Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Ragyogó sötétség - I. fejezet (Kunzite&Zoisite)
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Yaoi
Feltöltő: Draconus_Diablo
Feltöltve: 2017. 07. 20. 07:58:29
Módosítva: 2017. 07. 31. 06:57:59
Módosította: Draconus_Diablo
Megtekintve: 838 db
Kritikák: 2 db

Slash. TDK – The Dark Kingdom (Sailor Moon) Kunzite-Zoisite párosítás.

Az egész onnan indul, hogy Beryl királynő visszaparancsolja a két tábornokot Sailor Venus felbukkanását követően. (Az előzményekben Zoisite ál-Sailor Moonként csapdába csalja Tuxedo Kament, és megsebesíti, Kunzite pedig majdnem végez a Senshivel, azonban Venus megakadályozza ezen cselekedetében.) Mi történik, ha az események új, nem várt fordulatot vesznek? Olvassátok el, és megtudjátok. ;)

Szemszög: Kunzite-sama E/1

A slash nem annyira részletes, inkább az érzelmek dominálnak, a korhatárjelzést a durva nyelvezet miatt ilyen magas. Az animében ide vonatkozó részében szereplő párbeszédek nem szó szerint szerepelnek – egyrészt angolról fordítottam, másrészt nem kívánom pusztán csak leírni a sorozatban történteket.

Néhány kifejezés:

- Shitennou: a négy tábornok összefoglaló elnevezése

- Senshi: a Sailor harcosok csoportja

- youma: szörny, démon (amelyeket a tábornokok általában ártatlanokra uszítanak :D)

- baka: idióta, ostoba, hülye, buta (Zoisite no baka=Zoisite, te kis butus – legalábbis abban a szövegkörnyezetben)

- nanii: Mi van?

- Nijizuishou: Szivárványkristály

- Ginzuishou: Ezüstkristály

A jogok teljes mértékben Takeucsi Naoko-t illetik, én csak kölcsönvettem a történetből néhány szereplőt és elemet a saját, de legfőképpen mások szórakoztatására.



Ragyogó sötétség

I. fejezet

 

 

Nem hiszem el, hogy már megint ez történik! Zoisite-tal kitalálunk közösen egy tervet, majdhogynem sikeresen végre is hajtjuk, erre ez az átkozott nőszemély visszarendel bennünket, mintegy semmibe véve minden eddigi munkánkat. Aztán természetesen mi vagyunk a hibásak, amiért a Senshi ismételten kicsúszott a markunkból. Pedig már olyan közel voltunk… olyan közel…

- Mi az oka annak, hogy visszakoznunk kellett, királynőm? – kérdeztem kimérten, kellő alázattal a hangomban, sikeresen palástolva, hogy a felszín alatt fortyogok a méregtől.

Balomon álló szeretőm már nem bizonyult ilyen türelmesnek és megfontoltnak, igaz, ez különösebben nem is volt jellemző rá. Őt alighanem jobban idegesítette a kudarc – mely nem a mi hibánkból következett be –, mint engem, mivel szentül meg volt győződve arról, hogy Beryl a vesztét akarja, és mindössze megfelelő indokot keres az eltávolítására. Erre a gondolatra még ingerültebb lettem. Ha a királynő akár egy ujjal is hozzá mer érni Zoisite-hoz, én esküszöm, puszta kézzel tépem ki a szívét!

- Olyan közel voltunk ahhoz, hogy megszerezzük a Nijizuishoukat, végezzünk a Senshivel és Tuxedo Kamennal! Miért akadályoztál meg minket ebben?! – öntötte szavakba gondolataimat kedvesem, és finom vonású arca eltorzult a haragtól.

Annyiszor mondtam már neki, hogy próbálja leplezni érzelmeit, azonban figyelmeztetéseim süket fülekre találtak. Legszívesebben a vállára tettem volna kezemet, hogy magamhoz húzva egy kicsit megnyugtassam, még mielőtt valami ostobaságot csinálna, ám Beryl előtt nem lett volna szerencsés prezentálni, milyen szoros is a kapcsolatunk valójában. A gyöngédségnek, a szeretetnek, a szerelemnek a legkevésbé sem volt helye ezen sötét falak között.

- Ez volt az uralkodónk parancsa! – válaszolta a nő rövid hallgatást követően, majd hatalmát fitogtatandó Zoisite felé mozdította a kezében tartott pálcát.

- Az uralkodónk parancsa? – kérdeztem vissza döbbenten.

- Igen. Metallia királynő egyenesen megtiltotta, hogy megöljétek Tuxedo Kament. Élve kell elhoznotok ide!

