VI. fejezet
Nephrite… Mégiscsak ő volna a titokzatos Hanto nyomozó? De az nem lehet, hiszen ő továbbra sem szőke, maximum agyilag. Vagy az a rendőr tévedett? Mi a fene folyik itt? Kezdtem egyre kevésbé érteni ezt az egészet.
- Felcsaptál nyomozónak, Nephrite? – kérdeztem rá végül.
- Micsoda? Ja nem, csak baromi kényelmes ez a szék. Hmm… – nézett maga elé elmélázva, miközben rugózott benne néhányat – ki kellene próbálnunk…
- Na, ezt piszok gyorsan verd ki a fejedből! – förmedtem rá ingerülten.
- Nyugi, nem rád gondoltam, bár… – húzta kaján mosolyra ajkait – biztos beletelik még vagy tíz percbe, amíg a nyomozó visszaér a kávékkal. Addig akár ki is verhetem…
- Te nem egészen vagy normális, azt ugye tudod – csóváltam meg a fejemet lemondóan.
- Pedig a kielégületlenség frusztrációhoz vezet. Innen látom rajtad, mennyire feszült vagy. Mi a baj, elmaradt az esti szex? Vagy a reggeli?
- Semmi közöd hozzá – feleltem kimérten.
Ha provokálni akar, akkor nagy fába vágta a fejszéjét, mert most bizony nem fogom hagyni magam. Zoi-chan meg még csodálkozik rajta, hogy miért nem szeretek akár csak egy fél mondatot is váltani ezzel az alakkal. Egyszerűen kiállhatatlan…
Körbenéztem a szokványos berendezésű irodában, és megakadt a tekintetem az iratrendező felett lévő, különböző méretű bekeretezett képeken, újságcikkeken, okleveleken valamint kitüntetéseken. Egy dicsőségfal. Közelebb léptem, hogy alaposabban megnézzem, és ekkor döbbentem rá: én bizony ismerem ezt a férfit. Igaz, ő valószínűleg nem fog megismerni engem.
- Hanto Jadeite – olvastam fel hangosan az egyik oklevélre írt nevet. – Ezt igazán mondhattad volna – dohogtam.
Most már szinte ezer százalék, hogy az a rendőr tévedett a vetkőzős pókert illetően. Jadeite akkor sem menne bele egy ilyen viszonyba, ha Nephrite lenne az utolsó élő ember a világon, bár… tény és való, hogy Nephrite meg bárkit képes behálózni, akit csak akar. Ez eléggé feloldhatatlan paradoxonnak tűnik.
- Miért kellett volna mondanom? Gondoltam, tudsz olvasni. Ott van a neve az ajtón, legalább akkora betűkkel, mint az… egója. Magad is észrevehetted volna, ha nem csak a kiverésen járna az eszed – duruzsolta.
Nyugalom! Nyugalom. Nyugalom…
- Különös, nem? Mármint hogy rendőr lett belőle – töprengtem hangosan.
- Rablóból lesz a legjobb pandúr, vagy hogy is szokták mondani. Egyébként meg mindig is odáig volt az egyenruhákért. Igaz, most öltönyös nyomozó, de az én kedvemért bármikor hajlandó beöltözni – somolygott.
Na jó! Nem vagyok kíváncsi a részletekre.
- Emlékszik valamire a régi életünkből? Bármelyikből?
- Nem. Örülnék neki, ha ez így is maradna. Nem véletlenül döntött így, szóval viselkedj vele normálisan. Semmi célozgatás a múltra, a Shitennoura, és arra, hogy ismertétek egymást. És neki nem Nephrite vagyok, hanem Sanjouin Masato.
- Rendben – bólintottam.
Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, még el is hittem volna, hogy Nephrite valóban törődik az emlékeit vesztett egykori tábornokkal. Így azonban biztos voltam abban, hogy kizárólag önös érdekek állnak a szavai mögött. Apropó, önös érdekek…
- Elárulnád nekem, drága Nephrite-om – szólaltam meg émelyítő kedvességgel –, hogy mégis milyen megfontolásból figyeltetsz meg engem?
- Ó, az? Az csak szükséges óvintézkedés volt. Az elején kételkedtem benned, ezért raktam egy nyomkövetőt a telefonodra, aztán úgy maradt. Sajnálom…
Nem tudtam eldönteni, hogy azt sajnálja, hogy ezt tette, vagy azt, hogy véletlenül lebuktatta magát. Végül arra jutottam, hogy inkább az utóbbit.
