Leírás: Slash. Fullmetal Alchemist (2003-as anime) – Sailor Moon crossover, főszerepben a Shitennouval. Nyilván.
Párosok: Kunzite&Zoisite, Nephrite&Jadeite, Edward&Envy.
Amikor Dante először megnyitja a kaput, Edwarddal együtt véletlenül Envy is átkerül a túloldalra – és még véletlenebbül mindketten Tokió határában kötnek ki. (A 2003-as FMA 49. részének végéig történteket veszi figyelembe – nagyjából.)
Jadeite-ra egy újabb kudarc esetén az Örök Álom vár (a Sailor Moon anime tizenkettedik része után járunk) a fiúk pedig tervet kovácsolnak, hogy ezt elkerüljék. Kapóra jön számukra a mélynövésű, szöszi alkimista és az alakváltó homonculus váratlan felbukkanása…
A jogok teljes mértékben Takeucsi Naoko-t és Arakava Hiromu-t illetik, én csak kölcsönvettem a történetből néhány szereplőt és elemet a saját, de legfőképpen mások szórakoztatására.
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Humor, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, AU, Fantasy
Figyelmeztetések: SLASH, Gyilkosság, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet
Fullmetal Shitennou
I. fejezet
Nini! Egy dísznövény meg egy mini…
A Tokió északnyugati peremén elterülő erdő közepén álló villában meglehetősen feszült volt a hangulat. Miután elmesélte a többieknek, hogy újabb csúfos kudarcával, valamint kedvenc youmája – Thetis – megöletésével olyan sikeresen magára haragította Beryl királynőt, hogy az Örök Álommal fenyegette meg, Jadeite enerváltan bámulta az asztal lapját, és leginkább egyik társára sem mert ránézni. Különösen Nephrite-ra nem, aki idegesen járkált fel-alá a teraszon, kezében egy vérvörös folyadékkal teli borospoharat szorongatva; a vékony üveg majd' szétroppant ujjai között.
A sötét hajú férfi hirtelen megtorpant, egy lendületes mozdulattal behajította a poharat a fák közé, majd a biztonság kedvéért egy energiacsóvát is utána küldött, aztán Jadeite felé fordult.
- Idióta! – üvöltötte olyan hangerővel, hogy azok a félsüket madarak, amelyeket az előző robbanás nem ijesztett el, halálba dermedten hullottak alá az ágakról, a Shitennou szőkesége pedig riadtan hátrahőkölt, egyenesen rettegve attól, hogy pillanatokon belül maga is a pohár sorsára jut. Igaz, az legalább valamiféle menekvést jelentene az Örök Álom elől, és alighanem kellemesebb is lenne a gyors vég, mint az örökkévaló időkig tartó szenvedés.
- Sajnálom – motyogta alig hallhatóan. – Én…
- Sajnálod, sajnálod! Hogyne! Ez nem változtat azon a tényen, hogy egy idióta vagy! – Nephrite tajtékzott, ami azért is volt hihetetlenül félelmetes, mert a nyugalom megtestesült szobraként nyilvántartott tábornok körülbelül szökőévente egyszer jött ki ennyire a sodrából; ritkábban, mint ahányszor Beryl királynő boldogan elmosolyodott. – Nem megmondtam, hogy hanyagold azt a nyomorult youmát?!
- De ha egyszer ő maga ajánlkozott… – vetette ellen a szöszi, nem túl meggyőző védekezés gyanánt.
- Egyértelmű, mivel odáig volt érted – jelentette ki a másik már-már egészen higgadtan. – Elegendő lett volna csettintened egyet, és…
- Ne folytasd, különben elhányom magam! – szólt közbe Zoisite, aki Kunzite ölében ülve egyik kilógó hajtincsével babrált, miközben elfintorodott. – Gusztustalan… Inkább azon gondolkozzunk, hogyan kerülhetnéd el az Örök Álmot – nézett jelentőségteljesen Jadeite-ra.
