|
Ed látta, ahogy Kimblee felé száguld, és ösztönösen ugrott félre, de nem vette észre, hogy a Vörös alkimista nem rá vadászik. Nem, Ed túlságosan nehéz falat lett volna neki, lévén az Acél alkimista gyors volt, szemfüles és rengeteg harci tapasztalattal rendelkezett. Még így, sérülten, több sebből vérezve sem volt egyszerű legyőzni. Ed későn fordult meg, hogy lássa, amint a férfi Al felé suhan, arcán vészjósló vigyorral. Al, Edward Elric öccse kitért az első támadás elől, ám Kimblee már összeütötte a két kezét, melyeken alkimista körök voltak.
– Al! – ordította hangosan Ed, és öccse felé rohant, útközben pengét formálva automail karjából. A szíve kihagyott egy ütemet. Csak őt ne! Bárkit, csak őt ne! – Al! Ugorj félre!
– Bátyus! – kiáltott kétségbeesetten a fiatalabb fivér, és próbált kitérni, de elkésett.
– Most véged! – vigyorgott Kimblee, ahogy elérve Alt, megragadta a fiatal fiút.
Ed nem állt meg, még akkor sem, amikor Kimblee képessége működésbe lépett. Fülsértő sikítás hasított a levegőbe, majd hatalmas robbanás hallatszott, ami hátralökte Edet, ő pedig egy épület falának repült, és minden elsötétült előtte.
~*~
– Al… Al… Ne… – Ed ide-oda dobálta magát az ágyban rémálomtól szenvedve. – Al…
A hang Envy figyelmét is felkeltette, aki félretette a könyvet, melyet olvasott és minden figyelmét Edre fordította. Felvonta a szemöldökét, majd felállt, hogy alkalomadtán lefogja hadonászó vendégét. Kíváncsi volt, vajon ki lehet az az Al, akit Ed ennyire hív, de nem akarta felrázni a fiút. Ő maga is tudta, milyenek a rémálmok, és mérgesen szusszantott egyet. Utálta a rémálmokat, amelyek mindig akkor látogatták meg őt, amikor a legkevésbé várta. Ezért aludt olyan keveset, hiszen homonculus lévén nem volt szüksége sem evésre, sem alvásra, sem pihenésre. Nehezen fáradt el, bár megvoltak a maga korlátai, amelyekre nem szívesen gondolt. Sosem mutatkozhatott gyengének, vagy érzelgősnek, hiszen mire ment volna vele? Megrázta a fejét, a hajába túrt, majd úgy döntött, minden szándéka ellenére talán mégis fel kéne ráznia a szőke törpét. Ám amikor lehajolt, Ed szemei hirtelen felpattantak, a fiú pedig olyan gyorsan ült fel, hogy Envy meglepetten hőkölt hátra.
A fiatal alkimista zilált, szemei tágra nyíltak, erősen szorította a takarót, de úgy, hogy bal keze egészen elfehéredett belé. Arca sápadt volt, haja kócosan hullott a hátára és a vállára – Envy nem felejtette el kibontani a fiú befonott copfját, mikor lefektette – és erősen verejtékezett. Levegő után kapkodott, miközben próbált felébredni a rémálom okozta sokkból. Percekig tartott, mire megnyugodott, és rájött, hogy minden, amit látott, egy álom volt. Egy borzalmas álom, ami inkább volt emlék. Csak ekkor észlelte, hogy ágyban van, takaró alatt és hogy nincs egyedül. Óvatosan fordult oldalra, és megpillantotta Envyt, aki karba tett kézzel állt az ágya mellett. Úgy tűnt, a homonculus félig bosszús volt, félig meglepett, mint aki még nem látott ilyesmit. És mintha valami kíváncsiság is látszott volna az arcán, de az olyan gyorsan tűnt el, hogy Ed abban sem volt biztos, hogy jól látta-e.
– - Mi… mi történt? – kérdezte Ed, miközben körbepillantott. – Hogy kerültem ide?