- Szerintem kezeltetned kéne magad – néztem rá komolyan.
- Csak aggódtam Zoi-chan miatt. Igaz, a mai napig teljesen alaptalanul tettem, azonban… Nagyon szomorú lesz, ha megtudja, hogy felkerested a Hercegnőt.
- Ne kavarj, Nephrite, különben esküszöm, hogy kitekerem a nyakadat!
- Nem túlzottan okos dolog ilyesmivel fenyegetőzni pont a rendőrségen. Nem gondolod? – húzta fel a szemöldökét.
- Az a legnagyobb baj, hogy érted is annyit kapnék, mint egy normális emberért – sóhajtottam rezignáltan. – Egyébként, ha tudni akarod, ő maga javasolta, hogy beszéljek Usagi-channal, mert…
- Nocsak, nocsak. Nem említette tegnap, hogy rád unt volna, és le akarna passzolni – ingatta a fejét. – Mondjuk előbb vagy utóbb még a legjobbakat is lecserélik egy még jobbra… Nemdebár, Kunzite? – kérdezte különös éllel a hangjában.
Megütközve bámultam rá. Miért mond ilyeneket? És miért így? Hiszen ő volt az, aki annak idején…
Ebben a pillanatban azonban megérkezett Hanto Jadeite nyomozó, kezében három, fedeles műanyagpohárral, így kénytelen voltam máskorra halasztani a régmúlt bolygatását. Igazság szerint abban sem voltam biztos, hogy bolygatni akarom-e… hogy szeretném-e tudni… hogy kell-e nekem tudni egyáltalán…
- Elnézést, hogy ilyen sokáig elmaradtam, de valamelyik barom már megint tönkre vágta az összes kávéfőzőt, a héten már harmadjára. Kezdem azt hinni, hogy rajtam kívül tényleg csak idióták dolgoznak ebben az épületben! – dohogta. - Ráadásul az automatás kávé meg még mindig olyan, mintha langyos pisit inna az ember, ezért át kellett mennem a szemközti kávézóba, ahol az a hülye picsa ismételten elrontotta a rendelésemet. Csak tudnám, miért csinálja!
- Szerintem azért, mert tetszel neki – vigyorgott Nephrite.
- Szerintem meg azért, mert egy hülye picsa – vigyorodott el Jadeite is, aztán felém fordult, és a kezembe nyomta az egyik poharat. – Hanto Jadeite nyomozó vagyok, ez meg egy mennyei, extra habos, dupla forró csoki. Sanjouin-sama úgy tájékoztatott, hogy ez a kedvenced, és… remélem, maradhatunk a kevésbé formális kommunikációnál, Kunzite-san. Sanjouin-sama barátai az én barátaim is – mosolygott kedvesen, majd elindult az asztal felé, aztán váratlanul megtorpant, és visszafordult. – Biztos vagyok benne, hogy láttalak már valahol – mustrált végig immáron alaposabban. – Körülbelül három hónapja… esetleg egy kicsit régebben… egy cukrászda teraszán. Akkor is valami csokisat ettél, talán fagyit.
- Fantasztikus a memóriája! – Nephrite hangja elragadtatottan csengett. – Rendkívüli, nem igaz?
- Csakugyan rendkívüli – húzta ki magát önelégülten. – Egy baleset miatt van az egész, amire persze ironikus módon nem emlékszem. Az orvosok azt mondták, megsérült az agyam bal oldali frontális és temporális része. Eleinte nehéz volt hozzászokni, de azóta már tudom, hogy bizonyos dolgokra nagyon is jó emlékezni… – nézett jelentőségteljesen Nephrite-ra, majd odasétált mellé, és átnyújtotta neki a poharat véletlenül szándékosan úgy intézve, hogy pár pillanatig összeérjenek az ujjaik. – Sanjouin-sama, felállnál a székemből, kérlek. Szeretnék most már én beleülni.
- Bármikor beleülhetsz, amikor csak kívánod…
Nyeltem egy nagyot. Lehet, hogy az én fantáziám nagyon mocskos, de ez elég kétértelműen hangzott… és Jadeite arcáról világosan leolvasható volt, hogy szerinte is. Nephrite átadta a helyét, és áttelepedett az asztal előtti két tárgyalószék egyikére, miközben én továbbra is megkövülten ácsorogtam a dicsőségfal előtt.