- Valahogyan csapdába kellene csalnunk a három kis libuskát, aztán a levágott fejüket Beryl királynő lábai elé helyezni. Vagy nem?
- Vagy nem – bólogatott széles vigyorral a vörösesszőke fiú. – Elképzeltétek valaha is, milyen sors vár ránk, ha a Sötétség Birodalma diadalmaskodik?
- Mi leszünk a világ urai – dünnyögte Nephrite a terasz márványkorlátjának támaszkodva.
- Minden bizonnyal fölöttébb felemelő érzés lesz egy halott bolygón uralkodni – jegyezte meg maró szarkazmussal Zoisite – mindazonáltal… az sem valószínű, hogy megérjük. Annak a mocskos ribancnak számtalan büntetés lehet még a tarsolyában, és minél kevesebben vagyunk, annál kisebb az esélye annak, hogy… megszabaduljunk tőle.
- Te meg mégis miről beszélsz, Zoisite? – hördült fel a Shitennou vezetője. – Ugye nem arra akarsz ezzel célozni, hogy az uralkodó ellen kellene fordulnunk?
- Nem akarok…
- Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülten az ezüstfehér hajú tábornok.
- Nem akarok célozgatni – folytatta a fiú rövid fészkelődést követően, mely fészkelődéssel szeretője támogatását szándékozott megszerezni, és a fenekének nyomódó keménységet érezvén gyanította, hogy meg is lesz az a támogatás. Elvégre mestere volt a manipulációnak. – Nem mintha nem lenne lényegesen izgalmasabb mindenféle körmönfont módokon rávenni benneteket a lázadásra, és igazából ez is volt az eredeti elgondolásom, azonban sürget az idő. Te – pillantott szenvtelenül Jadeite-ra – nem szeretnél kvázi megpusztulni, te meg – siklott továbbra is érzelemmentes tekintete Nephrite-ra – nem óhajtod, hogy a szexpartnered mirelitként végezze. Legalábbis az előbbi kis kiborulásod erre enged következtetni. Úgyhogy, ha benne vagytok a ribanckirálynő likvidálásában, akkor ismertetem a tervemet.
- Benne vagyunk – felelte szinte egyszerre a két tábornok. Zoisite rideg biccentéssel nyugtázta az eredményt, magában viszont diadalmasan elvigyorodott.
- És ha én nem vagyok benne? – kérdezett rá Kunzite, jobbára csak a rend kedvéért. Mégiscsak ő volt a Shitennou vezetője…
- Akkor többé bennem sem leszel – vont vállat közönyösen, miközben hátrafordult, hogy lássa a reakciót.
- Képes lennél… – A szürkéskék szempárban döbbenet és fájdalom keveréke kavargott.
- Kivonni a forgalomból? Igen. Nem engedhetem meg, hogy elárulj minket. Amennyiben a hűséged inkább ahhoz a szukához köt, semmint hozzám, úgy…
- Értem – bólintott a férfi. – Igazad van, drága Zoi-chan. Számíthattok rám… számíthatsz rám.
Míg rövid, ám annál érzékibb és érzelmesebb csókot váltottak, Zoisite agyán átfutott, milyen remek ötlet volt rábeszélni azt az ostoba Thetist, hogy Jadeite elé járuljon a "Romantikus Utazás Hadművelet" fedőnevet viselő energiagyűjtési módszerrel, amely természetesen tőle származott. Majdhogynem biztosra vette, hogy a szőke tábornok azt az akciót is elszúrja – ami szerencsére így is történt. A kiváló emberismeretének köszönhetően egyelőre senki nem okozott csalódást, bár sejtette, hogy terve nem mindenkinek a tetszését fogja elnyerni.
*
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – méltatlankodott a szöszi pipacspirosra gyúlt arccal, miután végighallgatta a koncepció rá vonatkozó részét.
