V. fejezet
Néhány perc elteltével már a szentély egyik termében ücsörögtünk a földön, és leginkább arra vártunk, hogy vajon melyikünk szólal meg hamarabb. Kis társaságunk negyedik tagja, egy bizonyos Mizuno Ami nevű lány – nevével ellentétben – nem sok vizet zavart. Az egyik sarokba kuporodva olvasott valami vaskos könyvet, és a köszönéstől eltekintve ügyet sem vetett ránk. Úgy tűnt, Usagi-chanon kívül egyik senshi sem emlékszik rám.
- Khm… – köszörültem meg a torkomat. – A nevem Kunzite, és Usagi-chan régi barátja vagyok.
- Kunzite? – kérdezett vissza gyanakvóan a papnő. – Fura egy név.
Hát még ha tudná, milyen vezetéknevet kaptam Nephrite-tól…
- Kunzite-sama azért jött ide, hogy a segítségedet kérje. Meséltem neki rólad, és a fantasztikus képességeidről.
- Ne puncsolj, Usagi! Nem felejtettem ám el, hogy már megint elkéstél!
Ez a lány elég undok tud lenni amellett, hogy van benne valami nagyon hátborzongató.
- Te, Rei-chan, biztos vagy benne, hogy őt láttad?
Azért Usagit-chant se kell félteni…
- Baka! Szerinted összekevernék egy ilyen férfit valaki mással? Megnézted már úgy alaposabban?
- Hogyne! És ne merészelj ráhajtani!
- Mert? Mi lesz, ha igen?
Remek. Most meg elkezdtek veszekedni, ráadásul rajtam, ami teljesen nonszensz. Ha így folytatják, öreg este lesz, amikorra végzünk. Már amennyiben végzünk valaha… A kék hajú lányra pillantottam, aki megvonta a vállát, azt sugallva, hogy ez mindig így megy.
- Lányok, ezt most fejezzétek be! – próbáltam őket csitítgatni, nem sok sikerrel. – Elég legyen ebből! – üvöltöttem el magam, mire hirtelen megfagyott a levegő, és még egy gombostű leesését is meg lehetett volna hallani. – Na, ezt már szeretem – bólogattam elégedetten, miközben összefontam karjaimat mellkasom előtt. – Felesleges összeveszni miattam, mivel van valakim, aki ráadásul a létező leggyönyörűségesebb… fiú.
- Te meleg vagy?! – kérdezték döbbenten egyszerre.
- Ne szórakozz, Usagi-chan, nagyon jól tudod, hogy az vagyok – csóváltam meg a fejemet értetlenül.
- Ja, tényleg! – csapott a homlokára. Esküszöm, ez a lány néha fájdalmasan szőke… pedig idefele jövet olyan normálisan viselkedett. A kedves barátnője a lehető legrosszabbat hozta ki belőle.
- Annyira szemét vagy, Usagi! Miért nem mondtad, hogy meleg? Most totálisan beégettél!
- Te égetted be saját magadat. Egyébként sem kérdezted!
És már újra is kezdték a civakodást. Vallatni lehetett volna velük.
- Rendben – álltam fel. – Én erre az őrületre nem vagyok kíváncsi. Hazamegyek – indultam el az ajtó felé.
- Kunzite-sama, kérlek… kérlek maradj! Ígérem, meg sem szólalok többet, csak hallgasd végig Rei-chant! Nem szeretném, ha valami bajod történne…
Megható volt az aggodalma, annyira, hogy szemmel láthatóan a másik lányt is lecsillapította, így legjobb meggyőződésem ellenére visszatelepedtem a helyemre. Ha megint hozzáfognak marakodni, ezer százalék, hogy nem állok jót magamért, és a hátralévő életemet biztosan rács mögött fogom tölteni kettős gyilkosságért. Zoi-chan meg csempészheti be a börtönbe a palacsintákba tekert reszelőket. Csodás kilátások!
- Szóval… – vett egy mély levegőt a fekete hajú exsenshi – az első látomásom pontosan négy héttel ezelőtt volt, a második két hete, a harmadik pedig ma reggel… de fogalmam sincs, mit jelenthetnek. Annyi bizonyos, hogy te mindegyikben szerepeltél, ahogyan egy vörös hajú, kifejezetten karakteres vonásokkal rendelkező, átható, jégkék tekintetű férfi is.