- Kunzite-san, leülnél te is, hogy el tudjuk kezdeni a megbeszélést? Nos – vett egy mély levegőt, miután helyet foglaltam –, mielőtt bármit is mondanék az ügyről, tisztáznom kell néhány részletet a félreértések elkerülése végett. A nyomozást én vezetem, tehát minden döntés, és az ezzel járó felelősség is az enyém. Éppen emiatt nem engedhetem, és nem is engedem meg, hogy bárki is beleszóljon a munkámba. Sanjouin-sama már az első esetet követően azt szerette volna, ha tájékoztatunk téged, ezt mindenképpen tudnod kell. A civilek bevonása azonban nem mindig végződik szerencsésen. A ma hajnal történései viszont már engem is meggyőztek arról, hogy beszélnünk kell veled, mivel minden jel arra utal, hogy… – habozott egy kicsit – hogy együtt élsz egy… potenciális áldozattal.
- Potenciális áldozattal?! Ezek szerint Zoi-chan valóban veszélyben van? – pattantam fel.
- Ülj vissza azonnal! – dörrent rám Nephrite. – Már kezdem érteni, hogy Hanto nyomozó miért nem szeret civileket bevonni.
- Te is az vagy, nem?
- Én különleges vagyok. És különleges kiváltságokat élvezek… Na, csüccs! – paskolta meg a szék párnáját.
Különleges… végül is bizonyos szempontból valóban az.
- Nyugodj meg! Ez a Zoi-chan, akit említettél, jelenleg nincs veszélyben, szóval visszaülhetsz és végighallgathatsz. Én vagyok a legjobb gyilkossági nyomozó egész Tokióban, sőt valószínű, hogy az egész országban. Maradéktalanul megbízhatsz a képességeimben. Ha még ennél is jobb lennék, talán már nem is volnék ember – jelentette ki fennhéjázó magabiztossággal.
- Igaza van – bólogatott egyetértően Nephrite. – Tényleg ő a legjobb.
A szívem azt súgta, hogy azonnal rohanjak az Ueno-parkba az én drága Zoisite-omhoz, az eszem viszont azt mondta, hogy derítsem ki inkább, van-e bármi összefüggés a rémálmaim, Rei-chan látomásai, valamint e között az ügy között. Rövid mérlegelést követően a racionális énem kerekedett felül. Tisztában voltam azzal, hogy Nephrite sem ücsörögne ilyen halálos nyugalommal, és szemezne a kék szemű szőkeséggel, amennyiben úgy gondolná, hogy kedvesemet most azonnal meg kell menteni.
- Rendben – ültem vissza.
- Tehát. Sajnos minden jel arra utal, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban. Az első holttestet május huszonhatodikán hajnalban, a Kamiyabori Ryokuchi Parkban találták, a másodikat két héttel később, június kilencedikén a Nanushinotaki Parkban, a harmadikat pedig ma, június huszonharmadikán a Takinogawa Parkban. Ezek a parkok az Akabane Rendőrség és az Ueno-park közötti útvonal mentén fekszenek. Az Ueno-park előtt még van két lehetséges helyszín, így várhatóan lesz még két áldozat, mielőtt…
- …mielőtt Zoi-chan következne – borzongtam meg, majd az idegeimet megnyugtatandó belekortyoltam a forró csokiba.
- Mielőtt az Ueno-park következne – helyesbített Jadeite. – De még az újabb gyilkosság előtt el fogom kapni a rohadékot! – csapott jobb öklével nyitott bal tenyerébe. – Egyébként meg nem vagyok teljes mértékben meggyőződve arról, hogy a te Zoi-chanod is az elsődleges célpontok között van. Sokkal inkább olybá tűnik, mintha ő lenne a múzsája ennek az elmebetegnek. Szerintem az elkövető egy rajongó.
- Rajongó? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, és kezdtem kételkedni abban, hogy a nyomozó valóban annyira jó, mint amennyire állítja magáról. – De… Zoisite egy átlagos, tizenhét éves, középiskolás kamaszfiú.
- Ha hallaná, hogy átlagosnak tartod, vérig sértődne – dünnyögött közbe Nephrite.
- Te is tudod, hogy nem úgy értettem az átlagosat. Ő nem egy celeb vagy valami híresség, hogy rajongói legyenek. Az egyetlen rajongója én vagyok. Most gyanúsított lettem?
