Ragyogó sötétség
Epilógus
Gomen nasai! (=Bocsáss meg!)
Határtalan megdöbbenéssel tölt el, mikor újra szilárd talajt érzek lábaim alatt. Valamilyen különös okból kifolyólag mindig is abban a hitben éltem, hogy a halálunkkor elveszítjük a testünket – ahogyan ez Nephrite esetében is történt.
Kinyitom a szemeimet, és a látvány, amennyiben ez lehetséges, még nagyobb sokkhatásként ér, mint az a tény, hogy egyáltalán van mivel néznem. Bár jobban belegondolva… ezen a helyen töltöttem el szeretőm karjaiban a legboldogabb órákat, és mindketten kizárólag itt lehettünk önmagunk, így voltaképpen nem is annyira meglepő, hogy a túlvilág számomra ennek a motelszobának a képében manifesztálódott.
- Kunzite-sama, jól érzed magad? – hallom kedvesem aggodalmas hangját. Csak most veszem észre, hogy mellettem áll, bal kezét lazán a vállamon nyugtatva.
- Zoisite! – ölelem magamhoz szorosan, és csókolnám, ahol érem, ám fájdalmasan tiltakozó szisszenése visszarettent. Nem értem… Az örökkévalóságban már nem szabadna, hogy bármi is fájjon.
- Ne haragudj! – lép tőlem távolabb bocsánatkérő mosollyal arcán. – A sérülésem begyógyult ugyan, de még mindig sajog.
- A sérülésed? – kérdezek vissza hitetlenkedve, és biztosra venném, hogy mindez csupán egyfajta halálon túli utóérzés lehet, a test emlékezete, hogyha nem látnám a ruháján lévő szakadást, amit vörösesbarna alvadt vér keretez. Valójában nem is szakadásnak mondanám, sokkal inkább egy precízen egyenes vágásnak, mely a köldökvonalától kezdve a bal bordái alatt egészen a gerincéig húzódik.
- A leghalványabb sejtelmed sincs arról, mi történt… Igaz? – mosolyodik el lágyan, egyfajta mélyről jövő szomorúsággal. Annyira más most, mint eddig. Valahogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, öntudatosabb… és egyben törékenyebb.
- Nincsen – intek nemet tétován. – De valami miatt kezdek meggyőződni arról, hogy hiedelmeimmel ellentétben mégsem haltunk meg.
- Meghalni? – kuncog fel. – Baka! Sosem hagytam volna, hogy meghalj! – jelenti ki zöld szemeiben elszánt tűzzel, néhány pillanatra fölvillantva régi, lobbanékony énjét. – Egyáltalán hogyan fordulhatott meg a fejedben olyan ostobaság, hogy feláldozod magad? – néz rám megrovóan.
- Te megtehetted, én viszont nem? – kérdezem, miközben érzem, hogy a feszültség egyre nő bennem. Próbálok ugyan uralkodni magamon, de a sértegetéseivel valamint a magabiztos mindentudásával kezd egyre jobban felbosszantani.
- Semmit nem értesz… – csóválja meg a fejét, fájdalmas félmosolyra húzva ajkait.
- Hogy neked mennyire igazad van! – förmedek rá ingerülten. – Valóban nem értek semmit! Azonban ha lennél oly kedves, és elmagyaráznád úgy, hogy még az én, szerinted mákszemnyi kis agyam is felfogja…! – sűrítem bele szavaimba a gúny mellé minden zaklatottságomat, hogy végre rádöbbenjen arra, a legkevésbé sem lesz jó vége annak, ha tovább provokál.
- Nem tudom elmagyarázni… én nem. Viszont megmutathatom. És Kunzite-sama… – csuklik el a hangja. – Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, mégis muszáj megígérned… hogy nem gyűlölsz meg, még azután sem, hogy mindent láttál és hallottál, amit látnod és hallanod kellett…
- Drága Zoi-chan, ha nem gyűlöltelek akkor, amikor azt hittem, hogy elárultál…
- Csak ígérd meg! – könyörög kétségbeesetten, és én el nem tudom képzelni, mi lehet, ami még annál is szörnyűbb. Végül arra az eredményre jutok, hogy semmi.
- Megígérem – bólintok határozottan.
- Rendben – mosolyodik el. – Akkor öltözz át! – mutat az ágyon heverő ruhakupacok egyikére, majd magához ragadva a másikat elvonul a fürdőszobába. Miért? Hiszen eddig sohasem zavarta, ha meztelenül kellett előttem mutatkoznia.
- Nem igazán így képzeltem a síron túli boldogságot… – mormogom a csukott ajtónak, miközben végigsimítok a ruhákon.
Kedvesem nemcsak az ízlésemet találta el tökéletesen, hanem a méreteimet is. A sötét farmernadrág illetve a kékesszürke selyeming – mely harmonizál szemeim színével – úgy illik a testemre, akárha rám szabták volna, a fekete, magas szárú, fűzős bakancs pedig mindig is előkelő helyen szerepelt a kívánságlistámon. Vajon mennyi ideje tervezgethette mindezt, ha még megfelelő öltözéket is szerzett?
Túl sok lehetőségem nincsen ezen töprengeni, ebben a pillanatban ugyanis Zoisite kilép a fürdőből, és… szavakkal leírhatatlanul gyönyörű. A látványtól egészen hosszú ideig még levegőt venni is elfelejtek, miközben szívverésem a másodperc törtrésze alatt gyorsul száz fölé. Öltözete kiemeli kecses, karcsú alakját, melyet eddig kénytelen volt az ehhez képest mindenképpen ormótlan egyenruha mögé rejteni.
