II. rész
Miután – ki tudja, mennyi idő múltával – felocsúdott, talpra kecmeregve lerázta magáról a törmelékdarabokat, nagyjából leporolta a ruháját, sziszegve megtapogatta a tarkóján keletkezett parányi púpok tömkelegét, majd egy tapsolás után, transzmutációt végrehajtva visszaállította a nappali eredeti állapotát – nem feledkezve meg az ablaküvegről –, végül próbaképp lenyomta a vendégszoba kilincsét; ami nem engedett. Ezek szerint Envy bezárkózott. Hát jó.
Igazából alkímia segítségével bármikor bejuthatott volna hozzá, azonban amikor elkészült a házuk és beköltöztek, megegyeztek abban, hogy itthon egyikőjük sem használja a képességeit; csak, ha a másik erre kifejezetten megkéri, illetve ha vészhelyzet van – a leszakadt mennyezet annak számított. Az ajtó mögül ellenben nem hallatszottak kétségbeesett sikolyok, sőt, egyáltalán semmiféle nesz sem, így Ed "nem vész"-nek minősítette a helyzetet. Aztán megvonta a vállát, és elvonult fürdeni. Egyedül. Aztán magára kapott egy, a fiókból találomra kiválasztott tiszta boxert, és bebújt a kétszemélyes ágyukba, a kétszemélyes takarójuk alá. Egyedül. Aztán kezdett aggódni.
Nem ez volt az első – és valószínűleg nem is az utolsó – eset, hogy összezördültek, pontosabban, hogy Envy valamin felhúzva az orrát beviharzott abba az átokverte helyiségbe, kategorikusan kijelentve, hogy ott fogja tölteni az éjszakát. Adekvátabb lett volna Envy-szobának nevezni, semmint vendégszobának, mivel vendégek nagyritkán fordultak meg náluk; Alt, Winryt meg néha Pinako nénit kivéve – ők viszont családtagok voltak, ráadásul sosem aludtak itt. A szoba tehát a legkevésbé sem érdemelte ki a "vendég" titulust.
Csakhogy ez idáig még sosem telt el fél óránál több a megsértődés és a kiengesztelődés között; a másik magától belátta, hogy enyhén szólva túlreagálta a szituációt, és ilyenkor, miután halk, puha léptekkel besettenkedett, odakucorodott mellé az ágyba, majd némi vigasztalást és beszélgetést követően megbékélt. Most azonban semmi ilyesmi nem történt. Mondjuk olyasmi sem fordult elő, hogy Ed megfeledkezett volna az ígéretéről, valamint hogy ilyen drasztikusan kikelt volna magából, hogy ennyire durva szavakat vágott volna a fejéhez. Még hogy a homonculusoknak nincsen lelkük! Már hogyne lenne! Csak sokkal érzékenyebb és sokkal bonyolultabb, mint az embereké általában…
Na de meggyanúsítani őt azzal, hogy megcsalja, ráadásul pont seggfej ezredessel? Nem mintha mással valaha is megtette volna, vagy meg akarta volna tenni; és nemcsak azért, mert nem óhajtott ilyen fiatalon elpatkolni. Összehasonlítási alap híján is biztosra vette ugyanis, hogy keresve sem találhatna nála tökéletesebb szeretőt; nem mellesleg imádta minden porcikáját, a mozdulatait, az érintéseit, a kizárólag neki tartogatott, elbűvölően bájos mosolyát – meg persze a közel négyszáz évnyi tapasztalatát, amivel senki nem kelhetett volna versenyre.
Legszívesebben az egyezségüket semmibe véve áttranszmutálta volna magát a falon, hogy alaposan megölelgesse az ő szeszélyes pálmafácskáját, és minden kétséget kizáróan biztosítsa arról, hogy akkor is nagyon-nagyon szereti, ha a másik egy hisztis drámakirály(nő); ám ezzel inkább rontott, mintsem javított volna a helyzeten. A homonculus ugyanis nem ismert súlyosabb bűnt az adott szó megszegésénél, emellett arra is háklis volt, ha az akarata ellenére zargatták ahelyett, hogy hagyták volna lenyugodni.
Ed tehát – jobb híján – Envy párnáját ölelgetve próbált álomba szenderülni, miközben mélyen beszippantotta a levendula, az árnyliliom, a pázsitviola és a fahéjas szilva keverékének különleges esszenciáját, amit magában csak "lilaillatnak" nevezett, és ami az ametisztszín szempár tulajdonosa jelenlétének törékeny illúzióját idézte. Már-már megszunnyadt, mikor valahára halkan nyikordulva nyílt az ajtó, és szélesedő fénypászma kúszott végig a hálószoba falán és a mennyezeten.