- Kunzite-san, a páratlan memóriám ellenére sem rémlik, hogy ilyen badarságot állítottam volna, úgyhogy te se tedd, kérlek. A sztárok esetében gyakoribb ugyan, jobban mondva inkább köztudottabb, hogy vannak rajongóik, akik közül néhányan sajnos meglehetősen elborult elmével bírnak, és különböző módokon zaklatják őket. Ugyanez előfordulhat teljesen hétköznapi emberek esetében is, csak ez már nem szokott bekerülni a hírekbe, pontosan azért, mert általában nincs hírértéke – magyarázta lassan, akárha egy idiótához beszélne. Nephrite remekül szórakozott mellettem egészen addig, míg erőteljesen bokán nem rúgtam.
- Azt hiszem, felfogtam. – Legszívesebben letöröltem volna Jadeite képéről az idegesítően felsőbbrendű arckifejezést, azonban egy hatósági személyt megütni nem kifejezetten lett volna korszakalkotó ötlet.
- Remek. Akkor ismertetném azt, hogy még mit tudunk, illetve mit nem tudunk, aztán mutatok néhány fényképet. Az áldozatokat sajnos egyelőre még nem sikerült azonosítani, hátha te felismered valamelyiket… Az előzetes profil alapján egy fiatal, vékony testalkatú, nem túl erős fizikumú férfit keresünk, aki maga is hasonlít a prédáira. Erre utal az, hogy a helyszínelő kollégák a holttestek körül vonszolási nyomokat rögzítettek, valamint a kórboncnok sokkoló okozta sérüléseket talált a testeken. Ezen kívül az elkövető pontos anatómiai ismeretekkel rendelkezik, precíz, biztos kezű, gyaníthatóan orvostan vagy biológia szakos hallgató, vagy annak készül, esetleg az volt. A második áldozat vérében a tesztek erős ketamin alapú nyugtató és antidepresszáns jelenlétét mutatták ki, az első és a harmadik áldozat vizeletében pedig GHB-t avagy a GINA néven közismert randidrogot találtak. A tettes egyre dühösebbnek tűnik, ugyanis az első két áldozatot nem, de a harmadikat megerőszakolta, miközben vagy miután megölte.
- Megerőszakolta? Miközben vagy miután megölte? Ez… iszonyatos… – Nem vagyok egy szívbajos alak, aki megrémül a saját árnyékától, de ettől a gondolattól a hideg futkosott a hátamon.
- Valóban az. Iszonyatos… Aki ilyet tesz, annak beteg az elméje, és minél hamarabb meg kell állítani. És én meg is fogom állítani – jelentette ki Jadeite határozottan. – Miről is akartam még beszélni? Ja, igen… Az elkövetés módja… A gyilkos egyetlen, határozott mozdulattal szúrta szíven az áldozatokat egy egyenes pengéjű tőrrel, majd a sebbe egy fekete rózsát illesztett. A tetthely és a megtalálás helyszíne nem esik egybe, azaz nem a parkban ölte meg őket, hanem csak odavitte a holttesteket. A testeket előtte gondosan lemosdatta, rózsaolajjal illatosította, majd mindegyiket szépen beöltöztette valamiféle furcsa egyenruhába, vörösesszőke, fölöttébb élethű parókát adott rájuk, és a szemükre smaragdzöld színű kontaktlencsét illesztett, hogy…
- Hogy hasonlítsanak Zoisite-ra – nyögtem ki döbbenten.
- Igen. Ezért mondtam azt, hogy egy rajongóról van szó. Sokkal nagyobb lenne a baj, ha az áldozatok konkrétan úgy néznének ki, mint Zoi-chan, nem csak a tettes változtatná őket olyanná. Sajnálatos módon az ehhez hasonló eseteknél általában a rajongó a legvégén végezni szokott rajongásának tárgyával is, hacsak addig el nem kapják. De esküszöm, hogy levadászom ezt a szemét állatot, és rács mögé fogom juttatni! – A kék szemekben elszánt tűz lobogott.
