|
Sejuani nehezen vette rá magát, hogy elhagyja a lassan hűlő hitvesi ágyat. Lassan kiolvadtak az utak, kezdődhettek a tavaszi hadjáratok, de nem tért vissza belé semmi az eltelt egy hónap alatt.
Sóhaj szakad fel a testéből, mely egyenesen a lelkéből született. Nem akarta volna ott hagyni Jannát, de porcelánbőrű hitvese nem tartotta vissza, hiszen tisztában volt a hajnali gyakorlatok fontosságával. Még akkor is, mikor úrasszonya oly’ nehezen kászálódott ki a melegből.
A szélmágus nem sokkal úrasszonya után kelt, hogy egy pohár víz mellett, a pirkadati széllel kísérje végig a reggeli rítust. A lassan erősödő, narancssárgába forduló vörös fény elevenen táncolt a dolgozó izmokon, s tetszett Jannának a látvány; a precíz mozdulatokba fojtott erőé. Csodálattal nézte az északi nőt. A kitartását. A tűrését. És nem tudta, mihez kezdjen most, hogy eltűnt az a bizonyos vonal a harcosnő türelméről, habár mindent megtett azért, hogy éreztesse… mit is? Hiszen egyértelmű volt…
„Kedvesem” kezdte egy óra után, halkan, mert tudta, hogy ilyenkor Sej különösen érzékeny a környezetére is”kezdjük el a napot.”. Nem kellett kétszer mondania. Megakadt a lélegzete, mikor észrevette azokat a pimasz félmosolyra húzódó ajkakat, amik csókkal érintették egy pillanat múlva az arcát. Így kezdődtek el a csoportos gyakorlatok, a vadászat kiosztása, és a többi tábori rutin.
Bristle is nyugtalan lett, mióta gazdája lelkét gyötörték az események, mert hát a teste hamar meggyógyult, dacára bármilyen sebmélységnek. Jannát is alig engedte magához, pedig a lány minden héten meglepte valami finomsággal.
Türelem, mondogatta magának. Abból van elég.
A Tél haragjában nem volt tűz, ami felszította volna harcosai kedvét, így pedig az egész tábor elemeire hullott a gyakorlatok utáni délután; mint minden nap, mióta Ashe megmutatkozott. A déli front mocorgott, az eddig elfoglalt területeknek irányításra volt szükségük, Sejuani pedig vezetőből senkivé süllyesztette le magát. Éppen olyankor.
De hát mit lehet tenni, ha olyankor volt gyenge. Ha vakon vezette csapdába barátait. Ha minden visszavágás nélkül, farkát lába közé húzva menekült, nyíllal a vállában, mint valami szánalmas állat.
Sej kiköpött az indulattól és Bristlére pattant, csak úgy, szőrén. Az állat megilletődötten horkantott a hírtelen eseményre, de megszokott engedelmességgel fogta azonnal ügetésre a dolgot.
Az út rövid volt, de annál több ember rebbent előttük félre: a hátasokkal való gyakorlásra használt területen épp valami nagyon macsó játékkal mulatták az időt a katonák. Nem sokáig, azt ugyan meg kell hagyni.
Janna kezdetben a pálya széléről szemlélte, ahogy megszokott, beépített terepen a bejáratott mozdulatok épp ugyan olyan alkalmasak voltak a beállított „ellenfelek” ellen, mint mindig. Aligha volt kihívás az indulatos nő számára, hát támadt a szélmágusnak egy ötlete.
Hirtelen kő repült az épp fegyverrel babráló alak felé, ami csak az utolsó pillanatban koppant a buzogányon és csapódott éles szögben a földbe. Következett még egy kő, majd fadarabok, kisebb eszközök, amiket a bámészkodó emberek kezük ügyéből elhagytak. A folyamatosan mozgásban maradó Sej koncentráció közben összeráncolt szemöldökkel és dühös kiáltással csapta vissza az első kést. Aztán jött egy nyíl is valahonnét. Tökéletes védés, egy közeli bábura ellentámadás, csel, és a következőbe is ütközött már a nehéz fémdarab.
Háttérben felmorajló tömeg, elhaló taps.
De Sejnek ez nem volt elég, sugárzott belőle az indulat, s a szelek úrnője nem hagyta abba. Élvezettel nézte az életet visszatérni úrasszonya testébe. Minden mozdulat hevesebb volt, minden kiáltás indulatosabb, minden pillantás szenvedélyesebb. Végre.
Sejuani élvezte az elismerést, persze, mindenki egója örül egy kis boostnak. De az is a fejében motoszkált, hogy az őt megsebesítő íjász is pont ugyan ilyen, sőt, ennél nagyobb üdvrivalgást kaphatott. Hogy őt körbekacagják, mint valami gyáva férget, s az a fagyos düh újabb lendületet adott.
Ez alkalommal nem akarta lenyűgözni hitvesét, mint jó pár alkalommal korábban, sem gyakorolni a technikákat, vagy kiengedni a gőzt. Nem. Ő csak vissza akart menni arra az egy hónappal ezelőtti napra, hogy megmutathassa annak a távolságok mögé rejtőzködő patkánynak, ki a hatalmas igazán.
És imádta Jannát ezért. Hogy pontosan tudta, mi kell neki akkor. Később mindenképp hálára szorul a dolog – jegyezte meg magának, mikor az egyszerre rá zúduló nyilakat két, nehezen kivitelezett mozdulattal tudta csak hárítani.
Egyetlen, utolsó, fellengzős „Freljordért!” kiáltással zárta le a majd’ egyórásra nyúlt jelenetet, hogy végül gyönyörű hitvese felé intsen és meghajtsa a fejét.
„Csak te tudsz így megizzasztani.” vigyorogta, mire Janna szemérmesen kipirult arccal kacagott egyet.
„Gyere te keményfejű mamlasz” ragadták meg jobbját a puha, elegáns kezek „itt az ideje meghódítani Freljordot.”. Az érintés, a mosoly, a kedves hang felolvasztották mindazt a jeget, ami Sej lelkét addig még mardosta. Sej magához hívatta tehát törzsfőnökait és hadvezéreit, hogy együtt eldöntsék, milyen utakon folyik tovább Freljord tavasza. |
