Figyelmeztetések: SLASH, Gyilkosság, Szereplő halála, Nemi erőszak, Kínzás, Erotikus tartalom, Durva nyelvezet
Jellemzõk: Általános, Romantikus, Humor, Dráma, Sötét, Akció/Kaland, AU, Fantasy, Thriller, Krimi
Korhatár: 18+
Szereplők: Kunzite, Zoisite, Nephrite
Kunzite&Zoisite (Sailor Moon), a Ragyogó sötétség c. írásom folytatása. A fandom ismerete nélkül is érthető a két történet, ez a rész tulajdonképpen teljesen AU. Alapja a régi anime, nem pedig az újabb Crystal verzió.
Kellékek:
- Kunzite-sama és Zoisite – elvégre nélkülük meglehetősen nehéz lenne Kun&Zoi fic-et írni
- Nephrite – csak… mert szexi
- humorfaktor meg romantika némi kínzással vegyítve
- egy végtelen memóriájú gyilkossági nyomozó
- egy sorozatgyilkos, aki vörösesszőke fiúkra vadászik
- titkok a Shitennou múltjából a Holdbéli Királyság időszakára vonatkozóan (kiderül többek között, hogy Kunzite és Nephrite miért utálják egymást ennyire – már amennyiben tényleg utálják egymást –, hogy miért tudott valójában Zoisite ellenállni az agymosásnak, és hogy miért nem akart emlékezni Jadeite)
- részletes slash, néhol csúnya beszéd előfordul, valamint meglehetősen magas az egy főre jutó szexuális tartalmú célozgatások száma – különösen, amikor Nephrite is előkerül
- a nemi erőszak csak említőleges, a többi figyelmeztetés viszont nem véletlenül van kint – vannak azért benne rossz-gonosz dolgok is
- nyomokban Sailor Moont, pontosabban Tsukino Usagit tartalmazhat
A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét! Az olvasás közben fellépő esetleges heves szívdobogásért, hasgörcsért, légszomjért és egyéb tünetekért felelősséget nem vállalok. Ja, nem árt a papírzsebkendőt sem előkészíteni…
Szemszög továbbra is Kunzite-sama E/1.
A jogok teljes mértékben Takeucsi Naoko-t illetik, én csak kölcsönvettem a történetből néhány szereplőt és elemet a saját, de legfőképpen mások szórakoztatására.
Jó szórakozást! :)
Szereplők ~ Kiejtés (a képen milyen rózsa van a kezében)
Kunzite ~ Kuntsu'aito (fehér rózsa)
Zoisite ~ Zoisaito (rózsaszín rózsa)
Nephrite ~ Nefuraito (vörös rózsa)
Jadeite ~ Jedaito (sárga rózsa)
Shitennou by Eclosion
Rózsás sötétség
I. fejezet
JASMINE THOMPSON – All Of Me
What would I do without your smart mouth?
Drawing me in, and you kicking me out
You've got my head spinning, no kidding, I can't pin you down
What's going on in that beautiful mind
I'm on your magical mystery ride
And I'm so dizzy, don't know what hit me, but I'll be alright
My head's under water
But I'm breathing fine
You're crazy and I'm out of my mind
'Cause all of me
Loves all of you
Love your curves and all your edges
All your perfect imperfections
Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you, oh
How many times do I have to tell you
Even when you're crying you're beautiful too
The world is beating you down, I'm around through every mood
You're my downfall, you're my muse
My worst distraction, my rhythm and blues
I can't stop singing, it's ringing, in my head for you
My head's under water
But I'm breathing fine
You're crazy and I'm out of my mind
'Cause all of me
Loves all of you
Love your curves and all your edges
All your perfect imperfections
Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you, oh
Give me all of you
Cards on the table, we're both showing hearts
Risking it all, though it's hard
'Cause all of me
Loves all of you
Love your curves and all your edges
All your perfect imperfections
Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you
I give you all of me
And you give me all of you, oh
Amint az utolsó, immáron nem éhes vendég is távozott a parányi vendéglő területéről, azonnal az ajtóhoz léptem, egy hatalmas rúgást követően bezártam a zsebemből előhalászott kulccsal, majd elégedett mosollyal az arcomon kifelé fordítottam a "ZÁRVA" feliratú táblát.