Amennyiben az ifjú alkimista arra számított – márpedig arra számított –, hogy most a megszokott menetrend szerinti békülés következik, akkor hatalmas tévedésben leledzett. Envy ugyanis a lopakodást követően nemhogy bebújt volna mellé, inkább kirángatta a párnát a kezei közül, majd egy "e nélkül nem tudok elaludni" morranás kíséretében kimasírozott a szobából, egy meglehetősen csalódott Edward Elricet hagyva ismételten faképnél. Ed döbbenten pislogott bele a sötétbe, és ez után még hosszú órákig virrasztott forgolódva: már hajnalodott odakint, mikor a kimerültség végül úrrá lett rajta, felülírva zaklatottsága miatti álmatlanságát.
*** [EdxEnvy]***
Délelőtt fél tizenegy magasságában ébredt fel, körülbelül olyan állapotban, akárha egy szemhunyásnyit sem aludt volna, és úgy érezte magát, mint akin átment egy úthengerrel kombinált tehervonat. Az álmok birodalmának gonosz kis manója különféle rémképekkel riogatta; többek között azzal, hogy Envy búcsú nélkül, egyetlen szó nélkül elhagyja, és inkább olyasvalakit keres maga mellé, aki kordában tudja tartani az indulatait ahelyett, hogy lépten-nyomon vérig sértené.
Nem mintha a homonculus nem lett volna képes még a leghalvérűbb illetőt is kihozni a sodrából, de Ed alapjában véve a forrófejű emberek táborát erősítette, bár tény és való, hogy vele szemben az átlagosnál több türelmet tanúsított. Néha azonban ez sem bizonyult elegendőnek – ahogyan ezt a tegnap esti történések is mutatták –, ami miatt pokoli lelkifurdalás gyötörte. Különösen azért, mert kivételesen valóban szándékosan bántotta, ami olyan remekül sikerült, hogy Envy alighanem azóta sem békélt meg; máskülönben most itt lett volna mellette. Remélhetőleg nem lépett le ténylegesen. Az… borzalmas lenne.
Az egész házat ínycsiklandóan ingerlő, édeskés eperillat lengte be, amiből gyanította, hogy a másik mégis itthon lehet, és minden bizonnyal süteményt süt, ha már ő elfelejtett hozni. Ez aztán a legkevésbé sem enyhített a bűntudatán. Kibotorkált a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát, majd fürdőköpenyébe burkolózva elindult megkeresni élete párját, aki csakugyan a konyhában ügyködött – a hangokból ítélve aprított valamit, neki háttal állva.
- Jó… – Megköszörülte a torkát. Reggelt? Délelőttöt? Reggelt. Maradjon a reggel, az olyan szokványos. – Jó reggelt… egyetlen gyönyörűségem – tette hozzá rövid gondolkozást követően, elvégre ez volt az igazság. Meg egyébként is, a másiknál kés volt.
- Kés van nálam – közölte köszönés helyett vészjóslón, mire Ed gerincén borzongás futott végig, és nem a kellemes fajtából. A következő pillanatban Envy megfordult, majd egy határozott csuklómozdulattal elhajította az említett tárgyat, ami rezegve állt bele az ajtófélfába, alig fél centire suhanva el a szőke alkimista nemrégiben hatalmas műgonddal beállított hajantennája fölött. – Upsz… már nincs – tárta szét kezeit enyhén félrebillentett fejjel, és habár elbűvölően bájosan mosolygott, ez mégsem AZ a mosoly volt; hanem inkább az "így nézném végig a halálodat" mosoly. Igaz, annyira nagy baj nem lehet, mert ha valóban ártani akart volna, akkor pontosabban célzott volna.
Egy homonculus mellett csupa móka és kacagás a lét. Néha. Néha meg kész életveszély.
- Még jó, hogy ilyen kicsi vagyok – vágta rá vigyorogva. – ÁÁÁ! DEHOGY JÓ! MOST LEKICSIZTEM SAJÁT MAGAM! – kiabálta inkább csak a rend kedvéért, miközben rájött, hogy tévedett, és mégiscsak nagy baj van. Envy az ilyesmin mindig nevetni szokott. Mindig. Most viszont nem nevetett.
Ekkor vette észre, hogy a homonculus ujjairól vörös cseppek hullottak alá a helyiség halványbézs kövezetére, eredendően hófehér köténykéjén vérszín foltok éktelenkedtek, és mintha az arcán a szája körül, sőt, még a homlokán is lett volna némi elkenődött, pirosas-rózsaszínes maszat. Akárha most mészárolt volna le valamit… rosszabb esetben valakit. Oké, az elmúlt időszakban tartózkodott az öldökléstől, de elképzelhető, hogy az elfajult veszekedés következtében váratlanul megzakkant; bár annak idején sem vetemedett olyasmire, hogy megkóstolja az áldozatait. Az az egyik néhai haverja, Gluttony reszortja volt, csakhogy ki tudja…
- Envy… te amúgy… tulajdonképpen… mit csinálsz? – kérdezett rá félve.
