Figyelem: a fejezet erősen 18-as korhatárú - csak saját felelősségre olvasd!
Rózsás sötétség
II. fejezet
Emlékeim szerint reggel még elvetemült káosz uralkodott az egyterű lakás mindkét emeletén, most viszont minden négyzetcentiméter ragyogott a tisztaságtól, emellett a fenséges ananászos kacsasült semmivel össze nem téveszthető illata itatta át a levegőt. Már csak kedvesem hiányzott, hogy önnön lényével tökéletessé varázsolja ezt az idillt – mely idillbe akkor is belerondított volna az a tény, hogy ez az egész lényegében Nephrite tulajdona…
Vettem néhány mélyebb lélegzetet, mielőtt még ez a gondolat túlságosan is felzaklatott volna. Zoisite, alighanem mióta hazaért, fáradhatatlanul takarított, mindemellett még a kedvenc ételemet is elkészítette – időközben ugyanis egészen jól megtanult főzni –, így meglehetősen ostobaság lett volna tőlem nem kifejezetten pozitív hozzáállásommal elrontani ezt az ünnepi hangulatot.
Továbbra se volt azonban halványlila gőzöm sem arról, hogy voltaképpen mit is ünneplünk… Talán valamilyen úton-módon mégiscsak a fülébe jutott professzorom eredményes közbenjárásának híre? Könnyen elképzelhető, hogy Nephrite szerteágazó kapcsolatai révén már jóval hamarabb tudott a történtekről, mint én magam… bár úgy véltem, ebben az esetben inkább eltitkolta volna szerelmem elől a dolgot, mintsem hogy azonnal elújságolja neki.
Ezek szerint maradt a másik lehetőség, mégpedig az, hogy tényleg kiment a fejemből ez a fontos dátum. Elhatároztam, hogy igyekszem majd úgy tenni, mintha pontosan tudnám, miről is van szó, hátha majd a vacsora alatt rájövök. Egyáltalán nem szerettem volna megbántani az én drága Zoisite-omat a feledékenységemmel.
Miközben bezártam az ajtót, azon morfondíroztam, hogy ő vajon hol lehet. A lakást minden bizonnyal nem hagyta el, tehát vagy éppen most fürdik, vagy pedig annyira kimerült a nagy szorgoskodásban, hogy ledőlt kicsit pihenni – igaz, ebben az esetben meg kellett volna hallania, hogy a nevén szólítom. Reménykedtem benne, nem fáradt el túlságosan ahhoz, hogy…
- Kunzite-sama, máris itthon vagy? – csendült fel mögöttem váratlanul kedvesem hangja. Számtalanszor lepett már meg azzal, hogy képes volt olyan nesztelenül leóvakodni a csigalépcsőn, akár egy kismacska. – De… még nem vagyok kész…
- Én viszont teljesen kész vagyok… – nyögtem ki, miután megfordulva tetőtől talpig végigmértem.
A parányi, testhez tapadó, sötétzöld rövidnadrág akárha rajta se lett volna, éppúgy, mint az alig köldök alá érő, ujjatlan, azonos színű felső. Vörösesszőke fürtjei a nedvességtől kissé sötétebben tapadtak a vállára, mintha valóban nemrég lépett volna ki a zuhany alól, és arcára halovány pír kúszott, mikor észrevette, milyen vágyakozó tekintettel térképezem fel testének minden porcikáját. A kezemben lévő virágok lassan kicsúsztak ujjaim közül, majd a gravitáció törvényének engedelmeskedve hangtalanul landoltak a szőnyegen, ám ez jelen pillanatban a legkevésbé sem foglalkoztatott.
Mindössze az a cél lebegett lelki szemeim előtt, hogy kárpótoljam az én rózsaszálamat, amiért az elmúlt néhány napban nélkülöznie kellett az élvezeteket, mivel mindig ekkor – ha nem később – értem haza, és egyenesen megtiltottam neki, hogy ilyen sokáig fennmaradjon. Nem akartam ugyanis, hogy az éjszakázás a tanulás rovására menjen, most viszont semmi akadálya nem volt annak, hogy akár órákon át kényeztessem – hiszen szombaton se iskola, se munka. Bármi egyéb – a vacsorát is beleértve – igazán várhatott…
Két lépéssel leküzdöttem a köztünk lévő távolságot, egyik kezemmel átkaroltam karcsú derekát, míg a másikkal végigsimítottam néhányszor a gerince mentén – egyelőre csak ruhán keresztül –, végül mindkét tenyerem feszes fenekén állapodott meg. Ő eközben ujjait fehér tincseim közé siklatta, aztán egy szökkenést követően lábait csípőm köré fonta, majd lágyan, mégis követelőzően megcsókolt. Ez is azt bizonyította, hogy mennyire ki lehet éhezve, mivel nagyon ritkán kezdeményezett.
