Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
 Fanfiction
  

 Kapcsolat
  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető
  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...
  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Rózsás sötétség - III. fejezet (Kunzite&Zoisite)
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
 Feltöltve: 2017. 08. 13. 05:43:52
Megtekintve: 305 db
Kritikák: 0 db
III. fejezet




Másnap reggel hét óra magasságában frissen főzött kávé és édes palacsinta illata ébresztett. Nem sokat aludtam – meglehetősen mozgalmasan telt ugyanis az éjszaka –, mégis úgy éreztem, akár hegyeket is képes volnék megmozgatni, különösen amikor elképzeltem, ahogy a palacsinta helyett az én gyönyörű Zoisite-om mezítlen testére csorgatom a csokoládészószt, majd érzékien lenyalogatom róla. Nincs is jobb a reggeli szexnél… meg az esti szexnél… meg úgy általában véve a szexnél.

Elhatároztam, hogy fantáziálgatásomat azonnal valóra is váltom. Felpattantam az ágyról, és automatikusan nyúltam a köntösöm felé, aztán a mozdulatban félúton megakadt a kezem. Ha fel sem öltözök, akkor ugyebár nem kell bajlódni a vetkőzéssel.

A lehető leghalkabban lopakodtam le a lépcsőn, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés ereje, és amikor leértem, a látványtól földbe gyökerezett a lábam. Ez aztán tényleg meglepetés, csakhogy sajnos a rosszabbik fajtából… Esküszöm, kitekerem Nephrite nyakát, csak merészeljen a szemem elé kerülni!

A konyhánkban, a tűzhelyünk előtt ugyanis egy vörös, hosszú hajú nő ácsorgott, földig érő, sötétkék estélyi ruhában, és valami baljósan ismerős dallamot dúdolgatva sütögette a palacsintát – nekem egyelőre háttal. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ez valójában Nephrite lakása, illetve Nephrite konyhája, mégis úgy éreztem, nem volt joga ahhoz, hogy beengedjen egy vadidegent. Szólhatott volna, hogy zavarja a rendetlen életmódunk ahelyett, hogy figyelmeztetés nélkül ránk szabadít egy bejárónőt.

- Hát ez meg ki a fene? – szólalt meg mellettem Zoi-chan suttogva, mire összerezzentem. Ez a kismacska-üzemmód néha fölöttébb idegesítő tud lenni.
- Gőzöm sincs – válaszoltam hasonló hangerővel. – A drága barátodat kérdezd! Amíg még megteheted… – tettem hozzá vészjóslóan.
- És miért vagy meztelen? Engem nem különösebben zavar, de őt – intett a nő felé – minden bizonnyal zavarni fogja.
- A francba! Nephrite! Esküszöm, hogy megölöm!

Lázasan kutattam valami után, amivel eltakarhatom magam – vagy akár fel is rohanhattam volna a lépcsőn, ha Zoisite nem állta volna el az utamat –, ám a modern berendezésű nappaliban sajnos egyetlen díszpárna sem akadt. Cserepes virág viszont annál több. Azonban mire mindez átfutott az agyamon, a nő váratlanul megfordult, számomra pedig egyértelművé vált, hogy Nephrite bizony ostobább, mint a sokévi átlag. Mégis miért alkalmaz valakit, aki úgy öltözik, mint Beryl királynő, olyan pálcát tart a kezében – a palacsintasütő helyett –, mint Beryl királynő, és úgy tetőtől talpig kompletten, de teljes egészében úgy néz ki, mint Beryl királynő? Halálra akar bennünket rémíteni?

Nem hiszem el. Ez annyira… szürreális.

A következő pillanatban elvakítottak a pálcából előtörő, pusztító fénysugarak. Még hallottam Zoisite fájdalmas, kétségbeesett sikolyát, aztán tudatom belezuhant a néma sötétségbe.

