Leírás: Slash. EdxEnvy (FMA – 2003-as anime) A történetet Andro: Üdv itthon! novellája ihlette, úgyhogy elsősorban neki ajánlanám; másodsorban pedig mindenkinek, aki szereti ezt a párost. Megjegyzés: Ed és Envy nálam nem testvérek (nem írok incestet).
Egykor halálos ellenségek voltak – ma már boldogan élnek egy takaros kis házikóban Resembool határában. Ed éppen hazafelé tart a Központi Városból, azonban megfeledkezik valamiről, aminek nem várt és igencsak súlyos következményei lesznek…
Szemszög: Edward E/3
Figyelmeztetés: esetlegesen OOC karakterek, meghintve egy leheletnyi cukorfluffal, némi (egészséges) perverzióval, meg a szokásos humorral.
A jogok teljes mértékben Arakava Hiromu-t illetik, én csak kölcsönvettem a történetből néhány szereplőt és elemet a saját, de legfőképpen mások szórakoztatására.
Szereplõk: Edward Elric/Ed, Envy, Roy Mustang
Jellemzõk: Romantikus, Humor, Fluff, Hurt/Comfort, AU, Fantasy
Osztályozás: 16
Figyelmeztetések: SLASH, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet, OOC karakter(ek)
Három kívánság
I. rész
- Hé, várjanak! Várjanak már meg! – kiabálta egy mélynövésű, szőke, hosszú hajfonatos fiú, miközben lélekszakadva vágtázott a pályaudvarról kigördülő, Resemboolba tartó szerelvény irányába. A mozdony egy éles, gunyorosnak ható füttyentéssel adta a tudtára, hogy ő aztán bizony senki miatt nem hajlandó megállni, de még csak lassítani sem, mire Ed nyelvet öltve rá megmakacsolta magát, és az eddiginél is gyorsabb tempóban kezdett sprintelni; piros kabátja győzelmi zászlóként lobogott utána. Juszt is felszáll erre a vonatra, ha a fene fenét eszik is!
Végül sikerült megragadnia automail jobbjával az egyik fogódzkodót, majd felhúzódzkodnia az utolsó kocsi végén lévő tágas peronra, ahol azonnal térdre is rogyott, levegő után kapkodva. Mit meg nem tesz az ember, ha egy homonculus kedvében akar járni… pontosabban mit meg nem tesz az ember, ha nem akar magára haragítani egy homonculust, akit történetesen Envynek hívnak, és akit – a hangulatától függően – konkrétan bármivel föl lehet hergelni.
Úgy-ahogy kifújta magát, aztán belépett az ajtón az utastérbe, és keresett egy szimpatikus szabad helyet, ahová ledobta hátizsákját, majd mellételepedett. A vállpánttal szórakozottan babrálva bámult ki az ablakon, az elsuhanó tájat figyelve, és egyrészt hálát adott a szerencséjének, amiért mégiscsak elérte az utolsó vonatot, másrészt ott motoszkált gondolatai között az a balsejtelem, hogy valami fontosat, valami igazán nagyon fontosat elfelejtett.
Amikor három nappal ezelőtt Roy Mustang ezredes fölhívta, hogy a segítségét kérje egy veszélyes, szökött bűnöző elfogásához, garantálta, esküdözött, a szavát adta, hogy az egész nem fog tovább tartani egyetlen napnál. Egyetlen napnál. Természetesen hamarosan kiderült, hogy az az egy bűnöző nem is egy, hanem kettő – egy ikerpár –, így a kézre kerítésük sem volt annyira egyszerű. A teljes tegnapi napja, valamint a ma délelőttjének jelentős hányada ráment arra, hogy őket hajkurászta keresztül-kasul a Központi Városon, hogy visszaszerezze tőlük felettese zsebóráját. Lényeges és fölöttébb fontos küldetés, amit kizárólag az Acélalkimista képes végrehajtani. Nyilván.
Envy meg szintén nyilván kiakadt, amikor sajnálkozva és a bocsánatáért esedezve közölte vele, hogy ígéretével ellentétben tovább kell maradnia. A homonculus már azért pipa volt rá, amiért megint nem vitte magával, de Ed nem akarta, hogy együtt lássák őket, aztán pletykálkodni kezdjenek a kapcsolatukról. Bőven elegendő volt, hogy az ezredes tudott róluk, és így most már nemcsak a magassága – jobban mondva az alacsonysága – miatt froclizta, hanem a szűk, szexi miniszoknyák miatt is, többek között az iránt érdeklődve, hogy otthon, a négy fal között ő is szokott-e ilyesféle ruhadarabot magára ölteni. Ed paprikavörös arccal üvöltözve, az öklét rázva kérte ki magának a feltételezést.
