|
III. fejezet
Lehetetlen! Lehetetlen. Lehetetlen… Ez a szó visszhangzott bennem lelkem legmélyéről egyre halkulva, ahogyan a tóba hajított kő által keltett hullámok is fokozatosan csillapodnak, míg végül teljesen el nem halnak. Mindez ugyanis a legkevésbé sem volt lehetetlen, hiszen a saját szememmel láttam szerelmem tetteit, a saját füleimmel hallottam kíméletlen szavait… akárha egy valóra vált rémálomba csöppentem volna bele hirtelen, igaz, nem feltételeztem volna róla, hogy engem is képes lenne elárulni. Holott számíthattam volna rá, ha nem szeretem ennyire elvakultan, ilyen naiv odaadással. Csakhogy szeretem… és ezen senki és semmi nem változtathat.
Fájdalmasan gyötrő kérdésekkel kínoztam tovább megsebzett lelkemet. Vajon… vajon mindössze akkor döntött úgy, hogy inkább nekem fordít hátat, és nem a királyságnak, mikor önkéntelenül is rádöbbentettem arra, hogy valószínűleg nem fogom tudni teljes mértékben kihasználni a Ginzuishou minden hatalmát? Hiszen már megérinteni sem volt éppen kellemes… Ez késztethette arra, hogy inkább a biztos életben maradást válassza a bizonytalan jövő helyett? Vagy talán már kezdettől fogva így tervezte, és Beryl állandó provokálása is voltaképpen azt a célt szolgálta, hogy kicsikarjon a királynőtől egy halálos fenyegetést, arra ösztönözve engem ezzel, hogy mindenképpen megszerezzem a Ginzuishout…
Bármi is az igazság, gyűlölnöm kellene pusztán azért, mert ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében, az pedig, hogy még végre is hajtotta… Azonban képtelen voltam arra, hogy gyűlöljem. Berylt igen. Metalliát még jobban. És velük együtt az egész kárhozott, dögletes gonoszságtól bűzlő birodalmat, mely elpusztítja a reményt, és magához hasonlatossá tesz mindenkit maga körül.
Még magamra is jobban haragudhattam volna, mint rá, amiért hagytam, hogy az orromnál fogva vezessen, aztán legnagyobb megdöbbenésemre rá kellett ébrednem arra, hogy minden bizonnyal akkor se tettem volna semmit sem másként, amennyiben előre látom, hogy ennek az egésznek ez lesz a vége.
Sohasem forgattam világmegváltó gondolatokat a fejemben, csupán az ő boldogságának biztosítása lebegett szemeim előtt, és egészen eddig a pillanatig abba a hitbe ringattam magam, hogy az csak velem együtt lehetséges. Én voltam az önző, és nem ő, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonítottam saját személyemnek az életében.
Ha végig úgy tekintett rám, mint egy eszközre, egy olyan valakire, akit kihasználhat, majd eldobhat, azt kizárólag magamnak köszönhetem. Én láttam többet bele a kapcsolatunkba, mert bele akartam látni, mert őszintén bízni akartam abban, hogy igazán fontos lehetek valaki számára. Az ő számára… Holott én voltam a leginkább tisztában azzal, hogy szerelmem bármire képes céljai elérésének érdekében, és mindössze önnön nélkülözhetetlenségemet feltételezve nem soroltam az én elárulásom eshetőségét is ebbe a bizonyos bármi kategóriába.
Sosem mondtam neki, hogy mennyire szeretem, ám alighanem ez sem változtatott volna a dolgokon, hiszen a tetteim mindig bizonyítottak a szavak helyett. Őt sem hagytam, hogy kimondja, ám… most így utólag már látom, hogy nem is állt szándékában sohasem. Mikor úgy éreztem, hogy megtenné, akkor is csak önmagamat vezettem tévútra. A határtalan egoizmusommal. A mindenki felett állásomban való rendíthetetlenül szilárd hitemmel. Azzal a tévképzetemmel, hogy a mi szerelmünk más, a miénk a legkülönlegesebb… és a maga keserédes módján tulajdonképpen az is volt…
Semmiért sem cseréltem volna el azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. Az emlékeimet. Azt, hogy ha nem is ez volt a valódi célja, de reményt adott, kiutat mutatott, felvillantotta egy jobb élet illúzióját örömtelivé varázsolva napjaimat a pokolban.
Fájt, hogy minden lelkifurdalás nélkül, sőt tervszerűen átgázolt rajtam… az érzéseimen. Hogyne fájt volna! A fagyos dermedtség, mely a szívembe költözött jobban égetett a legforróbb lángnál. Csakhogy a legvastagabb jégpáncél is elolvad egyszer, és annak a tudatnak a hatására, hogy ő túl fogja élni, máris felengedett valamelyest. Amennyiben nem mellettem lesz boldog, nem számít. A lényeg az, hogy az legyen…
Csupán egyetlen óhajom maradt, és bíztam benne, a sors lesz olyan kegyes hozzám, hogy nem tagadja meg ezen kérésemet. Nem akartam, hogy Beryl végezzen velem. Szerelmem karjai között szerettem volna meghalni, hogy az utolsó lélegzetvételem is az övé legyen, akárcsak az összes eddigi. Azt kívántam, hogy ő szúrja át a szívemet a jégpengéjével. Zoisite, az én gyönyörű végzetem…
Ennek a gondolatnak a hatására végre ismét képessé válok arra, hogy követhessem az eseményeket. Ha csak a tisztességes elmúlásba vetett bizodalmam maradt is végső mentsvárként, most még ebbe is hajlandó vagyok belekapaszkodni. A kínszenvedés ködös fátyola, mely eddig homályt borított szemeimre, lassan tovaúszik, átadva helyét a reménykedésnek.