Kheki színű háromnegyedes csípőnadrágot visel, hozzá illő méregzöld, alig köldök alá érő, ujjatlan, testhez tapadó fölsővel, melyen a hajához hasonlatos árnyalatú minták olyan hatást keltenek, akárha vörösesszőke tincsei az egész felsőtestét körülfonnák. Egy szemvillanás alatt önt el a vágy, hogy addig kényeztessem, míg öntudatlanul a nevemet nem sikoltozza.
- Szívdöglesztően nézel ki – állapítja meg elpirulva, miután tüzetesen végigpásztázta merőben újszerű megjelenésemet.
- Te pedig lélegzetelállítóan – viszonzom a bókot. – Egyszerűen… tökéletes vagy – lépek hozzá közelebb, majd finoman végigsimítok a karján, mire jólesően megborzong. Már pusztán az, hogy érinthetem mezítlen bőrét, tovább fokozza izgalmamat. Sohasem kívántam még ennyire megsemmisítően…
- Nem vagyok tökéletes – komorodik el. – Többé már nem – húzódik távolabb. – Ez a heg – kap ösztönösen oldalához – mindörökre megmarad.
- A legkevésbé sem zavar – jelentem ki őszintén.
- Mert még nem láttad, milyen undorító – fintorodik el, majd egy picit feljebb húzza pólóját, láthatóvá téve az alig észrevehető forradás egy részét.
- Egyáltalán nem az – csóválom meg a fejem, miközben még mindig keresem a választ arra, vajon kinek köszönheti a sebhelyet.
- Csak azért mondod ezt, mert nem akarsz megbántani – sóhajt fel elkeseredetten.
- Ha visszataszítónak találnám, akkor nem finomkodnék, nagyon jól tudod. Zoisite, no baka, csak nem emiatt hitted azt, hogy meggyűlöllek?
- Nem. Nem elsősorban…
- Akkor jó – ölelem magamhoz nem túl szorosan, nehogy véletlenül ismét fájdalmat okozzak, de ahhoz éppen eléggé, hogy testközelből is érezhesse, mennyire vágyom rá. – Szeretkezni akarok veled… – búgom a fülébe rekedtes hangon, azonban nem várt reakciót kapok válaszul. Olyan erővel taszít el magától, hogy az ágyra huppanok.
- Nem most, és legfőképpen nem itt – közli megdöbbentően távolságtartó ridegséggel. – Ez a hely… a múlt egy része… és én ezt valahogyan le akarom zárni, ha már akkor, amikor lett volna rá lehetőségem, nem volt hozzá elég… bátorságom – csuklik el a hangja. – Gomen nasai, Kunzite-sama – mosolyodik el lágyan felém nyújtva kezét –, de muszáj tudnom, mi lett a világgal.
Megsemmisülten meredek magam elé, és hagyom, hogy felsegítsen. Mégis miért érdekli jobban az a világ, amely soha egy fikarcnyit sem törődött vele, mint én, aki mindig is óvtam és védelmeztem? És hogy le akarja zárni a múltat… Ha valami miatt már nem szeret, ha nem kíván és ellök magától… Jobb lett volna, ha a Ginzuishou a birodalommal együtt engem is elpusztít…
Engedelmes bábként, meghasadt szívvel követem a recepcióig, ahol ő minden tétovázás nélkül kijelentkezik, és csak akkor térek valamelyest magamhoz, mikor egy, a parkolóban álló, tűzvörös Ferrari felé vesszük az irányt.
- Ez Nephrite-é volt – jelentem ki inkább kérdő hangsúllyal.
- Még mindig az övé, én csak kölcsönkaptam tőle.
- De… Nephrite meghalt. Te öletted meg – rázom meg a fejem. Amennyiben eddig még értettem is volna ezt az egész helyzetet, abban az esetben is kénytelen lennék keserűen megállapítani magamban, hogy konkrétan halványlila fingom sincs arról, mi a kibaszott fene folyik itt. Csakhogy eddig sem értettem, és ez kurvára zavar, ami abból is kitűnik számomra, hogy legtöbbször még a gondolataim terén is igyekszem elkerülni a méltóságomon alulinak tartott káromkodások használatát.
- Valóban én ölettem meg – vonja meg a vállát Zoisite, majd kecsesen átlendül az ajtó fölött, elegánsan érkezve a vezetőülésbe. – Jössz, vagy maradsz? – kérdezi lazán, mintha nem is igazán érdekelné, és beindítja a motort.
- Jövök – mormogom nem létező bajszom alatt, aztán én is beszállok az autóba. Finoman gördülünk ki a parkolóból, és a belváros felé kanyarodunk a legkevésbé sem száguldozva. Kedvesem olyan magabiztosan uralja a közel ötszáz tagot számláló ménest, akárha világéletében ezt csinálta volna.
Az nyilvánvaló, hogy miért nem teleportálunk – a birodalom összeomlásával ugyanis elvesztettük minden képességünket, és majdhogynem hétköznapi földi halandókká váltunk –, az viszont egyáltalán nem, hogy kitől tanult meg Zoisite vezetni. Meg is kérdezem tőle, és bízom benne, hogy válaszul nem fog egyszerűen kihajítani a kocsiból.
- Természetesen Nephrite-tól – feleli továbbra is az utat figyelve. – Mielőtt még összevesztünk volna.
- Az sem egészen világos számomra, hogy tulajdonképpen mi miatt vesztetek össze. Emlékszem rá, hogy szinte elválaszthatatlan barátok voltatok. Esetleg… többek? – csúszik ki a számon, és sajnos már nem tudom visszaszívni. Gombostűfejnyire húzódik össze a gyomrom már pusztán a feltételezéstől is.
