Ed megkövülten állt, nem akarta elhinni, amit hallott. A név, amit Envy mondott, habár csak suttogva, alig hallhatóan, túlságosan is ismerõs volt számára. Túlságosan is, olyannyira, hogy kezei ökölbe szorultak és remegni kezdett a dühtõl. Tudni akarta, tudnia kellett, hogy a homonculus honnan ismeri Hohenheimet, azt az embert, akinek a létezésérõl a szõke alkimista nem is akart tudni. A düh hullámai áramlottak benne, amikor tett néhány lépést a még mindig megkövülten álló alak felé.

–      - Envy! Honnan ismered azt az átkozottat? – kérdezte Ed cseppet sem barátságosan.

Ám a kérdezett nem válaszolt, csak állt egy helyben, mint akit odaragasztottak. Edet ez nem állította meg, lassan odaért Envyhez, és legszívesebben megrázta volna õt, hogy választ kapjon. Ki is nyúlt, ám ekkor úgy tûnt, a homonculus magához tért, és egy lépést hátrált, majd még egyet, és szemeit összeszûkítve emelte fel kezeit, támadóállást véve fel. Ednek fogalma sem volt, mi ez az egész, de úgy gondolta, hogy Envynek valamiféle köze lehet ahhoz az emberhez, ám fogalma sem volt, hogy micsoda.

–     -  Envy! – kiáltott rá Ed, de óvatosságból õ is felemelte a kezeit, hogy védeni tudja magát. Már tudta, hogy a homonculus jó harcos, és nem árt, ha vigyáz vele. – Kérdeztem valamit! Honnan ismered õt?!

Envynek kellett pár pillanat, mire felfogta a kérdést, és rájött, hogy nem Hohenheim áll elõtte. Ez Edward volt, az az Állami Alkimista, aki elõzõ éjjel betört hozzá, és aki csak hasonlít ahhoz a rohadékhoz. Megrázta a fejét, és lassan leengedte a kezét, de egy szót sem szólt. Meg kellett nyugodnia, így hátrált még pár lépést. Ed lassan elindult felé, de Envy felemelte a kezét, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb.

–     -  Jobb, ha… ha most nem jössz a közelembe – mondta halkan a homonculus. – Fogalmam sincs, hogy ilyen állapotban mit mûvelnék veled, Törpe.

–    -  KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, HOGY MÉG EGY BOLHA IS RÖHÖGNE RAJTA?! – kiabált magánkívül Ed, miközben hadonászni kezdett. Envy halványan elmosolyodott, de ezúttal nem nevetett. Ez Ednek is feltûnt.

–      - Legalább a modorod a régi – közölte a lila szemû, majd sarkon fordult és elindult vissza a kastély felé. – Ha éppen érdekel – torpant meg egy pillanatra, és visszanézett -, az ebéd egy óra múlva kész lesz – majd választ sem várva folytatta útját.

Ed letaglózva állt egy helyben. Nem igazán fogta fel, hogy mi is történt, de annyit bizonyosan tudott, hogy Envy és Hohenheim valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Talán õ is idejött a kastélyba, és a homonculus innen ismerheti. Az alkimista megrázta a fejét, mert még õ is tudta, hogy ez túl egyszerû lenne. A köztük levõ kapcsolatnak bonyolultabbnak kellett lennie, különben Envyt nem taglózta volna le a dolog. Nem reagált volna úgy, mint aki mindjárt ölni készül. Itt valami volt, valami nagy dolog, ami fúrta Ed oldalát. Valami nem állt össze, és elhatározta, hogy ki fogja deríteni. Az agya hátsó részében motoszkált valami, és mindent megadott volna, ha Al most itt lett volna vele. Akkor nem kéne egyedül végigcsinálnia, hiszen az öccse mindig jó hallgatóság volt, és mindig közösen dolgoztak, összedugva a fejüket. A szõkének még sosem kellett egyedül dolgoznia úgy, hogy semmi segítsége nem volt. Ed megrázta a fejét, hogy elûzze a borús gondolatokat, amelyekre nem volt most ideje. Envy titkolt valamit, és nemcsak az eltûntekkel, vagy a képességével kapcsolatban. Ed úgy érezte, az egész sokkal mélyebbre nyúlik, és ismerve saját magát, tudta, hogy nem fogja feladni, amíg meg nem találja a rejtvény kulcsát. Akkor is, ha belehal, aminek megvolt az esélye. Végül úgy döntött, a homonculus után indul, részben azért, hátha válaszokat csikarhat ki belõle, részben azért, mert éhes volt. És a két vágya közül legalább az egyiket szándékozott csillapítani. Bár Envy szerint még egy órát úgyis várnia kellett, de addig hátha kiszedhet belõle valamit. Próba szerencse, ahogy mondani szokás.