- Ezt nem hiszem el… – sóhajtottam rezignáltan. – Tegnap éjszaka hazafele menet pont egy ilyen alakkal futottam össze a parkban.
- Van még más is. Az összesben feltűnt egy fekete rózsa, és ami a legkülönösebb… az elsőben egy, a másodikban kettő, a maiban meg már három vörösesszőke, zöld szemű fiút láttam, és…
- Ó, te jó ég! – sikoltott fel mellettem Usagi-chan, tovább tetézve eddig sem csekély szorongásomat.
Előhalásztam a telefonomat, kerestem egy képet Zoisite-ról, majd a papnő orra alá nyomtam.
- Ő volt az? – kérdeztem idegesen. – Ő volt valamelyik? Felelj már! – förmedtem rá.
- Ne…nem ő volt. Mindhárman hasonlítottak ugyan, de egyik sem volt ennyire… Úgy értem, ez a srác elképesztően szépséges! – hüledezett. – Biztos vagy benne, hogy fiú?
- Egészen biztos – mormogtam. Mégis, hogy lehet ekkora marhaságot kérdezni?
- Akkor… oké – bólintott halványan elpirulva.
- Van esetleg még valami?
- Nincs – intett nemet fejével. – Csak ezeket láttam.
Nem mintha ennyi nem lett volna bőven elegendő ahhoz, hogy iszonyatosan rossz érzések kerítsenek hatalmukba. Ha a szerelmem veszélyben van… ha valami baja történik… bele sem mertem gondolni, mi lenne velem nélküle.
- Ne haragudjatok – pattantam fel –, de most rohannom kell. Köszönök mindent. Remélem, egyszer még találkozunk…
- Sajnálom, nem állt szándékomban ennyire rád ijeszteni – mosolyodott el Rei-chan bocsánatkérően. – A látomásaim legtöbbször nem egyértelműek. Egyáltalán nem biztos, hogy aggódnod kell miattuk – próbált megnyugtatni.
- Mit fogsz most csinálni, Kunzite-sama? Ha segíthetek… ha segíthetünk valamiben…
- Nem tudom, Usagi-chan. Lehet, az lenne, a legjobb, ha Zoisite meg én felülnénk egy repülőre, elmennénk a világ túlsó felére, és soha vissza se jönnénk. Persze, ahogy ismerem, úgysem fog ebbe belemenni – sóhajtottam. – Mindenesetre megadom a számomat. Hívj fel, ha esetleg megtudtok még valamit!
Elbúcsúztam lányoktól, majd kisiettem a szentély épületéből. Vajon mi lehet az értelme mindannak, amit Rei-chan látott? Három Zoisite-hasonmás, három fekete rózsa, egy sorozatgyilkos-külsejű pasas… meg én. Hogy mindez együtt jót nem jelenthet, az majdhogynem egyértelmű. Ha egy elmebeteg valamilyen okból a kedvesemre vadászik, akkor tényleg az lenne a legjobb, ha vennék két repjegyet csak oda. Valahova. Akárhova. Mondjuk nem igazán van a világnak olyan zuga, ahol ne akadnának elmebetegek, de legalább ettől az egytől megszabadulnánk.
Ebben a pillanatban felcsendült Johann Sebastian Bach d-moll toccata és fúgája. Zoi-chan máris végzett volna? Én meg még a park közelében sem járok. Elővettem a telefont, aztán bosszúsan megcsóváltam a fejem. Nephrite! Kellett nekem az előbb gondolatban elmebetegeket emlegetni… Először fel sem akartam venni, azonban nagyon kitartóan csörgetett. Mindemellett eszembe jutott az ultimátum, amit szerelmem persze úgysem tudott volna betartani, de akkor is… megígértem neki, hogy beszélek a barátjával.
- Igen? Mit akarsz? – szóltam bele a készülékbe ellenségesen.
- Elbűvölő, mint mindig – érkezett a gunyoros felelet. – Az Akabane Rendőrségen vagyok, és…
- Csak nem? Letartóztattak valami kétes ügylet miatt? – röhögtem fel. – Nem teszem le érted az óvadékot!
- Ne legyél már ennyire idióta, Kunzite! Dehogy tartóztattak le! De azonnal ide kell jönnöd!
- Nincs nekem időm az ostobaságaidra! – hárítottam. – Vissza kell érnem az Ueno-parkba, mielőtt Zoi-chan végez a múzeumi sétájával.