- Csak barátok. És majd ő elmondja, már amennyiben tudja – szorítja meg olyan erőteljesen a kormányt, hogy ujjai elfehérednek.
- Már hogy a picsába mondaná el, mikor meghalt?! – csattanok fel. – Az őrületbe kergetsz ezzel a lehetetlen viselkedéseddel!
- Gomen nasai, Kunzite-sama – simít végig nyugtató szándékkal a combomon. – Hamarosan minden kiderül, és aztán…
A mondat befejezetlenül lebeg a levegőben, akár valami kicseszett Damoklész kardja, én pedig néhány mély lélegzetvételt követően úgy döntök, a továbbiakban inkább nem szólalok meg. A végén még ismét felidegesítene, és a legkevésbé sem szeretném, ha idő előtt kihullana a hajam – az őszülés veszélye szerencsére nem fenyeget –, esetleg én magam tépkedném ki tövestől. Ahogyan arra sincsen semmi szükség, hogy véletlenül valami durva sértést vágjak a fejéhez, amivel csak még jobban eltaszítanám magamtól.
Körülbelül negyed órás autókázás után Zoisite leparkol, majd mindketten kiszállunk.
- Gyere, együnk egy fagyit! – indul el az úttest túloldalán lévő cukrászda felé.
Hát hogyne! Jelen pillanatban valahogy leküzdhetetlen vágyat érzek az iránt, hogy holmi hideg édességet nyalogassak! Egy laza vállvonással érzékeny búcsút veszek józan eszemtől, és követem szerelmemet, bármi is legyen ennek a tébolynak a vége.
Helyet foglalok a teraszon – attól ugyanis még mindig meglehetősen viszolygok, hogy zárt légtérben tartózkodjak együtt az emberekkel –, és miközben arra várok, hogy Zoisite megszerezze a fagylaltokat, az épület előtt elhaladók arcát figyelem. Szerencsére a környék csendes, így nincs belőlük túl sok, azonban egyikőjükön sem látszik, hogy különösebben megrendítette volna őket Metallia királynő pusztulása. Feltehetően még csak nem is sejtik, milyen közel voltak ahhoz, hogy szolgasorba kerüljenek. Ennyit a világról, ami kedvesemet olyannyira érdekli…
- Egy csupa csoki csak neked – csicsergi vidáman, miközben leteszi elém a kelyhet. Látszik rajta, hogy valami kifejezetten jókedvre derítette… talán találkozott bent valakivel. Abban tudniillik szinte biztos vagyok, hogy nem az én társaságom teszi ennyire boldoggá, hiszen egészen eddig olyan komoly, sőt mondhatni komor volt, akár az őszi égbolt sötétszürke esőfellegei.
Próbálom tovaűzni nem éppen lélekemelő gondolataimat, így minden figyelmemmel az édességre fókuszálok. Néha azért lopva Zoisite-ra pillantok, aki kíváncsian kóstolgatja a minimum öt különböző, feltehetően vadabbnál vadabb fantázianevekkel ellátott fagylaltokból összeállított gombócot. Mindig is szerette a változatosságot, felfedezni az ismeretlen ízeket… és könnyen elképzelhető, hogy más téren is újdonságra vágyik…
Az épület felé tekintek, hátha sikerül felfedeznem a hatalmas üvegablakokon keresztül, hogy vajon ki kelthette fel kedvesem érdeklődését… és még tiszta szerencse, hogy előtte lenyelem a falatot. Különben a döbbenettől most minden bizonnyal megfulladnék. Ebben a pillanatban ugyanis egy szőke férfi lép ki az ajtón, udvariasan előre engedve a vele lévő lányt, aki megmagyarázhatatlan módon Sailor Jupiterre emlékeztet.
- Ja… Jadeite… – suttogom elhűlve, és ezen elhűlést a legkevésbé sem a hideg csokifagyi miatt szenvedem el.
- Igen, valóban ő az – közli kedvesem feléjük sem nézve. – És Kino Makoto, akit mi a villámok harcosaként ismertünk meg.
A Shitennou szőkesége, miközben elhaladnak az asztalunk mellett, néhány másodpercig közvetlenül a szemeimbe néz – feltehetően azért, mert én leplezetlenül bámulom –, azonban nagyon úgy tűnik, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok.
- Egyikük sem emlékszik ránk – rázza meg a fejét Zoisite némileg szomorúan. – Ők ezt választották… és egymást.
- Azt még el is hinném, hogy a Ginzuishou képes kiragadni valakit az Örök Álomból – rázom le magamról valamelyest döbbenetemet –, de hogy ezt a hímsoviniszta alakot pont ezzel a karakán lánnyal látom együtt egyszerűen… felfoghatatlan. Ráadásul nem is találkoztak, hiszen Jadeite még Sailor Jupiter felbukkanása előtt álomba merült.
- Réges-régen, mielőtt még Metallia megfertőzött volna minket a gonoszságával, és megtámadtuk volna a Holdbéli Királyságot, ők ketten szerették egymást, a Ginzuishou pedig megtisztította őket, adva számukra egy újabb esélyt.
- Nekem ez egyáltalán nem rémlik – húzom össze a szemöldökömet. – Halovány emlékeim sincsenek arról az életről.
- Nekem viszont vannak – sóhajt fel keserűen. – Ha megettük a fagyit, továbbléphetünk a következő szintre…
- Rendben – bólintok, és bár ezernyi kérdés kavarog bennem, egyiket sem teszem fel. Úgy érzem, valami olyan titok lappang a háttérben, amit nem is biztos, hogy tudni szeretnék.
