IV. fejezet
Odakint szikrázóan sütött a nap, csiripeltek a madarak, és a szél szárnyán virágok mennyei illata szállt. Minden annyira csodálatosnak és idillinek látszott, hogy ideig-óráig még én is képes voltam hinni abban a naiv képzelgésben, hogy mostantól kezdve kizárólag boldog pillanatok lesznek az életünkben. Hiszen a Sötétség Birodalmának pusztulásával megszűnt a bajok forrása, senki nem akart már bennünket megölni, és akadtak ugyan nehézségek, de érte bármivel képes lettem volna megbirkózni. Zoisite volt az én erőm forrása, az örökké fénylő Ginzuishoum, aki újra és újra kiragadott a sötétségből.
- Kunzite-sama – karolt belém kedvesem –, kérlek, ne legyél rám mérges, de tegnap tettem egy könnyelmű ígéretet a nevedben.
- Attól függ, kinek és mit ígértél. Mondjuk most annyira jó kedvem van, hogy még az sem idegesítene, ha magának az ördögnek ígérted volna meg, hogy este vele vacsorázom.
- Rendben. Szóval tegnap, amikor Nephrite áthozta a pezsgőt…
- Nephrite? Akkor nem sokat tévedtem – bólogattam széles vigyorral. – Mit szeretne tőlem a drága barátod?
- Csupán annyit, hogy vedd fel a telefonodat, ha felhív. Mindenképpen beszélni szeretne veled valamiről, de azt mondta, hogy ignorálod – mondta szemrehányóan.
- Egyszerűen csak… belefáradtam abba, hogy mindig veszekedést provokál, és beleköt bármibe, amit teszek vagy mondok.
- Ő csak jót akar nekünk.
- Ezért akar kikészíteni idegileg? Már az is nagyon megalázó, hogy ennyire rá vagyunk utalva, nincs szükségem tőle több szívességre – dohogtam.
- Hidd el, nem azért csinálja, hogy megalázzon. Ha nem csak a rosszat látnád meg benne, akkor…
- Nem vagyok kíváncsi a mondandójára. Téma lezárva! – vágtam közbe dacosan.
- Csak nem szerepet cseréltünk? Az én reszortom a durcizás, de… nos legyen. Amíg nem vagy hajlandó beszélni vele, addig… – sóhajtott egy nagyot – nincs szex. Kész, kimondtam.
- Hát ezt… hát ezt… – kapkodtam levegő után elszörnyedve – ezt nem hiszem el. Képes lennél Nephrite miatt…
- Ácsi. Nem miatta. Hanem azért, mert egy makacs, csökönyös, önfejű alfa vagy, aki képtelen kommunikálni egy másik alfával, csak folyton morog meg vicsorog rá, mintha át akarná harapni a torkát.
- Másik alfával? – kérdeztem vissza némileg értetlenül.
- Pontosan. A múltkor az új biológia tanárunk egy kifejezetten érdekes bemutatót tartott a farkasokról, és…
- Tudom, mit jelent az, hogy alfa, sőt azt is tudom, hogy én az vagyok – húztam ki magam büszkén. – De az, hogy szerinted Nephrite is… nos, fölöttébb felháborító.
- Öntelt hólyag – bökött oldalba finoman. – Pedig elég lenne csak felelevenítened az emlékeidet a Holdbéli Királyságból. Már akkor is keményen rivalizáltatok.
Valóban. Igen keményen.
- Nephrite nem egy alfa, hanem egy szexuális ragadozó. Könnyebb lenne felsorolni azt, hogy kivel nem feküdt össze, mint azt, hogy kivel igen – közöltem megvetően. – Csak azért nem akadok ki, és rendezek féltékenységi jelenetet, amikor találkoztok, mert tudom, hogy egy ujjal sem nyúlna hozzád. De még a birodalom ereje nélkül is veszélyes egy alak.
- Ó értem már. Szóval félsz tőle – csipkelődött. – Nem gondoltam volna, hogy félsz bárkitől is, de hogy pont tőle…
- Zoi-chan. Kezdesz túl messzire menni – fenyegettem meg mutatóujjammal játékosan. – Ha tovább folytatod, akkor itt, a park kellős közepén fogom letesztelni, hogy meddig vagy képes kitartani az "addig nincs szex, amíg" ultimátumod mellett – búgtam a fülébe, miközben kezemet a derekára csúsztattam, és közelebb húztam magamhoz.