~*~

Fájdalom, mérhetetlen fájdalom járta át a testét, ahogy lélegezni próbált. Alig élt, nem tudott mozogni, mintha valami lebéklyózta volna. Mindenhol félhomály, és vér, mérhetetlen vér, érezte a szagát, érezte az ízét a szájában. Reszketett, fel akart kelni, el akart rohanni, de nem bírt. Fogalma sem volt, hogy hol van, hogy került oda, ahol van, nem is tudta, hol van az az ott. Hiszen alig pár perccel korábban még egy sötét helyen volt, olyanokkal, mint õt. Jó volt ott, most pedig rettegett, félt, hogy mi fog történni. Nem akart õ onnan eljönni, soha nem akart eljönni. Hallotta valaki hangját, akiét nem ismerte. Aztán lépteket hallott, ahogy közeledtek felé. Ha tudta volna, összehúzta volna magát, de csak hörögni volt képes, ahogy próbált levegõt venni.

–     - Hát sikerült – mondta az idegen, mély hangja úgy hatolt a fülébe, mint a mennydörgés. Nem tudta, honnan ismeri a kifejezést. – Pedig azt hittem, kudarcot vallottam. De sikerült. Mindössze, csak egyetlen apró simítás van még hátra.

Meg akarta kérdezni, mi az, de nem tudott beszélni, nem tudott szólni, bár megértett mindent, amit az idegen mondott. Nem olyan volt, mint a többiek, akiket eddig ismert, mégis furcsán ismerõsnek tûnt. De nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Aztán meglátott valami keményet, aminek olyan színe volt, mint a vér, vörös és csillogó. Gyönyörû vörös, és õ felismerte a színt. Nem tudta honnan, de felismerte, mintha egy emlék lett volna valahonnan, amire nem is emlékezett. Aztán valami keményet érzett a szájában, és ösztönösen rágni kezdte. Furcsa íze volt, érdekes, jólesõ és tele energiával. Még több vörös valami követte, kövek, jött rá, aztán ahogy a vörös színû kövek a gyomrába kerültek, valami elkezdõdött.

Fájdalom járta át, sikítani kezdett, ahogy a kupac csontból és húsból álló test, mely eddig õ maga volt, kezdett formát önteni. A csontok összeforrtak, test, karok és lábak lettek belõle, egy koponya, azon idegek, inak, izmok és hús, majd bõr. A fájdalom erõsebb volt, mint a kövek elõtt, õ pedig sikított, torka szakadtából üvöltött, ahogy minden összekapcsolódott, testébõl vörös szikrák ugráltak ki, elmulasztva a sérüléseket, míg nyomuk sem maradt. Érezte, hogy a fején is nõ valami, eszébe jutott, hogy haj, szemeivel végre rendesen látott, és a fájdalom lassan szûnõben volt. Megszületni mindig fájdalmas, gondolta, ahogy mély levegõt vett. Lélegzett, igazából lélegzett, miközben érezte, hogy szíve verni kezd a mellkasában. Lassan maga elé emelte a kezét, és lila szemeivel csodálkozva nézte a fehér bõrû végtagot. Lassan oldalra fordult, miközben tisztában volt vele, hogy az idegen még mindig figyeli õt. A teste mintha ólomból lett volna, de sikerült magát ülõ helyzetbe küzdenie, hogy végre megfordulva szembenézhessen teremtõjével.

–      - Üdvözöllek a világban, Envy! – szólalt meg az idegen.

–      - En… vy… – suttogta a lény, ízlelgetve a nevet, próbálgatva a hangját. Tudott beszélni, bár még fura volt, a hangja valahogy… nem ilyennek képzelte.

Végre megnézte magának a férfit. Középkorúnak tûnt, Envy legalábbis így tippelte, bár fogalma sem volt, hogy honnan tudja. Hosszú, szõke haja hátul copfba volt fogva, arca barátságos volt, szemei, mint két borostyánkõ ragyogtak a beálló sötétségben. Termete magas volt, alkata tagbaszakadt és izmos. Ruhaként fekete csizmát, barna nadrágot és egy fehér inget viselt, amelyet részben átitatott a vér. Mosolyogva nézte Envyt, aki kimerülten, lihegve bámult vissza rá.