Utunk egy pár saroknyira lévő játékterembe vezet, amely meglehetősen kihalt, mindössze egy hosszú hajú, szőke lány gyilkolja vadul az egyik gépet, és rajta kívül csak néhány srác tartózkodik a helyiségben, tőle tisztes távolságra húzódva.
- Minako-chan, lassan elijeszted az összes kuncsaftomat! – jegyzi meg fejcsóválva az a szőke férfi, aki a megérkezésünkkel szinte egy időben lép ki irodája ajtaján.
Az illető valahonnan nagyon ismerős, és én hirtelen rájövök, hogy az ő barátnőjéből szedtük ki néhány hete az egyik Nijizuishout.
- Jaj, Motoki, ne legyél már ilyen ünneprontó! – dohogja a Minakonak szólított lány. – Még pár perc, és eltűnök innen, amint Mamo-chan megérkezik… Ez az! – kiált fel diadalmasan a levegőbe boxolva. – Megdöglötök, rohadékok!
- Mamo-chan? Mármint Chiba Mamoru? – teszem fel a kérdést magamban, és csak akkor ébredek rá, hogy hangosan is kimondtam, mikor a leányzó csípőre tett kézzel felénk fordul.
- Pontosan. Miért, van valami problémátok ezzel? – villannak meg ingerülten mélykék szemei.
- Egyáltalán nem – feleli helyettem Zoisite, majd szinte kivonszol az utcára.
- Ne haragudj, Zoi-chan – szabadkozom –, de ez annyira…
- Meglepett? – fejezi be a mondatomat. – Az a lány ott bent Aino Minako, más néven Sailor Venus.
- Tuxedo Kamen nem Sailor Moont választotta – jegyzem meg rezignáltan. – Holott az ő szerelmük…
- Az ő szerelmük eleve elrendelt volt, két hatalmas birodalom egyesítésének jelképe, miközben voltaképpen mindketten mást szerettek… Amikor a Ginzuishouval a kezemben visszateleportáltam a Senshihez, Venus azonnal megtámadott a félhold-sugarával, és elég súlyosan megsebesített. Hiszen magad is láthattad…
- Most azonnal kitekerem a nyakát, amiért bántani merészelt! – önti el mérhetetlen indulat a lelkemet, és már-már valóban visszamegyek a játékterembe, hogy tettekre váltsam szavaimat.
- Kérlek, Kunzite-sama… erre semmi szükség – könyörög kedvesem könnybe lábadt szemekkel, és ez kijózanítóan hat. – Le kell zárnunk a múltat, hogy mindketten továbbléphessünk a számunkra megfelelő jövőbe…
- Számomra te vagy a legmegfelelőbb – ölelem magamhoz gyengéden. – Ha velem vagy, a jövő kizárólag jó lehet.
- Ebben nem lehetsz biztos… – suttogja, miközben megrázkódik a karjaimban a visszafojtott zokogástól, engem pedig iszonyatosan bánt, hogy nem tudom, mi miatt ég ilyen mértékű fájdalom a lelkében. Miért mondja azt, hogy nem lehetek ebben biztos, mikor ennél biztosabb már nem is lehetnék? Vagy talán ő nem biztos magában?
- Gyere! – bontakozik ki az ölelésből. – Ígérem, nem tart már sokáig…
Igen. Én is pontosan ettől rettegek, hogy nem tart már sokáig. Hogy ez a kezdetben őrültségnek tűnő barangolás sajnos nem fog boldog véget érni… Lehet, hogy abban a Holdbéli Királyságban Zoisite is mást szeretett, és szíve szerint inkább őt választaná, emiatt vezet végig ezen az úton, hogy megindokolja végső döntését…
Feltételezéseimet alátámasztja, hogy következő állomásunk egy közeli virágüzlet, ahová betérve életem szerelme ügyet sem vetve semmi másra egy barna, hosszú hajú férfihoz siet, aki elegáns öltönyében szemmel láthatóan gondterhelten válogat a szebbnél szebb rózsák között.
- Szerintem ezt válaszd, Nephrite – emel ki kedvesem a sok közül egy fehér virágot, melynek szirmait halványrózsaszín cirmok tarkítják. – Ez sokkal jobban illik hozzá, mint a vörös.
- A nevem Sanjouin Masato – fordul az illető kimérten Zoisite felé, én pedig igazából már meg sem lepődök azon, hogy tényleg a birodalom egykori tábornoka áll előttem, és a legkevésbé sem látszik halottnak. – Nem értem, miért szólított az előbb ilyen furcsán… Nephrite… Ismerjük egymást? – húzza fel kíváncsian a szemöldökét.
- Nem hiszem el, hogy te se emlékszel… rám… – sóhajt fel Zoisite hangjában tömény, szívfájdító szomorúsággal.
- Ó, drága Zoi-chan – vigyorodik el szélesen –, már hogy a fenébe ne emlékeznék! – öleli szorosan magához szerelmemet, aki csöppet sem tiltakozik.
Esküszöm, kikaparom Nephrite szemeit, amiért egyáltalán rá mer nézni, eltöröm a kezeit, amelyekkel meg meri érinteni, aztán puszta kedvtelésből megfojtom a saját beleivel, hogy még véletlenül se érezhesse magát sokáig élőnek!
- Hát, Kunzite, most kifejezetten örülök annak, hogy nem tudsz a tekinteteddel ölni – kacsint rám, miközben egy kicsit eltolja magától Zoisite-ot, majd nem titkoltan provokatív szándékkal végigsimít kedvesem karján.