- Mégis mi a francot jelentsen ez?! – háborgott Zoisite, és én tartottam attól, hogy kezdi elvetni a sulykot. – Mi az életünket…

- Csendet! – üvöltötte Beryl résnyire szűkült szemekkel, miközben egyenesen szeretőmre irányította fegyverét. – Nem szükséges megindokolnom a döntéseinket, legfőképpen nem neked! És amennyiben még egy szót merészelsz szólni, egyetlen parancsomat sem kell többé meghallgatnod! A túlvilágról nehéz is lenne… – húzta gonosz vigyorra sötét ajkait, én pedig feszülten, ugrásra készen figyeltem, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy szükség esetén közbeavatkozzak.

- Elnézést – visszakozott megszeppenve Zoisite, mire magamban megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem voltam ugyanis száz százalékig meggyőződve arról, hogy jelen pillanatban én kerülnék ki győztesen egy esetleges küzdelemből.

- Ez egyszer még elnézem. Most távozhattok!

Zoisite kimérten biccentett – azért csak tanult valamit –, majd a vállamra tette a kezét, és mindkettőnket elteleportált egy külvárosi motelszobába, melyet már közel fél éve béreltünk. Általában vagy azért jöttünk ide, mert normálisan, és nem azok között a rideg, képlékeny, mindig örvénylően suttogó falak között akartunk szeretkezni, vagy azért, mert olyan dolgokról akartunk beszélgetni, amik nem tartoztak avatatlan fülekre. Szeretőm haragtól vörös arcszínéből ítélve most határozottan ez utóbbi helyzet állt fönt. A hely lepukkant voltából kifolyólag, a mi igényeink ismeretében Beryl itt keresett volna bennünket legutoljára.

- Átkozott ribanc! – vetette bele karcsú, törékenynek tűnő testét olyan erővel a fotelba, hogy a régi, molyrágta bútordarab tiltakozóan felnyöszörgött.

- Nyugodj meg, Zoi-chan! – fontam össze mellkasom előtt karjaimat, mely mozdulattal inkább magamat kívántam lecsillapítani, semmint őt.

- Nyugodjak meg? Nyugodjak meg?! – kiabálta fokozódó hangerővel, egyre jobban felhergelve magát. – Mégis hogy a kibaszott, rohadt, jó kurva életbe nyugodjak meg, mikor az a nyomoronc némber ki akar nyírni?!

- Csak magadnak köszönheted – reagáltam korábbi viselkedésére utalva, de nem igazán értette a célzást, mert olyan dühösen villantak meg zöld szemei, hogy ha képes lett volna pusztán a pillantásával gyilkolni, minden bizonnyal holtan estem volna össze. – Nem kellene mindig provokálnod – tettem hozzá magyarázatként.

- De mikor annyira dühítő! Nem veszed észre, hogy két, vágytól elvakult szuka idióta, logikátlan parancsait követjük? Mindketten majd’ elepednek azért az álarcosért, ráadásul az egyiknek még csak teste sincs – dohogta undorodó arckifejezéssel, majd egyik kilógó hajtincsét kezdte el babrálni, hogy önmagát megnyugtassa. – Persze hogyan vennél észre bármit is – sóhajtott fel, és hanghordozásában a harag helyét a maró szarkazmus vette át, mely egyáltalán nem volt kellemesebb. – Engedelmesen, lihegő kiskutyaként lesed az utasításaikat, és talán még arra is csak bólogatnál, ha engem kivégeznének.

- Befejezted? – kérdeztem metsző hangon, és valószínűleg látta rajtam, hogy most a legkevésbé sem tanácsos tovább feszítenie a húrt, mert megszeppenve bólintott. – Remek. Akkor ideje lenne valami tervet kovácsolni arra vonatkozólag, hogyan is másszunk ki ebből a nyakig érő szarból.

- Szarból? – húzta fel a szemöldökét meglepetten. – Te nem szoktál ilyen szavakat használni…

- Be kell látnom, hogy ezt a helyzetet nem igazán lehet másként jellemezni – mosolyodtam el halványan, majd odaléptem hozzá, és megsimítottam vörösesszőke hajtincseit.

- Nanii? – pislogott rám kérdőn.

- Zoisite, no baka! – mondtam gyengéd kedvességgel, tovább fokozva döbbenetét. – Te vagy nekem a világon a legfontosabb – húztam fel magamhoz, majd lágyan megcsókoltam, és minden mozdulatommal, minden érintésemmel igyekeztem éreztetni vele, mennyire szeretem. Kimondani ugyanis nem voltam képes, és nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem éreztem helyénvalónak egy olyan világban szerelemről beszélni, ahol mi ketten a sötét oldalon állunk, és a pusztítást képviseljük.

- Kunzite-sama, én annyira… – suttogta, miután elváltak ajkaink.

- Sss – fojtottam bele a szavakat egy újabb csókkal, majd visszaültettem a fotelba, én pedig az ágy szélére telepedtem.