– - Összeestél, ha nem emlékeznél rá – közölte Envy egyszerűen, miközben visszaült a székre. – Én hoztalak ide. Komolyan, hogy milyen könnyen elájulsz! Azt hittem, egy állami alkimista szívósabb ennél. – Az utolsó mondatból kihallatszott némi gúny, de Ed igyekezett ezt most figyelmen kívül hagyni. – Egyébként igencsak nyugtalan voltál, dobáltad magad, mint akinek rémálmai vannak.
Ed nem válaszolt, még mindig próbált megnyugodni, és elűzni az álmot, amely kísértette. A szíve hevesen dobogott, még mindig kicsit nehezen lélegzett, és remegő kézzel túrt bele a hajába. Szinte meg sem lepődött, hogy nem a szokott copfot érinti. Az az álom nem akarta ereszteni, tisztán látta maga előtt. Al… Miért pont most kísérti a múlt? Miért most, és miért itt? Nem kellett volna kinyitnia azt a könyvet! Érezte, hogy Envy nézi, de igyekezett nem törődni a homonculusszal. Végül sikerült teljesen megnyugodnia, de még mindig nem mozdult. Nem tudott, és nem is akart. Csak egyedül akart maradni, egyedül a gondolataival és a múltja démonaival. Hallotta, hogy Envy feláll, majd egy hamarosan egy pohár víz került a látóterébe. Felnézve Envy lila tekintetével találta szemben magát.
– - Idd meg! – mondta a homonculus. – Megnyugszol tőle.
– - Mit tettél bele? – kérdezte gyanakodva Ed, miközben elvette a poharat. Envy megvetően ciccentett.
– - Semmit – közölte egyszerűen a másik, de hangjában hallatszott méltatlankodás amiatt, hogy ilyen csúnyán meggyanúsították. – Ez csak víz. Ha ártani akarnék neked, máshogy csinálnám, hidd el, Apróság – vigyorodott el.
– - KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, HOGY BELEFULLADNA EGY POHÁR VÍZBE?! – kiabált az alkimista, miközben hadonászni kezdett, amelynek következtében a víz jó része az arcán és a takarón kötött ki.
Envy a szája elé kapta mindkét kezét, de még így is hallatszott az elfojtott nevetés, ami csak tovább dühítette Edet. A szőke fortyogott magában, de Envy akármit is tett, sikerült őt észhez térítenie. Talán szándékosan provokálta, talán nem, de azt elérte, hogy Ed végre magához térjen. Felhajtotta a maradék vizet, a poharat az éjjeliszekrényre tette, majd kikászálódott az immár átázott takaró alól. Furcsa mód, most, hogy kiüvöltötte magát, megnyugodott. Talán pont erre volt szüksége. Envy még mindig kuncogott, és úgy tűnt, nagyon élvezi a dolgot, ami ugyan feldühítette Edet, de valamilyen fura módon hálás is volt a homonculusnak.
– - Nos, megnyugodtál, Babszem? – kuncogott Envy, amivel újfent azt érte el, hogy Ed feldühödjön.
– - NE HÍVJ BABSZEMNEK TE NEMI IDENTITÁS ZAVAROS PÁLMAFA! – kiabált Ed, mire a homonculus csak füttyentett egyet.
– - Hú, ez most valami új volt! Nem is rossz, fejlődőképes vagy, Picúr - nevetett elismerően a másik.
– - Fogd be! Fogd már be! – sziszegte dühösen Ed, és egy fenyegető lépést tett előre. Kezei ökölbe szorultak. – Ne merészelj a magasságommal piszkálni te zombi!
– - Nem vagyok zombi, kikérem magamnak! – tette csípőre a kezét Envy. – Homonculus vagyok, ha nem tudnád!
– - Akkor sem vagy igazi ember, csupán egy mesterségesen létrehozott valami – vágta rá az alkimista.
Észrevette, hogy valami átsuhant Envy arcán, ami arra késztette, hogy visszavegyen. Ökölbe szorult kezei ellazultak, ahogy látta, hogy a homonculus arcán érzelmek jelennek meg. Talán… fájdalom? Szomorúság? Ed meg akart szólalni, de az érzelmek már el is tűntek, ahogy Envy megrázta a fejét és újra vigyorogva tekintett a tőle pár méterre álló, alacsony alkimistára. De Ed biztos volt benne, hogy mit látott, vagy látni vélt.