- Hmm… talán két percig – rebegtette meg szempilláit elpirulva.
- Az túl sok – leheltem futó csókot ajkaira. – Egy perc?
- Egyezzünk ki másfélben – mosolygott. – De ez nem változtat azon, hogy egyenesen rettegsz Nephrite-tól – duruzsolta.
- Na jó! – csattantam fel. – Hol az a rohadt telefon?
Előrángattam a nadrágzsebemből a mobilt, és már éppen tárcsáztam volna a sötét hajú extábornokot, amikor Zoisite lefogta a kezem.
- Most meg mi van?! – förmedtem rá a szándékoltnál kicsit ingerültebben. Kellett ennyire felhúznia…
- A szexuális ragadozó haverom – nevetett fel – azt mondta, hogy kimerítő éjszakája lesz, és hogy majd rád csörög, ha felébredt. Még hogy szexuális ragadozó – csóválta meg a fejét szemforgatva. – Ilyet is csak te tudsz róla kitalálni.
Persze neki sejtelme sem volt arról, hogy valójában miért rühellem annyira Nephrite-ot. És ha rajtam múlik, soha nem is fogja megtudni…
Míg oda nem értünk a Tokió Nemzeti Múzeum kétemeletes, modern keleti stílusban épült épületéhez, szerelmem folyamatosan csacsogott, lelkesen ecsetelte, mi mindent fognak látni a kiállításokon. Mindig is érdekelte a történelem, különösen a legendás és rejtélyes ereklyék, és rengetegszer említette, hogy régész szeretne lenni. Nem akartam letörni az ambícióit, de úgy véltem, nem mérte fel pontosan, milyen kényelmetlenségekkel jár ez a munka. Nephrite természetesen gondolkodás nélkül támogatta, nyilvánvalóan azért, hogy ezzel is bosszantson.
Őszintén szólva én jobban örültem volna, ha Zoi-chan inkább a rajztehetségét kamatoztatja. Káprázatosan élethű képeket készített a Sötétség Birodalmában, valamint a Holdbéli Királyságban eltöltött időszakainkról, és azt mondta, hogy ez segít neki feldolgozni a múltban történteket. Mindenesetre a klubvezetője oda meg vissza volt a munkáitól, többször pedzegette, hogy beszél néhány galériatulajdonossal, és elintézi, hogy a nagyközönség is láthassa a műveket. Kedvesem azonban minden alkalommal visszautasította a lehetőséget, mert attól félt, hogy valaki túl komolyan veszi, túl igaznak hiszi az egészet. Úgy véltem, ez a gondolat meglehetősen nonszensz, azonban nem akartam semmit sem ráerőltetni, pedig biztos voltam abban, hogy hatalmas sikere lenne.
- Kunzite-sama, nézd csak, ott vannak az osztálytársaim – mutatott négy lányra, akik a múzeum előtti padok egyikén ücsörögtek, miközben kocsányon lógó szemekkel bámultak bennünket.
- Te, Zoi-chan – túrtam a hajamba zavartan –, nem lesz bajod abból, hogy ezek együtt látnak bennünket?
Mondjuk nekem is jókor jut eszembe megkérdezni mindezt.
- Ők. És nem, nem lesz. Integess nekik, és mosolyogj! – Tétován feléjük intettem, mire a lányok kis híján szívrohamot kaptak. – Na, biztos nem szeretnél velünk jönni?
- Továbbra sem bírom a tömeget. Ráadásul szerintem a barátnőid bele is halnának – nevettem el magam.
- Mit fogsz csinálni, amíg mi nézelődünk? – fordult velem szembe.
- Gondoltam, körbesétálom a parkot. Néhányszor… – vontam meg a vállamat. – Majd hívj fel, ha végeztetek, és érted jövök.