- Az ügy Zoi-channal kapcsolatos. Mindjárt ott lesz érted egy rendőrautó. Ha ideértél, keresd Hanto nyomozót! Világos? – fejezte be rövid csevelyünket.
- És még én vagyok az idióta! – morogtam magam elé, miközben lesiettem a lépcsőkön. – Meg sem kérdezte, hova jöjjön az az autó, ráadásul még utasítgat is. Hogy merészeli?
Már éppen visszahívtam volna, amikor befordult a sarkon egy rendőrségi gépjármű, majd lefékezett az orrom előtt.
- Maga Ginnoshiro* Kunzite? – kérdezte furcsálló arckifejezéssel a volánnál ülő férfi, miközben kinyitotta az utasoldali ajtót.
- Igen.
- Ginnoshiro? Komolyan ez a neve? – bámult rám összehúzott szemöldökkel.
Bólintottam. Ha valahányszor, amikor ezt az elmúlt három és fél hónapban megkérdezték tőlem, kihullott volna egy szál Nephrite hajából, a sötét agyú extábornok már legalább félig megkopaszodott volna. Meseszép látvány lenne…
- Nagyszerű. Pattanjon be! – intett a rendőr.
- Bilincs van?
- Miért, szeretne?
- Nem kifejezetten.
- Akkor meg ne szórakozzon itt nekem, hanem szálljon be végre! Az én időm se végtelen! – dohogta. – Ez a piperkőc Hanto nyomozó is azt hiszi, ingyenes taxiszolgálat vagyunk, nem pedig a rendőrség – morgolódott még azt követően is, hogy beültem.
Aztán beindította a motort, majd bekapcsolta a megkülönböztető jelzést, és már száguldottunk is az Akabane Rendőrség épülete felé.
Igazság szerint én sem voltam éppen rózsás hangulatban. Nem elég, hogy ez a mocskos, perverz kurvapecér – mert már tényleg nem tudtam rá szebbet mondani – alighanem a birodalom összeomlása óta nyomon követi minden egyes lépésemet, a szavaiból úgy vettem ki, hogy tényleg van egy eset, vagy több eset, ami Zoisite-val kapcsolatos.
Jó, aláírom, hogy borzalmas dolgokat követtünk el az előző életünkben, meg a mostani életünk jelentős hányadában is, de könyörgöm, egy gonosz hatalom befolyása alatt álltunk, és a végén azért csak segítettünk megmenteni a világot. Valóban nem érdemeljük meg a boldogságot? Minden jel arra utalt, hogy nem…
Azonban mielőtt még megrendelném magunknak az urnákat, talán nem ártana kideríteni valamit erről a bizonyos ügyről.
- Elnézést, uram, nem tudja véletlenül, hogy mit akar tőlem ez a Hanto nyomozó?
- Ötletem sincs – vonta meg a vállát. –, én csak egy mezei közrendőr vagyok. De még ha lenne sem adhatnék ki információt egy folyamatban lévő nyomozásról.
- És milyen? Mármint a nyomozó? – Felmerült bennem egy kósza gondolat, hogy talán…
- Rendkívül hatékony. Azt rebesgetik, azért, mert olyan az észjárása, mint a bűnözőké. Nem volt még megoldatlan esete. És persze ennek következtében elviselhetetlenül nagyképű, mindenki utál vele dolgozni.
A férfi egészen korrekt jellemzést adott Nephrite-ról.
Mi van, a milliárdos playboyok élete már túl unalmas, ezért kreált magának egy izgalmasabb alteregót? Mondjuk az lenne a meglepő, ha idővel nem unna rá bármire. Vagy bárkire.
- Barna hajú, kék szemű, jóképű? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
- Nem. Szőke. A többi stimmel. Tudja, az a tipikus szépfiú. Bár az utóbbi hónapokban elég sűrűn látni egy barna, hosszú hajú, feltűnően elegáns férfi társaságában. Úgy hívják…
- Sanjouin. Sanjouin Masato – morogtam nem létező bajszom alatt.
- Igen. A híres üzletember. Ismeri talán?
- Sajnos…
- Hát… nem tőlem tudja, de azt pletykálják, hogy nemcsak kártyázni járnak össze. Vagy ha igen, akkor vetkőzős pókert is játszanak.
- Hogy micsoda? – húztam fel a szemöldökömet.
- Gusztustalan, mi? Mocskos buzik… mindenhol ott vannak – csóválta meg a fejét undorodó arckifejezéssel.