- Kunzite-sama… – Mintha víz alól jött volna a hang. – Kunzite-sama… Ébredj fel, kérlek! – Résnyire nyitottam szemeimet. Kedvesem szépséges arca aggodalmat tükrözött. Az egész testem jéghideg verítékben úszott, a szívem pedig úgy dörömbölt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
- Beryl királynő… – nyögtem fel.
- Rémálom volt – éreztem egy gyengéd simítást a homlokomon.
- A konyhában. Palacsintát sütött. – Zoisite alig észrevehetően elmosolyodott. – Aztán megölt mindkettőnket.
- Ó… Ez igazán… kellemetlen lehetett – pislogott rám együtt érzően. – Tényleg beszélned kellene erről valakivel.

Talán igaza van. Egyszer sikerült egy speciális relativitáselmélet előadáson elbóbiskolnom. Meghajigáltam a professzorasszonyt a nálam lévő összes tollal, azt képzelve, hogy azok halálos energiabumerángok, majd Beryl nevét üvöltözve kirohantam a teremből. Utána nem győztem bocsánatot kérni… annyira megalázó volt. Zoisite-on kívül még sosem kértem bocsánatot senkitől sem. Ráadásul azóta még többen bámultak meg, és súgtak össze a hátam mögött. Legszívesebben kinyomnám a szemüket! Mi van, ha csakugyan kezdek becsavarodni?

Mondjuk az is igaz, hogy mielőtt elkezdtem volna az étkezdében dolgozni, nem voltak rémálmaim. Alighanem inkább csak a kimerültség miatt van ez az egész.
És ha a királynő valahogyan mégis túlélte? A Ginzuishou az ő gonosz, bosszúszomjas lelkét is visszahozta, és az álmok voltaképpen figyelmeztetések, hogy hamarosan valami rossz… valami nagyon rossz dolog fog velünk történni?
Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a baljós gondolatokat.

- Szó sem lehet róla, Zoi-chan, ezt már a múltkor megbeszéltük. Nem vagyok őrült, a hangok is megmondták – vigyorodtam el. – Viszont, ha bárkinek is részletesen elmesélném, hogy mi, pontosabban ki miatt vannak rémálmaim, egészen biztosan a zárt osztályra kerülnék, szóval…
- Értem – bólintott beletörődően. – Különben meg nem kell idegeskedned Beryl miatt, Kunzite-sama. Ha esetleg felbukkanna az a mocskos ribanc, majd jól fejbe kólintom a palacsintasütővel! – jelentette ki harciasan. – Egyébként nem vagy éhes? El fog hűlni a reggeli… palacsinta… Ja, és van hozzá csokiszósz is – tette hozzá sokat sejtető mosollyal.

- Hmm… Nagyszerűen hangzik. Felhoznád, amíg egy kicsit rendbe szedem magam? Vagy segítsek?
- Egyedül is boldogulok. Jobb lesz, ha inkább tényleg… – hirtelen félbehagyta a mondatot, zavartan végignézett rajtam, aztán kiviharzott a szobából.
Ezt meg ugyan mire véljem? Tényleg ennyire rémesen nézek ki, vagy…?

Bevallom, egy kicsit megbántottan kullogtam be a fürdőszobába, aztán a tükörbe pillantva keserűen állapítottam meg magamban, hogy a rémes jelző tulajdonképpen a valóság eufemisztikus megközelítése. A halandó test korlátai… Vajon meddig fogom még bírni, hogy naponta átlag négy órát, ha alszom, és az éjszakáim általában rémálmoktól terhesek?

A kellemesen langyos vizű zuhany alatt állva azon morfondíroztam, hogy a Sötétség Birodalmának a hátrányai mellett voltak azért előnyei is. Többek között az, hogy nem fáradtunk el, pontosabban nagyon gyorsan regenerálódtunk. Tudtunk teleportálni, most viszont nyomoroghatunk a tömegközlekedési eszközökön mindenféle emberek között – természetesen Nephrite-ot leszámítva, mivel neki van autója, nem is egy.