- Mi lenne, ha… – pillantott rám szokatlanul komolyan, sőt komoran – meglátogatnál valakit? Amikor reggel azt javasoltam, hogy beszélj valakivel, nem egy pszichológusra gondoltam. Elsőre is felfogtam, hogy nem szeretnéd. Viszont… szereztem neked egy címet – csúsztatott egy cetlit a kezembe. – Menj el hozzá. Ő talán meg fog tudni győzni arról, hogy az a szemét szuka nem tér vissza, és utána… utána remélhetőleg elmúlnak majd a rémálmaid.
- Köszönöm, kicsim – néztem rá hálásan. – Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? – öleltem magamhoz szorosan.
Felesleges lett volna megkérdeznem, miért nem szólt erről korábban. Egyrészt ismert már annyira, hogy tudta, ha hamarabb ideadta volna ezt a papírfecnit, akkor körülbelül ezer kifogást gyártottam volna, hogy miért ne menjek el, ezért kénytelen volt kész tények elé állítani. Másrészt tisztában voltam azzal, hogy borzasztóan nehéz döntés volt a számára, hiszen hiába nem volt rá oka, a féltékenység mégis ott rejtőzött a szívében.
- Kunzite-sama, én is nagyon szeretlek – nézett mélyen a szemembe. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra – suttogta, én pedig tudtam, hogy közben arra gondol: „Kérlek, nagyon vigyázz ránk”. Ezt nem is kellett kérnie.
Megcsókolt, hosszan és lágyan, aztán kibontakozott az ölelésből, és elindult félholtra alélt osztálytársnői felé. Mikor odaért hozzájuk, a lányok izgatottan körülállták. Látszott rajtuk, hogy tényleg igazán kedvelik.
- Ó, annyira cuki a pasid, Zoi-chan! – hallottam egyikőjük elragadtatott hangját.
Cuki?! Ezidáig még senki sem merészelt rám ilyen sértést mondani!
Megcsóváltam a fejemet, elvigyorodtam, majd elindultam a metróállomás felé. Felszabadító érzés végre normális életet élni. Vele.
Csak a rémálmok… azok ne lennének…
[K&Z]
Tiszta szerencse, hogy Nephrite olyan telefont vett nekem, amelyik több nagyváros – köztük Tokió – térképét is tartalmazta, különben bizonyára eltévedtem volna az ismeretlen környéken. Így is már majdnem tizenegy óra volt, mire odaértem a kétszintes, barátságos, piros tetős családi ház elé. Felemeltem a kezemet, hogy becsengessek, aztán hirtelen meggondoltam magam.
Az sem biztos, hogy egyáltalán itthon van – mondjuk alighanem még mindig utál korán kelni. De mit mondjak, ki vagyok, ha az anyja vagy az apja nyit ajtót? Egy kóbor porszívóügynök – porszívó nélkül? Vagy elmeséljem nekik, hogy régebben ugyan megpróbáltam eltenni láb alól a gyermeküket, de jófiú lettem, és csupán segítségre van szükségem? Ostobaság volt idejönni…
Már majdnem sarkon fordultam, hogy hazamenjek, mikor az egyik emeleti szoba ablakán alig észrevehetően meglibbent a függöny – igazából csak ezen nem volt még elhúzva. Ezek szerint valószínű, hogy mégis itthon van. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha ennek ellenére inkább idekint várakozom. Elvégre szombat van és jó idő. Kizárt, hogy egész nap a szobájában fog kuksolni.
Egy közeli fa törzsének támaszkodtam néha-néha a ház felé pillantva, és azt figyeltem, mikor indul el. Reménykedtem benne, hogy nem készülődik annyi ideig, mint az én drága Zoisite-om. A végén még valaki perverz kukkolónak néz. Mondjuk a kukkoló azért túlzás lenne.
Mielőtt még jómagam is gyökeret eresztettem volna a fa mellé, valahára kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az a szőkeség, aki annak idején először megkeserítette, majd később – ha rengeteg segítséggel is, de – megváltoztatta, egészen pontosan megmentette az életemet… az életünket.
Sailor Moon… Selene hercegnő… Egyik sem. Szimplán csak Tsukino Usagi.
- Ohayo gozaimasu, Usagi-chan! – köszöntem rá kilépve rejtekemből, amint egy vonalba ért velem.