–     - Ki… vagy… te? – kérdezte Envy. A beszéd nehezen ment, a szavak nem mindig akartak jönni, ahogy próbálta õket megformálni. – Ki… vagyok… én?

–    -  A nevem Hohenheim – mutatkozott be az idegen, majd felállt. – Te pedig Envy vagy, egy homonculus, akit én segítettem a világra. A beszéd még egy ideig nehezen fog menni, de ne aggódj, majd belejössz – mosolygott rá a férfi. – Sok mindent meg kell tanulnod, én kis teremtményem, ha hasznos akarsz lenni.

Envy felnézett a férfira, és bólintott. Nem tudta, honnan, de muszáj volt megtennie. Mintha valami kényszerítette volna. Hohenheim intett neki, és elindult. Envy nagy nehezen lábra állt, és tett pár imbolygó lépést, ám hamarosan már sokkal könnyebben szedte a lábait. Úgy tûnt, Hohenheimet nem lepi meg a dolog, mert csak egyszer állt meg, aztán indult tovább, Envy pedig utána. Egyre jobban ment a járás, de még mindig gyengének érezte magát, habár a benne lévõ kövek erõt adtak neki. De nem volt elég, még többet akart. Kellettek neki a kövek. Akarta õket, többet, többet és még többet!

~*~

Fuery és Falman végül szobát vettek ki a fogadóban, bár látták, hogy a fogadós nem nagyon örül a dolognak. Nem mintha azzal lett volna gondja, hogy fizetõs vendégei vannak, a két katona inkább arra gondolt, az nem tetszett a férfinak, hogy túlságosan is kíváncsiak voltak. Az altiszt tudta, hogy talán kissé messzire ment, de muszáj volt, és még így sem lépett át egy bizonyos határt. Mindketten nyugtalanok voltak, ahogy lepakolták poggyászukat a kétágyas, szépen kitakarított szobában. A szoba nem volt nagy, volt benne két ágy, egy asztal székkel, két éjjeliszekrény és egy kisebb fiókos szekrény. A körülményeknek éppen megfelelt, a két férfi nem is várt mást. Az ágyakat frissen húzták át, a lepedõ és a párna fehér színû volt, a takaró világoskék, ami jól harmonizált a sötétkék függönyökkel a szoba egyetlen ablakán. Fuery ideges volt, és ezt nem is titkolta, amikor kipakolta a holmiját az egyik fiókba. A másikat Falman foglalta el.

–     - És… most mi lesz? – kérdezte halkan, miközben leült az ágyra, és remegõ kézzel törülgetni kezdte a szemüvegét. – Úgy… úgy értem… a fogadós nem volt túl segítõkész. Talán el sem hitte igazán, hogy turisták vagyunk.

–    -  Talán nem, talán igen – bólintott az altiszt, miközben gondterhelten sóhajtott egyet. – Nem faggathatjuk ki újra, ez nyilvánvaló, hadnagy. Így is gyanakszik, hogy túlságosan kíváncsiak vagyunk. És valahogy telefonálnunk kell az ezredesnek is, az egyetlen elérhetõ telefon azonban odalenn van az étkezõben.

–     - Talán elõször körbekérdezõsködhetnénk a faluban – javasolta Fuery. – Telefon pedig a vegyesboltokban is szokott lenni, onnan talán kisebb feltûnéssel érhetnénk el a Központot, altiszt.

–      - Ez nekem is eszembe jutott – biccentett a szürke hajú férfi. – A legjobb az lenne, ha maga adná le a jelentést az ezredesnek, én pedig körbenézek a településen, hátha ki tudok szedni ezt-azt a helybeliekbõl. Mármint, ha megfelelõnek tartja a javaslatomat. Elvégre ön a felettesem, Fuery hadnagy.