Óvatosan ízlelgette ajkaimat, akárha valamiféle tiltott dolgot cselekedne, majd saját merészségén fölbátorodva bebocsátást kért nyelvével, és én ennek, még ha akartam volna, se nagyon tudtam volna ellenállni. Igazság szerint azonban nem is akartam, sőt inkább a tarkójára csúsztattam a kezemet, és elmélyítettem a csókot, visszaszerezve ezzel megszokott szerepemet.
Selymes volt és finoman édes, mint mindig, mindemellett annyira intenzív, hogy rövidesen kénytelen voltam elhúzódni, különben megállíthatatlanul magával ragadott volna a szenvedély. Most viszont kizárólag az ő gyönyörére kívántam koncentrálni, háttérbe szorítva saját vágyaimat.
- Nanii? – pislogott rám némileg csalódottan. – Előbb inkább vacsorázni szeretnél?
- Pontosan – búgtam a fülébe, miközben félrehúztam nedves tincseit. – A desszerttel fogom kezdeni, ha már ilyen ínycsiklandó formában feltálaltad – hintettem apró csókokat vállára és kulcscsontjára, majd ajkaimat a nyakára tapasztottam gyengéden kóstolgatva puha bőrét, mire meg-megremegett karjaim között, és elfojtott nyögések kíséretében egyre erőteljesebben markolt a hajamba.
Elindultam vele az étkező felé, és minden egyes lépésnél éreztem, amint a ringatózó mozgás hatására ágyéka a hasamhoz dörgölődik, tovább fokozva izgalmát. Ennek ellenére nem feledkeztem meg arról, hogy ez a helyiség szintben kicsit magasabban van, mint a nappali, ahol eddig tartózkodtunk. Meglehetősen csúnya véget ért volna az éjszaka, amennyiben figyelmetlenül felbukom a két lépcsőfokban.
Az étkezőasztalt is sikeresen kikerültem, végül, ha lassan is, de legalább biztosan eljutottunk a halványrózsaszín-fekete, márványos hatást keltő konyhapultig, melyre minden erőfeszítés nélkül ültettem fel szerelmemet.
- Erre nem lesz szükség – bújtattam ki felsőjéből ügyet sem vetve tiltakozására, majd észleltem, hogy lelkesedése szinte azonnal alábbhagyott.
- Kunzite-sama… így meg fogok… fázni… – suttogta elhaló hangon, miközben igyekezett kezeivel eltakarni a bal bordái alatt húzódó sebhelyet.
- Ez a heg a leggyönyörűbb rajtad. Annak a bizonyítéka, hogy mennyire szeretsz. Büszkének kellene lenned rá ahelyett, hogy rejtegeted – fejtettem le szelíd akarattal ujjait.
- Komolyan ezt gondolod? – kérdezte hitetlenkedve.
- Komolyan – bólintottam határozottan. – Nem értem, miért kell ezt minden alkalommal eljátszanunk… de, ha neked erre van szükséged, akkor akár végtelen meg egyszer is elmondom, hogy számomra így vagy tökéletes – simítottam végig a forradáson. – Szeretlek, drága Zoisite… ezen senki és semmi nem változtathat.
- Én is szeretlek, Kunzite-sama… és sajnálom, hogy ilyesmivel bosszantalak – sütötte le szemeit.
