II. fejezet
Csak jobb velem, mint nélkülem…
Rose kisbabájának ruháján fehér fénnyel felizzott a transzmutációs kör, majd hirtelen egy hatalmas, kétszárnyú kapu jelent meg a semmiből, oldalán morbid díszítőelemekként kifacsarodott emberi testekkel, középen pedig egy óriási szemmel. Nem igazán volt ideje az összes részletet tüzetesen megfigyelni, ugyanis a következő másodpercben a masszív ajtó kitárult.
Hátrapillantott a válla fölött. Az Envy nevű homonculus rohant felé, valamit kiabálva; hogy mit, azt Edward Elric már nem hallotta. Egy leküzdhetetlen energia magával ragadta, beszippantotta a testét, a lelkét, a szellemét, majd apró darabokra, molekulákra, atomokra, protonokra, neutronokra, elektronokra, bontotta, hogy végül valahol máshol újból összerakja.
Amikor magához térve kinyitotta mézszín szemeit, koromfekete pernyeszerűség borított körülötte mindent, melynek tapintása olyan volt, akár a langymeleg hamué. Nagy nehezen négykézlábra emelkedett, vissza-visszazuhanva a porba – eléggé megviselte a nem mindennapi utazás –, aztán meglátta a hozzá hasonlóan elgyötörtnek tűnő homonculust, és ez elegendő erőt adott ahhoz, hogy talpra ugorjon megfeszítve izmait, egyaránt felkészülve a támadásra vagy a védekezésre.
Nem tudta, hogyan kerülhettek ide – vagyis úgy vélte, hogy azon a kapun keresztül. Nem tudta, hol vannak; hogy Amestris határain belül-e még, vagy valahol egészen máshol – mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy egy sűrű erdőben. Nem tudta, mit keres itt a homonculus, hogy minek jött utána; holott az lett volna a legjobb, ha megkímélte volna őt a nemkívánatos – vagyis bizonyos szempontból nagyon is az – társaságától. Amennyiben az ember lehetőséget kap annak megválasztására, hogy kivel keveredik kalamajkába, józan ésszel a legkevésbé sem preferálja a lelketlen, pszichopata szörnyetegeket – ez volt ugyanis az általános vélekedés az ilyesféle lényekről.
Nem is olyan régen még maga Ed is osztotta – pontosabban hajlott rá, hogy ossza ezt a nézetet, bár már akkor is élt a szívében némi egészséges kétkedés az állítás valóságtartalmával kapcsolatban; csakhogy a tapasztalatai azt mutatták, hogy a homonculusok nagyon is éreznek, vágynak, akarnak, nem lehet tehát egyszerűen annyival indokolni a cselekedeteiket, hogy nincsen lelkük. Az, akinek a jóvoltából erre a helyre kerültek, és aki megnyitotta a kaput, az mozgatta a szálakat is, emellett összefogta, irányította, manipulálta és valamivel motiválta ezeket a teremtményeket – valószínű, hogy Envyt is befolyásolta valahogyan. A rejtély csak az, hogy ennek a konkrét homonculusnak mi lehet a célja – azon kívül, hogy őt halálra idegesítse.
Hogy ez utóbbi az általában szexuális zaklatásnak öltözött alakváltó szándékai között szerepel, egészen egyértelmű volt, főleg mivel a homonculus még fel sem egyenesedett teljesen, máris tett valami kérdésnek álcázott szarkasztikus megjegyzést Ed nem kifejezetten magas termetére vonatkozóan. A fiatal alkimista agya fél másodperc alatt borult el – fel sem fogva, mi iránt érdeklődött a másik –, így kezdetben sem kellemes társalgásuk rövid időn belül verbális összecsapássá fajult: válogatott és a legkevésbé sem szofisztikált sértéseket vágtak egymás fejéhez.
Alphonse Elric – az ifjabb Elric fivér – nem volt jelen, hogy lecsillapítsa, és voltaképpen ez a gondolat akadályozta meg végül Edwardot abban, hogy a homonculusra támadjon. Vissza kellett jutnia – vissza oda, ahol az öccse van, vissza abba a földalatti városba, ahol Dante fogva tartja a Bölcsek Kövévé vált, páncélba zárt lelkű testvérét, és ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy Envy tevőlegesen is a segítségére lesz ebben a visszajutásban, arról viszont igen, hogy rendelkezik némi információval Mestere terveivel kapcsolatban. Ő pedig – vagy így, vagy úgy, de – kiszedi belőle ezeket az információkat, és előnyt kovácsol belőlük.
Mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát, és közben előhalászta kabátjának zsebéből a kesztyűit. Elképzelhető, hogy továbbra is Amestrisben vannak, valószínűbb ellenben – már csak az erdőt alkotó, eleddig még sosem látott fafajtákból ítélve –, hogy valami teljesen ismeretlen vidékre tévedtek. Amennyiben élnek a környéken emberek, és olyan emberek élnek a környéken, akik ezelőtt még nem találkoztak automaillel, bizonyára sokkot kapnának fém jobb karját megpillantván – szerencsésebb tehát megelőzni a bajt; főleg, hogy Envy önmagában elég sokkoló jelenség.
Időközben a homonculus is elhallgatott, ametisztszín szemeiben enyhe csalódottság csillant – alighanem amiatt, hogy várakozásaival ellentétben mégsem estek egymásnak.
- Meguntad az üvöltözést, bébibogyó? – A hangnem továbbra is provokatív volt, Ed azonban egyelőre türtőztette magát. – Mert akkor elárulhatnád végre, hogy hol a fenében vagyunk!
- Egy erdőben – mutatott a körülöttük magasodó fákra –, hogyha nem tűnt volna fel. Egy vélhetően nem amestrisi erdőben.
- Nem mondod komolyan?! – Envy szemmel láthatóan kezdett ingerült lenni.
- De. Teljesen komolyan mondom. Azt hittem, a magukat felsőbbrendűnek tartó homonculusok lényegesen jobb helyzetfelismerő képességgel rendelkeznek. – Némi elégtételt jelentett a számára, hogy most ő bosszanthatja a másikat. – Egyébként nem is értem, miért engem zaklatsz ezzel.
- Ki mást zaklassak, tökmag? Rajtad kívül nincs itt más.
- Ez mondjuk jogos – ismerte el, felülemelkedve az újabb beszóláson.
- Ráadásul megnyitottad a kaput, csak azért, hogy meglóghass előlem. Azt hittem, az alkimisták bátrabbak…
- Te meg mégis miről beszélsz?! – kérdezett vissza füstölögve, közelítve a robbanáspontot.
- Arról, hogy egy gyáva kis mitugrász vagy, semmi több – húzta el a száját. – Amestris híres-neves alkimistája nemcsak töpszli, hanem…
- Dante nyitotta meg a kaput! – vágott közbe emelt hangon, mire Envy elmormogott egy-két válogatott szitokszót a nőre vonatkozóan, ám ez őt már nem túlzottan hatotta meg. – ÚGYHOGY NE MERÉSZELJ GYÁVA KIS MITUGRÁSZNAK NEVEZNI! – kiabálta feldúltan.
- Hűtsd le magad egy pohár vízzel, acélbütyök!
- KI OLYAN KICSI, HOGY BELEFULLADNA A BOKÁIG ÉRŐ PATAKBA?! – Ed zihált, és csupán egy vékonyka hajszál választotta el attól, hogy minden előzetes elhatározása ellenére nekiugorjon a homonculusnak. Elvégre akár ki is verheti belőle azokat az információkat…
Még hogy gyáva kis mitugrász?! Meg acélbütyök, meg töpszli, meg bébibogyó, meg… – emlékszik a franc a többire! Bébibogyó?! Na, ezt vajon honnan szedte? Nem elég, hogy kinyitotta a szinonimaszótárat az "alacsony" szónál, majd bemagolta az ott talált kifejezéseket, újakat is kreált, csak azért, hogy őt heccelje? És még a xingi nyelvet is elsajátította, hogy változatosabban sértegethesse? Nem. Mégsem. Ez nem is Envy hangja – habár azt is képes megváltoztatni, nemcsak a külsejét; csakhogy a szája sem mozgott. Akkor viszont vagy hasbeszélő is, vagy…
- KIT NEVEZTÉL MININEK, TE… – ordította, egy csöppet sem finomítva a homonculusszal szemben használt hangerőn, miközben a dallamosan kuncogó ismeretlen felé fordult támadásra készen, valami idevágó xingi sértés után kutakodva elméjében; aztán elöntötte a néma ámulattal kevert döbbenet.
Az egy dolog, hogy a nálánál egy, nagyon maximum két évvel idősebbnek tippelt fiú lányokat megszégyenítően bájos vonásokkal, mindemellett elbűvölően kedves mosollyal rendelkezett, ám ez így önmagában nem különösebben hatotta volna meg; vagy amennyiben mégis, úgy a kékesszürke egyenruha látványa valamelyest kompenzálta volna. Annak ellenére sem rajongott ugyanis a katonákért, hogy őt magát is az amestrisi hadsereg tagjaként tartották számon.
A lenyűgözően szépséges idegen azzal vívta ki csodálatát és tiszteletét, hogy a levegőben lebegett – körülbelül félméternyire a talajtól. Olvasta már e távoli ország alkímiáról szóló enciklopédiáiban, sőt néhány átutazó xingi lakost kifaggatva hallott is róla, hogy a birodalom egyes nagy tudású alkimistái képesek a levitációra – amit most a saját szemével is láthatott.