- Még csak fél tizenkettő van – jegyezte meg némi szemrehányással a hangjában Kageshinou Katsone, állandó délutáni műszaktársam. – Ha a főnök rájön arra, hogy mindig minimum fél órával hamarabb lehúzod a redőnyt…
- Nem fog rájönni, ha csak te el nem kotyogod neki – néztem rá összehúzott szemöldökkel, aztán magamhoz ragadtam a sarokban lévő partvist. – El akarom érni az utolsó metrót, és egyébként is… az az idióta, aki éjnek idején ilyesfajta vackokat akar kajálni – mutattam fintorogva a nagyvonalúan ételnek nevezett, zsírban tocsogó gusztustalanságokra –, jobban jár, ha inkább éhen hal.
- Ezek szerint továbbra sem kérsz a maradékból? – kérdezte sokkal inkább kijelentő hangsúllyal, miközben elővett a pult alól egy műanyag edényt, majd elkezdett válogatni a finomnak éppen nem nevezhető falatok között.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy – szerencsére – vannak olyanok, akiknek ez ízlik, különben akár be is csukhattuk volna az üzletet, és valamilyen szinten meg is értettem, hogy Katsone-kun sosem hagyott ki egyetlen potyázást se, mivel nem igazán bővelkedett az anyagiak terén azonban… Bennünket sem vetett fel éppen a pénz, mégis inkább elsüllyedtem volna szégyenemben, minthogy valaha is efféle moslékkal térjek haza. Az én drága Zoisite-om ennél jobbat érdemelt… ezerszer jobbat.
- Nem – ráztam meg a fejem. – De a helyedben a csípős rákot kihagynám… Pont azért annyira csípős, mert nem egészen friss…
- Köszönöm – biccentett hálásan pislogva.
- Ne köszönd! – legyintettem. – Csupán a legkevésbé sincsen kedvem a jövő héten egyedül húzni a műszakot – tettem hozzá szenvtelenül, majd hozzákezdtem végre a söprögetéshez.
- Hazamehetsz – szólalt meg néhány másodpercet követően, miután alkalma nyílt megfigyelni még mindig nem túl szakszerű mozdulataimat. – Szívesen befejezem egyedül.
- Ahogy óhajtod – hajítottam el azonnal a seprűt, melynek nyele hangos koppanás kíséretében ütődött a halványsárga járólapnak, majd levetettem szintén halványsárga, rák- illetve kagylómintákkal tarkított köténykémet, és egy köszönést követően minden szívfájdalom nélkül hagytam magára a srácot. Ha már egyszer felajánlotta, ki vagyok én, hogy tiltakozzak?
Ki voltam… egy semmivé foszlott birodalom egykoron leghatalmasabb tábornoka… Beryl, ha nem pusztult volna el, most minden bizonnyal beledöglene a kárörömbe, hogy hajdani első emberét egy, a tulajdonosa által eufemisztikusan étteremnek titulált vendéglátó-ipari egység felszolgálójaként láthatja. Akárcsak Nephrite… bár ő sajnos életben maradt a hahotázás után, mindennek tetejébe nem átallotta az orrom alá dörgölni, hogy szerinte mekkora egy idióta vagyok.
Persze! Mintha fordított esetben ő elfogadta volna tőlem a segítséget! Már az is meglehetősen megtépázta önbecsülésemet, hogy kénytelenek voltunk az ő – pontosabban a Sanjouin Masato nevű dúsgazdag alteregója – egyik lakásában meghúzni magunkat, mivel máskülönben pénz híján valamelyik tokiói park padjára kényszerültünk volna, ami még a kellemes nyári éjszakák ellenére sem volt éppen kívánatosnak mondható.
Azt azonban már nem vette volna be a gyomrom, ha más téren is támogatott volna bennünket, így határozottan visszautasítottam a kapcsolatai révén szerzett – ennél lényegesen jobb és érdekfeszítőbb – állásokat, a garázsában parkoló autócsodákat, valamint azt is, hogy vásároljon nekünk egy, az övéhez hasonlatos óriási villát. Egyedül abba voltam hajlandó beletörődni, hogy finanszírozza a tanulmányainkat, mivel egyrészt kedvesem ezen a téren is a legjobbat érdemelte, másrészt tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg még a hamut is mamunak fogom mondani, mire bármilyen melóval akár egy fél évre elegendő tandíjat is összegyűjtök…
Ebből a nem kifejezetten rózsás helyzetből azt véltem egyedüli kiútnak, ha minél hamarabb megszerzem a diplomát, majd a saját kitartásomnak és tehetségemnek köszönhetően találok egy jól fizető munkát. Nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint elhelyezkedni a J-PARC-ban – a tokaii nagyenergiás részecskegyorsító komplexumban –, így mindössze egy hónap alatt elvégeztem az első, majd újabb egy hónap alatt a második szemesztert a Tokió Egyetem fizika szakán, és elhatároztam, hogy a későbbiekben a kvantumfizika felé fogok orientálódni. Még Beryl alattvalójaként sem foglalkoztam állandó jelleggel gonoszabbnál gonoszabb tervek kifundálásával, a szabadidőmben ugyanis inkább a hobbymnak – az alternatív dimenziók matematikai és részecskefizikai modellezésének – hódoltam, nem volt tehát ismeretlen számomra a tudomány világa.