Nephrite-ra pillantottam, aki furcsán átszellemült arckifejezéssel bámulta a szőkeséget, így kénytelen voltam ismételten bokán rúgni. A kedvesem – aki az ő állítólagos legjobb barátja – életveszélyben van, ez meg itt épphogy bele nem fullad a saját elcseppenő nyálába. Egész egyszerűen felháborító! Még a halálos ágyán is a dugáson fog járni az esze… hacsak nem aközben fog meghalni…
- Van valami probléma? – nézett ránk kérdőn Jadeite, mire mindketten megráztuk a fejünket. – Akkor jó. Megyek és hozom az aktákat, meg leszaladok a hullaházba is, hátha megvan már a boncolás eredménye. Addig lehetőleg ne öljétek meg egymást! – tette még hozzá fejcsóválva, mielőtt kiment.
Tényleg nem lehet rossz nyomozó, ha annak ellenére, hogy Nephrite-val egymáshoz sem szóltunk, feltűnt neki a köztünk lévő feszültség.
- Idefigyelj, Kunzite! – szólalt meg a sötét hajú extábornok vészjósló hangon, mihelyst Jadeite elhagyta az irodát. – Ha még egyszer bokán merészelsz rúgni, esküszöm, hogy az lesz az utolsó mozdulatod ebben az életben.
- Nem túlzottan okos dolog ilyesmivel fenyegetőzni pont a rendőrségen. Nem gondolod? – húztam fel a szemöldökömet.
- És touchè – vigyorodott el. – Mit szólnál hozzá, hogyha erre az egész őrületre való tekintettel elásnánk a csatabárdot?
- Mennyire mélyre? – érdeklődtem kételkedve.
- Azért túl mélyre ne… Rendben?
Bólintottam. Igazából nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni ebből, és hogy egyáltalán meddig tudjuk tartani magunkat ehhez a megállapodáshoz.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de ez az ügy a frászt hozza rám – sóhajtottam fel rövid hallgatást követően. – Ha mesélek róla Zoisite-nak…
- Meg se forduljon a fejedben! Nem szabad róla tudnia! Felesleges lenne megrémíteni! – tiltakozott hevesen.
- Szerintem…
- Ó tudom, te azt élvezed, ha retteg, mert úgy jobban a markodban tudod tartani! Jobban tudod őt irányítani! – dohogta megvetően.
- Hagynád, hogy befejezzek akár egyetlen mondatot is?! – rivalltam rá. Máris előkerült volna az elhantolt csatabárd? Ez gyors volt… – Komolyan úgy véled, hogy valaha is tudtam őt irányítani? Az akaratom talán megvolt hozzá, de a képességem sosem. Őt senki sem tudja irányítani – mondtam ki a nyilvánvalót. – Ne kezeld úgy, mintha egy gyerek lenne, akit meg kell óvni az élet viszontagságaitól, vagy valami törékeny tárgy, amit vitrinbe kell zárni, nehogy tönkre menjen. Te is tisztában vagy vele, miken ment keresztül. Joga van ahhoz, hogy tudjon erről, és én nem fogom tőle megtagadni ezt a jogot. Annál sokkal jobban szeretem.
- Rendben. Akkor elmondod neki. És utána?
- Gőzöm sincs – sóhajtottam.
- Rá kell venned, hogy költözzön át hozzám… vagy felőlem mindketten jöhettek.
- Vajon mennyi idő alatt végeznénk egymással? Ne, inkább ne válaszolj, költői kérdés volt. Szóval költözzön hozzád… Ez csak valami vicc, ugye?
- Eszem ágában sincs viccelődni, különösen nem ebben a helyzetben. Az otthonom az egyik legbiztonságosabb hely egész Tokióban, és én meg tudom védeni.
- Én is meg tudom védeni! – vágtam rá dühösen, de nem Nephrite-ra voltam dühös, hanem magamra, és a saját tehetetlenségemre. Nincsen már hatalmam… nincsen már semmim a szerelmemen kívül, és ha őt is elveszítem, abba… belepusztulok. – Rendben. Megpróbálom, azonban nem ígérhetek semmit. Nem tudom, észrevetted-e, de mostanában egy kicsit nagyon el van varázsolva… Még a jogos önvédelem is hidegen hagyja, mintha teljesen kifordult volna önmagából. Azt hiszi, a világ gyönyörű és csodaszép hely, mióta a Sötétség Birodalma megsemmisült.
- Számára az is… de te majd lerombolod ezt az illúziót. Nem igaz? – kérdezte tömény cinizmussal hangjában.
- Nem kellek én ahhoz – feleltem keserűen.
