III. fejezet
Itt minden olyan… fura…
Amennyiben nem tudta volna, hogy elátkozott erdők márpedig nem léteznek, Edward Elric száz százalékig meg lett volna győződve arról, hogy épp egy olyanon haladnak keresztül. A fák ugyanis félelmesen suttogtak, dühösen morogtak, és mintha mocorogtak, mozgolódtak volna: félrehúzódtak előttük és összezártak mögöttük. Nem tartozott a saját árnyékától is megijedő, szívbajos emberek közé, de amikor egy falevél közvetlenül a fejbúbjára hullott, úgy megriadt, hogy majdnem a mellette lépdelő homonculus nyakába ugrott, aki vele ellentétben olyan unott arccal bámult maga elé, akárha már háromszor végigolvasta volna Amestris telefonkönyvét, és most kezdene bele negyedjére.
- Az erdő haragszik rátok – búgta túlvilági hangon Zoisite. – Az érkezésetek hatalmas pusztítást végzett.
Ed nyelt egyet. A megjegyzés egy szemernyit sem csökkentette szorongását. Jöjjön inkább ezernyi kiméra, azok szemmel láthatóak, kézzel foghatóak, elpusztíthatóak, de ez a természetfeletti…
- Hogyne! – dohogta Envy. – Etesd a csöpp gyermekeket kísértethistóriákkal!
- Az a te legnagyobb bajod, hogy nem hiszel – sóhajtotta sajnálkozva vezetőjük.
- Ilyen badarságban nem is! – csattant fel a homonculus, mire a fák zúgolódása hangosabbá vált.
- Hát majd fogsz… – duruzsolta sejtelmesen a vörösesszőke fiú – majd fogsz…
- Azt már nem fogod megérni, mert előbb öllek meg… – fenyegetőzött alig hallhatóan.
- Nem vagyok ám süket! – intett hanyagul amaz hátra sem fordulva, mint aki meg sem fontolja, hogy komolyan vegye a homonculus szavait; holott talán nem ártott volna.
Vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba – esetleg ennyire bízik a saját adottságaiban; valamint nem ismeri a másikéit.
Mivel Ed abban a – téves – hitben leledzett, hogy Xingben vannak, fel sem merült benne, hogy ne működne az alkímia – ráadásul Zoisite-ot is alkimistának vélte –, bár azt azért elhatározta magában, hogy amint figyelő tekintetek nélkül maradnak, megpróbálkozik valami egyszerű transzmutációval. Nem akarta minden kártyáját kijátszva felfedni, mit is tud valójában, és szerencsére Envy sem fitogtatta alakváltó képességét; a többiről nem is beszélve.
Meglehetősen bizarr volt egyfajta szövetségesként számítani a homonculusra. Zoisite-ról nem feltételezett ugyan ártó szándékot – annak ellenére sem, hogy a folytonos rémisztgetésével kezdett az idegeire menni –, azonban úgy sejtette, a fiú nem remeteként él e furcsa vidéken, és társai között akadnak talán olyanok, akik kevésbé barátságosak és közvetlenek. Ez a gyanúja rövidesen be is igazolódott.
Az erdőből kilépve egy szemkápráztatóan élénkzöld, gondozott gyepű tisztásra értek, melyet színpompás virágszigetek tarkítottak, és hántolt fakéreggel felszórt, szélesebb-keskenyebb ösvények hálóztak keresztül-kasul. Középütt egy kétszintes kastély tornyosult, inkább amestrisi semmint xingi stílusjegyeket viselve magán, és Ed a méretei alapján arra gondolt, az épület legalább félszáz embernek adhat otthont, miközben megkönnyebbülten konstatálta, hogy idáig már nem ér el a fák természetellenes sustorgása.