A színek és a hangok bántóan élesek, a youmák mormogása disszonáns halálszimfónia, Beryl vörös haja pusztító tűzörvény, és egyedül szerelmem nyugodt, magabiztos testtartása, és önnön lénye az, ami majdhogynem pontosan ugyanolyan, mint máskor. Olyan, mintha ragyogna, egyfajta földöntúli belső izzással, melyet a kezében lévő Ginzuishou táplál.
Akárha lassított felvételt néznék, látom, ahogy a királynő már-már megérinti a Holdsarlót, majd a legutolsó pillanatban hátrahőköl.
- A Ginzuishou Metallia királynőt illeti! – magyarázza cselekedetét, ám én ismerem a valódi indokot. Beryl egyenesen halálra rémül attól, hogy a kristály tiszta energiája egyszerűen hamuvá égeti minden gonoszságával együtt. – Zoisite! A Shitennou leghatalmasabbikaként milyen jutalmat tartasz magadhoz méltónak?
- Szeretném én magam átadni a Ginzuishout mindenek fölött álló Uralkodónknak – közli kedvesem, miközben fölemelkedik térdelő helyzetéből. – Valamint én kívánom megtorolni Kunzite árulását – teszi hozzá kínzó egykedvűséggel.
- Ez a legkevesebb – válaszolja Beryl felém villantva egy diadalmas, kegyetlen vigyort, mellyel azt szándékozik tudatni velem, hogy teljesen idióta az, aki szerelmet, mi több egyáltalán bármi pozitívat is érez a birodalom bármely tagja iránt.
Rezzenéstelenül állom tekintetét, és arra törekszem, hogy semmilyen érzelem ne tükröződjön az arcomon. Ha elmosolyodok, ha kinyilvánítom, hogy igazából ebben a helyzetben ez a leghőbb óhajom, hogy Zoisite, mint ezt megelőzően már annyiszor szavakba öntötte gondolataimat, akkor a királynő biztosan félreérti a reakciómat, és csapdát szimatol, aztán…
Csapdát szimatol… A francba! A nyavalyás, rohadt, kurva életbe is, ez valóban egy csapda!
Szerelmem valóban átvert, azonban nem úgy, ahogyan először gondoltam… Hogyan? Miért?! Hiszen nagyon jól tudja, hogy képtelen lennék nélküle élni… Nem teheti ezt! Nem fogom hagyni, hogy egyedül szálljon szembe Beryllel és Metalliával! Nem veszíthetem el!
Oda akartam rohanni hozzá, csakhogy lábaim nem engedelmeskedtek agyam parancsának, akárha valóban megdermedtem volna, és még a szavak is a torkomra fagytak. Némán tátogtam, hogy nem teheti ezt, nem teheti ezt velem, nem hagyhat így itt, és bár legbelül minden sejtem üvöltött kétségbeesésében, egyetlen hang sem hagyta el ajkaimat.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy életem szerelme a Ginzuishouval a kezében megáll Metallia előtt – aki boldog duruzsolást hallatott –, és szembenéz végzetével, ami valójában a közös végzetünk kellett volna, hogy legyen. Ha ostoba módon nem kételkedem benne, akkor most támogathatnám…
Zoisite egy határozott mozdulattal Beryl kezébe nyomta a Holdsarlót ujjait továbbra is szorosan a markolaton tartva, mire a nő velőtrázóan felsikoltott, és eközben szembántóan fehér bőre szürkülni, majd feketedni kezdett, ahogyan a Ginzuishou tiszta ereje szinte kiégette belőle a legsötétebb gonoszságot. Egy szemvillanás múltán már csak egy hamukupac emlékeztetett néhai királynőnkre, és időközben Metallia elégedett mormogása is mintha félelemtelivé vált volna.
Ekkor szerelmem feje fölé emelte a Ginzuishout, és én ugyan fizikailag nem, lelki szemeimmel viszont láttam, milyen dacos elhatározással néz az örvénylő energiamasszára. Aztán elrugaszkodott a talajtól, és évszázadnyi hosszúságúnak tűnt számomra az a mindössze fél másodperc, míg karcsú teste a levegőben úszott. A tudatom lassítani kívánta az elkerülhetetlen bekövetkezését…
Hátborzongatóan éles csattanás hallatszott, amikor a Holdsarló megrepesztette az áthatolhatatlannak tűnő, masszív burkot, és vakítóan szikrázó, ezüstös fény ölelte körül és szippantotta magába kedvesem alakját, ahogy a Ginzuishou megtisztította Metalliát minden gonoszságától, hogy visszaolvaszthassa abba az egészbe, ahová valójában tartozik.
A fényesség hullámokban áramolva érte el Beryl hamuvá porladt testét, az üres trónszéket, és tudtam, hogy engem is hamarosan elsodor majd, amennyiben nem teleportálok el innen, még mielőtt az egész birodalom atomjaira hullik. Azonban hová is mehettem volna Zoisite nélkül? Mihez kezdenék ott, ahol a szerelmem nem lehet velem?
Behunytam szemeimet, és vártam, mikor ragad ez a határtalan energia engem is magával egy olyan gyönyörű helyre, ahol mindörökké együtt lehetünk. Mellette még a legsötétebb pokol is az lesz, ahogyan eddig is az volt… és voltaképpen… a halál csak az utazás egy formája egy másik dimenzióba.
Hirtelen bódító virágillat kúszott be orromba, és szinte éreztem a szirmok lágy érintését. Rózsa… szerelmem… a kedvenced…
Egy megmagyarázhatatlanul ismerős energia ölelt magához, akárha tényleg csak teleportálnék.
Drága Zoisite-om… odaát… találkozunk.
|
