A vastaya a hitvesi ágy végébe telepedett, házigazdáival szemben. Pokróc ölelte körbe, ropogott a tûz, a légkör barátságos volt, ám õ mégis megremegett néha.

„Mi feszélyez ennyire?” kérdezett rá a lényegre Sej halk hangon, talán még mozdult is volna feléje, de végül kontroll alatt maradt a harcban edzett test.

Ahri közelebb vonta maga körül a szövetet egy percnyi csendben, majd úgy döntött, ha eddig eljött segítségért, ennyin ne múljon…

„Akikrõl eddig meséltem, Valor és Quinn, nos, õk Demanciát szolgálják.” bökte ki végül, fejéhez lapuló róka fülekkel.

„És?” jött a kérdés, amire egyáltalán nem számított.

„És, neked köztudottan vannak noxusi kapcsolataid… barátaid.”

„Pontosan,” szakították félbe erõsen csengõ szavak. „de nem megállapodás, sem szövetség, vagy bármely más, ami miatt akárki származásának meghatározó, fontos tényezõnek kéne lennie. Igencsak ostoba egy elkötelezõdés volna az õ kis viszályaikban oldalt foglalni.” magyarázta a dolgot a freljordi hadvezér türelmesen, majd hitvesére nézett, aki bólintással jelezte egyetértését.

            A beülõ meghittséget Sejuani torokköszörüléssel szakította félbe, hogy aztán összegezze az eddig elmondottakat.

„Tehát, ha jól értem; a te hõseid Demancia szárnyai. Valor madárka, és az a nõ, Quinn, akirõl olyan sok áriát zengnek terepfelfedezõ berkekben.” Szép kis helyzet, az már biztos. A legkevésbé õket..

„Quinn. Csak, Quinn, ha kérhetem, tartózkodjunk az E/3 megnevezéseitõl.” kotyogott a vendég, de hamar megbánás ült ki az arcára. A Tél Haragja összeráncolt szemöldökkel és kuszált gondolatokkal meredt egy pillanatig rá.

„Tehát idegennek érzi a binális nemek kategóriáit?” A csodálkozás sora a két, mágikus világhoz közeli nõn volt. A hallgatást Sej igennek vette. Meg, hogy messze kisebb felfogást néztek ki belõle, meg elfogadást, mint amennyi valójában benne lakozott.

Pimasz kis elégedett mosollyal dõlt hátra és kért folytatást. Merthát. Mégsem ez volt a mese vége.

            A sok információ felébresztette Janna figyelmét. Mikor is lett pontosan ilyen szövevényes az Élet?

Elragadónak találta a rókalány meséjét, a szemeiben ugráló ragyogást; mikor a találkozóikról beszélt, az elsõ csókjukról, az aggasztó kiküldetésekrõl. Ám érezhetõ volt, hogy a történetnek nincs vége, hiába nem akaródzott megmutatkozni a többinek, így õ maga vette át a szót. Ugyan mindössze pár percre került csak a figyelem középpontjába, mégis jégtörõnek bizonyuló lépést tett ezzel.

Úrasszonya oldalába bújt, aki mint mindig, így akkor is mozdulatlanná vált, ha egyszer megtalálta a kényelmes testhelyzetet.

Egyetlen biccentéssel jelezte a folytatás igényét, mire azonnal legördültek a soká fejben forgatott szavak a vastaya telt ajkairól.

            Ahri hideg vízzel nedvesítette meg torkát, mielõtt belekezdett volna egy eddig nem látott méreteket öltõ falatba.

„Fel sem tûnt elõször, hogy mindig kicsit több a hadseregtõl kiosztott teendõ, hogy hosszabbak a látogatandó bálok, de nekem, lássuk be, igen nehéz hazudni, s titkolózni meg… hagyjuk is. Azért az a kis fiókám megpróbálta. Persze nem tudta teljesen eltüntetni a parfüm szagát egy róka elõl, sem a bûntudatot az arcáról, vagy épp az elvágyódást a hangjából. Úgyhogy a harmadik titokzatos hét után rákérdeztem.

Leültetett az ágyára, és elmondta, hogy van valakije. Elmondott mindent. Hogy már elõttem is flörtölgettek, de hogy ettõl õ még épp úgy szeret, hogy, esetleg, talán, ha ismerném, biztosan meglátnám, hogy nem egy csábító sátán, meg, hogy, ha nekem is úgy tetszene, netán…” Édes hangon kacagott fel az emlékre, egyetlen pillanatra hegyes fogak villantak az õszinte vigyorban.

„Persze, hogy nem voltam mérges rá, hogy is lehettem volna? Az én természetemmel? Az én múltammal? Ugyan bosszantó volt, hogy mellettem van helye bárkinek, de egyben roppant kíváncsi is voltam, ki az, aki olyan közel férkõzhetett hozzá, hogy Quinnt sírni lássam. Mert életemben kétszer láttam. Mikor elvitt a bátyja, Kaleb sírjához, meg azon az átbeszélgetett éjszakán, merthogy egyaz alkalommal vallotta be, mennyire nem érzi magát sem nõnek, sem férfinak, sem senkinek, úgy egyáltalán.

Az egyetlen értelmes dolgot tettem, ami persze magától értetõdõ volt. Kijelentettem, hogy >meg akarom ismerni< azt, aki helyet túrt magának mellettem, vagyis épp fordítva, de hát értitek…”A zavar a vastaya hangjában akkorra már elképesztõ méreteket öltött, de nem kapott semmiféle közbetûzést, megjegyzést, kérdést.

„Másnap gyors útra indult a kis fiókám a fõbárosba, hogy beszéljen a szeretõjével, s emlékszem, nevetve mondta, hogy biztosan ki fogunk jönni, mert amaz is csak három szót mondott, épp, amit én.

Valahogy így alakult, hogy két éve megismertem Fiorát, a nagy párbajhõst.”