- Öngyilkos hangulatban ébredtünk ma, nemde bár, Nephrite? – Olyan metsző a hangom, akár egy méreggel bevont katana pengéje.
- Elég legyen ebből a kakaskodásból! – förmed mindkettőnkre Zoisite. Kezei ökölbe szorulnak, arca kipirul a haragtól, miközben idegesen pillant hol rám, hol a vetélytársamra. – Te – mutat Nephrite-ra –, most rögtön abbafejezed Kunzite-sama idegesítését! Te meg – néz rám megrovóan –, nem hagyod magad idegesíteni egy ostoba feltételezés miatt, amiről ráadásul már megmondtam, hogy nem igaz! Még egy rossz szó, vagy akár egy csúnya pillantás, és itt hagylak benneteket!
- Eszméletlenül édes, amikor ilyen mérges – csillannak meg vidáman a mélykék szemek, majd tulajdonosuk három lépéssel áthidalja a köztünk lévő távolságot. – Zoisite kedvéért fájdalommal a szívemben ugyan, de lemondok a bosszantásod okozta szórakozásról – nyújtja felém jobbját. – Mert bármire képes lennék érte… a boldogságáért…
- Még meghalni is… – suttogom hitetlenkedve, miközben megragadom a kezét.
- Valahogy úgy – vonja meg a vállát. – Nem olyan vészes – mosolyodik el, ám tekintete ennek ellenkezőjét sugallja.
Megborzongok. Milyen kínkeserves érzés lehetett kedvesemnek meggyilkoltatnia a barátját… és én ebből az égegyadta világon semmit nem vettem észre…
- Miért csináltátok mindezt, és legfőképpen miért így? Fel nem tudom fogni, mi értelme volt mindennek – csóválom meg a fejemet.
- Ez egy elég bonyolult… – kezdene bele Zoisite a történtek ecsetelésébe.
- Majd én – vág közbe a sötét hajú extábornok. – Majd én elmesélem… csak előbb kifizetem a rózsát…
Így is tesz, aztán azt javasolja, hogy menjünk egy olyan helyre, ahol nyugodtabban tudunk beszélgetni, visszaballagunk tehát a cukrászdába. Kedvesem egy újabb adag fagyival kívánja lecsillapítani zaklatott idegeit, én egy pohár csokoládéturmixot kérek, míg Nephrite semmit, ehelyett előveszi zsebéből a cigarettát, majd rágyújt.
- Gomen – szabadkozik. – Próbálok leszokni, de megnyugtat, ha ideges vagyok.
- Mindenkinek van valami függősége – legyintek, miközben mélyen Zoisite szemeibe nézek, hogy tekintetemmel éreztessem vele, még mindig szeretem, ő azonban elfordítja a fejét. – Egyébként mióta dohányzol? – kérdezem a hamvaiból feltámadt tábornoktól, aki lényegesen nagyobb érdeklődést tanúsít irántam, mint szerelmem, és ez meglehetősen zavaró.
- Mióta téged ismerlek – vonja meg a vállát vigyorogva, és kifújja a füstöt. – Sosem tartottalak megfelelőnek az én Zoisite-omhoz – nyilvánítja ki őszintén a véleményét.
- Mintha megbeszéltük volna, Neph, hogy nem vegzálod Kunzite-samát.
- Talán Nephrite-nak igaza van – közlöm kimérten, nem mutatva ki, mennyire bánt ennek a lehetőségnek a beismerése. – Van egy olyan sejtésem, hogy a mondandótokból ki fog derülni, mi ennek az oka…
- A sejtésed helyes – nyomja el a férfi a félig sem szívott cigarettát. – Akkor vágjunk is bele!
- Rendben – bólintok, és észlelem, hogy Zoisite arca megrándul, mintha egy láthatatlan pofont kapott volna. Igyekszem felkészíteni magam a szörnyűségekre, bár a lelkem mélyén nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez alighanem lehetetlen vállalkozás.
- Amikor ebben az idősíkban felébredtünk – kezd hozzá egy újabb cigarettára gyújtva –, egyikünknek sem voltak emlékei a régebbi életünkről. Egyikünknek sem, Zoisite-ot leszámítva. Úgy vélem, a lelkében égő szerelem olyan intenzív volt, hogy megakadályozta memóriájának törlődését. Nem felejtette el, hogy mi egykoron a Holdbéli Királyságban Endymion herceg testőrei voltunk, és tudta azt is, hogy Beryl mosta át az agyunkat Metallia hatalmának segítségével, ami miatt saját otthonunk ellen fordultunk. Ezt az információt nem oszthatta meg veled, hiszen mindig is te voltál a legelkötelezettebb a birodalom és Beryl iránt, és tartott attól, hogy szavait árulásnak minősítve lelkifurdalás nélkül végzel vele.
- Sosem tettem volna ilyet – rázom meg a fejem határozottan, miközben mélységesen megdöbbent valamint határtalan bűntudattal tölt el, hogy kijelentésemben nem vagyok teljes mértékig biztos. Kezdetben ugyanis valóban úgy tekintettem Zoisite-ra, mint egy mindig kéznél lévő szeretőre, egy szexuális tárgyra, játékszerre, akit akkor és ott használhatok, amikor és ahol csak kedvem tartja. És akit minden további nélkül eldobhatok, ha már nincsen rá szükségem…
- Felesleges hazudnod, Kunzite-sama – gördül végig egy halovány könnycsepp kedvesem arcán –, mindannyian tudjuk, hogy ez az igazság.