Ezen kívül megvolt a hatalmunk ahhoz, hogy szinte bárkit elpusztítsunk a képességeinkkel, és bármelyik egyszerű emberrel szemben meg tudtuk védeni magunkat. Hiszen annyi őrült mászkál mindenfele – ezt volt alakalmunk megtapasztalni, miközben a Ginzuishou után kutattunk szerte a nagyvilágban. Éppen emiatt mindkettőnknek szereztem egy gázsprayt valamint egy sokkolót, és nyomatékosan Zoisite lelkére kötöttem, hogy valamelyik mindig legyen nála. Persze ha annyira figyel erre is, mint a hevederzárra, akkor…

Kiléptem a zuhany alól, magamra terítettem sötétkék fürdőköntösömet, majd a csaphoz léptem, és emberes adag fogkrémet nyomtam a fogkefémre.
- Már csak egy hét – mormogtam magam elé. Tárt karokkal vár a részecskegyorsító, ahol remélhetőleg lényegesen kevesebbet fogok dolgozni lényegesen több pénzért. Csakhogy egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valóban ezt akarom csinálni, hogy valóban ez lenne-e az én utam. Olyan embereknek, olyan emberekkel dolgozni, akik fele annyit sem tudnak az alternatív dimenziókról, mint jómagam, és színlelni a tudatlanságot… Talán meg kellett volna hallgatnom Nephrite ajánlatát. – Nephrite, mi? – köptem ki a fogkrémet. – Baka!

Néhányszor végighúztam a fésűt a hajamon, de nem vittem azért túlzásba a dolgot. Elvégre minek strapáljam magam, mikor úgyis hamarosan újra össze fog kócolódni? Zoi-chan és az ő ínycsiklandó palacsintája… Megnyaltam a számat. Ez igazán ízletes reggelinek ígérkezik…

Zoisite smaragdzöld selyemköntösében ült az ágyon, lábait törökülésbe húzva, és elmélyülten fixírozta az előtte heverő reggelizőtálcát. Még akkor sem nézett fel, amikor becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, csupán alig észrevehetően összerezzent. Hát ez remek! Vajon mit követhettem el már megint, amivel megbántottam az érzékeny kis lelkét?

- Itadakimasu, Zoi-chan – törtem meg a feszült csendet, miután letelepedtem vele szemben.
- Itadakimasu, Kunzite-sama.
És nem néz rám. Miért nem néz rám? Pedig már egész emberien festek.
Gyorsan felhörpintettem a kávét, aminek borzasztó íze volt a mentolos fogkrémre, majd kiemeltem egy szimpatikus darabot a feltekert palacsinták közül. Aztán visszatettem, és félretoltam a tálcát.

- Na jó, tudod, hogy én ezt nem bírom. Így lehetetlenség normálisan reggelizni! – jelentettem ki némileg ingerülten. – Igazán elárulhatnád, hogy mi a franc ütött beléd… vagy kénytelen leszek kikényszeríteni. Tudod… remek módszereim vannak arra, hogy a legmélyebb titkaidat is eláruld nekem – simítottam végig ujjbegyemmel ajkain, mire elvörösödött.
- Én… annyira sajnálom – pislogott rám könnybe lábadt szemekkel.

- Ugyan mégis mit? – néztem rá értetlenül. – Talán a tojás héját is beleraktad a palacsintába? Vagy véletlenül kinyírtad a kedvenc fikuszomat? – Megrázta a fejét. – Sót tettél a kávémba? Elég pocsék íze volt…
- Nem, de… az előbb… Nem akartam veled ennyire bunkó lenni. Gomen, Kunzite-sama, tudom, hogy mennyit dolgozol, és hogy miattam van ez az egész, és hogy nem kellett volna rád erőltetnem – hadarta. – És amikor így látlak, gyötör a bűntudat, amiért mindent feladtál valami olyasmiért, amit nem is akartál igazán…

- Téged akartalak – fojtottam belé a szavakat egy heves csókkal. – Igazán és örökre – öleltem magamhoz szorosan. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor kell még bizonyítanom? Bárhányszor is, de megteszem. Az életemet is odaadnám érte, a végtelen időkig elkárhoznék miatta, olyannyira szeretem. – Te jelented nekem a mindent – suttogtam a fülébe, miközben kioldottam köntösének övét.
Ebből már nem lesz reggeli… legalábbis nem most.