Mint ahogy akkor is üvöltözött, mikor rájött, hogy a szökevények valójában Mustang unokaöccsei, és habár égetnivaló gézengúzok, azonban semmiképpen sem bűnözők – ennek ellenére kénytelen volt megírni az esetről a jelentését, ami azt eredményezte, hogy majdnem lekéste az utolsó vonatot. Amennyiben lekéste volna, haza sem kellett volna mennie, mivel a legkevésbé sem vágyott arra, hogy az élete párjaként nyilvántartott homonculus első felindulásában kibelezze, és csak ezt követően hallgassa végig az ő mentegetőző mondandóját. A francba Roy Mustanggal, meg a baromságaival!
Lehunyta szemeit, és úgy döntött, kihasználja a hosszú utat egy kis pihenésre, felkészülve az előtte álló éjszakára. Biztosra vette, hogy amennyiben sikerül kiengesztelnie Envyt… Nem. Biztosra vette, hogy sikerül kiengesztelnie Envyt, utána pedig meglehetősen izgalmasan fognak telni a hazaérkezését követő órák. Először egy közös fürdő, aztán egy kis masszázs, aztán… Ed, agyában ezeket az ábrándképeket továbbpörgetve szenderült mély álomba, a vonat kellemesen ringató-zakatoló mozgásának hatására, és fel sem ébredt egészen addig, míg meg nem érkeztek a célállomásra.
A sötét, kihaltnak tűnő városon keresztülbandukolva újfent azon merengett, hogy mégis mi miatt van hiányérzete, ám nem jutott az eszébe. A házuk ajtaja előtt egy pillanatra megtorpant, és vett egy mély levegőt, mielőtt benyitott volna a keskeny előtérbe, ahol aztán levette a kabátját, és a hátizsákkal együtt a fogasra akasztotta. Továbbhaladt a nappali irányába – sejtette, hogy Envy ott lehet, és nem is tévedett. Mielőtt még szóra nyithatta volna a száját, a homonculus egy szemvillanás alatt előtte termett, szorosan átölelve összevissza csókolta, majd felkapta és megpörgette a levegőben.
- Hé, tegyél le! – tiltakozott Ed tettetett felháborodással. Igazából nagyon örült annak, hogy a másik, a feltételezéseivel ellentétben, nem haragszik rá. – Tudod, hogy ezt nem szeretem. Nem kapdoshatod fel csak úgy az embereket! – fenyegette meg játékosan mutatóujjával, miután ismét szilárd talajt érzett lábai alatt.
- Nem lehetek boldog, hogy végre itthon vagy? – biggyesztette le ajkát duzzogva. – Én kis cukorborsóm – vigyorodott el.
Az ilyen, vagy ehhez hasonló megjegyzésekért – voltaképpen bármilyen megjegyzésért, ami egy félhangyányit is a termetére vonatkozott – másvalakinek menten leüvöltötte volna a haját, Envy kedveskedő, szeretetteljes becézgetéseit azonban szívmelengetően édesnek találta.
És ekkor hirtelen beugrott. Édes. Cukor. Édesség! Finomság! Megígérte neki, hogy hoz valami tömény cukormázban és csokoládéban tobzódó, csodásan és hihetetlenül lenyűgözően ízletes, csak a Központi Városban kapható desszertet, sőt, desszerthalmot, csakhogy… Csakhogy a nagy rohanásban egyrészt ki is ment a fejéből, másrészt, még ha nem így történt volna, sem lett volna arra ideje, hogy beszerezze a káprázatos kalóriabombát. Ez is annak az idióta, felfuvalkodott hólyag Mustangnak a bűne!
- Hol van? – pislogott rá Envy, ametisztszín szemeiben izgatott kíváncsisággal.
- Mi hol van? – kérdezett vissza, értetlenséget mímelve.
- A finom édességem, mi más? – húzta össze szemöldökét.
- Itt – mutatott magára. – Vagy én nem vagyok neked elég finom és elég édes… cukorborsó? – próbálkozott.
- Edward Elric… – A homonculus hangja vészjósló suttogássá halkult. – Elfelejtetted, igaz?
- Én… én… – Most mit felelhetne erre? Tényleg elfelejtette, vagyis, amikor megérkezett a Központi Város pályaudvarára, és leszállt a vonatról, akkor még az eszében volt, azonban ez jottányit sem javított jelenlegi helyzetén.
- Elfelejtetted! – mondta vádlón, fejcsóválva, miközben összefonta mellkasa előtt karjait.
- Az úgy volt, hogy… Figyelj! Holnap megkérjük Winryt, hogy süssön egy kis almás lepényt, vagy…
- Sütni? Sütni én is tudok, akár almás lepényt is. Nekem az kellett volna, amit te hozol. Az, hogy gondolj rám… – nyafogta megbántottan.