- Ku… Kunzite-sama – hebegte, miután magához tért első döbbenetéből. Látszott az arcán, hogy rendesen ráhoztam a frászt, mivel konkrétan úgy bámult rám hatalmas, kék szemeivel, mintha kísértetet látna. – Annyira örülök, hogy látlak! – ölelt meg szorosan. – De ha még egyszer így rám ijesztesz – lépett hátrébb összehúzott szemöldökkel –, én esküszöm, hogy a Hold nevében megbüntetlek! – néhány másodpercig igyekezett fenyegetően nézni, aztán elnevette magát. – Nem megy ez már nekem – legyintett.
- Talán nem ártana egy kis gyakorlás – mosolyodtam el halványan.
- Láttalak az ablakból. Aztán mire megint kinéztem, eltűntél. Azt hittem, csak képzelődtem. Bár Zoisite felhívott ma, hajnalok hajnalán, és azt mondta, hogy mindenképpen beszélni akarsz velem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sürgős. Sőt arról sem voltam meggyőződve, hogy nem álmodtam-e az egészet. Legalább jó címet adtam meg… – nyomott el egy ásítást.
- Ti szoktatok találkozni?
Igazából miért is nem lepődöm meg ezen?
- Az túlzás, hogy szoktunk. Egyszer az Ueno-parkban sétálgattam Ami-chanra várva, ő meg egy padon ült és rajzolgatott. Úgy emlékszem, pont téged… Hirtelen felindulásból odamentem hozzá, és beszélgettünk egy kicsit. Egészen kedves volt így, hogy nem akartuk egymást megölni. A végén elkérte a telefonszámomat, ahogy ő mondta: szükség esetére. Szóval, miért akartál velem találkozni? Valami baj van? Mondjuk nem úgy nézel ki, mintha baj lenne. Egy kicsit fáradtnak tűnsz ugyan, de szinte ragyogsz a boldogságtól… Gomen, még mindig hajlamos vagyok sokat fecsegni – kapta szája elé a kezét.
- Á, dehogy – bólogattam vigyorogva.
Tényleg ragyognék a boldogságtól? Végül is miért ne, hiszen boldog vagyok.
- Nos, arról van szó… – kezdtem bele tétovázva – valójában nem is az én ötletem volt, hanem Zoi-chané, mert… Nincs kedved beülni valahova? Kényelmesebb lenne. Meghívlak egy sütire, mit szólsz?
- Csábító ajánlat – dörgölte meg az állát –, és biztosan meg fogom bánni, ha visszautasítom, de sajnos tizenegyre a Hikawa-szentélynél kell lennem. Megbeszéltük a lányokkal, hogy elmegyünk fagyizni egyet.
- Ezek szerint rejtegetsz valahol egy időgépet – jegyeztem meg csipkelődve.
- Időgépet? Tessék? – pislogott rám értetlenül.
- Mindjárt fél tizenkettő – pillantottam az órámra.
- A francba! Rei-chan meg fog ölni – sóhajtotta. – Rei-chan Sailor Mars… volt. Tudod, elég temperamentumos, és már nagyon elege van abból, hogy mindig mindenhonnan elkések. Valójában nekem is – csóválta meg a fejét lemondóan.
- Na jó, csak hogy lásd, mennyire rendes fickó lettem… elkísérlek a Hikawa-szentélyhez, és nyugodtan rám foghatod, hogy miattam késtél.
- Komolyan? – nézett rám hálásan. – Az életemet mented meg!
- Hát, te is megmentetted az enyémet – kacsintottam.
- Az Zoisite volt. Én csak besegítettem neki. Tudod… – simított végig a karomon – nagyon szerencsés vagy, hogy ennyire szeret téged.
- Tudom – bólintottam. – Nagyon-nagyon szerencsés… Indulhatunk? A végén ez a Rei-chan még engem is ki fog nyírni.
- Az könnyen elképzelhető – helyeselt széles vigyorral. – Menjünk.