Nem igazán volt jellemző rá, hogy a tények beható ismerete nélkül mindenféle romantikus sorstörténetekről fantáziáljon, de a fiú fiatal volt és egyben tehetséges, Ed óhatatlanul is párhuzamot vont hát közte és önmaga között: talán őt is valami családi tragédia késztethette arra, hogy kitanulja az alkimista mesterséget. Mindössze az keltette fel halovány gyanúját, hogy azok a xingiek, akikkel ezidáig találkozott, megközelítőleg sem így néztek ki, ám egyelőre csöndre intette a kétely kósza kísértetét.
Lopva Envyre sandított, aki mellkasa előtt összefont karokkal, félrebillentett fejjel méregette a jövevényt, akárha menten meg akarná gyilkolni – mondjuk ez tőle alapvetően sem lett volna szokatlan. Szerencsére a homonculus eleddig még nem fejlesztette ki a puszta pillantással történő öldöklés képességét, máskülönben a továbbra is levitáló idegen élettelenül hullott volna a porba; ehelyett azonban rezzenéstelen arccal állta az ametiszt tekintet sugallta halál ígéretét.
Ednek olyan érzése támadt, hogy ha ő nem, akkor senki sem fog megszólalni, és csendkirályosat játszanak, ki tudja, meddig, így erőt vett magán.
- Elnézést, amiért… rád förmedtem ennyire. – Nem sűrűn fordult elő, hogy xingi nyelven beszélt volna, inkább csak az írott szövegeket tanulmányozta, ezért sejtette, hogy a kiejtése a legnagyobb jóindulattal sem mondható tökéletesnek. – Edward Elric – mutatkozott be. – Állami Alkimista Amestrisből.
- Üdvözöllek, Edward Elric, Állami Alkimista Amestrisből.
- Egy xingi alkimistamester vagy te? – Hiába próbálta, képtelen volt leplezni lelkesedését.
- Xingi alkimistamester. – A vörösesszőke fiú mosolya még szélesebb lett. – A nevem Zoisite. És te? – nézett érdeklődve a homonculusra.
- Envy – mormogta kelletlenül a kérdezett. – A többit úgyis tudod, alkimista.
- Azt, hogy ki vagy… pontosabban, hogy mi vagy? – A hosszú, sűrű szempillákkal keretezett smaragd szempár egy másodpercre hátborzongatóan kegyetlen fénnyel villant. – Az Uroborosz tetoválás miatt le sem tagadhatnád homonculus – mondta magabiztosan, miközben bal kézfeje alig észrevehetően megmozdult, mintha jelzett volna valakinek; ám egyelőre nem történt semmi.
Ennek ellenére ez, valamint az előbbi pillantás együttvéve óvatosságra intették Edet, ráadásul azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Envy nem véletlenül ilyen ellenséges. Mindenesetre úgy döntött, nem mutatja ki a gyanakvását, míg szert nem tesz több információra, és már nagyon bánta, hogy izgatottsága miatt ő maga adta az idegen szájába a szavakat.
- Gyertek velem! Kaptok ételt, szállást, valamint elmesélhetitek, hogyan csöppentetek ide. Mit szóltok?
- Szóhoz sem tudok jutni – dünnyögte a homonculus –, de… én inkább kihagyom.
- Nos, nekem mindegy – vont vállat Zoisite –, ám ebben az esetben nem garantálhatom a biztonságodat. Még a magadfajtáknak is veszélyes egy vidék ez – suttogta sejtelmes-baljóslatún.
- Igazán megható az aggodalmad – Envy színleg elmorzsolt a szeme sarkában egy könnycseppet –, viszont valószínűleg én vagyok a legveszélyesebb ezen a vidéken… is.
- Gondolod? – A fiú a szája elé kapta kezét, és halkan felnevetett. – Akkor sok sikert. Az erdőben élő szörnyek imádják az egzotikus csemegéket.
- És ugyan merre vannak most ezek a félelmetes szörnyek? Miért nem marcangolnak máris széjjel? – kérdezett rá a másik nem titkolt kétkedéssel.
- Ó, azok nem jönnek elő, amíg nem hívják őket – ingatta a fejét Zoisite kaján vigyorral. – Te is maradnál, törpilla? – nézett rá felhúzott szemöldökkel, ő pedig valami frappáns visszavágáson törte a fejét, Envy azonban megelőzte:
- Edward utálja, ha a termete miatt piszkálják, úgyhogy ne gúnyolódj ilyesmivel! – jegyezte meg hangjában fenyegető éllel.