- Van valami terved? És most nem konkrétan <i>olyan</i> tervekre gondolok – fordítottam figyelmemet pár pillanatig a sarokban békésen szövögető pók felé, hogy ne lássam vágytól csillogó zöld szemeit, de így is magamon éreztem perzselő pillantását.

- Értem. Először tervezés, aztán élvezés – vonta meg a vállát, miközben kaján mosolyra húzta ajkait. – Attól függ, mi a cél.

- Nyilvánvaló, nem? Kinyírjuk a ribancokat! – jelentettem ki olyan hangsúllyal, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.

- Úgy érted, Berylt és Metalliát? – kérdezett vissza megrökönyödve.

- Pontosan – bólogattam határozottan.

- Mindkettőt? Egyszerre? – pislogott rám, és látszott rajta, hogy azt gondolja, Kunzite-sama elhagyta valahol az eszét teleportálás közben, én pedig remekül szórakoztam magamban a reakcióján. – És hogyan képzelted mindezt? Betanítunk valami vicces koreográfiát a youmáknak, és halálra nevettetjük a királynőket? Esetleg úgy véled, fel tudom bosszantani őket annyira, hogy menten agyvérzést kapjanak? Metalliának nincs agya, úgyhogy ez meglehetősen nehézkes lesz – jegyezte meg maró gúnnyal hangjában.

- Ha ilyen negatívan állsz hozzá a dolgokhoz, esküszöm, kihagylak a buliból – vigyorodtam el szélesen. Felszabadító volt az a tudat, hogy hamarosan a pokol legmélyére küldjük a két némbert. Vagy ők küldenek minket oda, a lényeg az, hogy megszabadulunk tőlük.

- Te totálisan megzakkantál – sóhajtott fel Zoisite lemondóan, de jelen pillanatban még ezzel sem volt képes felidegesíteni.

- Első körben megszerezzük a Nijizuishoukat, aztán… – vázoltam fel röviden elképzeléseimet.

- Ez őrültségnek hangzik – csóválta meg a fejét, azonban láttam rajta, hogy valójában igen is megmozgatta a fantáziáját a dolog.

- Mert az is – vágtam rá. – Őrültség. Mindössze hajszálnyi esélyünk van arra, hogy minden összejöjjön, és még ekkor sem biztos, hogy képes leszek legyőzni őket. Viszont ha meg sem próbáljuk, akkor előbb vagy utóbb, de biztos otthagyjuk a fogunkat valamelyik elmebeteg nőszemély még elmebetegebb parancsainak teljesítése közben.

- Inkább előbb, mint utóbb – mormogta Zoisite. – Rendben. Csináljuk! – bólintott rá. – Én már úgyis az első helyen szerepelek Beryl halállistáján, így voltaképpen lényegtelen, hogy ő öl meg, a Senshi, Tuxedo Kamen vagy te.

- Én? Mármint hogy én? – pislogtam rá döbbenten. Mégis hogy fordulhat meg ilyesmi a fejében?

- Pontosan. Ha használod Berylen… Metallián… az egész birodalmon, akkor minden valószínűség szerint engem is el fogsz pusztítani.

- Nem foglak – néztem mélyen a szemeibe, miközben áthidalva a köztünk lévő alig egy méteres távolságot megfogtam a kezét. Ezen kijelentésemben annyira biztos voltam, mint még soha semmiben. A szeretet nem semmisítheti meg önmagát – onnantól kezdve ugyanis megszűnne az lenni, ami a legfőbb valója…

Miután némileg részletesebben megvitattuk a teendőket, Zoisite hozzálátott a terv első fázisának kivitelezéséhez. Maga felé fordította a mellette lévő televíziót, majd rövid koncentrációt követően máris bepillantást nyerhettünk Chiba Mamoru, azaz Tuxedo Kamen lakásába.

- Milyen gyönyörű szoba – jegyezte meg kedvesem. Az életünket megkeserítő álarcos szemmel láthatóan nem érezte jól magát, fájlalta a vállát, és kifejezetten érzékenyen érintette, hogy Zoisite néhány órával ezelőtt beledöfte azt a jégkristályt. Ez a tudat annak ellenére is örömmel töltött el, hogy éppen most készültem hátat fordítani a sötét oldalnak.

- Zoisite? Hogy találtál meg?! – érkezett a kérdés a képernyő túloldaláról.

Ez a pasi szánalmasan ostoba, és pont rá van szüksége mindkét hőn szeretett királynőnknek? Felőlem vihetik, bár feltehetően még jobban lezüllesztené a birodalom amúgy sem túl magas értelmi színvonalát.

- Onnantól kezdve, hogy tudom, ki vagy, egészen könnyű volt – magyarázta szeretőm a nyilvánvalót. – Mamoru-chan… – tette hozzá szinte suttogva.