Egy ideig csöndben sétáltunk egymás mellett. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, és megfogalmazni magamban, hogyan mondjam el neki azt, ami miatt voltaképpen felkerestem. Még Zoi-chan előtt is szégyelltem magam, amiért ilyen sebezhető vagyok, nemhogy előtte. Egykoron a szerelme voltam… később az egyik legnagyobb ellenfele, most meg… Mennyire szánalmas, hogy rémálmaim vannak. Pont nekem…
- Usagi-chan… – vettem egy mély levegőt – van bármi esély arra, hogy Beryl királynő túlélte valahogy a támadásodat?
- Még csak az kéne! – háborgott. – A Ginzuishou hamuvá égette az éjsötét lelkével együtt. A saját szemeddel láttad.
- Nephrite halálát is a saját szememmel láttam, mégis életben van – morogtam.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem túlzottan kedveled? Pedig úgy hallottam, miattatok halt meg akkor.
- Hálátlan egy szemétláda vagyok, ugye? – Egy kósza pillanatra lelkiismeret-furdalásom támadt.
- Nyugi, én sem rajongok érte – csóválta meg bosszúsan a fejét. – Félek, hogy megint összetöri Naru-chan szívét.
- Igen. Nephrite abban nagyon jó…
- Ha az volt a célod, hogy megnyugtass, akkor közlöm veled, hogy nem sikerült – dohogta szemrehányóan. – Amikor meghalt, alig bírtuk megvigasztalni szegény lányt, most meg… ráadásul azóta Umino-kun is elköltözött. Nem azt kívánom, hogy maradt volna halott, de igazán eltűnhetett volna az életünkből – mondta ki az én gondolataimat is. – Szóval Naru-chan valami olyasmit magyarázott, hogy Nephrite azért támadhatott fel, mert a Fekete Kristály megőrizte a lelkét. Beryllel szerencsére nem történt semmi ilyesmi, szóval soha de soha nem fog visszatérni.
- Ez igazán nagyszerű – mosolyodtam el megkönnyebbülten.
- Egyébként hogy jutott eszedbe pont most pont emiatt megkeresni? Csak nem rémálmaid vannak? – kuncogott fel. – Ó… sajnálom…
- Semmi baj – legyintettem, miközben még az eddigieknél is szánalmasabbnak éreztem magam.
- Csak viccelni próbáltam. Általában nem szoktam ennyire… fején találni a szöget.
- Nevetséges vagyok, igaz?
- Dehogyis! – próbálta szavaival megcáfolni azt, hogy az előbb konkrétan kinevetett. – Az a nő kimosta az agyadat. Kétszer! Rávett arra, hogy ártatlan emberekre, sőt ártatlan gyönyörű lányokra támadj, és meg akarta ölni életed szerelmét. Jobban belegondolva az volna a meglepő, ha mindezek után nyugodtan tudnál aludni…
- Kedves tőled, hogy vigasztalni próbálsz – sóhajtottam keserűen.
- Elég ebből az önsajnáltatásból, Kunzite-sama! – szólt rám erélyesen. – Akár hiszed, akár nem, ezen a bolygón rajtad kívül még rengeteg embernek vannak rémálmai, és őket sem tartom nevetségesnek. Közvetlenül azelőtt, mielőtt megtámadtátok volna a Holdbéli Királyságot, engem is borzalmas képek gyötörtek. Ebben az életemben pedig a múlt emlékdarabkái kísértettek onnantól kezdve, hogy felébredtem Sailor Moonként egészen addig, míg le nem számoltunk Beryl királynővel és Metalliával.
- Szerinted elképzelhető, hogy ezek az álmok valamiféle… figyelmeztetések? – borzongtam meg. – De miért pont vele álmodok, ha ő már sosem éledhet újjá? Akkor nem jelenthet fenyegetést… – gondolkoztam hangosan.
- Mert ő testesíti meg számodra a valódi gonoszságot. Ne haragudj, nem akartam ilyen drámai lenni… Figyelj csak, van egy ötletem! – derült fel az arca. – Megkérjük Rei-chant, hogy nézzen utána a tűzben. Ez már hamarabb is eszembe juthatott volna – csóválta meg a fejét.
Időközben megérkeztünk a Hikawa-szentélyhez, és már felfelé sétáltunk a lépcsőn, alighanem ezért merült fel benne pont most ez a gondolat.
- És mire megyünk azzal, ha a barátnőd belenéz a tűzbe? – kérdeztem értetlenül.