Átsétáltak egy félig fedett, kovácsoltvas bútorokkal berendezett teraszon, majd végighaladtak egy párás, fülledt, mámorítóan buja illatoktól terhes levegőjű üvegházon, végül egy boltíves mennyezetű előcsarnokba érkeztek, melynek mindkét oldalán vérvörös szőnyeggel borított, széles márványlépcsősor vezetett fel az emeletre. Az egész annyira lélegzetelállítóan monumentális volt, hogy a fiatal alkimista az eddigieknél is apróbbnak érezte magát, ami kifejezetten frusztrálta.
- Ezek meg kicsodák, Zoisite? – A hátborzongatóan mély hang akárha minden irányból hallatszott volna. – Megmondtam, hogy ne hordj haza mindenféle jöttmenteket, akiket odakinn találsz!
A feszültség szinte tapintható volt, amit Envy ingerült fújtatása csak tetézett. Kísérőjük sem látszott már egyszeriben olyan magabiztosnak, aminek okára néhány pillanat múltán fény derült.
Halk susogás kíséretében egy férfi landolt elegánsan előttük, aki ezüstfehér hajával szintén nem a tipikus xingiek táborát erősítette, emellett olybá tűnt, egy kicsit sem rendítette meg, hogy mintegy öt méteres magasságból ugrott alá – valószínűleg ő is képes lehet a levitációra, aminek segítségével tompította a zuhanást. Ugyanolyan színű, rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, mint Zoisite, csak míg a fiúét sötétzöld, az övét világoskék szegélyezés díszítette, és mivel nem gombolta össze teljesen, így kivillant izmos mellkasának egy része, mely mágnesként vonzotta a tekintetet. Az öltözékét kiegészítő fehér palástszerűség még méltóságteljesebbé tette megjelenését, és bár markáns vonásai közönyösséget valamint fagyos nyugalmat tükröztek, szürkéskék szemeiből egyértelműen kiolvasható volt, hogy aki fel merészeli bosszantani, az nagyon hamar megkeserüli, hogy erre a világra született.
- Bocsáss meg, Kunzite-sama! – kérlelte Zoisite megszeppenve, mire a homonculus csúfondárosan elvigyorodott; valami miatt nagyon a bögyében volt a fiú. Hogy mi miatt, arra Ed nem igazán lelt magyarázatot. – A kapun át jöttek. Ha ott maradnak, az erdő megöli mindkettejüket… te is jól tudod.
- Tudom, tudom. Csak azt nem tudom, ez miért kéne, hogy érdekeljen – vonta meg a vállát szenvtelenül. – Honnan szalajtották őket?
- Ő Edward Elric, Állami Alkimista Amestrisből – mutatott felé, mire kezdte magát kellemetlenül érezni, amiért más beszél helyette –, ez meg egy… homonculus – halkította le a hangját, miközben Envyre pillantott.
- Homonculus… – csóválta meg a fejét rezignáltan a férfi. – Legalább nem egy tucat kismacska, mint a múltkor. Kísérd őket a szalonba, aztán megvitatjuk a sorsukat!
- Ígértem nekik… ételt és… szállást – mondta némileg hezitálva, mintha tartana a másik reakciójától.
- Nem örülök túlzottan, de… legyen. Keress valami ennivalót a konyhában! Az elszállásolásukról közösen döntünk. – Ezzel sarkon fordult, és a továbbiakban ügyet sem vetve rájuk, kimért léptekkel fölballagott az emeletre.
- Ne is törődjetek vele, általában nem ennyire mufurc, vagyis… mindegy – legyintett halványan elpirulva –, majd megszokjátok.
- Ezek szerint gondolod, hogy maradhatunk? – kérdezett rá Ed, és hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a nemleges avagy az igenlő feleletben reménykedik-e jobban; mindenesetre az erdőbe nem szeretett volna visszamenni.
- Csak meggyőzöm valahogyan – kacsintott Zoisite. – Gyertek!