Fuery döbbenten pislogott, ahogy eszébe jutott, valóban õ a magasabb rangú kettõjük közül. Ráadásul kommunikációs tisztként az õ dolga volt mindig, hogy kezelje a telefont, vagy a rádiót. Ám a hordozható telefont, amelyet általában magával cipelt, nem hozhatta magával. Túl nagy volt, és túl nagy feltûnést keltett volna. Azonnal elárulták volna magukat, amit az inkognitóban utazó katonák mindenképpen el akartak kerülni. Fuery végül lassan bólintott, hiszen Falman javaslata ésszerû volt, és a hadnagy amúgy sem bánt jól az emberekkel. A telefon az egy dolog volt, de szemtõl-szemben beszélni, kifaggatni valakit, kérdéseket feltenni, az már nem nagyon ment neki.

–      - Legyen így, altiszt – biccentett Fuery, miközben visszatette, immáron tiszta lencséjû szemüvegét az orrára. – De legyünk óvatosak, nem tudhatjuk, ki, vagy mi figyel minket. Még ha azt is feltételezzük, hogy a fogadós szavaiból kiindulva az a valami nem hagyja el az erdõt, lehetnek segédei, szolgái, akik viszont igen. – A hadnagy megborzongott saját szavaira. – Így… így nem árt ha… tudja, fokozottan óvatosak leszünk…

–    -  Igaza van – bólintott Falman. – Nem tudhatjuk, mivel állunk szemben, ami elég, hogy a legjobban képzett állami alkimistákkal is végezzen. De azért ne feledjük, hogy Edward Elric is dolgozik az ügyön, õ pedig nem az a fajta, aki szó nélkül hagyná, hogy bármi is megölje.

Fuery elgondolkodva nézett az altisztre, és neki is ugyanaz járt a fejében. Edward Elric ugyan erõs és furfangos alkimista volt, de vajon az öccse halála miatt érzett fájdalom nem túl nagy-e ahhoz, hogy végül mégis megadja magát, ha valaki felkínálja neki a halált?

~*~

Ed érezte az illatokat, amelyek belengték az egész kastélyt, így nem nagyon kellett keresnie a forrását. Egyszerûen követte az orrát, amely végigvezette egy hosszú folyosón, majd le egy kanyargós lépcsõn, amelynek végén félig nyitott, vastag, tölgyfából készült ajtót vett észre. Az ajtó mögül fény szûrõdött ki, és mindent kizáróan ez lehetett a konyha, legalábbis az illatokból ítélve. Ed belökte az ajtót, és megállapította, hogy valóban az említett helyiségben jár. Volt ott egy hosszú asztal, amelyet szépen lesikáltak, felette a falon mindenféle fazekak, lábasok és a fõzéshez használt egyéb alkalmatosságok lógtak szögekrõl. Az egyik falnál hatalmas tûzhely foglalt helyet, egy másiknál pedig, nem messze az asztaltól egy több polcot magába foglaló üveges szekrény, melyben tányérok, poharak, tálak, tálcák álltak szépen rendben. Ezen kívül látott ott egy másik polcos szekrényt kis üvegcsékkel, amelyekben valószínûleg fûszerek, vagy hasonlók lehettek, de látott szárított fûszernövényeket csokrokban is lefelé lógni a falról. Utóbbiakat kampókra akasztották. A hatalmas ablakon barátságos napsütés áradt be, bevilágítva a helyiséget. Ed elõször nem is érzékelte, hogy nincs egyedül, csak amikor meghallotta a halk szipogást, és elfojtott nyögéseket.

–      - Ne… ne… Fáj… Nem akarom… Fáj… – nyöszörögte valaki, és mikor Ed a hang irányában fordult, döbbenten kerekedtek el a szemei.

Envy ült az egyik falnál, valahol az asztal és egy mosogatónak tûnõ alkalmatosság között, miközben egészen összehúzta magát. Egész testében reszketett, lábait felhúzta, két kezét a fejére tette, miközben a haját markolta. Úgy nézett ki, mint aki nincs magánál, szemeit szorosan behunyta, mintha nem akart volna tudni a külvilágról. Ed szíve kihagyott egy ütemet, és hirtelen valami fájdalom és szomorúság járta át az ifjú alkimistát, amely érzések egy cseppnyi sajnálattal és együttérzéssel vegyültek. Envynek szemmel láthatóan vagy rémálma volt, vagy rossz emlék kerítette hatalmába. A szíve összeszorult, hiszen tudta, milyen érzés, amikor valaki nem tud szabadulni a múlttól. Eredetileg ki akarta faggatni a homonculust Hohenheimrõl, de úgy érezte, az most igazán várhat egy ideig még. Envynek most másra volt szüksége.