- Szerintem nagyon szexi leszel – duruzsolta Nephrite kaján vigyorral. – Különben is… imádod az egyenruhákat – búgta elmélyített hangon, mire Jadeite, ha ez lehetséges, még vörösebb lett.
- Miért pont én? – jajdult fel, hangjában tömény világfájdalommal. – Annyira, de annyira utálom a nőket, erre…
- Fogd be! – csattant fel Kunzite, tekintete vészjóslóan villant, mire az ezidáig tiltakozó férfi megadóan sóhajtott. – Az egész a te hibád! Egyértelmű, hogy neked kell vállalnod a legtöbb felelősséget és kellemetlenséget!
- Meg azért is – tette hozzá Zoisite, miközben megnyugtató szándékkal végigsimított néhányszor szeretője combján –, mert te vagy köztünk a legalacsonyabb. Nem mi tehetünk arról, hogy az illuzionista képességeddel csak a testalkatot tudod megváltoztatni, a magasságot nem. Röhejes lenne egy közel két méteres Sailor Moon, de ami még ennél is rosszabb, hogy az a lotyó sem venné be.
- Rendben – törődött bele sorsába a szőkeség.
- Én örömmel leszek a Tuxedo Kamened. – Nephrite közelebb lépett, és ujjait az aranyló tincsek közé siklatta. – Mit szólnál hozzá, ha felmennénk, és gyakorolnánk egy kicsit a szerepünket?
Mielőtt még Jadeite bármit is válaszolhatott volna, váratlanul különös energiakitörések keltette hullámok rezegtették meg a levegőt. Átlagos emberek nem érzékelték volna, ám a Shitennou tagjai ebből a szempontból is különlegesnek számítottak.
- Mi volt ez? – Zoisite felpattant, áthajolt a korláton, hátha úgy megpillanthatja a furcsaság forrását, mely feltételezései szerint egészen közel lehetett hozzájuk.
- Mintha megnyitottak volna egy dimenziókaput – állapította meg az alternatív valóságok és a téridő fizika szakértője némileg gondterhelten.
- Menjetek és nézzétek meg! – intett hanyagul a vörösesszőke fiú a másik két tábornoknak.
- Hékás! – háborgott Jadeite. – Mióta osztogatsz te nekünk parancsokat?
- Amióta a Shitennou vezetőjével kefélek – érkezett a felelet egy pimasz félmosoly kíséretében.
- Ez már azért több a soknál! – Kunzite karon ragadta kedvesét, és közelebb húzta magához. – Mi megyünk, ti maradtok, és erről nem nyitok vitát! – jelentette ki határozottan.
- Kunzite-sama, olyan… igazságtalan vagy – nyafogta Zoisite.
- Csöndet! A végén még tényleg magadra haragítasz – csóválta meg a fejét bosszúsan.
- Igenis, értettem – visszakozott megszeppentséget színlelve, és közben elégedetten konstatálta, milyen egyszerű is az embereket, főleg a szerelmét befolyásolni. Ő volt a nyak, amely a fejet mozgatta, azonban muszáj volt azt a látszatot keltenie, hogy a férfi irányít. Amennyiben most, hogy rávette az árulásra, még azt az óhaját is kinyilvánította volna, hogy szeretné maga megvizsgálni az anomáliát, valószínűleg Jadeite és Nephrite kapták volna meg a feladatot, így viszont ismételten az ő akarata érvényesült.
A ribanckirálynőtől megszabadulni? Nos, az nem okozott számára különösebb fejtörést, mivel a Shitennou másik három tagjába együttvéve nem szorult annyi számító rafináltság, mint belé; ennél fogva könnyűszerrel a maga oldalára állította őket. Az ellenben, hogy hogyan pusztíthatná el Metalliát a Ginzuishou nélkül, egyelőre nem volt világos. Eljátszadozott ugyan a gondolattal, hogy magába fogadva az entitás teljes hatalmát ő maga lesz a világ ura, ám rövidesen rájött, hogy voltaképpen nincsenek is ilyen ambíciói. Mindössze egy hosszú és – ami még fontosabb – boldog életre vágyott, amire a Sötétség Birodalmának szolgájaként sajnos vajmi kevés esélye lett volna.