Csakhogy időközben feléltük azt a pénzt, amit kedvesem annak idején a Sailor Moon álruhában végrehajtott jó cselekedeteivel jutalomként szerzett, és hiába nyertem ösztöndíjat, az az összeg sajnos nem fedezte a kiadásainkat. Nephrite természetesen kapva kapott az alkalmon, hogy ismételten a segítőnk szerepében tetszelegjen, én azonban konkrétan elküldtem a fenébe, és határozottan közöltem vele, hogy képes vagyok egyedül is megoldani a helyzetet.
Elkezdtem munkát keresni, és véletlen szerencse – már amennyiben ezt szerencsének lehet nevezni – folytán, mikor egy nap éppen egyik órámról rohantam a másikra, szó szerint beleütköztem egy fiatal srácba, aki első pillantásra Zoisite-ra emlékeztetett. Jobban megfigyelve észrevettem, hogy a haja néhány árnyalatnyival sötétebb, a szeme inkább olíva- semmint smaragdzöld, és az arca sem volt annyira szépséges, mint szerelmemé, de összességében véve igazán kellemes volt ránézni.
A fiú sűrű elnézéskérések közepette – holott az egész az én sietségem miatt történt – szedegette össze a szerteszéjjel repült tankönyveimet, melyeket az idáig a kezemben szorongattam, mivel arra sem maradt időm, hogy a táskámba hajítsam őket. Valamelyik példány lapjai közül a földre hullottak az általam kiollózott álláshirdetések, mire a srác megkérdezte, hogy lenne-e kedvem felszolgálóként egy étteremben dolgozni, mert ha igen, akkor szívesen beajánlana maga mellé társnak.
Túl sok kedvem nem volt ugyan hozzá, ám a Kageshinou Katsone néven bemutatkozó kölyök első látásra szimpatikusnak tűnt, és mivel nem kifejezetten sűrűn fordult elő, hogy egy embert rokonszenvesnek találtam volna, így rövid gondolkozást követően elfogadtam a lehetőséget. Lassan már egy hónapja, hogy vele együtt robotoltam, azonban jelen pillanatban úgy látszott, ez nem fog sokáig tartani.
Az egyetemi professzorom ugyanis körülbelül egy hete jelezte felém, hogy aggasztónak véli teljesítményem illetve lelkesedésem rohamos romlását, és mikor rákérdezett az okokra, kénytelen voltam vele őszinte lenni. Erre megjegyezte, hogy eddig úgy gondolta, az intelligencia mellé azért némi józan ész is társul, melynek cáfolatára én vagyok az élő bizonyíték, majd kijelentette, hogy a tehetségemet vétek lenne egy kajáldában elpocsékolni, így megpróbál szerezni számomra egy gyakornoki állást a J-PARC-nál, mivel van ott néhány ismerőse.
Ma mondta el, hogy törekvéseit siker koronázta, és július másodikával – azaz alig több mint egy hét múlva – már kezdhetek is a részecskegyorsítóban, egyelőre elsősorban inkább adminisztratív feladatokat ellátva. A professzor azonban arra biztatott, hogy igyekezzek majd megcsillogtatni a főnökeim előtt lenyűgöző tudásomat – ha már a személyiségemmel úgysem leszek képes elbűvölni őket –, és ezzel szinte azonnal elérhetem, hogy bevegyenek az egyik kutatási projektbe. Megköszöntem a segítségét, és biztosítottam arról, hogy nem okozok neki csalódást – mivel azzal magamnak is azt okoznék.
Az örömhírt rögtön meg kellett osztanom valakivel. Zoisite-ot nem szerettem volna zavarni tanítás közben – alighanem be sem engedtek volna a szigorú szabályok szerint működő iskola területére –, és bár először megfordult a fejemben, hogy felhívom Nephrite-ot, végül elvetettem az ötletet. Igaz, jól esett volna az orra alá dörgölni, hogy "lám, önerőből is sikerült", azonban… Miért kellett volna neki bármit is bizonyítanom…?