- Ja. Mindenhol… – szorult ökölbe a kezem. Közel álltam ahhoz, hogy odacsapjam párszor a kormányhoz az ostoba fejét, pusztán csak a miheztartás végett, végül inkább letettem róla. Nem lett volna túlontúl szerencsés autóbalesetben meghalni egy homofób nyomoronc miatt.
Egyébként meg, ha mindez igaz, akkor Nephrite valóban még mindig egy gusztustalan alak, és Usagi-chan félelmei nem voltak alaptalanok. Hogyan is reménykedhettem titkon abban, hogy ha már kapott egy új esélyt, akkor megváltozik? Hiszen sohasem a hűségéről volt híres… és ezek szerint ő azok közé tartozik, akik képtelenek a változásra.
Szegény Zoi-chan, ha valaha is megtudná, mekkora rohadék a drága barátja, kitérne a hitéből. Annyi bizonyos, hogy nem én leszek az, aki elmondja neki, és Nephrite-ot is figyelmeztetni fogom arra, hogy bármit is csinál, csinálja diszkréten. Felesleges lenne lerombolni az illúziókat…
Időközben megérkeztünk az úti célunkhoz. Kiszálltam, körülnéztem, és úgy éreztem, valami hiányzik, de ha megkínoztak volna, sem tudtam volna megmondani, hogy micsoda. Felpillantottam a hatalmas, modern épületre, majd vettem egy mély levegőt.
- Járt már itt? – érdeklődött alkalmi sofőröm, megérezvén hezitálásomat.
- Hogyne! Mindennapos vendég vagyok! – feleltem ingerülten, mivel még élénken élt emlékezetemben az előbbi megjegyzése. Aztán megráztam a fejemet. – Nem. Még nem.
- Akkor elkísérem, nehogy véletlenül a boncteremben kössön ki – röhögött fel. Ha tudta volna, mennyire közel állt ahhoz, hogy mindkettőnket odajuttassam, biztosan nem viccelődött volna ezzel. Nem mintha nem lenne alapból ízléstelen ilyesmivel poénkodni.
- Köszönöm – biccentettem. – Köszönöm, de egy olyannak, mint én, nincs szüksége segítségre egy olyantól, mint maga – közöltem megvetően.
- Egy olyantól, mint én? – kérdezett vissza értetlenül.
- Pontosan. Azt javaslom, alaposan fertőtlenítse a szolgálati autóját! Egy mocskos buzi ült benne… – hagytam faképnél.
Kimért, határozott léptekkel sétáltam be az épületbe, és lélekben felkészítettem magam arra, hogy sokan lesznek, azonban a tágas előcsarnokban mindössze néhány ember lézengett. Az órám háromnegyed egyet mutatott – valószínűleg mindenki ebédelni van. Odaléptem az eligazító pulthoz, és türelmesen megvártam, amíg a monitor mögött üldögélő hölgyemény befejezi a pasziánszot, és nekem szenteli végre becses figyelmét.
- Üdvözlöm. Milyen ügyben jött?
- A nevem Ginnoshiro Kunzite. Igen, tényleg ez a nevem – tettem hozzá a szokásos kérdést megelőzendő. – Hanto nyomozót keresem.
- Gyilkossági Osztály, ötödik emelet. Kilép a liftből, végigmegy az asztalok mellett, aztán befordul jobbra a legelső folyosóra. A folyosó bal oldalán lévő második iroda az övé. Álljon meg! – szólt utánam. – Mielőtt még elrohanna, elkérném az igazolványát. Rögzítenem kell az adatait a számítógépben.
A nő szerencsére villámgyorsan gépelt, így hamarosan már az útmutatását követve haladtam a nyomozó irodája felé. Ha eddig volt is valami aprócska reményem, az a Gyilkossági Osztály hallatán teljesen szertefoszlott.
Nemsokára már a nyitott ajtó előtt álltam. Úgy tűnt, a tágas helyiségben egy teremtett lélek sem tartózkodik. Rövid gondolkozást követően beléptem, miközben egy kicsit megkocogtattam az ajtóüveget. Az íróasztal mögött lévő szék, amelynek eddig csak a háttámlája látszott, ebben a pillanatban megmozdult, majd nagyon lassan megfordult, és én végre megpillanthattam a benne ülő alakot… Nephrite-ot…
*Ginnoshiro: gin=ezüst, shiro=fehér a no pedig egy birtokos jelző. (Kunzite haja pedig ezüstfehér.) |