– - Enned kéne valamit – mondta hirtelen a homonculus, mire Ed meglepetten pislogott. – Nem csoda, hogy folyton elájulsz, ha nem eszel rendesen.
Mielőtt Ed reagálhatott volna, Envy megfordult, és olyan gyorsan hagyta el a szobát, hogy mire a fiatal alkimistának eszébe jutott volna megszólalni, vagy megmozdulni, már csak az ajtó csukódását hallotta. Ő pedig csak ott állt, és az jutott eszébe, hogy talán akaratlanul is megbántotta a másikat. Még akkor is, ha Envy folyton gúnyolta, és a homonculusok mindenki szerint lelketlen, gonosz teremtmények voltak, nem kellett volna ilyesmit mondania. Akkor sem, ha igaz, és ezt ő is tudta.
~*~
Envy alig hagyta el a szobát, megállt, és két kezével a falnak támaszkodott. A szíve hevesen vert, ahogy fejében újra és újra egymást kergették Ed szavai. Remegett, de nem a hidegtől, hanem a dühtől és a fájdalomtól. A mélynövésű alkimista szavai pont ott sebezték meg, ahol nem kellett volna. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyesmiket mondjon neki? Egyáltalán, hogy merészeli?! Milyen jogon?! Envy összeszorította a száját, nehogy felüvöltsön, ezzel magára vonva a szőke figyelmét. Nem fogja megadni neki azt az örömet, hogy lássa, amint a szavai egy újabb sebet szakítottak fel benne, amelyről azt hitte, már rég behegedt. De hát mondtak már rá sokkal rondább dolgokat is. Nevezték már szörnyetegnek, torzszülöttnek, rémnek, undorító félembernek, akinek élni sem lenne joga. Mintha ő kérte volna, hogy megszülessen, mintha ő akarta volna, hogy létrehozzák. Nagyon jó megvolt a Kapu másik oldalán a sötétben a többiekkel. Esze ágában sem volt kijönni onnan, nem akart másik életet. De Ő másképp döntött, amikor végrehajtotta a humán transzmutációt, majd otthagyta őt, mint egy megunt játékot, mint egy koszos rongyot, mert nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. És nem távozhat innen, amíg az átok meg nem törik. Mintha lenne erre esélye. Envy keserűen sóhajtott egyet, és lehunyta a szemét. Jól tudta, hogy akkor sem lenne képes megszeretni senkit, ha akarná, és őt sem lesz képes soha senki sem szeretni. Hiszen nem is volt ember, homonculus volt, egy tökéletes valami, egy mesterségesen létrehozott lény, amelynek létre sem lett volna szabad jönnie. Ezt ő maga is tudta, mégsem tett semmit, hogy véget vessen ennek. Tudta, hogy képtelen lenne rá, túlságosan is ragaszkodott az életéhez. Egy élethez, amelyet teremtettek, és amelyben egyedül lesz az idők végezetéig.
A remegése lassan hagyott alább, és mélyeket lélegzett. Le kellett nyugodnia, de nehezen ment. Régen volt már, amikor bárkinek a szavai így célba találtak volna, mint ezé az apró termetű fiúé. Envynek átfutott a fején, hogy talán meg kéne ölnie, talán nem kellett volna segítenie neki, de szinte azonnal el is vetette az ötletet. Valamiért képtelen volt ártani neki, valami belső késztetés hatására nem ment neki. Talán a hasonlóság miatt, vagy talán azért, mert érdekesnek találta Edward Elricet. Ő maga sem tudta biztosan, ez pedig megijesztette. Pont ő, aki mindig tudta, hogy mit tegyen, ezúttal képtelen volt dönteni. Vett egy reszketeg lélegzetet, és kinyitotta a szemét, majd ellépett a faltól. Ideje volt, hogy valami ennivalót vigyen a vendégének, ha már úgy döntött, nem végez vele. Ám alig tett pár lépést, amikor hallotta, hogy nyílik Ed szobájának ajtaja, és mikor hátrafordult, a szóban forgó alkimistát pillantotta meg alig öt méterre. Ed arcán valami zavar és félszegség látszott, ami meglepte Envyt, de nem mutatta. Még mindig mérges volt, így karba tette a kezét, és gúnyosan nézett a fiúra.