- Kunzite-sama… – húzódott hátrébb halovány pírral arcán. – Annyira szeretnék most én neked örömet okozni. Szabad? – nyúlt felém tétován.
- A létezésed minden pillanatával… az egész lényeddel örömet okozol nekem, drága Zoisite-om. Teljesen a tiéd vagyok. Tégy velem bármit, amit csak akarsz – dőltem hanyatt megadóan, miután kibújtam a nyirkos fürdőköpenyből. Sűrű szempilláim ezüstös fátyolán át láttam, amint diadalmas mosoly suhan át csodaszép arcán, és zöld szemei felizzanak a vágytól.

Végül csak sikerült úgy alakítania a dolgokat, hogy csak azután vegyem észre, mire ment ki a játék, miután már engedtem neki. Most viszont legalább tényleg biztos lehetek abban, hogy nem kényszerből teszi, hanem azért, mert valóban ezt szeretné. Semmi kétség, még mindig kiválóan képes manipulálni. Nem mintha bánnám…

Hogyan is bánhatnám mézédes, puha ajkait ajkaimon… a nyakam bőrén… a kulcscsontomon… nyelvének nedves nyomát, ahogy haladt egyre lejjebb és lejjebb… Mámorítóan izgató várakozás. Alkalomról alkalomra jobban és jobban kívánom, annyira fantasztikus vele. Egyszerre szabadít fel és béklyóz meg. Magához… láncol…

Halkan felnyögtem, amikor karcsú ujjai végre merevedésem köré fonódtak, és görcsösen gyűrtem-markoltam az alattunk lévő vékony lepedőt, amint lassan elkezdte rajtam mozgatni a kezét. Észvesztően finom ritmusban csinálta, és nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen mozdulatára hogyan reagál a testem. Elvégre jól kitanítottam… kihasználtam. Annak idején még a Holdbéli Királyságban számtalanszor utasítottam arra, hogy minden viszonzás nélkül kielégítsen, és ő készségesen meg is tette. Később, a Sötétség Birodalmának újjáéledését követő első hónapokban sem bántam vele kíméletesen. Egy szörnyeteg voltam… vagyok…

Sohasem fogom tudni jóvátenni a múltbéli hibáimat, és sohasem vezekelhetek eleget. Hogyan képes mindazok ellenére, amiket tettem vele, ennyire szeretni? Így szeretni?
- Kunzite-sama… – suttogta. Forró lehelete perzselte bőrömet, és én képtelen voltam arra, hogy ne nézzek rá. Tekintetünk összekapcsolódott, zöld szemei csillogtak a boldogságtól, boldoggá tette az, hogy engem boldoggá tehet. – Szeretlek – rebegte alig hallhatóan, akárha belelátott volna gondolataimba.

Selymesen puha, meleg szája körülölelt, pillantása fogva tartott.
- Zoi… chan… – simítottam meg gyengéden vörösesszőke fürtjeit. – Én is… – fulladtak rekedtes sóhajtozásba szavaim, miközben megadtam magam az egész testemet elborító szenvedélynek. Lelassult az idő… csak ő létezett és én… Valóban bármit megtehetett volna velem. Zoisite, az én gyönyörű végzetem…

Egyre szaporábban vettem a levegőt, és már nagyon… nagyon közel jártam a csúcsponthoz, így konkrétan fizikai fájdalmat okozott, amikor váratlanul abbahagyta a kényeztetést. Ráérősen haladt fölfelé nyelvével és ajkaival testemen, kiemelt figyelmet fordítva az érzékenyebb pontjaimra, végül szenvedélyesen megcsókolt.
- Ne legyél csalódott, Kunzite-sama – búgta fülledt bujasággal fülembe. – Olyan befejezést terveztem, ami garantáltan tetszeni fog. Mindkettőnknek…
Ha nem is szándékosan, de emlékeztetett arra, hogy mennyire egy önző szemétláda vagyok… voltam. Bár nála sohasem lehet tudni, mi a szándékos, mi az őszinte, és mi az, ami csak színjáték. Kiismerhetetlen. Én pedig immáron nyitott könyv vagyok a számára… a lelkem is mezítlen előtte.