- Mit akarsz? – érdeklődött ellenségesen. Bár hogyan máshogy érdeklődött volna, elvégre az ellenségünk.

- Nos, most, hogy ilyen szépen összeismerkedtünk, miért nem találkozunk, és rendezzük le ezt az egészet?

- Rendezzük le? – kérdezett vissza a jelenleg álarc nélküli álarcos, akárha valóban retardált lenne, esetleg tök süket.

- Úgy van – bólogatott elégedetten Zoisite. – Vívjunk meg egymás kristályaiért. Egy tiszta és fair harcot ajánlok – húzta szája elé hajtincseit, hogy elrejtse kaján vigyorát.

- Jól hangzik – érkezett a felelet néhány másodperc elteltével. – Rendben, benne vagyok.

Ennek tényleg nincs ki mind a négy kereke, és alighanem vonalzóval rajzolnák az agyhullámait. Zoisite-tól tisztességes küzdelmet várni? Legalább olyan hiábavaló, mint abban reménykedni, hogy egy youma diplomát szerez kvantumfizikából esetleg molekuláris biológiából.

Nem szokott még hozzá ahhoz, hogy kedvesem a létező legaljasabb ellenfél, különösen akkor, ha az élete a tét? Márpedig mindig az élete volt a tét, valahányszor összecsaptak, és most sem lesz ez másként. Ugyan nem igazán tetszett, hogy megint ő viszi vásárra a bőrét, csakhogy nem volt más megoldás.

Mind a Senshi, mind Tuxedo Kamen alábecsülték Zoisite képességeit, így azonnal csapdát szimatoltak volna, amennyiben mégis én bukkanok fel. Lényegesen egyszerűbbnek véltük mindketten, ha csak a háttérből figyelem az eseményeket, és a megfelelő pillanatokban közbeavatkozom. Arra ugyanis mérget mertünk volna venni, hogy a matrózruhás csitrik is tiszteletüket fogják tenni a véresnek ígérkező randevún.

- Remek döntés – biccentett Zoisite. – Mit szólnál hozzá, ha az öbölnél lévő Starlight Toronyban találkoznánk?

- Nekem megfelel.

- Akkor, ma ötkor ott várok rád. Addig is, légy jó, Mamoru-chan – köszönt el már-már émelyítően kedvesen, majd kikapcsolta a készüléket.

- Ügyes voltál – dicsértem meg, és megsimítottam vörösesszőke tincseit.

- Persze, hogy az voltam – mosolygott rám diadalmasan. – Miért, talán mást vártál? Tiszta szerencse, hogy ez a srác ennyire idióta – kuncogott fel. – Keresve sem találhatnánk nála nagyobb marhát. Csak azon csodálkozom, hogy ezzel az egy számjegyű intelligenciahányadosával hogyan volt képes minden alkalommal keresztbe tenni a Shitennounak – közölte gunyorosan.

- Szerencséje volt – vontam meg a vállam.

- Hát most nem lesz! – somolygott kárörvendően.

- Csak lehetőleg ne öld meg! – figyelmeztettem aggodalmasan.

- Én, vele ellentétben, nem vagyok hülye! – vágta rá duzzogva. – Ha már megszabadulunk a két ribanctól, nem szeretnék helyettük másik ötöt a nyakunkra hozni. Képes vagyok annyira kordában tartani az iránta való gyűlöletemet, hiszen konkrétan élet-halál kérdésről van szó.

- Rendben – bólintottam, igaz, egy kicsit kételkedtem a szavaiban. Csak el ne rontson valamit…

- És most mit csinálunk a hátralévő több mint hat órában? – simította tenyerembe arcát, és csábítóan megnyalta ajkait.

- Most már értem, miért mondtál dél helyett öt órát – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

- Te túl kevés időt hagytál volna nekünk. Túl keveset…

Nem mondta ki, de láttam a tekintetén, hogy arra gondol, talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy együtt lehetünk.

- Megígérem neked, drága Zoi-chan – térdeltem le elé, majd tenyerembe fogtam kissé hideg kezeit –, hogy akár ezen a világon, akár egy másikon, de mindörökké melletted leszek…

Sosem láttam még sírni, őszintén legalábbis nem, és könnyei csak még inkább megerősítették bennem, hogy bármit megtennék a boldogságáért. Az egész világgal szembeszállnék érte, és tulajdonképpen ezt is készültem tenni – bár nem az egész világgal, mindössze a sötétebbik felével.

Ajkaimmal felitattam arcáról a sós patakokat, majd gyengéden karjaimba vettem pillekönnyű testét, az ágyra fektettem, és az elkövetkezendő órákban igyekeztem minél intenzívebb gyönyörökben részesíteni. Hogy legalább erre a rövid időszakra elfeledtessem vele azokat a dolgokat, amik ránk várnak…

 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).