– - Mit akarsz, Csöppség? – kérdezte Envy, de a várt hatás ezúttal elmaradt. Ed nem ugrott neki, nem vágott szitkokat a fejéhez, nem kérte ki magának, hogy mi jogon tesz megjegyzést a magasságára. Ez pedig meglepte a homonculust, nem is kicsit.
– - Én… – kezdte Ed, de elhallgatott. Fogalma sem volt, hogy mit is mondjon. Tanácstalanul megvakarta a tarkóját, majd még levegőt vett. – Én… sajnálom. Nem akartalak megbántani. És köszönöm, hogy segítettél.
Envy félredöntötte a fejét, és csak állt ott egy szó nélkül, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most mit is kéne reagálnia. Mégis, valami jóleső érzés járta át. Még soha senki nem kért tőle bocsánatot, soha senki nem köszönt meg neki semmit. Ez valami új volt, eddig nem ismert dolog és érzés.
– - Öhm… Szívesen? – próbálkozott végül Envy, aki nem volt benne biztos, hogy Ed ezt a választ várja. Igazából ő sem volt biztos benne, hogy ezt kéne mondania, egyszerűen kicsúszott a száján.
Ed szemmel láthatóan megnyugodott, mert a teste elernyedt, már nem tűnt olyan feszültnek. Aztán eszébe jutott, hogy szívesen megkérdezné, hogy ki volt az az Al nevű illető, akit Ed álmában hívogatott, de szavak nélkül is érezte, hogy ez még egy igen ingoványos és nem biztonságos terep lenne. Pedig Envy rettentő kíváncsi volt, már a nyelve hegyén volt a kérdés, de amikor látta az alkimista elkeseredett tekintetét, inkább visszaszívta, amit kérdezni akart.
Csend ereszkedett közéjük, az a kényelmetlen, fullasztó, nyomasztó csend, amely fojtogatni szokta az embert. De egyikük sem tudta, hogy törje meg, nem tudták, mit mondhatnának, amellyel nem tipornak a másik lelkébe. Envy végül leengedte a kezét, és úgy döntött, ideje valóban elindulnia a konyha felé. Ám még meg sem fordult, amikor meghallotta Ed hangját.
– - Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. – A fiú hangja halk volt, és kihallatszott belőle, hogy igazából nem is ezt akarta mondani. Egyszerűen, mintha csak kicsúszott volna a száján, hogy megtörje a csendet.
– - Lehet, hogy alapvetően nincs szükségem ételre, de szeretek enni – válaszolta Envy, és Ed tudta, hogy ő sem ezt akarta mondani. A homonculus hangjában volt némi kis önérzet. – Ha éppen tudni akarod, nem vagyok rossz szakács.
– - Tudom – mondta Ed. – Abból ítélve, amit tegnap és ma reggel készítettél nekem.
Envy egészen halványan elmosolyodott, majd Ed tekintetétől kísérve elindult a folyosón. Ed nem tudta, hogy is állnak egymással, de valami nagyon megváltozott tegnap este óta, mikor belépett a kastélyba. Tényleg csak egy éjszaka telt volna el? Rövid idő, de ő máris kezdte kicsit otthon érezni magát. Kétség sem fért hozzá, hogy Envy hallotta őt kiabálni, és a szőke alkimista nagyon hálás volt a homonculusnak, amiért az nem kérdezett rá a dologra. Tudta, hogy nem tapintat volt, inkább amolyan óvatosság, amelyet egyikük sem tudott megmagyarázni. Ed sóhajtott egyet, majd úgy döntött, sétál egyet a kertben. Nagyjából még emlékezett rá, merre lehet a főbejárat, amelynek közelében előző este ő és Envy harcoltak egymással. Egyébként is szüksége volt egy kis levegőre.
