|
A délidő Sejuanit morcos kedvében találta; a barbár csak komor arccal ült az ágya szélén; kezében bicskájával egy ivókürtbe faragott freljordi mintákat. Hitvese ártatlanul lebegett mellé, hogy a zavaró gondokról kérdezzen, de eleinte csak zsémbeskedést kapott válaszul. Nem lágyították meg az északi nő szívét sem a kedveskedő szavak, sem a figyelemfelkeltő érintések, míg végül az arcán landolt puszi kirántotta a pufogásból. Mosolyogni mégsem volt képes.
Janna tapasztalatból tudta, hogy az óvatoskodás a leggyakrabban eredménytelen módszer, hát nem próbálkozott eleve halálra ítélt technikával, hanem egyenesen kérdezte; „Mi a baj, Sej kedves?”. A reakció persze messze nem volt kielégítő, miképpen a két erős kezet lefoglaló eszközök - abszolút engedelmességgel a behatásnak - csattantak a jurta túloldalán. „Vadászatot terveztem mára.” és egy pillanat múlva már bocsánatkérően pillantott a hirtelenségekhez lassan szokó szélmágusra.
„Tisztában vagyok vele..” motyogta a zauni varázslóasszony, mikor már kényelmesen elhelyezkedett a puha állatszőrmén a barbár mellett, és játékos csókokat hintett arra a csalogatóan közeli bal vállra. Ahogy a csatákban edzett testű törzsvezető lassan elengedte magát a pillanatban, úgy táncoltak, majd lazultak is el, mintegy csábító műsort adva, a vékony bőr alatt futó izmok. „Csak dühít a viharos szél. Miért pont ma kell ennek is tétlenségre kényszerítenie?!”
Sejuaninak aztán beugrott valami, de eleinte mindössze fontolgatta a dolgot. Átgondoltság mindenekfelett! Jó pár perc némaság ült rájuk, az abszolút kellemes, meghitt fajta, amikor két ember élvezi egymás csendes társaságát. Végül aztán egy torokköszörülés következett, és a százszor átrágott idea „De hát.. Te uralod a szelet, nem igaz, kisasszonyom?” dorombolta renyhe mosollyal ajkain. „Természetesen.” volt a válasz, majd egy csók, s még kettő.
„Akkor mi volna, ha, mondjuk, elcsitítanád azt a csúnya nagy légvihart odakinn a kedvemért?” Tényleg igyekezett minden, - csak hát szerencsétlenségére - a legminimálisabb mértékben sem fellelhető báját bevetni.
A mágus, lévén épp olyan csapongó volt, mint az általa legtisztábban uralt elem, ártatlanul csillogó szemekkel felelt. „Te is tudod, a természetbeli elemek milyen hatalmasak, végtelenül szeszélyesek.” s csak egyre nyújtotta el a mondatot„ Habár természetesen irányítani tudnám a kinti légmozgások erejét is…” s ekkor már határozatlanul simogató kezek vándoroltak a freljordi nő sebhelyek által szabdalt bőrén „…mégis, sokkalta inkább lennék most idebenn, mint, hogy erőlködjek az elemem eredeti formájával, minek eredményeképp napokig magamra maradnék.” A szavak és az érintések mámort ígérő duettje kellemes bizsergést ébresztett a sátorban kimelegedő, megtermett testben.
„Mégis. Ha egyszer azt mondtam nekik.” A visszautasítás magának Sejuaninak sem volt ínyére, de megígérte Rivennek a kis hajszát, s maga is vágyott már némi izgalomra. Az adott szava pedig szent volt. Mindig.
Kitartó volt Janna második neve. Pontosabban könnyedén hihette volna azt bárki, mert csakugyan ritkán adta fel kitűzött céljait. Amennyiben pedig éppenséggel azt szerette volna elérni, hogy egy nap csak vele törődjön az a keményfejű úrasszonya, akkor mindent be is dobott a latba. De nem ám egyszerre, nem. Más volt a taktika.
Az aduk maradtak a játszma végére, és ez meglehetősen izgalmas erőpróbának ígérkezett. „Mit szólnál hozzá, ha inkább csak…” és már emelkedett is fel a marasztaló fekhely széléről, hogy a magas nő elé kerüljön „hátradőlnél, és megpróbálnád átgondolni a dolgot?”. A kérdés akár egyszerű is lehetett volna, minden hátsó szándék nélküli, azonban arra koncentrálni abban a helyzetben a harcosnőnek mégsem volt könnyű.
Merthogy a törékeny alak lassan földre eresztette magát, arcán azzal a játékos kis mosollyal, tökéletes kontrollal uralva mozdulatait közeledett újra az egyterű szállás távolabbi feléből, óvatos léptekkel kerülve ki a földön heverő kacatokat.
Sejuani kissé hátradőlve, saját maga mögé ejtett kezeire támaszkodva figyelte a látványt, ami teljességgel elakasztotta a lélegzetét. Lassan megnyalta száraz ajkait és az összes létező szó, ami csak további panaszkodásként érkezett volna, elhalt már gondolati szinten. A vékony szövet mögül előbukkanó, karcsú lábak balettja egyszerűen elvarázsolta a felszínen oly’ rideg szívű hadvezért. Jégkék szemek megolvadva mérték fel a legtökéletesebb látványt valaha. Sejuani számára az volt a világ: az a látvány, az az érzés, az a pillanat.
A legkisebb ellenkezés nélkül fogadta az ölébe lassan befészkelődő meleg test súlyát, a fülébe suttogott, halk szavakat. „És ahhoz mit szólnál, ha annyi időd lenne nézni, míg vissza tudod tartani a levegőt?”Fair ajánlatnak tűnhet egyesek számára, de a ráérősen mozgásba lendülő Janna akkor még nem tudta, hogy Sejnek mennyire sokszor művelt hobbija volt a merüléses horgászat a jégkéreg alatt, hogy egész Freljordban ő bírta a legtovább lélegzet nélkül.
Ő pedig egyszerűen bólintott és önelégült mosollyal kortyolt mélyet a vibráló levegőből, hogy minél tovább fojthassa el légszomját
|
