PERVERZ PÁLMAFA!
- Kikérem magamnak! – vágta rá tettetett sértettséggel. – Nem vagyok idióta. És perverz se… na jó, az talán, habár inkább egészséges képzelőerőnek nevezem.
- És ez a te "egészséges képzelőerőd" hogyan egyeztethető össze azzal, hogy én is a szerinted gyenge és visszataszító emberek közé tartozom?
- Úgy, hogy se gyenge nem vagy, sem pedig visszataszító. Különben meg nem gondolod, hogy baromi unalmas lett volna az elmúlt közel négyszáz évem, ha erre a szemléletre alapoztam volna a szexuális életemet?
- A mai napig nem is sejtettem, hogy van szexuális életed – dünnyögte –, mi több, a legkevésbé sem foglalkoztatott a dolog – fűzte hozzá a vaskos hazugságot, és közben olyan abszurdumok ötlöttek fel benne, hogy meglehetősen nagy köztük a korkülönbség, meg hogy a másik milyen sok tapasztalatra tehetett szert. Elvégre négyszáz év az csak négyszáz év…
- Nem vetem meg a testi örömöket, és nem a gyilkolászás az egyetlen passzióm. Ez utóbbi hobbimnak ma már egyébként is hódoltam, úgyhogy… upsz… – kapta szája elé a kezét, mintha véletlenül szólta volna el magát, azonban látszott rajta, hogy direktesen csinálta.
- Envy… ugye nem… – A fiatal alkimista szívében iszonytató gyanú ébredt. Ez idáig az a naiv teória élt elméjében, hogy a homonculus illedelmesen elkérte a tálcát, most viszont… – Mondd, hogy nem ölted meg azt a fiút! – meredt rá elborzadva.
- Megígértem neki, nem? – vonta meg a vállát ametiszt szemeiben fagyzúzmarás csillogással. – És az ígéret szép szó…
- Mindörökké a pokolban fogsz égni, ez biztos, mert én magam foglak odajuttatni!
- Milyen patetikus lettél hirtelen, Edward! – gúnyolódott. – Azt hittem, ti, alkimisták nem hisztek az ilyesmiben. Mindössze egy a probléma: nekem nincs olyanom, ami odakerülhetne… már amennyiben létezik pokol egyáltalán.
- Ne aggódj emiatt! Esküszöm, hogy szerzek neked előtte egy lelket! – sziszegte ingerülten, és nem akarta… egyszerűen képtelen volt elhinni, és a hányinger kerülgette, és üvölteni akart és tombolni, és…
- Ez érdekes – dörgölte meg az állát, miközben tett előre egy lépést. – Nagyon-nagyon érdekes. Az öcsikéd sorsa nem izgat, nem is kérdeztél felőle, amióta átjöttünk a kapun, fel sem emlegetted, hogy elraboltam, egy vadidegen miatt meg a véremet ontanád? – lépett egyet ismét, kartávolságnyira kerülve.
- Ne gyere közelebb! – Ed felemelte fegyverré transzmutált jobbját, és Envy felsőtestének szegezte, közvetlenül a top vonala alá. – Az öcsém jelenleg a Bölcsek Köve, szóval úgy vélem, elég jól meg tudja védeni magát, az meg, hogy elraboltad… Az amestrisi hadsereg vérebeként kiválóan megtanultam, mit is jelent parancsot teljesíteni. De az, hogy válogatás nélkül öldösöd magad körül az embereket, felfoghatatlan és megbocsáthatatlan! Mindegy, kinek a külsejét öltöd fel, belül akkor is csak egy szörnyeteg maradsz!
- Azért te sem panaszkodhatsz, sőt, ha az arányokat nézzük, nyerésre állsz. Hét homonculusból kettő… százmillió emberből néhány, és az időtényezőt még figyelembe sem vettük… Mindegy is. A tulajdonomat védelmeztem.
- A tulajdonodat?! – hápogta felháborodva.
- Úgy tűnik, a memóriád is elég rövid. Mondtam már, hogy az enyém vagy, és hogy azt csinálok veled, amit akarok. Nem emlékszel?
- Csak a holttestemen keresztül!
- Fuj! Nekrofília? Kösz, nem – húzta el a száját. – Amúgy meg addig örülj, amíg igényt tartok rád, mert ha meggondolom magam, vagy ha nem váltod be a hozzád fűzött reményeket, akkor a kis játékszereddel nem sokra mész ám ellenem – vigyorgott magabiztosan.
Ahogy előredőlt, a penge hegye a halovány bőrbe fúródott, a húsba mart, és nyomában bíbor csermely fakadt, mely vékony csíkban, gyöngyözőn csordogált végig a homonculus hasán.
- Én a helyedben nagyon vigyáznék erre a csecsebecsére, acélmütyür… – Envy ujjai az automail köré fonódtak, és miután kihúzta magából, a sérülés egy szemvillanás alatt összeforrott. – Nem hiszem, hogy bárki is értene hozzá… ebben a világban – nyalta le lassan a vért a penge végéről, mely mozdulatban minden visszataszítósága ellenére volt valami végtelenül erotikus.
- Ho-hogy érted azt… hogy… ebben a világban? – hebegte Ed.
- Végre – sóhajtott föl teátrálisan. – Eljutottunk ehhez a kérdéshez is. Ha jobban érdekelt volna, hogy mit derítettem ki, mialatt durmoltál egy sort, mint az, hogy akarok-e veled szexuális kapcsolatot létesíteni, akkor megkímélhettél volna attól a "pokolban fogsz égni mindörökre" dologtól, meg az előbbi, teljesen fölösleges fájdalomtól is. Ne izgulj, ez egyszer még megbocsátok – intett lekezelőn, akárha valami hatalmas kegyet gyakorolna.
- Azonnal magyarázatot követelek!
- Követelsz? Hoppácska! Nézd már, hogy pattog a bolha! – kacarászott.
- BOLHA?! – Ennél azért valami frappánsabbra számított. – NEM VAGYOK ANNYIRA KICSI!
- Remélem is, hogy legalább egy bizonyos testrészedet tekintve nem vagy az – csóválta fejét kaján vigyorral –, de most ugorjunk más témára. Ha észreveszik, márpedig hamarosan észre fogják venni, hogy az egyikőjük nekem köszönhetően… hogy is mondjam… egy kupac hamuvá vált, majd elpárolgott… akkor…
- Egy kupac hamuvá vált, majd elpárolgott?! – pislogott döbbenten a másikra, aki kivételesen valóban őszintének tűnt. – Mi a franc…
- Nyugi, én is ezt kérdeztem magamtól. Amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a sráccal. Téged viszont eléggé elbűvölt a szépséges xingi alkimistamester – tette hozzá epésen. – Gőzöm sincs, mit öltem meg, de hogy nem ember volt, az tutifix, szóval ideje lenne lelépni. Igaz, hogy könnyedén végeztem vele, csakhogy nálam volt a meglepetés előnye, ráadásul…
Ebben a pillanatban annak az ezüstfehér hajú férfinak az alakja körvonalazódott Ed mellett, akivel a kastélyba érkezésükkor az előcsarnokban találkoztak. A semmiből történő hirtelen és egyben hihetetlen felbukkanása Envy torkára forrasztotta a további szavakat. Aztán az ifjú alkimista az idegennel együtt egész egyszerűen eltűnt – a homonculus pedig megrökönyödve bámulta hűlt helyüket.
|