- Envy, én gondoltam rád! – vágta rá gyorsan. Ó, de még hányszor gondolt rá! Ó, de még hogyan gondolt rá! – Kérlek, hagyd abba ezt a buta nyüsszögést, és máris megmutatom…
- Buta nyüsszögést? Én csak egy buta nyüsszögés vagyok, igaz? Ráadásul éppen meg vagyok sértődve, neked meg csak a szexen jár az agyad. Perverz! – dohogta.
Abszurdum! Vitatkozhattak volna arról, hogy melyikőjük a perverzebb – teljesen feleslegesen, mivel úgyis a homonculus került volna ki a vitából győztesen. A maga tizenhat évével labdába sem rúghatott a másik közel négyszázával szemben.
- Sajnálom, oké? Reggel visszamegyek a Központi Városba a kedvedért, és…
- Nem kell! – húzta fel az orrát durcásan.
- Nézd, majdnem két napon keresztül két hülyegyereket kergettem, akik lenyúlták annak a seggfejnek a zsebóráját, aztán meg kellett írnom a jelentést, aztán meg el kellett érnem a vonatot! – hadarta, és kezdett kijönni a béketűrésből.
Rendben, egy nappal később jött. Rendben, nem hozott ajándékot. Na de nem szórakozgatott, hanem dolgozott, és az egész eset – minden komolytalansága ellenére – nem volt éppen fáklyásmenet. Azok a büdös kölkök jól megizzasztották. A homonculus igazán lehetne egy kicsit megértőbb; mely elvárás alapjában véve nonszensz, tekintve, hogy a homonculusok, és különösképp Envy, nem kifejezetten a megértésükről híresek. Ez a gondolatmenet némileg lecsillapította. Ha belemegy ebbe a "ki sértődik meg jobban, és ki kiabál hangosabban" elnevezésű játszmába, akkor valóban nem fognak mást csinálni ma este a veszekedésen kívül. Holott neki egyéb jellegű elképzelései voltak, és úgy vélte, nincs az a makacs, kiengesztelhetetlen homonculus, aki eltántoríthatná a szándékaitól.
- Eredetileg a visszaút előtt akartam megvenni, nehogy véletlenül tönkremenjen – folytatta a magyarázkodást, mely voltaképpen fedte az igazságot. – Meg ugye pont az állomás épülete mellett van az a helyes kis cukrászda, amit annyira nagyon szeretsz, de… nem értem volna el az utolsó vonatot, ha még oda is bemegyek. Különben is, Mustang tehet mindenről… – Remélte, hogy ha felettesére hárítja a felelősséget, akkor Envy leszáll róla (képletesen, hogy aztán végre rászálljon, vagyis rámásszon).
- Mustang, mi? – füstölgött a homonculus. Az ezredes nevének említése heves indulatokat szított benne, mivel kölcsönösen rühellték egymást. – Kezdem kapizsgálni!
- Mégis, mit kezdesz kapizsgálni?
- Hogy miért is nem akarsz kilépni a hadseregből.
Ed egy hatalmasat sóhajtott. Már megint ez a téma – akár a beakadt tű a lemezjátszón.
- Azt hittem, ezt már ezerszer tisztáztuk, de akkor kísérletet teszek rá ezeregyedjére is. Azért nem akarok kilépni, mert ha megteszem, felkopik az állunk. Nem értek máshoz – tárta szét a karjait –, nem mellesleg jól fizet. Vagy tenyésszünk bárányokat, mint a többi városlakó? Szomorú nap lenne az a birkák életében… Esetleg szálljak be Rockbellék automail bizniszébe, hátha a hozzá nem értésemmel az ő kuncsaftjaikat is elriasztom, és együtt jutunk koldusbotra? Nos, mi legyen?
- Nem tudom – vonta meg a vállát szomorú beletörődéssel. – Mondjuk ne járj össze hetyegni a feletteseddel… vagy legalább csináld diszkrétebben…
- HOGY MICSODA?! – hördült fel, majd néhány mély lélegzetvétel segítségével igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Nevetséges a féltékenységed! – Azonnal tudta, hogy óriási hibát követett el, amint belenézett a gyilkos fénnyel megvillanó, ametisztlila szempárba; csakhogy sajnos nem szívhatta vissza a szavakat.
- A féltékenységem?! Úgy! Szóval szerinted nevetséges vagyok?
- A francba is, nem így értettem – helyesbített gyorsan felemelt kezekkel. – Tudod, hogy ki nem állhatom Mustangot.
- Mintha ez bármit számítana nálad! – fújtatott ingerülten. – Nemrég még engem is ki nem állhattál! Ez talán a fétised? Mindenkivel összefekszel, akit ki nem állhatsz?