A Kunzite-samának szólított férfivel ellentétben ők nem felfelé indultak, hanem balra, egy míves faragású ajtó irányába, amely egy ízlésesen berendezett helyiségbe vezetett. A szalont a halványbézs és a világosbarna uralta a falak, a sötétbarna pedig a puha, süppedős szőnyeg és a bőrborítású bútorok tekintetében, melyek tölgyfából készültek. A hatalmas ablakokat sötétbézs függönyök keretezték, a mennyezeten kristálycsillárok függeszkedtek, és Ed elképzelte, amint azok az est leszálltával szerteszéjjel szórják szemkápráztatóan szikrázó fényüket.
A fiú távozását követően azonnal bevackolta magát az egyik fotelba, mely még annál is kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott, a homonculus azonban nem mozdult az ajtó mellől, akárha gyökeret eresztett volna – ami egyébként illett is volna egy pálmafához.
- Foglalj helyet! – pakolta fel lábait a dohányzóasztalra. – Vagy ott fogsz lesben állni, amíg vissza nem ér, aztán elmetszed a torkát? – faggatózott vigyorogva, és nagyon bízott benne, hogy nem forgat ténylegesen valami ilyesmit a fejében.
- Én nem akarok itt maradni – duzzogott Envy. – Utálom ezt a helyet, és utálom ezeket az embereket is.
- Te minden embert utálsz, úgyhogy ez nem nagy újdonság.
- A srác tenyérbemászóan idegesítő, a pasi meg csak simán bunkó – folytatta a nyavalygást. – És lehet, hogy vannak még itt mások is rajtuk kívül.
- Biztosan vannak. Baromi nagy lenne ez a kastély kettejüknek. – Ed lehunyta szemeit, és minden további nélkül képes lett volna elaludni, amennyiben nem mardosta volna ennyire az éhség. Most érezte igazán, milyen pokolian megviselte a kapun történő átjutás, és az erdőben tapasztaltak sem hatottak rá túlontúl üdítően.
Oly' rengeteg kérdés kavargott az agyában, hogy hirtelen azt sem tudta eldönteni, melyikkel is foglalkozzon először, ráadásul maga a gondolkozás is fárasztotta. Alapvetően nem tartotta volna szerencsés ötletnek védtelennek mutatkozni egy homonculus előtt, azonban úgy vélte, a másik voltaképpen bármikor megölhetné – sőt már régebben is számtalanszor megölhette volna –, ha ez lenne a szándéka. Ez korántsem jelentette azt, hogy bízott volna benne – bődületes ostobaságra vallott volna –, mindössze elkönyvelte magában, hogy határozatlan időre elásták a csatabárdot; mely határozatlan idő kimerülhet akár egyetlen percben is.
- Hé, acélmitugrászkám, figyelsz te egyáltalán?
Na tessék, nem sokáig kellett várni!
- Van ám normális nevem is! – tett olyan mozdulatot, mintha egy bosszantó élősködőt próbálna elhessegetni.
- Tudom, hogy van, pindurpandúr, de a különféle becenevek kitalálása ezerszer szórakoztatóbb – vihorászott Envy.
- Szerinted. Szerintem viszont rohadtul dühítő… – sóhajtotta enerváltan. Jelen pillanatban se kedve, se energiája nem volt ahhoz, hogy üvöltözzön.
- Pontosan ez benne a szórakoztató, bár feleannyira sem az, ha nem vágsz vissza. Különben meg nem én tehetek róla, hogy rá se bagózol a normális nevedre… Edward – suttogta közvetlen közelről a fülébe, mire Ed gerincén borzongás futott végig, amit kizárólag azért ítélt kellemetlennek, mert véletlenül sem akart vele kapcsolatosan semmi kellemeset érezni. Még jobban összeszorította szemeit, és egészen addig visszafojtotta lélegzetét, míg a másik végre hátrébb nem húzódott; ami azt eredményezte, hogy majdnem fulladásos halált halt. – Az előbb aziránt érdeklődtem becses személyedtől, hogy nem óhajtod-e kideríteni, továbbra is te vagy-e az Acélalkimista… vagy csupán egy rakás ócskavas.