Néma, mégis sokat mondó csöndben vártuk, hogy Jadeite visszatérjen, ami hamarosan meg is történt. Feldúltan viharzott be az irodába, lehajította az asztalra az aktákat, és látszott rajta, hogy majd felrobban a haragtól.
- Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen! Hogy lehet valaki ennyire ostoba, semmirevaló, buta liba?! – tajtékzott. – Pedig világosan megmondtam neki, hogy sürgős! Sür-gős! Mégis mit nem lehet ezen felfogni? – gesztikulált kezeivel idegesen. – Erre még csak most kezdi el a boncolást, mondván, hogy eddig nem ért rá. Annyira lassú, hogy meg lehetne kefélni munka közben, már amennyiben lenne hozzá bárkinek is gusztusa… – fintorgott. – Komolyan mondom, bevállalnám, ha tudnám, hogy lesz valami eredménye, de így… nem éri meg a kockázatot – rázta meg a fejét lemondóan, majd lehuppant a székére. – Elnézést ezért a kirohanásért – temette tenyerébe arcát. – Csak olyan bosszantó – dünnyögte.
Nephrite rám pillantott, majd alig észrevehetően megvonta a vállát. Felállt, odasétált Jadeite-hoz, és gyengéd, gondoskodó mozdulatokkal megsimította az aranyló tincseket.
- Nem ezen a fél napon fog múlni a nyomozás sikeressége – mondta vigasztalóan.
- Tudom – nézett rá hálásan a szőkeség. – De ez még inkább megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy nem lenne szabad ilyen fontos pozíciókban nőket alkalmazni. Maradniuk kellene a kávéfőzésnél, bár… némelyik még azt is képes elrontani – vigyorodott el. – Folytassuk a munkát! Rendben?
- Rendben – bólintott Nephrite, majd visszaült a helyére.
Tekintete azt sugallta, hogy ha jót akarok magamnak, akkor inkább csöndben maradok, és nem kommentálom az imént látott jelenetet. Igazság szerint nem is akartam. Semmi közöm hozzá, hogy ezek ketten milyen viszonyban vannak egymással. Az egyetlen, akivel foglalkoznom kell, az Zoi-chan.
- Kunzite-san, felkészültél rá, hogy megnézd a felvételeket? – tolta az asztal felém eső részére az aktákból előszedett fotókat Jadeite.
- Fel lehet erre készülni egyáltalán? – kérdeztem vissza, mire szomorúan nemet intett.
Olyan lassan nyúltam a képekért, amilyen lassan csak tudtam, ám ezzel mindössze elodáztam az elkerülhetetlent. Erre valóban lehetetlenség lett volna felkészülni.
Holtan látni három olyan fiút, akik a megtévesztésig hasonlítanak életem szerelmére, aki mellett reggelente ébredek, és éjszakánként álomra hajtom a fejem… Aki úgy tud bújni, dorombolni, settenkedni, akár egy kismacska. Aki akkor is őrjítően imádnivaló, amikor éppen mérges. Aki akkor is szépséges, amikor szipogva pityereg egy természetfilmen. Akinek gyönyörűséges mosolya a legvastagabb jégpáncélt is képes felolvasztani, és a darabokra tört szívet összeforrasztani. Aki a létező legcsodálatosabb teremtés az egész világon.
Akiért feláldoznám az életemet… hiszen úgysem érne semmit sem nélküle…
Még így fényképen keresztül is, szavakkal elmondhatatlanul iszonytató volt belenézni a semmibe révedő zöld szemekbe, és látni a fiatal arcokat, melyekre torz maszkot égetett a halál. Gyilkosuk körültekintően ügyelt a részletekre, ugyanis mindhármuk parókája pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, akárcsak Zoisite haja, és a kilógó hajtincsek is pontosan ugyanúgy keretezték arcukat. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a copfjukat összefogó szalag színe sem különbözik. Semmi kétség: egy mániákus, rögeszmés őrülttel állunk szemben. Ez a felismerés jobban megrémített, mintha egy felfegyverzett hadsereg lett volna az ellenfél.
Úgy véltem, ezt a rettenetet nem lehet már tovább fokozni, ám a következő képek rácáfoltak erre. Hirtelen megértettem, mire célzott a nyomozó, amikor furcsa öltözéket említett.
