Wrath nem tudta, mit is tegyen. Fogalma sem volt, miért jött vissza, holott semmi keresnivalója nem volt itt. Már kijelentette, hogy Izumi és Sig Curtis nem a szülei, semmi köze hozzájuk, neki Sloth volt az anyja. Mégis, most, alig egy évvel azután, hogy Edward Elric gyõzelmet aratott Dantén, a nõ pedig meghalt, Wrath visszatért. Maga sem tudta, hogy miért, hiszen miután az a lány, Winry automaillel helyettesítette jobb karját és bal lábát, megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza Dublichba. Homonculus volt, nem volt szüksége emberi társaságra, fõleg nem annak a nõnek a közelségére, aki születése után eldobta. Még mindig égett benne a harag Izumi iránt, aki a Kapuban hagyta, lábai mégis visszahozták. Maga sem értette a dolgot, ám most ott állt a dublichi húsbolt elõtt, hallgatta a bentrõl kiszûrõdõ beszélgetés, és valami ismeretlen, eddig nem tapasztalt érzés járta át.

Többször is megkerülte az épületet, többször odament az ajtóhoz, mindannyiszor a kilincs után nyúlva, de mégsem nyitott be. Így telt el majdnem három óra. Persze tisztában volt vele, hogy az nõ valószínûleg tudja, hogy itt van, hiszen kiváló alkimista volt, de nem zavarta. Valahol mélyen hálás volta, miért Izumi vagy Sig nem nyitott még ajtót, nem bámultak rá olyan tekintettel, amitõl Wrath zavarba jött, és amitõl legszívesebben üvöltött volna. Mégis, valami visszahúzta, valami ismeretlen erõ, ami egyszerre megrémisztette és dühítette is. Tudni akarta, mi ez az érzés, egyszerûen tudnia kellett, így végül erõt vett magán, és az ajtóhoz lépett. Csak most vette észre, hogy remeg, amikor kezével a kilincs után nyúlt. Átkozta magát, amiért ostoba, gyenge, emberi érzések rohanták meg. Talán mégis Envynek volt igaza, futott át az agyán. Hiszen az idõsebb homonculus mindig mondta neki, hogy túlságosan emberien viselkedik, túl sok idõt töltött emberek között, amitõl elpuhult, ezért ragaszkodott annyira Sloth-hoz is. Átfutott az agyán, hogy el kéne mennie, hagynia kéne az egészet, és már majdnem meg is tette, de valami visszatartotta. Végül nagy levegõt vett, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Bármi várt is rá, túl akart lenni rajta.

Amint belépett, megpillantotta Izumi Curtist, aki neki háttal állva, kezében egy hatalmas hentesbárddal szeletelte az eladásra szánt húst. Wrath-t egy pillanatra harag szállta meg, arra gondolt, milyen egyszerû lenne lesbõl rárontani a nõre és eltörni a nyakát, de tudta, hogy nem lenne ilyen egyszerû. Izumi képzett alkimista és harcos volt, nem éppen könnyû ellenfél. Már éppen hátrált volna, hogy elmenjen, amikor a nõ megfordult, és mikor meglátta az ajtóban álló homonculust, még a bárd is kiesett a kezébõl.

–      - Wrath… – suttogta a fekete hajú nõ meglepetten, és a szája elé kapta a kezét. A gyerek pont ezt nem akarta látni. – Visszajöttél.

–     - Igen – biccentett Wrath. – De nem tudom, miért. Furcsa érzések kavarognak bennem, és te vagy az egyetlen, aki meg tudja õket magyarázni.

–      - Még mindig gyûlölsz engem, igaz? – kérdezte reményvesztetten Izumi, miközben egy lépést tett Wrath felé. A homonculus nem mozdult.

–    -   Nem tudom – válaszolta õszintén a másik, és érezte, hogy valóban így van. – Gyûlölnöm kéne téged azért, amit tettél, amiért betettél a Kapuba, amiért magamra hagytál, amiért nem voltál ott mellettem. De… nem tudom, mit is érzek. Haragszom rád, de… de…

Nem tudta tovább folytatni, könnyek szúrták a szemét, és ismét eszébe jutott, hogy ez is olyan gyenge, emberi dolog. A homonculusok nem szoktak sírni, nem szoktak elérzékenyülni, nem szoktak érezni. Õk csak vannak. Hirtelen azt érezte, hogy két kar öleli át, õ pedig szabadulni akart, mikor rájött, hogy Izumi az. Nem akarta, hogy ez a nõ hozzáérjen, de aztán eszébe jutott a sziget, ahol elõször találkoztak. Izumi volt az, aki megvédte õt Edtõl, õ volt az, aki átölelte, megnyugtatta, hazavitte és törõdött vele. Aki elõször törõdött vele, pedig tudta, hogy kicsoda. Tudta, hogy homonculus, de nem érdekelte. Wrath küzdött a feltörõ érzések ellen, de az ellenállása lassan kezdte megadni magát, ahogy a haján érezte Izumi simogató kezét. Pont olyan lágy és kedves volt, mint akkor. Az apró alak haragja pedig lassan kezdett elpárologni.

–      - Nincs semmi baj, Wrath – suttogta Izumi halkan. – Nincs semmi baj. Most már minden rendben van.

–     - Meg akartalak ölni – vallotta be Wrath, miközben hozzábújt a nõhöz. – Arra gondoltam, hogy eltöröm a nyakad.

–      - Tudom – bólintott az asszony.

–     - De nem tudom megtenni – mondta a homonculus. – Akármi is történt… mégis… te vagy a mamám.

Izumi egy szót sem szólt, csak szorosabban ölelte magához a homonculust, Wrath pedig végre megnyugodott. Itthon volt, és végre tényleg volt egy igazi mamája.  Wrath pedig furcsa módon ettõl nagyon boldognak érezte magát.

Vége