- Udvariaskodó kedvességed émelyítően visszataszító – húzta el a száját. – Egyébként Xingben ugyanúgy működik az alkímia, mint Amestrisben, szóval…
- Mi van, ha nem ott vagyunk?
- Már mért ne ott lennénk? Zoisite xingi alkimistamesterként mutatkozott be, azaz…
- Tévedés. Te állítottad ezt róla.
- Ez mondjuk igaz – ismerte el kelletlenül, miközben meglehetősen zavarta, hogy lehunyt szemhéjai ellenére szinte látni vélte Envy mimikáját és gesztusait: amint egyik lábát a dohányzóasztalra feltéve a térdére könyököl, állát a tenyerében pihentetve, és enyhén félrebillentett fejjel, ajkain szánakozó mosollyal fürkészi. – Mindenesetre azért elég jól beszél xingiül, nem? – védelmezte álláspontját.
- Valóban.
- Akárha az anyanyelve lenne – tromfolt rá. – Miért? Megpróbáltál normális emberi külsőt ölteni, de nem sikerült? – szúrt oda, és habár magában azonnal aljasnak minősítette a megnyilvánulást, esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Megérdemelte az állandó piszkálódásáért, meg a "rakás ócskavas" beszólásáért, még akkor is, ha az általános kinézetével konkrétan nem volt problémája; legalábbis nem úgy, mint a tetteivel, a személyiségével, vagy az elméletileg nem létező lelkével.
- Úgy! Szóval nem tetszik a megjelenésem? Nos, nekem sem tetszik a tiéd. Lehetnél esetleg… egy fejjel még rövidebb – jegyezte meg gonoszkodva.
- A fenyegetőzésed csaknem annyira unalmas, mint a sértéseid. – Érezte, ahogy az ametiszt szempár perzselő pillantása szinte lyukat éget bőrébe. – Inkább arra válaszolj, képes vagy-e alakot váltani!
- És mit szeretnél, melyik legyek?
- Hogyhogy melyik legyél? – kérdezett vissza értetlenül.
- Ugyan már, Edward, nem vagyok vak! Láttam, milyen csorgó nyállal bámultad ezeket az idegeneket! Mindössze azt nem tudtam eldönteni, melyikőjük esetében gyűlt alattad nagyobb tócsa…
Amennyiben nem lett volna meggyőződve arról, hogy minden kétséget kizáróan abszolúte és teljességgel lehetetlen, úgy meg mert volna esküdni rá, hogy Envy ingerültségét a féltékenység okozza. Csakhogy az eddigiek alapján elég egyértelműen ki nem állhatják egymást, ezért elképzelhetetlen, hogy a homonculus pont az ő irányába tápláljon ilyesféle érzelmeket; még akkor sem, ha a neve ezt mintegy predesztinálja.
- Ez azt jelenti, hogy képes lennél alakot váltani – hagyta inkább figyelmen kívül az egészet.
- Igen – érkezett a felelet egy morranás formájában.
- Akkor meg? Nem értem, miből gondolod, hogy nem Xingben vagyunk.
- Abból, hogy itt minden olyan… fura…
- Hűha! Komolyan azt mondtad, hogy fura? Ez aztán marhára logikus érvnek tűnik… – Ed megdörgölte a halántékát. Most már nemcsak a gyomra korgott, hanem a feje is fájt; enyhén szédelgett, és habár tudatának peremén ott villódzott a "valami tényleg nem stimmel" felirat, túl kimerült volt ahhoz, hogy foglalkozzon vele.
Envy csak beszélt és beszélt, ő meg fel sem fogta, miről hadovál, csak azt kívánta, hogy fogja be végre – aztán már a hangját sem hallotta.