Úgy vélte, az az illető, aki képes megnyitni egy dimenziókaput, majd épségben átjutni rajta, talán a segítségükre lehet egy káoszlény megsemmisítésében; mindenképpen találkozni akart tehát vele. Ha már ekkor a birtokában lett volna az a konkrét információ, hogy nem a két jövevény ütött rést a világokat elválasztó téridő hártyán, ráadásul az egyikőjük gyakorló pszichopata, bizonyára a legkevésbé sem lett volna nyugodt, sőt…
Az energiakitörés feltételezett középpontjába teleportáltak olyan magasra, hogy lentről semmiképp se vehessék észre őket, és Zoisite a pusztítás láttán hálát adott magában az égieknek, amiért a kapu nem lakott területen nyílt meg – nem elsősorban az emberi életek miatt, amelyek odavesztek volna, hanem a feltűnés végett. Az erdő egy körülbelül háromszor öt méteres téglalapnyi részen egész egyszerűen elpárolgott, a talaj pedig koromfeketére égett. A téglalap belsejében két emberszerű alak ácsorgott, pontosabban onnan fentről olybá tűnt, mintha veszekednének.
Zoisite kedvesére pillantott, aki egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázta a ki nem mondott kérdést, majd mindketten közelebb teleportáltak, hogy a fák rejtekéből könnyebben szemügyre vehessék a különös, és csakugyan hangosan vitatkozó párost.
Azt a hangerő ellenére sem értette, hogy miről is beszélhetnek, az "Amestris", az "alkímia" és a "homonculus" szavak viszont többször is megütötték a fülét – ezek ugyanis minden nyelven majdhogynem ugyanúgy hangzottak.
- Amestris – dünnyögte maga elé, miután végigpörgette agyában a történelem iránti érdeklődése apropóján olvasottakat. – Ő volt Xerxész, a híres, ókori perzsa király felesége. Elképzelhető, hogy abból a korszakból csöppentek ide ezek a fura fickók. Már amennyiben fickók egyáltalán… Meglehetősen nehéz eldönteni.
- Egy kicsit emlékeztet a perzsára, csakhogy valami sosem hallott dialektus lehet – suttogta Kunzite. – Mindenesetre veszedelmes és elég erős energia lengi körül őket, szóval – nyújtotta előre a kezeit – korlátozom a képességeiket. Nem fog nekik feltűnni, de bármit is tudnak…
- …nem fogják tudni használni. Zseniális, Kunzite-sama – bólogatott elismerően. – Igazán zseniális. Én viszont egy csettintéssel felgyújthatom mindkettejüket, ha rám támadnának.
- Valóban.
Mielőtt Zoisite kilépett volna az erdőből, abban reménykedve, hogy sikerül megtalálniuk a közös nyelvet, még egyszer alaposan végigmérte az inkább hímneműnek ítélt idegeneket. A szőke, hosszú hajfonatú srácot az arcvonásai alapján tizennégy-tizenöt évesnek, a magassága – jobban mondva alacsonysága – alapján viszont egy-két évvel fiatalabbnak saccolta. Ruházatának legmeghatározóbb darabja egy vérvörös kabát volt, amely alatt fekete pólót és nadrágot viselt, emellett az öltözékéhez tartozott egy pár fehér kesztyű valamint egy pár sötét bakancs is.