- Valóban. Mindannyian tudjuk – biccent ridegen Nephrite, majd egy zsebkendővel gyöngéd óvatossággal felitatja a sós patakot. – Ne sírj, Zoi-chan! – simítja meg a vörösesszőke tincseket.
Nekem kellene vigasztalnom, nem pedig neki… azonban képtelennek érzem magam arra, hogy megmozduljak. Valóban úgy viselkedtem vele néha… legtöbbször, mint egy érzéketlen szörnyeteg, különösen eleinte.
- Folytatnám a történetet – mondja Nephrite, miután úgy-ahogy sikerült megnyugtatnia Zoisite-ot. – Szóval Zoisite legjobb meggyőződése ellenére kénytelen volt hozzám fordulni reménykedve abban, hogy még mindig a barátjának tudhat… és bennem nem kellett csalatkoznia. Elsősorban nem az motivált minket, hogy megdöntsük a birodalmat, ám a végső cél eléréséhez ezen keresztül vezetett az út. El kellett játszanunk Beryl előtt, hogy mennyire gyűlöljük egymást. Tudtuk, hogy ha elárulom a királynőinket, bár akkor még nem sejtettem, hogy ezt konkrétan Osaka Naru miatt fogom megtenni, és Zoisite öl meg, akkor se te, sem pedig Beryl nem fogtok összeesküvést gyanítani, sőt még inkább megbíztok majd benne. Mindössze találnunk kellett valamit, ami megőrizheti a lelkemet, hogy később a Ginzuishou segítségével visszatérhessek az életbe, így hosszas kutatómunkát követően megalkottam a Fekete Kristályt. Ez a lélektároló funkciója mellett arra is tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy Zoisite megkereshesse vele a Nijizuishoukat. A terv további kivitelezésében sajnos nem vehettem részt, és bár el tudom mesélni, de…
- Innentől átveszem én – jelenti ki kedvesem egy hatalmas sóhajt követően. – Bár téged nem vontunk bele, mégis mindent rád alapoztunk. Egészen pontosan arra, hogy talán mégis érzel irántam valamit… és nem pusztán egy használati tárgynak tekintesz – nyel egy nagyot. – Az első Nijizuishout könnyedén megszereztem, aztán kénytelen voltam elkövetni néhány hibát, hogy kiderítsem, megvédesz-e a királynő haragjától… te pedig megtetted. Ez reménykedéssel töltötte el a szívemet, bár az a tény, hogy Beryl kedvéért kívántad megkaparintani a Ginzuishout, némileg bizonytalanná tett. Az, hogy három kristály az ellenség kezébe került, nem bőszítette fel kellőképpen uralkodónkat, így tovább kellett provokálnom azzal, hogy megtámadom Tuxedo Kament, azaz Endymion herceget, aki réges-rég Metallia és Beryl szerelme volt, és többek között miatta vezették a youmák seregét a Holdbéli Királyság ellen. Tudtam, ha megsebesítem az álarcost, majd egy kicsit felemelem a hangomat a királynővel szemben, akkor kicsikarhatok tőle a füled hallatára egy halálos fenyegetést, ami talán elegendő meggyőzőerővel fog bírni ahhoz, hogy átértékeld magadban a helyzetet…
- Ti nem egészen vagytok normálisak, azt ugye tudjátok – jegyzem meg rezignáltan, és képtelen vagyok eldönteni, melyikőjük is a nagyobb idióta. – Ha én nem az elvárt módon reagálok, akkor a te lelked örökre egy kristály foglya marad – nézek Nephrite-ra összehúzott szemöldökkel –, veled meg… végzett volna Beryl – borzongok meg Zoisite-ra pillantva, és nem igazán akarok belegondolni, mi lett volna, ha…
- Ebben az esetben… amennyiben kiderült volna… hogy nem jelentek számodra semmit… – csuklik el a hangja – minden bizonnyal megváltás lett volna a halál…
- Nem gondolod úgy, hogy nem szép dolog idiótának tartani azokat, akik mindent megtettek a boldogságodért… a boldogságotokért? – kérdezi Nephrite fejcsóválva, mélykék szemeiben vidám csillogással. – A lényeg az, hogy helyes döntéseket hoztál… és a legvégén is Zoisite-ot választottad.
- Választottam? – kérdezek vissza értetlenül. – Mégis ki mást választhattam volna, és hogyan?
- Hát úgy, ahogy én Sailor Mercury helyett végül Naru-chan szerelme mellett döntöttem. A Ginzuishou segítségével természetesen – magyarázza, akárha ez lenne a legnyilvánvalóbb dolog a világon.
Én viszont nem érzem úgy, hogy lett volna lehetőségem Zoisite-on kívül bárki mást választani, és a legkevésbé sem kerültem döntéshelyzetbe. Nem mintha szerettem volna… Különösebben nem is érdekelt, ki az, akire Nephrite céloz. Bőven elegendő volt számomra az a tudat, hogy az én drága szerelmem ennyi áldozatot hozott értünk, hogy kitervelte, majd precízen végrehajtotta ezt az egészet ahhoz, hogy ne kívánjak magam mellé mást a hátralévő – remélhetőleg hosszú – életemre.
- Kunzite-sama nem választott, mert én önző módon megfosztottam az esélytől – suttogja bűnbánóan Zoisite.
- Értem… Ezek szerint akkor fogalma sincs arról, hogy egykoron a Holdhercegnő iránt táplált gyengéd érzelmeket? – Nephrite nyers és őszinte, mint mindig.