Lassan, szinte milliméterről milliméterre vezetett magába, miközben arcán tömény, fájdalommal teli gyönyör tükröződött. Miért nem jelezte előre, hogy ezt szeretné? Akkor nem lett volna fájdalom. Csak a gyönyör…
Kínzóan óvatos mozdulatokkal billentette csípőjét előre majd hátra, amint hozzászokott ahhoz, hogy teljesen kitöltöm, aztán fokozatosan gyorsított a tempón. Vörösesszőke haja szétbomlott – vagy talán eredendően sem volt összefogva –, és vadítóan örvénylett körülötte. Rendezetlenné rendezte a kéj káosza. Álomszép volt… és kizárólag nekem volt álomszép.

Körmeivel kusza, karmazsin mintákat karcolt mellkasomra. Megbélyegzett. Megbélyegzett önmagával ősidőktől fogva, életeken keresztül. Sohasem akarok tőle elszakadni. Sohasem fogom elveszíteni. Sosem hagyom el, és nem engedem, hogy elhagyjon. Abba… belehalnánk.

- Az enyém vagy. Mindörökre… – öntöttem szavakba mindazt, mi gondolataim közt átcikázott, majd kezeimet csípőjére csúsztatva átvettem az irányítást, hogy minél mélyebben belé tudjak hatolni.
Karcsú teste össze-összerándult körülöttem, és amint megéreztem ölemen lüktető forróságát, követtem őt az élvezetek végtelenjébe… és tovább…
Pihegve borult mellkasomra, miután eggyé váltunk az örökkévalóságban.


[K&Z]


Egy gyors zuhanyzást követően ismét egymás mellett feküdtünk az ágyon. Szerelmem szorosan hozzám simult, átvetette rajtam bal lábát, miközben mutatóujjával apró végtelen-jeleket írt köldököm köré.
- Mit szólnál hozzá, ha egész nap ágyban maradnánk, és megismételnénk ezt… néhányszor? A csokiszósz még bevetésre vár – lódult meg a fantáziám.

Zoisite félkönyékre emelkedett, majd lebiggyesztette ajkait.
- Na most látszik, hogy mennyire figyelsz rám! – duzzogott. – Programom van.
- Hát persze, hogy programod van. Az a programod, hogy végigszeretkezd velem a délelőttöt. Meg a délutánt. Egész héten dolgoztam ugyan, de ha szexről van szó, fáradhatatlan vagyok – vigyorodtam el. – Amennyiben nem hiszed, nyugodtan járj utána! – Megragadtam a kezét, és egy kicsit lejjebb csúsztattam.

- Úgy emlékszem, mondtam neked, hogy ma nyílik az a régészeti kiállítás itt, az Ueno-parkban. Megbeszéltem néhány osztálytársammal, hogy elmegyünk. Nagyon érdekesnek ígérkezik.
- Szóval érdekesnek ígérkezik – húztam össze a szemöldökömet. – Érdekesebbnek, mint az, amit én ajánlok neked? Ez… felháborító – sóhajtottam csalódottan, majd igyekeztem mosoly erőltetni az arcomra. – Érezd jól magad, Zoi-chan – nyomtam forró csókot homlokára. – Majdcsak megleszek valahogy…

- Eljöhetnél velem! Mit szólsz hozzá? – invitált lelkesen.
- A parkba szívesen elkísérlek, de a múzeumba be nem teszem a lábamat! A megnyitó napján… rengeteg ember kis helyen… – nyeltem egy nagyot. – Inkább kihagyom.
- Ahogy érzed. Én mindenesetre elkezdek készülődni, legkésőbb tízre oda kell érnem – ült föl hirtelen.
- Kicsim, még fél kilenc sincs. Másfél órán keresztül tollászkodni akarsz? Ez még tőled is rekordnak számítana.

