Freljord a belsõ erõsödés évében sem feledkezett meg a határok folyamatos terjeszkedésének fontosságáról, ám Jannát jobban lefoglalták a politikai, elementál mágusi és hasonló teendõi, mintsem, hogy a hadviseléssel fájdítsa a fejét. Azt meghagyta úrasszonyának.

Amikor a Zaunba a tartó visszaúton mágikus impulzus keltette fel a figyelmét, nem habozott hallgatni rá. A sûrû fák között ülõ tömény örvénylõ erõk és köd, akár egy füstölõkkel teli sátorban, úgy volt túl sok az érzékeny varázslónõnek. Megfeszült a fehér hátas nyergében, de kivárta, míg a körülötte zubogó áramlás felenged, és végül elõmerészkedik az, aki mindezt megmozgatta; a sûrûn nõtt törzsek és ágak közül egy valaha kirívó kimonóba bújt nõ lépett elõ.

A nagyjából emberi alak Janna torkára fagyasztotta a szavakat és a lélegzetet. Egy gyönyörû nõ állt elõtte fekete hajjal és formás testtel – még a benne rejtõzõ hatalom és kisugárzás nélkül is minden bizonnyal sok alsónemût nedvesíthetett meg. A vastaya fáradtnak tûnt, meggyötörtnek, de így is kellõ erõt mutatott meg. Hegyes fülei szüntelen pásztázták a számára ismeretlen környezetet, de az aranyszínû szemek mindvégig a lóháton ülõ alakon marattak.

Aztán fél perc csend következett: néma, atomkemény semmi, amit az óvatosan tapogató szellõk sem zavartak meg. A tájidegen teremtmény tisztában volt a vizsgálódással, de tûrte, mert az tiszteletteljes formában zajlott le.

            Ahri kínzott lelke arra az egyetlen, számító pillanatra várt, ami végül be is következett. Farkainak rándulásával reagálta le a meghívást a fõváros termeibe. Esze ágában sem volt visszautasítani az ajánlatot, természetesen mindezt eltervezte elõre.

És utálta magát érte.

Legalább olyan utálatos volt bûbájt és fortélyt használni az embereken, mint életerejükkel táplálkozni. De nem tehetett mást.

Az összekucorodott róka tûrte a vágtával járó zötykölõdést és a mustrát, amivel megjelenése járt a kis csoportban. Fényes bundáját minduntalan felborzolták a kéretlen pillantások, éles fülét megütötték az elsuttogott bizalmatlanságok, amiket kénytelen volt végighallgatni.

Napnyugtára érték el a város falait, egy olyan alkonyra, melyre bár Ahri szeretett volna, egyszerûen lehetetlenség volt felkészülni.

            Szélcsend ülte meg a várost, ami izgatottá tette Sejuanit. Érezte, hogy világszép hitvese hazafelé tart, és úgy sejtette, a különös idõjárás korai idõpontot jósol.

Igaza volt.

Azonban a karcsú alak nem volt egyedül, ezt a különös aura sugárzása és az édeskés pézsmaszag ugyanúgy üvöltötte. A társaság megvitatását késõbbre halasztva Sej azt remélte, hogy csak ne legyen semmi baj...

Hát.

Bajnak nem lehet ugyan nevezni a hálójukban, a tûz mellett kucorgó teremtményt, de áldásnak se. A természetet tisztelõnek nevelt, gyakorlatilag az õsanyában felnõtt és megerõsödött Sej tudta, mikor kell tiszteletet kifejeznie. Az egy olyan pillanat volt, mikor a rókadémon Jannától el, s felé fordult. Elsõ reflextõl harcra készülõ izmainak azonnal parancsolva fejet hajtott és ellazult. Ha ez a nõ gyilkolni vagy bármely módon ártani akart volna, már térdig érne a káosz. Sülthúst parancsolt, vizet és bort, azzal számolva, hogy valamelyik elnyeri az idegen tetszését. Egy pokrócot terített a kuporgó alakra és leült a kanapéra, ahol hamar csatlakozott hozzá a szélmágus. Legnagyobb megkönnyebbülésére a könnyû test az oldalába simult, csókot hintett ajkaira, s aztán elmesélte azt a rövidke történetet, ami a találkozást és az együtt megtett utat ölelte fel.

            Jannának nem kellett soká mesélnie, hiszen egyetlen szót sem váltottak azóta sem, csupán bemutatkoztak egymásnak. Mágiájuk ismerkedett, persze. Megtudta, hogy a fajtájával azonos módon Ahri a környezetébõl merít életenergiát a harcra, átalakulásra és hasonló célok, de az emberekével táplálkozik a legkönnyebben. A szelek úrnõje érezte úrasszonyában a felszültséget, ami egyre épül, majd végül döntés születik, és az izmos test lassú mozgással a rókalány mellé telepszik a lángketrec elé. A városi lány teljes elismeréssel szemlélte az eseményeket. Ugyan neki magának tehetsége volt az elme és a varázslat játékaihoz, az északi vezetõ remekül kiismerte magát a tettek és az ösztönök mezején, badarság lett volna hát az útjába állni. Egy ilyen csodának? Dehogy!

A vastaya pár falat után megelégelte az ételt, szemmel láthatóan más jobban az ínyére volt, habár elsõ mondataként nyugtatta meg vendéglátóit, hogy már rég türtõzteti állatias oldalát. A nélkülözés ellenére is lágyan csengõ hangtól a hideg kirázta mindkettejüket.

            A kilencfarkú róka csak nehezen vette rá magát, hogy megszólaljon. A lassan felmelegítõ tûz mellett kucorgott, kellemes illatú helységben, megfelelõnek bélyegzett társaságban. A zsigeri, bizalmas közelséget õ is osztotta az igencsak lenyûgözõ, kidolgozott testû freljordival, s a szélmágus nyugodtsága rá is hazással volt. Zaklatott lelkén ülõ hallgatását végül egy mélyrõl felszakadt sóhaj törte meg.

„Segítségre van szükségem…” zavarában füleit hátracsapva a fejéhez lapította, szemei a szõnyegre szegezõdtek, a festett fonalú részleteket vizsgálgatták. Az fizikai erõt sugárzó test nem feszült meg mellette, az alapelemi mágia sem rezzent, hát lassan formálni kezdte a szavakat újra, miután megigazította megpróbált ruháját és a rá terített durvább szövetet.

„Úgy hozta az élet… úgy alakult, hogy megszerettem valakit… valakiket.” Esze ágában sem volt az egyszerûbb verzióval elõhozakodni. Házigazdái nem olyan emberek hírében jártak ugyanis, mint akik megelégednek a kevesebbel, csendes és egyben õszinte figyelmüket pedig a kifejtésre való igényként értelmezte.