- A Holdhercegnő iránt? – pislogok rájuk döbbenten. – Ti most csak szórakoztok velem, igaz?
- Egyáltalán nem, Kunzite-sama – süti le szemeit szerelmem, és a fagylaltos kelyhet kezdi fixírozni, akárha valami iszonyatosan érdekeset fedezett volna fel rajta. – Őt szeretted, és mivel nem kaphattad meg teljesen, bizonyos téren… beérted velem is… – mondja alig hallhatóan, és igencsak hegyeznem kell a füleimet, hogy megértsem a mondat végét.
- Na jó! – pattan fel Nephrite érezvén, hogy kezd kínossá válni ez az egész szituáció. – Mivel már nem tudok teleportálni, muszáj elindulnom, különben elkések a randevúmról Naru-channal.
- Visszaadom a Ferrarid kulcsát, így hamarabb odaérsz – nyújtja át az említett tárgyat. – Ott parkoltam le – mutat az utca túloldala felé.
- Köszönöm, Zoi-chan. Mindent köszönök… – mosolyodik el a sötét hajú extábornok. – Kunzite – biccent felém, és bár továbbra is ellenségesnek tűnik, már közel sem annyira, mint eddig. Aztán megsimítja Zoisite fejét, végül elindul a kocsija irányába.
- Nephrite! – kiált utána szerelmem.
- Igen? – fordul vissza kíváncsian.
- Ha valami… Szóval aludhatok nálad csak ma este? – kérdezi könyörgő hangon, nekem pedig a legkevésbé sem világos, miért akarná kedvesem ennél az alaknál tölteni az éjszakát.
- Minden további nélkül – kacsint. – De szerintem ne aggódj… nem lesz itt semmi gond – mosolyodik el biztatóan, majd sarkon fordul, és elhagyja a terasz területét.
- Miért is szeretnél te Nephrite-nál aludni? – nézek rá kérdőn, miközben megfogom jéghideg kezeit. Törekszem arra, hogy ne látszódjak se féltékenynek, se mérgesnek, mivel nem kívánom ilyesmivel tovább zaklatni.
- Mert te úgysem leszel mellettem… – közli mélységesen szomorú fájdalommal hangjában.
- Zoisite, no baka! – csípem meg az arcát gyengéden. – Soha nem hagynálak el. Nincsen olyan szerencséd, hogy megszabadulj tőlem – mosolygok rá lágyan. – Tudnod kell, hogy egyáltalán nem haragszok rád, gyűlölni meg végképp nem gyűlöllek, mi több csodállak, amiért ennyire elszántan küzdöttél… értem. A szerelmed tisztaságával megszabadítottál a sötétségből, ráadásul a Ginzuishou hatalmát használva mindenki életét rendbe hoztad…
- Az nem én voltam… – rázza meg a fejét. – Bármit is érzek irántad… az nem lett volna elég ahhoz, hogy legyőzhessem Metalliát a kristállyal.
- Akkor? – húzom fel a szemöldököm. – Mégis ki volt, ha nem te?
- Hamarosan… Van még valaki, akivel találkoznod kell – áll fel az asztaltól, majd maga után húzva a kerthelyiség kijárata felé indul.
Igazság szerint nem nagyon van kedvem a mai nap folyamán már több emberrel összefutni, mégsem tiltakozom. Ha neki ez ennyire fontos, ha ez nyugtatja meg a lelkét, akkor hajlandó vagyok vállalni ezt a kellemetlenséget, különösen azt figyelembe véve, hogy ő mennyi mindent tett értem… értünk. Amikor belegondolok, hogy végig emlékezett mindenre a régi életünkből… hogy mindvégig csak engem szeretett… hogy meggyilkoltatta miattam Nephrite-ot… nem érzek csalódottságot, hogy mindezt a hátam mögött tette, hogy kijátszott Beryl és Metallia ellen… Csak azt érzem, hogy még az eddigieknél is jobban, szavakkal leírhatatlanul szeretem… Hogyan fordulhatott meg a fejében, hogy meg fogom gyűlölni ezért…?
Zoisite egy párszáz méterre lévő park fái közé vezet, egészen pontosan egy keskeny ösvény felé irányít, mely egy szikrázó tükrű tavacskához visz. Végigsétálunk a part mentén, és ahogy haladunk előre, kedvesem egyre feszültebbé válik, és alighanem észre sem véve szorítja mindinkább erősebben a kezemet. Szorongásának oka azonnal nyilvánvaló lesz számomra, amint körülbelül félútra érünk.
A tó partján egy lány áll talpig fehér ruhában, mereven bámulva a vízfelszínt, hosszú, szőke, gombócokból kiinduló copfjait meg-meglibbenti a lágyan fújdogáló szellő.
- Kunzite-sama… Zoisite – fordul felénk lépteink hallatán. – A lelkem legmélyén sejtettem, hogy végül őt választod – mosolyodik el alig észrevehető szomorúsággal.
- Sailor Moon… Selene hercegnő… – rebegem döbbenten.
- Egyik sem – rázza meg a fejét, majd közelebb lép előre nyújtva jobbját. – Szimplán csak Tsukino Usagi – mutatkozik be.
Elfogadom az üdvözlését, és amint megérintem, miközben mélyen a kék szemeibe nézek, melyek olyan intenzitással ragyognak fel, akárha egy mini Ginzuishou égne a lelkében… hirtelen ezernyi emlék rohan meg elfeledett múltamból. Nephrite-nak és szerelmemnek igaza volt mindenben… azaz majdnem mindenben.