- Igazad van. Ma nem kell lealapozóznom a sebhelyemet – töprengett, majd szája elé kapta a kezét, amint ráébredt, hogy hangosan is kimondta a gondolatait.
- Hogy mit nem kell csinálnod a sebhelyeddel? – hüledeztem. – Egyáltalán hogyan jutott eszedbe ilyesmi? Mondtam már neked, hogy büszkén kellene mutogatnod ahelyett, hogy rejtegeted.
- A múltkor az öltözőben néhány fiú észrevette és… – nyelte vissza könnyeit. – Így aznap hazafelé jövet vettem inkább néhány tubus alapozót.
- Miért nem szóltál nekem? Élvezettel beleztem volna ki a kis mocskokat – közöltem gyilkos indulattal hangomban.

- Na. Pontosan ezért nem szóltam – rázta meg a fejét nyomatékképpen. – Én egyszerűen csak… nem akarok balhét. A tanárok kedvelnek, és az osztálytársaimmal is jól kijövök. Nagyjából sikerült beilleszkednem a normális világba… az emberek világába. Nem igazán venné jól ki magát, ha az ezüst hajú lovagom berontana, és az iskola egyik felét legyilkolná bosszúból, a másikat meg puszta kedvtelésből. Ezt azért te is beláthatod – mosolyodott el, majd gyengéden megsimította az arcomat.
- Nem értek veled egyet. Keserves kínhalált érdemelnének, amiért egyáltalán rád mertek nézni, az meg, hogy hozzád is szóltak… De mi lenne, ha csak kinyomnám a szemüket, és kitépném a nyelvüket? Életben maradnának, mindössze…

- Elég lesz, Kunzite-sama! Zárjuk le ezt! Jó? Engem nem zavarnak… Palacsintát? – húzta maga mellé az alaposan megpakolt tálcát.
Ezt nem hiszem el! Mégis mikor lett az én sértődékeny és nyughatatlan Zoisite-omból végtelen türelmű zen buddhista?

Igazából… meg sem kellett volna lepődnöm a viselkedésén – elmúltak már azok az idők, amikor ő maga követelte volna ki, hogy a szeme láttára büntessem meg a rohadékokat. Nyilvánvalóan nem öltem volna meg senkit, mindössze alaposan megráztam volna a fejük felett a pofonfát, de ő még ezt sem szerette volna. A birodalom megsemmisülését követően nem kellett már szerepet játszania sem Beryl királynő előtt, sem pedig előttem, csakhogy… néha – mit néha, inkább általában – az az érzésem támadt, hogy kezd átesni a ló túloldalára.

Túlságosan alkalmazkodni akart, és hinni abban, hogy ha rendesen viselkedik másokkal, akkor mások is rendesen fognak viselkedni vele, holott a lelke legmélyén nagyon is tisztában volt azzal, hogy a világ sajnos nem így működik. Hiszen azok a srácok is ok nélkül bántották.
Keserű ébredés lesz… Reménykedtem benne, hogy minél később fog megtörténni. De ha megtörténik, én mellette leszek, és támogatom majd. Mindhalálig.


***



Fejezet végi megjegyzés:
- a történet végére kiderül, miért vannak Kunzite-nak rémálmai; nem, nincs poszttraumás stressz szindrómája, és nem is az a konkrét oka, amire elsőre gondolna az ember; a következő fejezetben feltűnik valaki, aki eloszlat egy feltételezést
- az, hogy melyik szereplő miért így viselkedik, a későbbiekben szintén mélyebb magyarázatot nyer majd; igaz, már a Ragyogó sötétség Epilógusa is választ adhat néhány felmerülő kérdésre

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).