- Epres-rebarbarás pitét meg gyümölcssalátát. Vagyis a pite már készen van. Most hűl. Az öcsikédék hoztak reggel egy csomó gyümölcsöt: epret, málnát, cseresznyét, meggyet meg egy kis ribizlit. A rebarbarát a kertben találtam. Mi is ültethetnénk egy-két fát, bokrot vagy valamit. Mit szólsz? – csacsogta kedélyesen.
- Remélem, Alékat nem daraboltad bele ebbe a te híres pitédbe – dünnyögte alig hallhatóan.
- Jaj már, miért tettem volna? – A homonculus radarfülekkel rendelkezett. – Ők olyan kedvesek velem… – sóhajtotta, és Ed kiérezte belőle a neheztelést, hogy ő viszont nem az. – Kérsz belőle? – nyújtotta felé nyitott tenyereit, mire válaszul nemet intett; és rögtön meg is bánta.
Envy ugyanis lassú, érzéki nyelvmozdulatokkal leszopogatta-lenyalogatta ujjairól a gyümölcsök nedveit, ő meg ezzel párhuzamosan kezdett egyre inkább izgalomba jönni, és ebben a pillanatban fölöttébb örült annak, hogy előző este merő véletlenségből egy lezserebb alsóneműre esett a választása. Máskülönben az a veszély fenyegette volna, hogy napszak ide vagy oda sziporkázó csillagokat lásson; igaz, így meg félő volt, hogy a másik azonnal kiszúrja a csöppet sem aprócska változást.
- Figyelj csak… – nyelt egyet – nem beszélhetnénk meg… ezt az egészet? – húzta össze magán automatikusan a köntöst.
- Hogyne! Beszéljük meg! – dohogta. – Mert te már megint kanos vagy…
Ed vett egy mély levegőt.
- Jó! Tudod mit? Beismerem, oké? Az vagyok! – fakadt ki. – Kanos vagyok, ha már ilyen rendkívül ízlésesen fejezted ki magad. Mióta felszálltam arra a vacak vonatra, hogy elutazzak abba a vacak Központi Városba, hogy végrehajtsam azt a még vacakabb küldetést, a ráérő időmben arról fantáziáltam, hogy mit fogunk csinálni, miután hazaértem. És őszintén? Nem igazán erre számítottam… Egyébként amennyiben használnád egy kicsit is azt az okos kis buksidat, rájöhetnél arra, hogy ha az ezredes és én… ó, inkább ki sem mondom, különben örök életre elmegy a kedvem minden szexuális jellegű tevékenységtől… Szóval, ha az lenne a helyzet, mint amit feltételezel, akkor nem volnék ennyire kanos. Nem gondolod?
A homonculus vékony vonallá préselt ajkakkal hallgatott.
- Envy, kérlek…
- Téged csak a testem érdekel! – puffogott.
- Ez nem… – Azt szerette volna mondani, hogy ez nem igaz, ám a másik közbevágott:
- Mindössze az a kérdés, hogy ez a verzió – simított végig magán kihívóan, minek hatására Ed pulzusa szaporábbá vált –, esetleg ez a verzió – öltötte fel Roy Mustang külsejét, majd megpördült a tengelye körül.
- Változz vissza, de nagyon gyorsan! Ha ezt a pofát látom, mindig viszketni kezd a tenyerem, és nem akarok veled verekedni! – A homonculus szájhúzogatva engedelmeskedett. – Amúgy meg nem rémlik, hogy ilyesmire kértelek volna…
- Tegnap este te is alkímiázgattál egy keveset. Ne is tagadd, mert észrevettem ám! – fonta össze mellkasa előtt karjait.
- Persze, hogy alkímiázgattam. Úgy bevágtad az ajtót, hogy rám omlott a plafon.
- Tényleg rád omlott a plafon? – vihogott fel. – Akkor az volt az a nagy robaj… Jaj, Edward, annyira sajnálom! – vigyorgott, arcát a tenyerei közé fogva, és nem úgy tűnt, mintha valóban annyira nagyon sajnálná. – Bárcsak láthattam volna!
Ed elég jól ismerte a másikat ahhoz, hogy tudja, csak a sértettség beszél belőle, de valójában nem akarna neki rosszat, így fel sem vette a gonoszkodó megjegyzését.
- Én is sajnálom, Envy. Sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéreteimet. Sajnálom, hogy egy nappal később jöttem haza, és azt is sajnálom, hogy elfelejtettem neked ajándékot hozni. Azt meg még jobban sajnálom, hogy ordibáltam veled. Rendben?