- A legkevésbé sem bosszantasz – fogtam tenyereim közé szépséges arcát. – Nézz rám, kicsim! – leheltem puha csókot homlokára. – Te adsz értelmet az életemnek a világon – pillantottam mélyen smaragdszín szemeibe. – A legfontosabb az, hogy boldog legyél, és ha téged az tesz boldoggá… ha ez nyugtat meg, akkor vedd vissza a pólódat…
- Nem – rázta meg a fejét. – Igazad van. Ha téged nem zavar, akkor engem sem szabad, hogy zavarjon…
- Nagyszerű, mert engem egyáltalán nem – mosolyodtam el, és közben biztosra vettem, hogy elhatározása, önbizalma mindössze addig fog tartani, míg nem kell újra fedetlen felsőtesttel mutatkoznia előttem. Én azonban szüntelenül biztosítani fogom arról, fáradhatatlanul és türelmesen, hogy sebhellyel vagy anélkül, ugyanolyan csodálatosnak látom. – Nos, édesem, készen állsz arra, hogy földöntúli gyönyörökben részesítselek? – vettem birtokba ajkait szenvedélyesen.
- Inkább… nekem kellene… – mondta szaggatottan lélegezve, miután elváltam tőle, hogy azért némi levegőhöz is jussunk. – Elvégre neked van születésnapod.
- Hogy mim van nekem? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát… ma van június huszonkettedike, és a Nephrite által intézett hivatalos okmányaidban ez a dátum szerepel a születésed időpontjaként.
- Na… ez konkrétan soha nem jutott volna eszembe. Emlékeztem arra, hogy ez a nap valamiért fontos, ezért is hoztam a virágokat, de…
- Fogadjunk, hogy a parkból szerezted a rózsákat – vigyorodott el, én pedig megdöbbentem azon, hogy mennyire jól ismer. – Nem baj, magadnak hoztad őket.
- Voltaképpen… neked – jelentettem ki tétován. – Sejtelmem sem volt ugyan, hogy milyen apropóból, de…
- Szóval én már csak holmi lopott gazokat érdemlek? – húzta fel az orrát sértődötten, nekem meg pár másodpercre a szívverésem is kihagyott, amiért akaratlanul is megbántottam. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. – Gomen, Kunzite-sama – cirógatta meg az arcomat –, de ezt nem hagyhattam ki. Ha láttad volna, hogy milyen riadtan néztél rám…! Néha annyira befolyásolható vagy – mosolygott diadalmasan.
- Te pedig néha borzasztóan bosszantó! – csókoltam meg határozottan, már-már szinte durván, mire erőtlenül felnyögött. – Manipulatív… – mormogtam ajkaimat nyakára csúsztatva, és éreztem szapora pulzusát, ahogy ereiben száguldott forrón lüktető vére. – Kegyetlen – ingereltem ujjbegyeimmel egyik mellbimbóját, miközben nyelvemmel kezelésbe vettem a másikat, egyre hangosabb sóhajokat csalogatva elő belőle. – Igazán tudhatnád már – simítottam végig néhányszor leheletfinoman férfiasságán –, hogy velem nem szabad efféle csúnya játékot űzni. Nemsokára kéjtől fuldokolva könyörögsz majd kegyelemért – csókoltam meg ismét, immáron kevésbé vadul, aztán vágytól csillogó szemeibe nézve egy erőteljes rántással letéptem róla az aprócska alsót.
Habár nem mondta ki, de a tekintetén tisztán látszott, valójában pontosan azt szeretné, hogy beváltsam fenyegetésemet. Éppen csak végigsiklattam nyelvemet merevedésén egy-egy bárszékre helyezve lábait, hogy teljesen kitárulkozzon előttem, és a látvány hatására, amint ívben hátrafeszülő testtel felkínálta magát, igencsak rá kellett parancsolnom ösztöneimre, hogy terveimmel ellentétben magamévá ne tegyem. Ezáltal azonban megfosztódtam volna a lényegesen nagyobb élvezettől, valamint a várakozás jelentette felfokozott izgalomtól.
Néhány mélyebb lélegzetvétel segítségével uralmam alá hajtottam önnön vágyaimat, majd kezeimmel és ajkaimmal megkezdtem ráérős felfedezőutamat szerelmem sima, selymes bőrén. Finoman cirógattam combjának belső felét, el-elkalandozva csípőjére, gondosan kerülve izgalmát, mely egy pillanatra sem lankadt, és közben olyan keményre szívtam mellbimbóit, hogy majdhogynem megkarcolhatta volna velük az üveget.
