Quinn idegesen túrt vöröses fénnyel csillanó hajába, mielõtt ajkába harapott volna. Õ maga alig öt perc alatt felöltözött a hármas randevúhoz, amikor - a tervek szerint legalább is - bemutatja majd egymásnak két szeretõjét. Összeszorult torkát halk és rövid köhintéssel oldva meg, feltette a bátortalan javaslatot, hogy:

„Ha meggondolnád magad, én igazán nem ragaszkodom…” azonban egy aranyban villanó szempár beléfojtotta a szavakat.

„Természetesen semmit sem változott az elhatározásom, sõt. Ha lehet, csak erõsödött. Szóval, ha volnál olyan kedves…” Ahri közel két órája készülõdött; a megfelelõ kimonó kiválasztása, smink, frizura. Azt jobb, ha szóba sem hozzuk, mennyi erõfeszítésbe telik kilenc farkat tökéletesen kifésülni. A selyemövének végeit nyújtotta az íjász felé, aki lemondó sóhajjal segédkezett a kényes mûveletben.

            Fiora feszült volt. Ki nem állhatta, ha késéssel sértik meg, márpedig abban az esetben, egy olyan fontos találkozónál a lassan húszadikba forduló percek sora igencsak – á, kopogtatnak.

Végre.

Mi sem természetesebb; figyelhette volna az érkezõket, vagy parancsolhatott volna a lakájnak egy szóért, de kuncsorogni sosem fog. Hiszen õ a Nagy Párbajhõs! A nemes Lauren ház feje! Büszke, becsületes demanciai nõ. Dehogy fog a kapukhoz rohanni, semmiképpen nem sürgetteti a vendégeket a hallba.

Épp ezért kényelmes, a termet uraló fotelébõl lassan állt fel a látogatók érkezésére, méltósággal mérte végig õket; a majdhogynem szárnyaszegettnek tetszõ Quinnt és az õ baljába karoló nõt.

Magától értetõdõ módon már némi információ birtokában volt… gyakorlatilag az összesében, ami Ahriról különösebb feltûnés nélkül kideríthetõ volt. A vastaya öntudatosságot sugárzott, egy olyan elemi szépség és erõ auráját, amellyel a tulajdonos egyértelmûen tisztában volt.

            A rókadémont meglepte a nemesi arcban elsõre megmutatkozó, a felsõbbrendûekre jellemzõ különös báj. Persze forgott õ már elõkelõ körökben, de ennyire nyílt, pimasz méregetést még sosem engedett meg magának.

Pár másodperc, és a házigazda arcára kimért mosoly szaladt, közelebb lépett a két érkezõhöz, s derékból hajolt meg a rókalány elõtt- egyetlen pillanattal azelõtt, hogy kézfejét megcsókolta volna.

„Üdvözöllek otthonomban, Ahri, a Kilencfarkú Róka.” Hangja szinte dorombolt, tengerkék szemei Quinnre villantak, majd visszatértek a vastayára, ami teljes megelégedéssel töltötte el a bohó lelket. „ma pétale..” kezdte az óvatos bókokat, amik egyszerre voltak hízelgõek és furcsák a messzirõl jött Ahri számára. Miért is azonnal ilyen közvetlen vele ez a Fiora?

            Quinn lassan ízlelgette a társalgóban felkínált könnyû bort, amibõl a felbontott palack valószínûleg többe került, mint egy egész havi zsoldja. A színvallás óta eltelt idõben mardosó bûntudata és idegessége alábbhagyni látszott, ahogy elhallgatta a könnyed flörtöt két szeretõje közt, még akkor is, ha érezte a mindkettejükbõl továbbra is áradó minimális sértettséget.

Természetesen maga sem hitte, hogy ennyire álomszerûen megy majd mingen; ugyanis Fiorával aligha sikerülnek gördülékenyre a dolgok, amik nem a magasra emelt gyönyörû fejecskéjébõl pattannak ki. Istenekre, de imádta azt az izgalmas kihívást….

„Javaslom, hogy látogassunk meg egy pompás éttermet, magam ugyanis korai vacsorával számoltam.” fejezte be játékos hangon a kétértelmû mondatát elbûvölõ házigazdájuk, s a felderítõ teljes lelkesedéssel helyeselt - egyetlen fél mondatának erejéig.

„Te itt maradsz, és elgondolkodsz a tetteiden és azok következményein. Hogy mi lett volna, ha nem két ilyen kifinomult lelket tekergetsz az ujjaid körül.” teremtette le Fiora és korai távozásukig, Quinn legnagyobb bánatára, teljesen ignorálta õt.

            A párbajhõs egyetlen csókot hintett a felderítõ ajkaira, mielõtt valóban magára hagyták volna az egzotikus szépséggel, akinek továbbra is teljes figyelmével hízelgett. Természetesen bizonyos távolságból. A legkevésbé sem bízott benne, csak, mert egyazon személy szeretõje volt.

A legkitûnõbb étteremben foglalt asztalt kettejüknek késõ délutánra, s hamar feloldódott a mágus közelében annyira, hogy elhagyja a védekezõn fennkölt szóformákat, hogy elnyomja az érdeklõdését.

Ahri szemtelenül végigrendelte a legdrágább ételeket és borokat, mintha szemrebbenésébe kerülhetne mindaz Fiorának… s pimasz mosollyal kérdezgette szinte mindenrõl. Különös tehetséggel tapintva rá a kényesebb pontokra.

„…akkor jutott eszembe elõször, hogy órát ajándékozok neki, végtére is a pontosság, mint bizonyára tudod, nem az erõssége.” fecsegte, miközben a desszertet tálalták.

„Oh, ne fáradj vele” legyintett erre a vastaya, egyik farkát merészen végigfuttatva az éjfekete bõrcsizmákon és hófehér nadrágszárakon „egy hete kapott egyet. Gyönyörû, míves darab volt, értékes tartozás ment rá. Mindhiába. Azóta se láttam hasznát.” kuncogott a borospohár szája felett a rókalány.

Ahri szeme arany színben villant meg egy pillanatra, de hamar észrevette magát, fészkelõdött kicsit. A magabiztos, erõs aura, melyet a párbajhõs árasztott magából, a zaklatott napok után igencsak felizgatta.

Legfõképp, ha az ilyen provokatív.