|
A pirkadat vörös ege már a lassan ébredező noxusi tábor előtt találta Sejuanit; Bristle széles nyergére erősítve hajítódárdák és tábori kellékek felerősítve, lovasa vérében pedig az izgalom. Ez a z együttes várt a két, sötétpej hátason érkező nőre. Szemmel láthatóan a legoptimálisabb kimenetelben bíztak, meg magukban is, mivel minimális felszerelést hoztak magukkal: Katarina a tőrjeit és csapdaalkatrészeket, Riven pedig Katarinát.
Javarészt.
Meg egy plusz váltás ruhát, mert Kat, büszkesége ellenére hajlamos volt fázós lenni.
Az üdvözlés hideg volt és rekedt, s noha Sej biztos volt benne, hogy a korai indulást is okolhatná, mégsem mert bízni az ártatlan ürügyben. A táborparancsnok fehér hajába túrt, hogy egy sóhaj után feszültségoldó beszélgetést kezdeményezzen (a Tél Haragjának hálás pillantásától övezve), de vöröshajú kedvese cseppnyi hajlandóságot sem mutatott az oldódásra.
Katarinának nagyon egyszerű indokai voltak a rideg magaviseletre vonatkozólag. Először is, korán kelt, ami természetesen nem lett volna önmagában baj; hiszen fegyverforgatást gyakorolni természetesen maga is inkább napkeltével szeretett… de azon a hajnalon különösen meleg volt az ágy és kényelmes Riven.
A tábor a látóhatár szélére került, mikor végre torokköszörülés után „Furcsa egy hátasod van..” mondta félig kiáltva, merthogy a két idegenkedő közrefogta a közös ismerőst.
„Minden bizonnyal beszélnek róla felétek is.” volt a válasz, és a szeme sarkából egy vigyort kapott el, meg dicsérő paskolás hallatszott a tömött bundában.
„Beszélnek sok mindent. Bölcsebb, ha az ember a saját szemével győződik meg a dolgok menetéről.” A lassan sűrűsödő növényzet estére már visszaszorította a gyér északi tájon megszokott tempót, amit Katarina bosszankodva tudomásul véve fogta lépésre kancáját.
Ugyan egész nap nem láttak egy figyelemre méltó vadat sem, Rivent teljes mértékben békén hagyták az aggodalommal egy súlycsoportba eső, negatív gondolatok. „Szépen haladunk, holnap ejthetünk is valamit.” lassabbra fogta a tempót ő is, hogy táborozáshoz alkalmas helyet fürkésszen a kengyelbe állva.
„Nem hittem volna, hogy megtartottad” intett az előkandikáló íjra a puha bundák alól lassan gombolkozó Sejuani. „Ha tudom, hogy tényleg haszna van, hát szépet is vittem volna pontos meg erős helyett.”
Riven csak mosolygott „Ha jól szolgáló íj ez, bizony nem kell, hogy aranyból legyen.” kedvese csípős megjegyzését, miszerint „Azért az sem árt, ha nem lótrágyával bevont agancság..” figyelmen kívül hagyta.
Mire lement a Nap, már lángnyelvek fénye táncolt mindjük arcán, a noxusiak sokszor pillantottak egymásra, Sejnek pedig minduntalan eszébe jutott hitvese.
A freljordi nőnek meleg volt az éjszaka, különösen a tűz mellett. Hallgatta a maradék társaság közel néma beszédét, az elfojtott kacagást, az oly’ ritka csókokat. Ahogy elhalkult az egész, nézte a csillagokat, amik egyetlen bizonyos szempárként kacsintottak rá, figyelte a szelet, ami szerelmes suttogást hozott a messzi Zaunból.
Már hozzászokott, hogy együtt kel a fénnyel; annyira északon, ahol ő született, ez téli áldás volt, nyári átok, de épp így volt jó – mire megunta volna az ember az idejét, az pont változott. A táborbontás ráérősre sikeredett, végső soron nem is siettek sehova – az a pár nap a kikapcsolódásról szólt.
A második nap javát elvitte, hogy a két világos hajú harcos régi élményeket és csatákat emlegessen fel, Katarina pedig érdeklődve hallgatott. Egyrészt vezérelte a kíváncsiság, másrészt egész egyszerűen az információ hiány, már, ami Sejuanit illeti - egy orvgyilkos sosem tudhat eleget. Harmadrészt, rég látta ennyire felszabadultnak szeretőjét.
Madárzaj törte meg a kellemes hangvételű beszélgetést, egy pillanat alatt jeges feszültségbe ugrasztva át a légkör jellegét.
Katarina felállt a nyeregben, csak, ahogy Sej tette, és fürkészett valamit a kisebb termetű fák közt, Riv pedig az eddig rejtett íját húrozta fel, meg nyílvesszőért matatott. Mire az orvgyilkos a szarvas megbecsült helyzete felé mutatott biztos kezével, Sej dobásra emelte egyik dárdáját, a félig megfeszített ínon pedig kecses nyílvessző feküdt. Váratlan szinkronban ugrasztották üldözésre a hátasokat. Bristle - nem szokva a préda üldözéséhez – gyorsan indult meg, de még, mielőtt visszamaradt volna a két pej kancához, lovasa a második fegyvert hajította. A harmadik talált.
Riven nem volt különösebben büszke az íjász képességeire, nem is teljesített a legfényesebben. Ugyan minden próbálkozás célba ért, azonban legkevésbé sem végeztek érdemleges munkát, hacsak nem tekintjük a lassú kivéreztetést és fájdalmat olyannak. „Hát ezzel nem nyűgözhettelek volna le.” sóhajtott később, mikor az elesett jószágot szabadították meg a vértől, hogy felajánlják a természetnek.
Ugyan Kat volt a legmesszebb attól, hogy ilyesmik létezését és hasznát elismerje, tiszteletben tartotta a freljordi nő szokásait és vallását. Merthogy noxusban nincs istenség, az északi, zord vidéken szükségük lehet egyre.
Riven tisztelettel asszisztált a szertartásban, teljes tudatában annak, hogy vörös hajú kedvese figyeli és hálásan azért, mert kivételesen nem kommentálta a dolgot vagy kezdett élcelődni.
Katarina ugyanazzal a késsel, amivel végül az utolsó, halálos sérülést is okozta a kivételes termetű bikának, gyakorolt és végtelenül pontos mozdulatokkal nyúzta meg a tetemet.
Sejuaniból kibukott egy őszinte elismerés, de morogván legyintett, mikor Kat önelégült vigyorral az arcán kóstolgatni kezdte. Büszke volt az elejtett vadra, kivételes társai voltak, mi kellhetett volna még?
Szerencse. Egy kevés belőle nem ártott volna, mert a visszaút elején, vagyis a második szabad ég alatt ért hajnalon baljós füstszagot és kiáltásokat hozott a nyugati szél.
|