Odalépett a homonculushoz, majd leguggolt, és gyengéden megértette a vállát. Envy megremegett, és még összébb húzta magát, majd egy apró, riadt nyögést hallatott. Ed összehúzta a szemét, muszáj volt tennie valamit, ha ki akarta rángatni Envyt ebbõl az állapotból. Hiszen õ is segített neki, a fiú pedig úgy gondolta, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatja a dolgot, akármennyire is nem bízott a lényben. Gyengéden megrázta Envyt, mire a homonculus lehajtotta a fejét és remegve húzódott hátra, hogy kitérhessen az érintés elõl.

–      - Ne! – suttogta halkan, remegve. – Ne… könyörgöm… nem akarom… Fáj… Nagyon fáj… Hagyd abba… könyörgöm…

–    -  Envy! – próbálkozott halk, de határozott hangon Ed. – Envy, én vagyok az, Edward. Hallasz engem? Envy!

Nem jött válasz, csak halk szipogás, így Ed kissé jobban megrázta a vékony testet, amely most olyan törékenynek és sebezhetõnek tûnt. Ed úgy gondolta, azok alapján legalábbis, amit olvasott, hogy a homonculusoknak nincs lelkük, ennél fogva nincsenek érzéseik sem. Csak lelketlen bábok, amelyek parancsokat követnek. De most úgy érezte, át kell értékelnie mindent, amit eddig hitt. Hiszen az elõtte remegõ alaknak minden bizonnyal vannak érzései, félelmei, álmai és emlékei is, tehát nem kizárt, hogy lelke is legyen, akármit is írnak a könyvek. Talán a homonculusok, még ha mesterséges lények is voltak, ugyanúgy élõk voltak, mint az emberek. És talán nem is különböztek annyira egy élõ embertõl. Hiszen éltek, lélegeztek, gondolkodtak és szemmel láthatóan éreztek is. Ed össze volt zavarodva, nem tudta, mit is gondoljon, de meg kellett próbálnia kihoznia Envyt ebbõl az állapotból.

Óvatosan felfelé csúsztatta a kezét, mígnem megérintette a homonculus ujjatlan kesztyûbe bújtatott kezeit. Érezte, hogy Envy újfent megremeg az érintésre, de nem próbál elhúzódni. Mintha valami visszatartaná, és bár suttogott valamit, Ed nem értette a szavakat.

–      Envy, nyugodj meg! – Ed hangja olyan halk és szelíd volt, amilyenre a fiú egyáltalán képes volt. Nem szokott hozzá, hogy így beszéljen bárkihez is. – Nincs semmi baj, senki sem akar fájdalmat okozni neked. Nyisd ki a szemed, hallod? Envy! Fel kell ébredned!

Envy lassan felemelte a fejét, és lila szemei kinyíltak. A szõke alkimistát szíven ütötte, amikor megpillantotta a kibuggyanni készülõ könnyeket azokban a szemekben. Envy arca eltorzult a fájdalomtól, ajkai remegtek, ahogy szembenézett Eddel. Pár pillanatig, de talán egy egész percig is némán nézték egymást, mialatt Envy elméje próbálta feldolgozni az elõtte guggoló alak látványát. Szõke haj, borostyánszín szem, fekete öltözék, piros kabát. Ismerõsen ismerõsnek tûnt, õ pedig még mindig remegett. Majd hirtelen elõre lendült, és az alkimista karjaiban vetette magát, ezzel elérve, hogy Ed a hátsójára tottyanjon. A fiú döbbenten konstatálta, hogy Envy hozzásimul, és karjai átölelik a derekát. A homonculus egész testében reszketett, szorosan a fiúhoz préselõdött, mint aki tõle vár védelmet és megnyugvást.

–     - Segíts… – suttogta fojtottan Envy. – Segíts… Nem akarom… Fáj… Ne hagyj magamra… Könyörgöm… Ne menj el…

–      - Envy… – Ed hangja döbbent volt, miközben tétován átölelte a hozzá bújó homonculust, és egyik kezével óvatosan simogatni kezdte Envy hátát. – Minden rendben van, nincs semmi baj. Nincs semmi baj – ismételgette, bár õ maga sem tudta, mi történt.

Envy hozzábújt a meleg, ismerõsen ismeretlen testhez, hagyta, hogy a másik ölelje, simogassa, nyugtatgassa, és tudta, valahol tudta, hogy minden rendben van. És lassan kezdett megnyugodni.