A másik ismeretlen egyszerre nyűgözte le és töltötte el borzongással; valahogy veszélyesnek érezte, nem emberinek – azonban nem is youmának. Valami más volt… valami egészen más. A szőke törpe többször is homonculusnak nevezte – ezt kristálytisztán értette. Lehetséges egy olyan alternatív valóság, ahol léteznek homonculusok? Amennyiben tényleg léteznek, úgy egyáltalán nem hasonlítanak arra, ahogyan a könyvek leírják őket – vagyis ez az egy, ha az, egyáltalán nem hasonlít.
Egy karcsú, izmos, tinédzserkorú fiú bőrébe bújva állt előtte valami öreg és ősi; valami kortalan. Sötétzöld, természetellenesen természetes hatást keltő, növénylevelekre emlékeztető tincseit egy mélybordó háromszög szimbólummal díszített, szénszínű fejpánt tartotta kordában, testéből nem sokat takart az ujjatlan, magas nyakú, fekete top, ahogyan a nagyon rövid, szintén fekete csípősort sem, mely felett egy szoknyaszerű, oldalt felsliccelt anyag lengedezett. A szokatlan és kifejezetten kihívónak mondható viseletet alkarközépig érő, kézfej nélküli, fekete kesztyű, és a lábujjakat szabadon hagyó, zoknira hajazó, fekete lábbeli egészítette ki.
A sötét ruhadarabok éles kontrasztként még inkább kihangsúlyozták a lény sápadt, vakítóan fehér bőrét. A bal combján egy kör alakú, vörös színű tetoválás volt látható, ám ilyen messziről nem lehetett kivenni, hogy pontosan mit ábrázol. Zoisite két dologban volt biztos: egyrészt abban, hogy ez az izé, bármi legyen is, nem egészen ember, legalábbis nem a hivatalos definíció értelmében; másrészt abban, hogy miután sikeresen végrehajtották a tervet, és normális földi halandókká váltak, muszáj lesz beszereznie valahonnan egy ilyesféle öltözetet – helyesebben vetkőzetet. Kunzite-samának kétségkívül nagyon… nagyon tetszene.
A Shitennou legifjabb tagja hatásvadász módon, örvénylő, rózsaszín virágszirmok közepette jelent meg a továbbra is civakodó jövevények feje fölött, majd ereszkedett lassan eléjük, ám azok ügyet sem vetettek belépőjére. Felháborító! Már ezért megérdemelték volna, hogy hamuvá égesse őket, és minden szívfájdalom nélkül meg is tette volna, amennyiben nem akart volna hasznot húzni belőlük.
Hogyha az derül ki róluk, hogy a képességeik értéktelenek, és alkalmatlanok arra, hogy segítsenek Beryl és Metallia likvidálásában, akkor nem maradhatnak életben. Mily' kegyetlen vég lenne számukra egy idegen világban elpusztulni – habár Zoisite-ot nem különösebben rendítette meg vagy szomorította el ez a gondolat.
- Nini! – csapta össze tenyereit, hogy felhívja magára a figyelmet. – Egy dísznövény, meg egy mini… – kuncogott fel halkan. – Miféle szél fújt benneteket erre? – kérdezett rá, bár úgy sejtette, a másik kettőnek halvány lilája sem lehet arról, hogy ő miről is hadovál.
- KIT NEVEZTÉL MININEK, TE… – kiabálta a szöszke aprónép vérfagyasztó hangerővel, valamint tökéletesnek éppen nem nevezhető, de azért érthető japán kiejtéssel, miközben felé fordult támadásra készen, majd a szavak a torkára forrtak, kezeit pedig leengedte, miután észrevette őt. Mézszínű tekintete döbbent csodálatot, emellett egyfajta tiszteletet tükrözött.
Különös társa arcán szintén meglepettség suhant át, pillantása sebesen cikázott eddigi vitapartnere és Zoisite közt, aztán félrebillentett fejjel összefonta mellkasa előtt karjait, és vesébe látó ametiszt szemeivel kvázi élveboncolásba kezdett; igaz, egyelőre csak képletesen…
|