~*~
– - Nem, nem, nem és újra nem! Nem maradok itthon! – kiabált Winry, miközben csomagolt.
– - És mit érsz el azzal, ha a Fővárosba mész? – kérdezte Pinako.
– - Nem tudom, de meg kell tudnom, mi van Eddel – válaszolt a lány. – Egyszerűen képtelen vagyok ölbe tett kézzel ülni, miközben ő megint veszélybe sodorja magát!
Pinako csak sóhajtott egyet. Az elmúlt órákban Winry és ő heves vitát folytattak, mivel a fiatal lány mindenáron a Központi Parancsnokságra akart menni, hogy beszéljen Roy Mustang ezredessel. És semmi, még nagyanyja óvó, majd kemény szavai sem tudták ettől eltántorítani. Az apró termetű öregasszony végül már kénytelen volt feladni, mert veszekedéssel nem ment semmire. Tudta, hogy az unokája milyen makacs, és most, hogy Al nem volt többé, Winry talán még jobban ragaszkodott Edwardhoz, mint eddig. Mintha azt képzelte volna, hogy mindentől megvédheti.
– - Te nem vagy sem katona, sem alkimista – jegyezte meg Pinako. – És az a kölyök nem akarná, hogy bajba sodord magad a kedvéért, csak az útjában lennél. Tudom, milyen fontos neked, de bízz benne! Volt már rázós helyzetben, és mindig kikeveredett belőle.
– - Igen de… de csak azért, mert… – Winry nem tudta folytatni.
Egyszerűen képtelen volt szóba hozni Alt, aki mindig ott volt, amikor Ed túl messzire ment és visszarántotta. Most viszont már nem volt, aki visszatartsa Edet, nem volt fék, nem volt gát, ami meggátolná, hogy ostobaságot csináljon. Winry pontosan tudta, hogy Ed meg akart halni, halálvágya volt, és talán pont ezért ment bele ebbe az öngyilkos küldetésbe. Ő viszont ezt nem akarta. Szerette a fiút, még ha ezt soha nem is mondta el neki. Fontos volt neki, fontosabb, mint a szerszámai, vagy az automailek, amelyeket annyira imádott készíteni. Fontosabb mindennél, és bármire képes volt, hogy megvédje, főleg most, amikor ilyen sebezhető állapotban van. Muszáj volt mennie.
– - Egyszerűen muszáj mennem! – mondta, és érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét, de nem engedte kibuggyanni őket. – Muszáj! Mi van, ha bajban van? Vagy megint összetöri valamelyik automailjét? Ugyan ki fogja neki megjavítani? Mindig bajba keveri magát, és amilyen büszke, nem is vallja be! Egy lehetetlen alak, aki megy a saját feje után, senkitől sem fogad el segítséget és folyton belekeveredik valamibe akkor is, ha semmi veszély nem fenyeget!
Winry hangja egyre indulatosabb lett, egyre dühösebbnek tűnt, holott a lány valójában nem volt mérges. Pinako is tudta, hogy unokája így próbálja megnyugtatni saját magát, ki kellett adnia magából a fájdalmát, az aggodalmát, amit Ed iránt érzett. A fiún kívül mindenkinek teljesen egyértelmű volt, hogy Winry mit érez iránta, de soha egyikük sem foglalta szavakba.
– - Nos, ha annyira menni akarsz, jobb lesz sietned. A vonat nemsokára itt lesz – mondta egyszerűen Pinako, majd magára hagyta a lányt. – És ne aggódj, Ed tud vigyázni magára.
– - Tudom – suttogta Winry, és halványan elmosolyodott.
Felkapta a táskáját, búcsút intett a nagyanyjának, majd futólépésben indult el az állomás felé. Tudta, hogy ostoba dolgot művel, hogy nem old meg semmit, de nem bírt otthon ülni arra várva, hogy Ed vagy egyszer újra felbukkan, vagy halálhírét hozzák. Ő nem tudott olyan lenni, mint Trisha Elric, aki egész életében arra várt, hogy az általa szeretett férfi végre hazataláljon hozzá. Ő erre képtelen volt.