- Kifejezetten érdekelne, Usagi-chan – húzódok el, majd átkarolom kedvesem vállát –, hogy hogyan sikerült olyan tökéletesen felvenned Zoisite alakját. Még engem is megtévesztettél vele.
- A Ginzuishou segítségével bármire képes voltam… majdhogynem bármire. Mindössze egy dolgot nem tudtam megváltoztatni, de nem is bánom, hogy ahhoz nem volt elég hatalmam. A kristály erejét szerencsére nem lehet ártó szándékkal használni…
- Szerencsére – bólintok elhallgatva előle azt a tényt, hogy Zoisite még azelőtt elteleportált velem a trónteremből, mielőtt a Ginzuishou fénye elérhetett volna. – Köszönöm, hogy megmentettél bennünket… hogy hallgattál a sötét oldal egyik képviselőjére, holott nem volt rá semmi okod…
- Amikor a Ginzuishou összeállt, az összes senshi emlékezete visszatért a Holdbéli Királyságban történtekkel kapcsolatban. Ezért támadta meg Sailor Venus azonnal Zoisite-ot, és voltaképpen ezek az emlékek indokolták azt, hogy ne kételkedjek kedvesed szavaiban… őszinte szándékaiban…
- Értem… És mihez kezdesz most, Usagi-chan?
- Nem tudom – vonja meg a vállát. – Mondjuk, bevágok néhány tányér süteményt – nevet fel.
- Nem konkrétan erre gondoltam…
- Ne aggódj miattam, Kunzite-sama! Beletörődtem a helyzetbe, és nem fogom könnyesre sírni a párnámat. Igazából sohasem szerettelek annyira, mint Zoisite… inkább lenyűgözött, hogy egy ilyen vonzó férfi érdeklődést tanúsított irántam – pirul el. – Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb, de én is megtalálom az igaz szerelmet…
- Legyen így – mosolygok rá. – Gomen nasai, Usagi-chan… mennünk kell. Van még néhány dolog, amit meg kell beszélnünk…
- Rendben – ölel meg finoman. – Sok boldogságot kívánok nektek… a szívem legmélyéről…
A búcsúzkodást követően keresek a közelben egy padot. Leülök, majd magam mellé húzom Zoisite-ot, aki nem néz rám, ehelyett meredten bámulja ölébe ejtett kezeit.
- Kíváncsi lennék arra, miért fosztottál meg a választás lehetőségétől – töröm meg pár perc elteltével a zavaróan feszült csendet.
- Mert önző vagyok… – sóhajt fel. – Mindig is az voltam… Mindig csak magamnak akartalak, és bár elhatároztam, hogy rád hagyom a döntést… az utolsó pillanatban megfutamodtam. Nem bírtam elviselni azt a gondolatot, hogy elfelejtesz… Meg tudsz nekem valaha bocsátani, amiért ennyire… szeretlek? – csuklik el a hangja, és teste megrázkódik a visszafojtott zokogástól.
- Nézz rám, drága Zoi-chan! – kérlelem, majd mivel nem hajlandó engedelmeskedni, gyengéden az álla alá nyúlok, és felém fordítom a fejét. – Képtelen vagyok megbocsátani valamit – nézek mélyen a könnytől csillogó zöld szemekbe –, ami miatt nem haragszom.
- Nem haragszol? De… elvettem tőled az esélyt, hogy boldog lehess Selene hercegnővel… Kérlek, Kunzite-sama, legalább egyszer mondd ki, hogy szeretsz… még akkor is, ha nem így érzed… akkor is, ha hazudnod kell, aztán… visszamehetsz hozzá…
- Ezzel a dologgal kapcsolatban nem hazudhatok – jelentem ki őszintén, mire lehunyja szemhéjait.
- Értem – vesz egy mély levegőt. – Akkor…
- Nem, nem érted. Nem hazudhatok olyasmiről, ami igaz – itatom fel ajkaimmal arcáról a könnyeket.
- Hogyan? – pislog rám meglepetten.
- Sosem döntöttem volna a hercegnő mellett… Mindenre emlékszem a régi életünkből, így arra is, hogy én már akkor Metallia szolgálatában álltam, amikor elkezdtem neki udvarolni. Nem tápláltam iránta gyengéd érzelmeket… csak irántad.
- Va… valóban? – kérdezi tétovázva, lélekemelően örömteli hangon.
- Valóban – bólintok, miközben a tenyerembe fogom gyönyörű arcát. – Tudom, hogy Nephrite szerint nem én vagyok számodra a legmegfelelőbb, és talán igaza is van. Jobbat érdemelnél nálam, aki annyi fájdalmat és szenvedést okoztam neked… azonban… Gomen nasai Zoi-chan, nem tehetek róla, hogy így érzek… Nem tudok, és még ha tudnék se akarnék rajta változtatni… Szeretlek – mondom ki végre, és ez olyan felszabadító boldogsággal tölt el, mint még soha semmi.
- Én is szeretlek, Kunzite-sama – suttogja szorosan hozzám simulva.
Felemelem karcsú, könnyű testét, az ölembe ültetem szembe velem, majd néhányszor gyengéden végigsimítok a gerince mentén. Szemei úgy tündökölnek, akár két szikrázó smaragdkristály… az én Ginzuishoum, a vezérlő csillagom, mely ragyogó fénnyé változtatta a bennem rejlő sötétséget. Lassan a tarkójára csúsztatom kezemet, közelebb húzom magamhoz lágyan összeérintve ajkainkat… ezzel a csókkal pecsételve meg azon ígéretemet, hogy többé már valóban semmi el nem választhat minket egyik világon sem…
VÉGE
|