Végül Katsune-kunnak meséltem el a történteket, aki gratulált ugyan, ám nem tűnt túlságosan lelkesnek. Reakcióját leginkább annak tudtam be, hogy az ő felsőoktatási jelentkezését már kétszer utasították vissza… mondjuk, így legalább a két munkahelye – az egyik ugyebár az étterem, a másik meg az egyetem parkjának gondozása – révén lesz módja összegyűjteni a tandíjat mind a nyolc szemeszterre… Arról, hogy konkrétan milyen szakra szeretne menni, fogalmam sem volt, pedig bizonyára említette már – nem is egyszer.
Abban viszont biztos voltam, hogy Zoisite még nálam is boldogabb lesz, ha meghallja az újságot, és én már alig vártam, hogy végre hazaérjek. Mikor leszálltam a metróról, hirtelen belém nyilallt egy sejtelem. Határozottan az az érzésem támadt, mintha elfelejtettem volna valamit… valami feltehetően fontosat, de akárhogy erőltettem is az agyamat, képtelen voltam rájönni, mi lehet az a dolog.
Átvágtam a parkon, és mikor elhaladtam néhány rózsabokor mellett, ez az érzés még erőteljesebbé vált. Megtorpantam. Ha legalább tudtam volna, hogy egyáltalán milyen dátumot írunk ma! Megtapogattam a zsebeimet, hogy a mobilom segítségével tájékozódjak erről, majd rezignáltan megállapítottam magamban – mint a nap folyamán már számtalanszor –, hogy a készüléket bizony a reggeli rohanásban az éjjeliszekrényen felejtettem.
Körülnéztem, majd miután nem láttam a közelemben egy teremtett lelket sem, biztos, ami biztos alapon letörtem néhány szál virágot. Amennyiben még sincsen semmi apropója, szerelmem akkor is örülni fog a rózsáknak, hiszen imádja őket. Arról meg nem kell tudnia, hogy voltaképpen loptam, még ha közterületről is…
A lakás a parktól mindössze párszáz méterre volt, és már rengetegszer megtettem ezt az utat… most mégis egyfajta baljós előérzet kerített hatalmába, amint kiléptem a fák közül. Mintha figyelő tekintetek vizslatták volna minden mozdulatomat… minden lépésemet… Megcsóváltam a fejem. Ugyan ki mászkálna ilyenkor erre rajtam kívül, mikor már éjfél is elmúlt?
Valaki mégis bóklászott a környéken, mivel a tücsökciripelés mellett tisztán hallottam a cipőtalpak ütemesen koppanó-súrlódó hangját. Bárki volt is az, határozottan felém közeledett… Visszahúzódtam az árnyékba, és visszafojtott lélegzettel megvártam, amíg az illető – szerencsére ügyet sem vetve rám – elhaladt mellettem.
A férfi majdnem olyan magas volt, mint én, erőteljes, izmos testalkatú, markáns, sőt inkább már durva arcvonásokkal, melyre még a félelmetes hatást fokozandó rátett egy lapáttal a kusza összevisszaságban égnek meredő vöröses haja, valamint átható, jégkék tekintete. Valahogy pont ilyennek képzeltem el egy sorozatgyilkost…
Megborzongtam a gondolatra, és a legkevésbé sem nyugtatott meg az a tény, hogy ez az alak itt ólálkodik. Olyan sietősen tettem meg a lakásig hátralévő távolságot, hogy szinte rohantam, és a végén már nem is kettesével, hanem hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Még a telefonom sincs nálam, hogy Zoisite el tudjon érni, ha valami baj lenne… A francba! Hogy lehettem ennyire ütődött, hogy pont ma hagytam otthon, mikor ez eddig még sosem fordult elő?
Mire az ajtóhoz értem, már annyira ideges voltam, hogy minimum háromszor – inkább ötször – ejtettem ki a kulcsot a kezemből, majd miután végre sikerült beletalálnom a kulcslyukba, az aggodalommal vegyes rémületem a tetőfokára hágott. Már megint nem fordította rá a hevederzárat! Hogy lehet ennyire figyelmetlen és felelőtlen?!
Szinte berontottam a sötét és egyben vészjóslóan csendes otthonunkba, aztán mivel kedvesem nevét kiabálva nem kaptam választ, némileg tétovázva ugyan, de felkapcsoltam a lámpát… és határozottan meglepődtem a látványtól… |