- Téged: szeretlek. Őt: ki nem állhatom – nyomatékosította széles kézmozdulatokkal a kijelentését. – Vili? Egyébként halványlilám sincsen arról, hogyan kombináltad ezt össze.
- Pedig egyértelmű. Egy: sosem viszel magaddal. Kettő: mindig a tervezettnél minimum egy nappal tovább tartanak ezek a kis kiruccanások, ráadásul a megoldandó eseteid meglehetősen mondvacsináltak. Komolyan? Visszaszerezni egy ellopott zsebórát? Erre tékozolja el a hadsereg a híres-neves Acélalkimista kimagasló képességeit? – A homonculus hangja csöpögött a gúnytól. – Három… mert még nem fejeztem ám be, szóval… Három: "megfeledkeztél" az édességemről, csak azért, hogy kapva kaphass az alkalmon, és visszavonatozhass a Központi Városba néhány újabb menetre. Igazam van, vagy igazam van? – húzta ki magát csípőre tett kezekkel.
Envy olyan magabiztos meggyőződéssel érvelt, hogy egy fél pillanatra még maga Ed is elhitte, hogy valóban szexuális viszonyt folytat az ezredessel (is), és már-már bólintott, amivel beismerte volna ezt a képtelen marhaságot – aláírva ezzel a halálos ítéletét. Persze a másik egyszer arra is rávette, hogy megkóstolja a tejet, úgyhogy igencsak veszélyes volt vele bármiféle vitába bocsátkozni.
- Nincs igazad, és most én jövök. Egy: szeretlek. Kettő: nem hetyegek a felettesemmel. Három: én lennék a világ legnagyobb idiótája, ha megcsalnálak. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meggyilkoljon egy vér- és bosszúszomjas pálmafa – vigyorodott el, némi humorosnak szánt megjegyzéssel próbálva oldani a feszültté vált hangulatot. Sikertelenül.
- Ez azt jelenti, hogy… kizárólag azért nem csalsz meg… mert attól félsz… hogy megölnélek miatta? – szipogott elszontyolodva.
Ennyi?! Ennyi ment át az egészből? A homonculus totálisan kiforgatta a szavait. Bassza meg! Na igen, ez az, amire ma valószínűleg nem fog sor kerülni. Sajnos. Ed látni vélte, amint összecsapnak a feje fölött a hullámok, és tudta, hogy nem jöhet ki győztesen a helyzetből. Eleddig visszafojtott indulatai kártékony kúszónövény módjára burjánzottak tova lelkében, behálózva, körülfonva, majd megsemmisítve a logikus és józan gondolatokat, lecsupaszított, elevenen tomboló haragot hagyva maguk mögött.
- IGEN! EZ AZT JELENTI, HOGY KIZÁRÓLAG AZÉRT NEM CSALLAK MEG, MERT KURVÁRA FÉLEK ATTÓL, HOGY MEGÖLNÉL MIATTA! MÁSKÜLÖNBEN MÁR VÉGIGKEFÉLTEM VOLNA EGÉSZ AMESTRIST! EZT?! EZT AKARTAD HALLANI? – üvöltötte olyan hangerővel, hogy a vitrinben lévő borospoharak csilingelve koccantak össze, az egyik ablaküveg pedig egy nagy csattanás kíséretében megrepedt. Envy arcán végiggördült egy könnycsepp, melynek látványa azonnal lehűtötte Edet; akárha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Megbántotta. Tényleg megbántotta, holott nem… De. Igazság szerint abban a pillanatban bántani akarta, mert nagyon nem erre számított két, ennyire fárasztó és nehéz nap után. – Envy… kérlek… – nyújtotta felé kezeit, mire válaszul a másik hátrébb lépett, ametisztszín szemeiben rideg elutasítással. – Kérlek… ne haragudj rám!
- Nem érdekel! – morogta. – Ma éjszaka a vendégszobában alszom! És csak hogy tudd: utállak! – Ezzel sarkon fordulva berobogott az említett helyiségbe, és irdatlan svunggal bevágta maga mögött az ajtót; az egész ház beleremegett.
A nemrégiben randevúra késztetett poharak ismételten összekoccantak, az ablaküveg – kötelességtudatának engedelmeskedve – továbbrepedt, és új elemként a falon függő fényképeket mindössze egy vékonyka hajszál választotta el attól, hogy halált megvető bátorsággal a mélybe vessék magukat. Ők nem, ellenben a mennyezet egy jókora darabja némi hezitálást követően megadta magát a gravitáció törvényének, a jótékony öntudatlanság leplét borítva a megrökönyödve az imént becsapódott ajtót bámuló, ifjú alkimistára – akinek, mielőtt elveszítette volna az eszméletét, az futott át az agyán, hogy mi a francért kellett nekik vendégszobát építeniük…
|
