|
Janna az első éjszakai fáradtsággal elnyújtózott a kanapén, mire egy mosolyt követve úrasszonya felkarolta és az ágyukba fektette. Gyengéd volt, törődő minden érintés és pillantás, de ugyanolyan néma. Nem szerette volna, ha félbeszakad az elbeszélés miatta, de nagyon is jól esett a figyelem és a Sejből sugárzó érzelmek.
„Kérlek, folytasd! Részletesen. Minden idő a tiéd.” Bíztatta Ahrit, aki csak bólintott, ám megvárta, míg a szélmágus a párnákon félig ülő helyzetbe tornássza magát, a megtermett északi pedig visszatér a padlóra.
A rókadémon megköszörülte a torkát és halkan, elmerengve kezdte el a történetét:
„Minden abban az évben kezdődött, mikor elhatároztam, hogy nem fogyasztok többé emberi életerőt. Azelőtt aligha tagadtam volna meg, egyenesen élvezettel loptam emlékeket s álmokat, oltottam ki életeket… De elég volt. Úgy éreztem, közben én magam veszek el. És hát… tudjátok… van az az érzés, hogy lelkiismeret…
Az első hetek könnyűek voltak, máskor is szorultam szerényebb táplálékra, akkor is kibírtam. Azokkal az alkalmakkal ellentétben viszont már hónapokig éheztem, hisz’ a legegyszerűbb megoldás az emberek elkerülése volt. Így azonban róka formában maradva, csak az elejtett zsákmányra támaszkodva…
Legyengültem. Könnyebben fogtak rajtam a cselek, a csapdák, egyre rizikósabb helyzeteket vállaltam az élelemért, veszélyesebb környékekre merészkedtem. Mint egy frontvonal, Uwendétől északra, a hegyekben. Habár az innen épp délkeletre fekszik…
A döntés ésszerű volt; a furcsa szagokra több állat kíváncsi, mint azt elsőre hinné az egyszeri ember, ha pedig megfelelő a helyezkedés, a messziről szemlélődő áldozatra meglehetősen könnyű lecsapni.”
Sej nem bírta elfojtani a szinkronvigyort, ami vendégükével hasonlóan lassan kúszott fel az arcára. Igen, az erdei lények kíváncsi teremtések, még akkor is, ha amellett óvatosan járnak és biztonságosnak hitt távolból ismerkednek az eseményekkel. A történet magával ragadta, a hang pedig megbabonázta.
A harcos láthatóan összerezzent hitvese jeges pillantásától, s feszélyezettségében hajába túrt. Míg a vastaya ivott, Janna kóstolgatását csendesítő csókokkal némította el. A Tél Haragja leküzdhetetlen, csak álcázható zavarban volt a rá olyan könnyen ható aurától. Tudatosan választotta hát el magát tőle; csatlakozott porcelánbőrű kedveséhez az ágy végében.
„Mint mondtam… hol is tartottam… Lassan fél éve nem laktam akkor már jól, és a leselkedő veszélyek dacára odamerészkedtem, mert… ehm… mert akkor már több róka volt bennem, mint emberi vonás. És az éhség… Mindegy is – legyintett a lány, szemet hunyva a téma felett – A második, környéken töltött napomon éreztem meg a füstöt. A szag édeskés volt, emlékszem, mérföldekről érkező, híg, de jelenléte vitathatatlan. Hát figyelembe vettem. Napnyugtakor értem el a biztonságosnak ítélt kör peremét, belülről. Félreértés nem essék: őket akartam megvédeni, nem pedig magamat.
Az egy sikertelen nap volt, ritka szerencsétlen és nyomorult, emlékszem, még az ébredés is úgy zajlott, hogy nemes egyszerűséggel lebucskáztam a fatörzsről, ahol meghúztam magam. Szóval a második élhetőnek ítélt lépésem pillanatában csattant a csapda az egyik lábam körül és óriási fájdalom ütötte ki belőlem a levegőt. Ketten vetették volna rám magukat, nehéz páncéljuk és ormótlan alakjuk azonban lehetetlenné tette, hogy utolérjenek, vagy akárcsak kövessenek az erdőbe, minekutána egyetlen szekundum alatt kiszabadítottam magam.
Óvatlan sietségemben azonban nem figyeltem a környezetemre, sem arra, hogy hol állok meg kifújni magam. Ekkor esett, hogy a lombok miatt alig pislákoló csillagok fényében sebeimet nyalogattam és… és egyszer csak ott térdelt előttem.
Az erdő szagú lány barna szemekkel. Habár minden figyelmét az általam oly’ esetlenül hátrahagyott nyomokat vizsgálta és talán észre sem vett volna, ha csak megbúvok és várok, felettem sas rikoltott fel éles hangon. A madár nem támadott meg, de fölöttem repkedett, az ágak közt ügyesen manőverezve, felkeltve az idegen figyelmét. Emlékszem, ember voltam akkor. Ijedt, fáradt és sebesült. Végigmért, de az arcán nem láttam semmilyen addig megszokott dolgot, állatiasságot. Vékony ajkait először összeszorította, majd bal kezét lassan felém nyújtotta és egy fiatal nőhöz képest mély hangján beszélni kezdett hozzám. Halkan. Nyugtatóan. Mint megtudtam, a madarat Valornak nevezte. Ő az első hívásra visszarepült gazdájához. Bajtársához.
Kevés időre volt szükségem, hogy felmérjem a rossznak semmiképp, inkább kíváncsinak mondható szándékait, valamint a saját helyzetemet. Döntöttem, és életem legjobbja volt.
Szabad? kérdezte, és a lábam felé mutatott. Engedtem neki. Semmi veszélyes. mondta aztán, hogy újra a szemeimbe nézett. Magabiztos és erős volt a kisugárzása, határozott a mozgása és a testtartása, elfogadtam hát a meghívását arra az éjszakára. Érdekelt engem, én pedig őt, így gyakorlatilag átbeszéltük az éjszakát. Valor persze a kilenc farkam közé fészkelte magát a hideg hegyi idő ellen.” – Ahri felkuncogott az emlékre, de hirtelen komorság lett rajta úrrá.
Janna kellemetlen hangulattal helyezkedett újra, hogy úrasszonya kezét a sajátjában tudhassa.
„Másnap meghívott az erdei birtokára, én pedig örömmel elfogadtam. Csakolyan meleg az a kunyhó, mint az ő szíve. Mint az otthon. – egy mosoly a telt ajkakon, egy könnycsepp az arcon – Bennem a rókát hamar megbékítette, a nőt pedig… őszintén?! Az első pillanattól megbabonázta. Ironikus, ha belegondolok. Elbűvölni én szoktam... |