Határtalan élvezettel töltött el, amint teste megremegett minden egyes érintésemre, és mámoros sóhajai, gyönyörteli nyögései annyira felkorbácsolták érzékeimet, hogy saját férfiasságom fájdalmasan feszült a kelleténél most lényegesen szűkebb farmernadrágban. Egy picit elhúzódtam, hogy valamelyest lecsillapítsam magam, ám kipirult arca, csapzott haja, felajzott testének izgató látványa az ellenkező reakciót váltották ki bennem, és azt hittem, menten belepusztulok a kínba, amit fogságba kényszerült ágyékom lüktetése okozott.
- Kunzite-sama, kérlek… – nyöszörögte egész valójában reszketve a vágytól – kérlek… ne hagyd abba…
Könyörgése némileg kijózanítóan hatott, újfent felidézve bennem azt a célt, hogy önnön sóvárgásom mellőzésével juttassam el a gyönyörök kapujáig… és tovább…
- Mit szeretnél, édesem? – kérdeztem elmélyített, rekedtesen búgó hangon, majd a választ meg sem várva körülfontam kezemmel férfiasságát, és lassú mozdulatokkal kényeztetni kezdtem.
- Valami ilyesmit… – sóhajtott fel félig lehunyt szemekkel, hosszú, sűrű szempillái mögül figyelve, amint merevedésének csúcsa elő-előbukkan ujjaim közül, és álomszép arcán a tömény élvezet mellett egyfajta kíváncsiság is tükröződött.
- Szóval valami ilyesmit – mormogtam kissé gyorsítva a tempón, majd nyelvemmel megérintettem izgalmának végét, ízlelgetve selymesen sós nedveit. – És mit szólnál valami ilyesmihez…? – suttogtam forró leheletemmel perzselve bőrét, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül mélyen a számba fogadtam, mire olyan kéjesen sikoltott fel, hogy a szomszédok egy része bizonyára fél percen belül az ajtónkon dörömbölt volna, amennyiben a lakás nem lett volna tökéletesen hangszigetelt. Szerencsére azonban az volt…
Imádtam hallani, hogy ennyire élvezi, amit csinálok vele, érezni azt, ahogy meg-megvonaglik ajkaim között, hogy voltaképpen uralhatom egész lényét, és addig lebegtethetem az eksztázis határán, ameddig csak akarom. Csípőjének ütemes mozgatásával próbálta ugyan átvenni az irányítást, ám az én forgatókönyvemben nem az volt megírva, hogy túlontúl hamar a csúcsra jusson, így miközben egy alkalmas pillanatban bal kezemet feneke alá csúsztattam, másik tenyeremet hasa aljára helyeztem, meggátolva ezzel bármiféle mozgásban.
Az, hogy valahol is megérintsen, már eleve fizikai képtelenség lett volna, mivel két kézzel is alig bírta félig ülő félig fekvő helyzetben tartani önmagát különösen azt követően, hogy hüvelykujjammal ingerelni kezdtem saját nyálamtól sikamlós bejáratát.
- Ó… bassza meg… – sóhajtott fel. Más helyzetben nem szerettem, ha csúnyán beszélt, de ilyenkor még jobban felvillanyoztak a mocskos kifejezések. – A rohadt életbe… Kérlek… kérlek, kérlek, kérlek… – hadarta – én ebbe… kurvára bele fogok… halni… – fulladtak nyöszörgésbe szavai, mikor lassan, óvatosan beljebb vezettem ujjamat.
Annyira szorosan és forrón fogadott magába, hogy – ha lehetett ezt egyáltalán fokozni – a nadrágom az eddigieknél is szűkebbé vált. Szinte csillagokat láttam a gyönyörteli gyötrelemtől, így kénytelen voltam kiengedni ajkaim közül izgalmát, hogy levegőhöz jussak.
- Csak még egy kicsit… – suttogtam sokkal inkább magamnak, mint neki, majd szabad kezembe fogtam férfiasságát. – Ilyesmibe… nem szoktak belehalni, édesem… – simítottam végig nyelvemmel a száján érzéki csókot kezdeményezve, és miközben izgatóan kényeztettem puha ajkait, hol a merevedését szorítottam meg kicsit erőteljesebben, hol az ujjamat mozdítottam meg benne finoman, ő pedig minden egyes alkalommal egyre hangosabban nyögött bele csókunkba, ezzel ostromolva tovább önuralmam mostanra már meglehetősen ingataggá vált falait.