Ed döbbenten pislogott a homonculusra.
- Te is mindig ezzel csesztetsz – sziszegte neki oda.
- Az más. Én megtehetem – reagált hasonló hangerővel.
- A nagy francokat teheted meg!
- Mégis megteszem – bólogatott vigyorogva.
- Nagyon cukik vagytok ezzel a civakodással – kacagott fel Zoisite. – Most jön az, hogy meghuzigáljátok egymás haját? – csipkelődött. – Gyorsan valljátok meg az érzéseiteket egymásnak, aztán haladjunk! Hamarosan lemegy a nap – mutatott a fák lombkoronája mögött lassacskán eltűnő égitestre –, és akkor itt elszabadul a pokol. Higgyetek nekem, nem szeretnétek a szabad ég alatt éjszakázni…
Envy szokásosnál is sápadt-fakóbb arcára ráfagyott a vigyor, ő meg lényegesen nagyobb zavarban volt annál, semhogy ennek miértjén töprengjen; habár valahogy úgy vélte, nem alkalmi idegenvezetőjük ijesztgetése okozta. A homonculusokra ugyanis nem az a jellemző, hogy ilyen könnyen meg lehetne őket rémíteni – mondjuk az sem, hogy minden hátsó szándék nélkül a védelmükbe vegyenek egy embert. Holott az egész annyira spontánnak, éppen emiatt még érthetetlenebbnek tűnt.
Ahogyan az is, hogy Envy azt hitte róla, ő nyitotta meg a kaput – csak azért, hogy meglóghasson előle –, és nem Dante; az meg úgy mind közül a legérthetetlenebbnek, hogy utána is jött. Ugyan minek csinált ekkora idiótaságot? Hiszen Mesterével elérték a céljukat, és megszerezték a Bölcsek Kövét. Talán arról akar gondoskodni, hogy ő soha többé ne térhessen vissza Amestrisbe? Ez a következtetés, ha részben igaz is, nem stimmelhet teljesen. De akkor vajon mégis mi a nyavalyát szeretne?
Annyi bizonyos, hogy a másik nem szimpatizál ezzel a fiatal, xingi alkimistával, szóval lehet, hogy lerázhatná, amennyiben elfogadná a fiú invitálását. Egyébiránt kezdett éhes lenni. Csakhogy egyáltalán nem volt biztos abban, hogy szerencsés ötlet rászabadítani Xing birodalmára egy alakváltó, pszichopata homonculust, valamint abban sem, hogy ne kerülne csöbörből vödörbe.
Zoisite-ot mindent egybevéve rokonszenvesnek találta, azonban annyi borzalmon ment már keresztül, hogy még a legártalmatlanabbnak látszó embereket is fenntartásokkal kezelte; ő meg azért nem is látszott annyira ártalmatlannak – vagy legalábbis voltak érdekes megnyilvánulásai. Persze valószínűsíthető, hogy csupán nem szívleli a homonculusokat, és azokat sem túlzottan, akik e teremtmények társaságában mutatkoznak – elvégre normál esetben ő maga is kerülte volna őket, akár a pestisest.
- Jöttök vagy maradtok? – faggatózott a fiú, aki időközben az erdő keleti pereméig lebegett. – Nem várok ám rátok napestig! – tette hozzá türelmetlenül, egyik kilógó hajtincsét tekergetve.
- Nos, mi legyen, mütyürke? – érzett egy óvatos érintést a vállán, ami úgy meglepte, hogy eltekintett a "mütyürke" megnevezésért általában kijáró hajleüvöltéstől.
- Hogy te mit csinálsz, azt rád bízom, én a magam részéről vele megyek. Nem óhajtok szörnyeledel lenni, bár… az automailjeim alighanem megfeküdnék a gyomrukat.
Envy egy halk, nyikkanásszerű hangot hallatott, ami leginkább egy visszafojtott nevetésre emlékeztetett.
- Ha tényleg léteznek azok a veszedelmes lények, akkor együtt maradva megnőnek a túlélési esélyeink – mondta aztán.
- Nekem más a véleményem – motyogta Ed.
- Nem akarlak megölni, máskülönben már megtettem volna – közölte a homonculus kíméletlen őszinteséggel. – Így meg azért csak jobb velem, mint nélkülem…
Egyelőre nem kívánt vitát nyitni erről, ezért jobb híján mindössze bólintott, majd Zoisite felé indult, miközben azon morfondírozott, mihez kezd, ha Envy álláspontja egyszer csak hirtelen megváltozik.
Mindemellett, miután beléptek a susmorogva sóhajtozó fák közé, az a baljós előérzet kerítette hatalmába, hogy éppen most sétálnak be a szörnyek barlangjába. |