- Annak ellenére, hogy nem tud már átváltozni, a különleges érzékei megmaradtak, hiszen azelőtt is papnő volt, mielőtt Sailor Mars lett volna belőle. Amikor Jadeite beköltözött a szentélybe, és eltérítette azokat a buszokat, Rei-chan simán leleplezte az aljas szándékait. Később azt is felismerte, hogy Jiji youma alakja mögött a saját nagyapja rejtőzik – ecsetelte lelkesen a lány kivételes képességeit. – Egyébként régóta tartanak? Mármint a rémálmok?
- Amióta elkezdtem délutánonként egy gyorséttemben dolgozni. Nagyon fárasztó és utálom is, de muszáj – húztam el a számat. – Minden hétköznap éjfél után érek haza, reggel viszont legkésőbb ötkor fel kell kelnem. Az óráim az egyetemen ugyan csak nyolckor kezdődnek, de előtte még el szoktam menni úszni. Az elején kihagytam két napot, és igazából sokkal rosszabb volt – tettem hozzá magyarázatként.
- Akkor ne is csodálkozz. Túlhajtod magad. Azért Zoisite is lehetne egy kicsit megértőbb! – füstölgött. – Attól, hogy ő szombaton is pitymallatkor kel, még igazán hagyhatná a normális embereket normális ideig aludni!
- Mármint szerinted az a normális ember, aki hétvégenként tizenegyig durmol? – húztam fel a szemöldökömet.
- Minimum – bólogatott hevesen. – El nem tudom képzelni, mit tudtok ti csinálni olyan korán…
- Hogy mit tudunk csinálni? Ezt most komolyan kérdezed? – vigyorodtam el kajánul.
- Vedd úgy inkább, hogy el tudom képzelni! – visszakozott pipacspirosra gyúlt arccal, de már későn.
- Nos, hogy is mondjam… igazából te is felébredtél volna a helyemben, ha valaha is megízlelted volna már Zoi-chan mennyei… ínycsiklandó… – lassan megnyaltam az ajkaimat –, csokoládészósszal leöntött…
- Nem akarom hallani, nem akarom hallani, nem akarom hallani! – tapasztotta tenyereit szorosan a füleire.
- … palacsintáját – böktem ki végül, amint elvette a kezeit, és alig bírtam visszafojtani a nevetésemet.
- Na persze! A palacsintáját – mormogta.
- Rossz az, aki rosszra gondol, Usagi-chan – korholtam somolyogva.
- És hülye, aki nem! – vágta rá továbbra is vörös arccal.
Legnagyobb szerencséjére nem tudtam folytatni a piszkálódást, ugyanis a következő pillanatban olyan fülsértő sivítást hallottam, hogy azt hittem, örök életemre meg fogok süketülni. Bár lehet, jobban jártam volna.
- USAGI! USAGI-CHAN! – üvöltötte egy fekete hajú lány a szentély ajtajában állva, iszonyatosan elborult ábrázattal. Biztosra vettem, hogy itt és most mindennek vége. Nem. Nemcsak kettőnknek, hanem úgy konkrétan az egész világnak. Ha annak idején ilyen vehemensen lépett volna fel a Shitennou ellen, még Jadeite sem becsülte volna alá a Senshit.
- Rei-chan… – szólalt meg mellettem bűnbánóan és kissé remegő hangon az egykori Sailor Moon. – Rei-chan, ne haragudj, hogy elkéstem, de összefutottam egy régi barátommal, és…
- TE! – nézett rám villámló szemekkel.
Komolyan, ez a csaj simán lekörözi Beryl királynőt félelmetesség tekintetében, én meg meg sem kérdeztem Usagi-chant, hogy egyáltalán emlékszik-e rám.
- Te – mondta immár halkabban, egyre sápadó arccal, miközben felemelte jobb kezét. – Téged már többször is láttalak a tűzben…
A rémálmaim tükrében, valamint a lány adottságairól hallottak alapján, alighanem még a legostobább youma is arra a következtetésre jutott volna, hogy ez sajnos semmi jót nem jelent. Nos. Ennyit a kizárólag boldog pillanatokról.
|