Eredetileg lényegesen hosszabb ideig kívántam kényeztetni, azonban tartottam attól, hogy később már nem leszek képes megálljt parancsolni magamnak… és elhatároztam, hogy biztos, ami biztos, péntekenként inkább soha többé nem veszek fel ilyen feszes nadrágot…
Elszakítottam egymástól ajkainkat, majd ismét a számba fogadtam lassú, gyengéd nyelvmozdulatokkal aprócska sikolyokat csalogatva elő belőle, aztán egészen a torkomig engedtem, és közel álltam ahhoz, hogy elélvezzek pusztán a lüktető forróságától. Néhány másodpercig meg sem mozdítottam a fejemet, hogy hozzászokhassak valamelyest az érzéshez, és utána is csak szépen, fokozatosan gyorsítottam a tempón, miközben ezzel szinkronban hatoltam egyre mélyebbre és mélyebbre ujjammal szerelmem testébe.
A nevemet kiáltozva lépett át a gyönyör kapuján, ahová majdnem követtem, amint megéreztem édes, ananászra emlékeztető ízét. Egyetlen cseppjét sem hagyhattam kárba veszni ennek az értékes nedűnek, és csak akkor engedtem ki ajkaim közül ernyedő izgalmát, mikor kedvesem szelíden megsimította a hajamat.
- Ez minden eddigit felülmúlt – suttogta elismerően, sikoltozástól rekedtes hangon.
- Lehetett volna hosszabb is – állapítottam meg némileg csalódottan a faliórára pillantva, mely mindössze fél egyet mutatott. – Húsz perc… maximum. Akár szép csendben el is áshatnám magam…
- Baka – dőlt a mellkasomnak még mindig remegő tagokkal. – Ez nem verseny, és nem kell rekordokat döntögetned. Ha én azt mondom, hogy ez volt a legjobb, akkor az úgy is van. A legkevésbé sem számít, hogy mennyi idő alatt érted el… – csókolt meg lágyan, és szavai hatására kezdett visszatérni önbizalmam. – Én egy percig nem bírtam volna ebben a szűk farmerban – simított végig nadrágom elején, mire hangosan felnyögtem. – Egyébként meg – vigyorodott el szélesen – az az óra nem is jól jár.
- Hogyan? – húztam fel a szemöldököm.
- Már akkor fél egy volt rajta, amikor én hazaértem – vonta meg a vállát. – Csak nem mertem benne elemet cserélni, mert féltem attól, hogy elrontom, mint a mosogatógépet…
- Azért egy elemcsere nem annyira bonyolult – csóváltam meg a fejemet, bár azt el kellett ismernem magamban, hogy Zoisite-nak körülbelül annyi érzéke van a műszaki dolgokhoz, mint nekem a művészetekhez. Konkrétan semennyi. – Akkor… voltaképpen mennyi is az idő? – kérdeztem rá csak a rend kedvéért.
- Úgy kettő körül lehet, de nem látom pontosan azokat a parányi számokat – pislogott át a vállam felett a nappaliban lévő digitális kijelző irányába.
- Remélem nem baj, ha ilyen későn már nem vacsorázunk – jegyeztem meg elégedetten.
- A legkevésbé sem. Főzés közben úgyis elfogyasztottam fél Tokió ananászkészletét, viszont… Megkóstolhatnánk a pezsgőt… amit Nephrite hozott… – javasolta némileg tartva a reakciómtól. Engem azonban jelen pillanatban az sem tudott volna felbosszantani, ha az említett személy váratlanul becsengetett volna hozzánk. Legfeljebb nem engedtem volna be…
- Rendben – bólintottam. – Engedsz vizet a kádba, amíg én felbontom, vagy…?
- Persze – csusszant le rám támaszkodva a konyhapultról. – Odafönt várlak – rebegtette meg csábosan szempilláit, miközben érzékien megnyalta felső ajkát, majd kecses, puha léptekkel elindult a lépcső felé.
Már pusztán ez a látvány újra felszította még le sem lohadt vágyamat, és miközben a csaphoz ballagtam, hogy kezet mossak, megállapítottam magamban, hogy hosszú… nagyon hosszú éjszakánk lesz…
|