- Nem. Nincs rendben – jelentette ki dacos elszántsággal. – Ezt most nem intézed el egy sima bocsánatkéréssel! Megbántottál – szipogta. – Még sírtam is…
- Akkor áruld el, mit szeretnél. Hogyan tehetném jóvá? – faggatózott.
- Ez attól függ. Attól függ, mit vagy hajlandó megtenni értem.
- Érted? Érted bármit. Na jó – emelte fel mutatóujját vigyorogva –, tejet nem iszom. De azon kívül tényleg bármit.
- A… szavadat adod? – kérdezte kissé bizonytalankodva.
- Igen – bólintott. Az ametiszt szempár mintha furcsa fénnyel villant volna, valahogy olyan diadalmasan, és Ednek egy pillanatra az a balsejtelme támadt, hogy éppen most gyalogolt bele valamiféle csapdába. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezt a feltevést.
- Mégsem? – kérdezte Envy csalódottan.
- De… csak…
- Nagyszerű! – csapta össze tenyereit lelkesen. – Együnk pitét!
- Ez? Ez az óriási kérésed, hogy együnk pitét? – pislogott rá meglepetten. Nem számított egy ennyire egyszerű és könnyen kivitelezhető dologra.
- Jaj, dehogyis! – legyintett. – Közben majd kitalálom.
A fiatal alkimista megkönnyebbült, hogy ezek szerint alaptalan volt a gyanúja, hiszen ha a másik még csak most találja ki, mit szeretne, akkor eléggé valószínűtlen, hogy voltaképpen erre ment ki a játék. Amíg azt figyelte, ahogy Envy – miután visszaszerezte az ajtófélfából a kését – befejezi a gyümölcssaláta elkészítését, aztán felszeleteli a pitét, végül egy-egy tányérra porciózza, egyre idegesebb és idegesebb lett: kíváncsisággal kevert gyomorszorító izgatottság uralkodott el rajta. A homonculusnak ugyanis akadtak néha érdekes ötletei. Meglehetősen érdekes ötletei… Talán nem kifejezetten volt ésszerű megígérni azt a bizonyos bármit. Nos. Most már mindegy.
A sütemény mindenesetre fantasztikusan finomra sikeredett, és Ednek átfutott az agyán, hogy amennyiben egyszer mégis úgy döntene, hogy otthagyja a hadsereget, akár nyithatnának egy cukrászdát. Nem, inkább mégsem. Envyt csak egyszer zaklatná fel valami annyira, hogy első felindulásában megmérgezze, vagy más módon legyilkolja az összes vendéget, máris kész lenne a katasztrófa. Mihez kezdenének egy rakat hullával? A gondolat morbid volt ugyan, azonban egy ilyesféle történés veszélye akármikor fennállt, hiába viselkedett a homonculus mostanában kezes bárányként.
- Ízlett? – Envy az asztalra könyökölve, tenyerébe támasztott állal fürkészte, és mellé mosolygott, azzal a bizonyos elbűvölően bájos mosolyával.
- Igen, nagyon. Mesébe illően mennyei – áradozott elismerően –, egyszerűen tökéletes.
- Mesébe illően? – kuncogott. – Ez vicces, mert amit kitaláltam, az az, hogy teljesítened kell három kívánságomat.
- Mindjárt hármat? – kérdezett vissza burkolt tiltakozással. Egy kicsit azért túlzásnak tartotta, azt hitte, a másik beéri egyetlen eggyel is.
- Pontosan – bólogatott. – Akár a mesebeli aranyhal. Te leszel az én aranyhajú, aranyszemű halacskám. És amennyire megbántottál, örülhetsz annak, hogy csak hármat, nem pedig az összeset…
- Tetszeni fog ez nekem? – fogalmazta meg kételyeit hangosan.
- Hmm… nem tudom – vonta meg a vállát, jelezve, hogy nem különösebben érdekli. – Az viszont biztos, hogy én nagyon fogom élvezni…
Ebben a pillanatban Ed szinte hallani vélte, ahogy a láthatatlan kelepce ajtaja egy halk kattanással bezárul mögötte. Ha csak sejtette volna, hogy a feledékenységének ilyen súlyos következményei lesznek, közölte volna azzal az idióta Mustanggal, hogy szerezze vissza a nyavalyás zsebóráját úgy, ahogy akarja, majd egy halomnyi desszerttel megpakolva hazautazott volna egy korábbi vonattal. Ennek ellenére mindaddig reménykedett abban, hogy nem fogja utálni ezt az egészet, amíg Envy meg nem osztotta vele, mi is az első kívánsága.
|