~*~
Envy elgondolkodva főzött. Tényleg jó szakács volt, még saját magához mérten is, és négyszáz év alatt volt ideje tökéletesítenie a receptjeit. Ráadásul szeretett enni, és rengeteg szakácskönyv volt a könyvtárban, amelyeknek egy részét később a konyhába cipelte. Az alapanyagokról is tudott gondoskodni, hiszen a kertben minden nőtt, amire szüksége volt, az erdő pedig tele volt vadmadarakkal, nyulakkal, szarvasokkal, őzekkel és vaddisznókkal. Ha kifogyóban volt a hús, vadászott egyet, és sosem tért meg üres kézzel. Bár elgondolkodott rajta, hogy Ed vajon szereti-e a vadhúst, de úgy döntött, nem érdekli. Vagy megeszi, vagy éhezni fog, mert nem teheti ki a kapun a lábát. Bár a homonculusnak eszébe sem jutott, hogy a fiatal alkimista esetleg betartja a megállapodásukat, hiszen annyiszor csapták már be, hogy nem bízott senki adott szavában a sajátját kivéve.
A konyhát hamarosan finom illatok lengték be, Envy pedig elégedetten szippantott bele a levegőbe. Most is kitett magáért, mint mindig, ha főzött. Hiába volt homonculus, de imádta kényeztetni magát egy kis finomsággal, ha már más nem tette meg ezt neki. Még volt idő, mire a sült elkészül a vaddisznósült elkészül a sütőben, ő pedig úgy döntött, megnézi, mit csinál Ed. A fiatal alkimista igencsak kezdte érdekelni, nemcsak azért, mert erős volt és pimasz, hanem mert Envy érezte a belőle áradó fájdalmat és szomorúságot. Ez pedig úgy vonzotta őt, mint lepkét a gyertya lángja. Lételeme volt a viszályszítás, mások szenvedése, és most, hogy itt volt egy szemmel láthatóan megtört egyén a közelében, neki ez olyan volt, mint gyereknek a cukorka. Kíváncsi volt, vajon mi történt, ami ilyen mélabússá tette a fiatal fiút.
Nem is kellett sokáig keresnie Edet, akire a kertben talált rá. Valahogy sejtette, hogy a fiú ott lesz, mintha megérezte volna. Ed ott ült egy padon a virágágyások között és elgondolkodva nézett maga elé. Arcán valamiféle szomorúsággal vegyes beletörődést lehetett látni, még mindig kibontott haját ide-oda lengette a lágy, nyári szellő. A lábánál két rigó csipegette a kenyérmorzsákat, de olyan közel, amilyen közel Envyhez sosem mentek volna. Ez újabb késszúrás volt a homonculus szívébe, de jól tudta, hogy még az állatok is megérzik a gonoszt. Őt ezért kerülték, Edhez ezért mertek ilyen közel merészkedni. Envy nem mert mozdulni, csak nézte Edet, nem tudta levenni a szemét a szőke alkimistáról. Annyira ismerős volt, annyira hasonlított valakire, akit Envy réges-régen ismert. De újfent meggyőzte magát, hogy csak képzelődött. Így könnyebb volt. Behunyta a szemét és mélyet lélegzett, hagyta, hogy a nap melengesse az arcát. Olyan csend volt, és béke, amit nem akart megzavarni.
– - Envy? – hallott meg egy hangot, amely egyértelműen Edhez tartozott, és kizökkentette a homonculust a gondolataiból.
Envy kinyitotta a szemét és a fiúra nézett, majd csak állt döbbenten. Ahogy Ed a pad előtt állt, és a haját fújta a szél, pont úgy nézett ki, mint Ő! Vagyis, ahogy Ő nézhetett ki fiatal korában, amikor Envy még nem ismerte. A homonculus szemei elkerekedtek, teste megfeszült, és úgy érezte, földbe gyökerezett a lába. Nem bírt mozdulni, levegőt venni is alig.
– - Ho… Hohen… heim… – suttogta halkan, zakatoló szívvel. |