*
Amikor felébredt, a legelső gondolata az öccse, Al volt… majd eszébe jutott Dante… a kapu… a homonculus, aki utána jött… és aki mostanra felszívódott.
Vajon hová tűnhetett? Lehet, hogy tényleg annyira utált itt lenni, hogy egyszerűen lelépett? Remélhetőleg nem keveredett bele semmiféle galibába. Nem. Elvégre ő maga a galiba. Felesleges lenne miatta aggódni – inkább azok miatt kellene, akik balszerencséjükre összefutnak vele úgy, hogy nem ismerik, mire képes: többek között hidegvérrel embert ölni. A kiszolgáltatott helyzete ellenére őt mégis életben hagyta – ezek szerint ezzel kapcsolatban tényleg igazat mondott; bár azt már sosem tudta volna meg, ha hazudott volna. Hatalmas felelőtlenség volt a jelenlétében elaludni, és Ed nem is értette, hogyan fordulhatott ez elő; hogyan lehetett annyira fáradt, holott most meg majdhogynem túltengett benne az energia.
Felpattant és az egyik ablakhoz sietett. A fényviszonyokból ítélve vagy végigdurmolt egy teljes napot – ami elég valószínűtlen –, vagy alig néhány percet szunyókált; ahhoz képest viszont megdöbbentően kipihentnek érezte magát. Itt minden olyan… fura… Valóban.
Elővette zsebóráját*, és némileg meglepetten konstatálta, hogy az – feltehetően a kapun történő átkelés következtében – hat óra huszonhárom percet mutatva megállt. Aztán lehúzta jobbjáról a kesztyűt, pengévé transzmutálta automailjét, majd miután tett vele néhány szúró-döfő mozdulatot, visszaalakította. Ha az óra nem is, az alkímia legalább működik – fordítva azért lényegesen rosszabb lenne.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Zoisite lépett be rajta, kezében egy mindenféle finomsággal megpakolt tálcát egyensúlyozva, arcán barátságos, habár kissé kényszeredettnek tűnő mosollyal; és mintha a járása is kevésbé lett volna ruganyos. Elképzelhető, hogy nagyon leteremtették, amiért nem hagyta ott őket az erdőben. Mit fog kapni szegény, ha kiderül, hogy Envy felszívódott?
- Hoztam egy kis harapnivalót – rakta le a tálcát az asztalra. – Hol van a homonculus? – pillantott körbe, és amennyiben ideges volt is, remekül palástolta.
- Azt mondta, megkeresi a mosdót – füllentette, mivel hirtelen nem jutott jobb az eszébe.
- A mosdót? Vannak neki egyáltalán ilyesféle szükségletei? – kérdezte szkeptikusan.
- Nem tudom. Gondolod, hogy átvert?
- Nem lenne szokatlan tőle, igaz?
- Igen – bólintott.
- Mindegy is. Legalább kettesben vagyunk. – A smaragd szempár elsötétült, miközben a fiú néhány lépéssel áthidalta a köztük lévő távolságot, felkavaró közelségbe kerülve.
- Mi-miért szerettél volna velem kettesben maradni? – Megpróbált elhúzódni, háta azonban nekiütközött a falnak.
- Azért, mert amióta először megláttalak… azóta meg akarom tenni… ezt…
Olyan gyorsan történt minden. Ideje sem volt tiltakozni. Karcsú ujjak siklottak tarkójára, és ezzel egy időben bársonyosan puha ajkak tapadtak ajkaira. Halkan felnyögött, amit a másik elegendő bátorításként értelmezett ahhoz, hogy elmélyítse a csókot, lángoló szenvedélyt szítva testében, cseppfolyóssá olvasztva egyébként sem túl acélos ellenállását.
*Ed eredeti zsebórája tönkrement ugyan a Scar elleni küzdelemben, de tegyük fel, hogy kapott egy másikat; elvégre Állami Alkimista nem létezhet a zsebórája nélkül.
|