- Ez a Shitennou egyenruha – mormogtam magam elé döbbenten, mire a változatosság kedvéért most Nephrite rúgott bokán engem. Teszem hozzá, teljesen jogtalanul, mivel igazán megemlíthette volna az előbb ezt az aprócska, ámde nem elhanyagolható részletet.
- Milyen egyenruha? – kíváncsiskodott Jadeite.
- Öhm… – próbáltam valami jó magyarázatot találni nemcsak arra, hogy mi is az a Shitennou egyenruha, hanem arra is, hogy az elkövetőnek honnan lehet róla tudomása. Aztán beugrott. – A rajzok. Zoi-chan rajzai…
- Zoi-chan ilyen egyenruhában szokta ábrázolni saját magát?
- Többek között. Igen – bólintottam.
- Akkor a tettes elég közel állhat hozzá – spekulált.
- Nem feltétlenül. Könnyen elképzelhető, hogy az Ueno-parkban futott össze az illetővel. Sűrűn ki szokott ülni rajzolni.
- Értem. Az lenne a legegyszerűbb, ha beszélhetnék Zoi-channal. Szeretném kideríteni, hogy találkozott-e valakivel, aki gyanúsan viselkedett, túl sokat kérdezősködött… meg ilyenek. Bejöhettek együtt később, vagy… nem akarok nagyon pofátlan lenni, de annyira szívesen meghívatnám magamat hozzátok vacsorára. Azt csiripelték a madarak, hogy nagyon jól főz – sandított Nephrite-ra.
- A palacsintája mindenesetre isteni – vigyorodtam el. – Nos, én benne vagyok. Sokkal jobb ötlet, mint beráncigálni őt a rendőrségre. Örülni fog neked.
- Örülni? Nekem? Miért örülne, hiszen nem is ismer? – húzta össze gyanakodva a szemöldökét.
- Mindig örül, ha vendégeink vannak – vágtam ki magam, mielőtt még Nephrite ismét bokán rúgott volna. – Imád új embereket megismerni.
- Nagyszerű. Akkor ezt megbeszéltük. Ha minden jól megy, hétre ott vagyok – csapta össze tenyereit. – Jobb lenne, ha mások lennének a körülmények, de… – komorodott el. – Sikerült esetleg azonosítanod valamelyik áldozatot?
- Még nem jutottam el odáig, csak azokat felvételeket láttam, amelyek a helyszíneken készültek – fordítottam figyelmemet ismét a fényképekre.
Az első fiú a vörösesszőke paróka és a zöld kontaktlencse nélkül sem tűnt ismerősnek, a második viszont…
- Te láttad már ezeket a fotókat? – faggattam Nephrite-ot.
- Néhányat igen. Mert?
Válasz helyett az orra alá dugtam a képet.
- Halvány lilám sincs, ki ez – rázta meg a fejét. – Mondjuk mindig is pocsék volt az arcmemóriám.
- Persze, mert te inkább az emberek egy másik testrészére szoktál koncentrálni… – motyogtam.
- Tessék?
- Ó, semmi, semmi – legyintettem. – Van ebből több példány is? Nem gond, ha egy kicsit kidekorálom? – kérdeztem Jadeite-tól, miközben elvettem az asztalról egy tollat.
- Csak nyugodtan.
Tény és való, hogy nem vagyok valami hatalmas rajztehetség, az azonban még az én képességeimet sem haladta meg, hogy kiegészítsem a fotót egy szemüveggel.
- Így már rémlik valami?
Nephrite arcára ráfagyott a döbbenet.
- Ez… ez az a srác, aki Naru-chant vigasztalta, amíg én… Amíg egy kis időre el kellett tűnnöm, és mindenki azt hitte, hogy meghaltam… Hogy is hívták?
- Umino valaki. Usagi-chan azt mondta, hogy elköltözött. Szegény, nem jutott messzire…
- Umino Gurio. És nem, nem költözött el. Miután visszatértem, szerencsétlen teljesen meghibbant. Állandóan követett mindenhová, beöltözve egy fura, maszkos-köpenyes alaknak, és hol vörös rózsákkal dobált meg, hol meg sült rákrudacskákkal. Abban a tévképzetben élt, hogy ő Tuxedo Umino Kamen-sama, akinek az a küldetése, hogy megvédje Naru-chant. Tőlem. A végén kénytelen voltam bevitetni a pszichiátriára. Azóta nem hallottam felőle.
- Így már érthető, hogy az ő szervezetében miért találtak nyugtatót és antidepresszánsokat a GHB helyett – vonta le a következtetést Jadeite. – Umino Gurio. Utána fogok nézni. Végre van egy nyom, amin elindulhatunk. Valami esetleg a másik két fiúról?
- Őket sajnos még sosem láttam, viszont… – úgy éreztem, most jött el az idő arra, hogy szóba hozzam Rei-chan látomásait. A rémálmaimról nem kívántam említést tenni, azokat ugyanis egyáltalán nem tartottam relevánsnak annak ellenére, hogy napra pontosan akkor kezdődtek, amikor az első gyilkosság történt. Érdemi információt úgysem szolgáltatott volna az üggyel kapcsolatban. – Mielőtt idejöttem volna, a Hikawa-szentélyben jártam…
- Jaj, ne… – sóhajtott fel mellettem Nephrite némileg szánakozó arckifejezéssel.
- Jaj, de. A papnő azt mondta, hogy a szent tűzbe nézve látta a három áldozatot, a fekete rózsákat, egy vörös hajú férfit, valamint engem. Szerintem érdemes lenne vele beszélni, illetve egy fantomkép-rajzolóval elmenni hozzá, hátha…
- Lehet, hogy nem hangsúlyoztam ki eléggé, de nagyon nem szeretem, ha valaki meg akarja mondani, hogyan végezzem a munkámat – húzta össze a szemöldökét Jadeite. – Ráadásul Sanjouin-sama nem figyelmeztetett olyasmire veled kapcsolatban, hogy ennyire naiv lennél. Ezek az öreg matrónák arra mennek rá, hogy kihasználják az embereket, és minél több pénzt legomboljanak róluk a babonaságaikkal.
- Először is, Hino Rei nem egy öreg matróna, hanem egy fiatal lány, aki…
- Öreg vagy fiatal, egyre megy. Bőven elegendő az, hogy nőnemű – grimaszolt. – Nem érdemes adni a szavára. Bizonyára valamelyik rokona, ismerőse, barátja, kuncsaftja, akárkije itt dolgozik a rendőrségen, és a szabályzattal szembemenve elkottyantott neki néhány dolgot az esetről. Az ilyesfajta badarságok csak tévútra viszik a nyomozást.
- De mivel magyarázod…
- Semmivel nem magyarázom, mivel nincs szükségem arra, hogy neked magyarázkodjak. A témát lezártam, és a későbbiekben sem óhajtok rá visszatérni. Nem érdekelnek sem a tüzeskedő boszorkányok, sem az egyéb természetfelettinek kikiáltott lányok vagy lények. Remélem, elég világosan beszéltem, Kunzite-san!
- Igen. Elég világosan – biccentettem szenvtelenül, miközben belül fortyogtam a méregtől.
Ettől a sok elfojtott indulattól fogok egyszer gyomorfekélyt kapni, legalábbis Zoi-chan szerint. De mégsem verhetem be egy gyilkossági nyomozó képét arra hivatkozva, hogy egy arrogáns barom! Bizonyára azért van ekkora irodája, hogy kényelmesen elférjen az a rohadt nagy egója…
- Végeztünk – közöltem ridegen, miközben felálltam.
- Még lehet, hogy nem ártana…
- Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. A továbbiakat majd este – indultam el az ajtó felé.
- Várj, Kunzite! – szólt utánam Nephrite. – Az Ueno-parkba mész? Elviszlek, ha gondolod, csak… van még egy kis megbeszélni valóm a nyomozóval.
- Rendben. Megvárlak a liftnél – sétáltam ki köszönés nélkül az irodából.
A legbosszantóbb az volt, hogy még érvelni sem tudtam amellett, miért is kellene meghallgatnia Rei-chant, hiszen ez a felfuvalkodott hólyag nem emlékezett a múltban történtekre. Fogalma sem volt arról, hogy pontosan emiatt a gusztustalan, pökhendi hozzáállása miatt vallott a Senshivel szemben folyamatos kudarcot, és végül ez okozta a vesztét is.
Amennyiben akár egy haja szála is meggörbül az én drága Zoisite-omnak azért, mert Tokió "legkiválóbb nyomozója" képtelen túllépni a saját árnyékán, akkor a változatosság kedvéért ebben az életben én leszek az, aki örök álomba fogja taszítani. Csakhogy ebből az álomból már garantáltan nem fog felébredni… soha többé.
|
