Janna örült, hogy még korábban is érkezett haza a természetbúcsúztató fesztiválról, mint számította, ugyanis a Samhain ünnepének napján már korán felbolydult a tábor, nyüzsögtek az emberek, zsongott a sok elemi energia. Jó volt érezni a pezsgést, látni a lelkes készülõdést az esti ünnepélyre, és, habár sokszor utasították vissza a segítségét, maga is hasznosan sürgölõdve töltötte el az idejét.

            A fesztivál elõtti sürgés-forgásban alig lehetett Sejuani nyomára akadni, ugyanis makacs elhatározással ellenõrizte a készleteket vagy irányított a munkafolyamatokat, amennyiben nem ítélte tökéletesen végrehajtottaknak õket. És rengeteget beszélgetett, ugyanis sok más törzs látogatta meg a jeles nap alkalmából Freljord szívét, a számos régi barát pedig nem állhatták meg az örömteli üdvözlést. Hiszen éltek még, egészségük jól szolgált, erejüket megõrizték!

A Tél Haragja mindenkinek büszkén dicsekedett a szélmágussal, minden egyes olyan pillanatban a karcsú alak felé pillantva, és természetesen elfogadta a koccintáshoz feléje nyújtott díszes ivótülköt.

            Jannát meglepte, hogy úrasszonya mennyire jól bírta az alkoholt. A nagyobb, izmos termethez képest is jó toleranciának hála csak a csókok lassultak és nyúltak el, a beszéd lett hangosabb, a hangulat emelkedettebb, és, habár a Tél Haragja szeretett idõt fordítani az alvásra, mégis meglepõen soká maradt a tûz körül, az ünneplõ tömeg egyetlen apró cseppjeként. A másnap, ennek fényében késõn kezdõdött.

Már lassan délre ált a Nap is, mikor a Vihar Haragja morcos morgást hallott a mocorogni kezdõ bundakupac alól. Janna tiszteletben tartotta a másnap drámáját annak ellenére, hogy õ maga csak keveset ivott, megjegyzés nélkül hagyta a hangnemeket és modortalanságokat, csak felállt a verseskötettõl, hozott harapnivalót, valamint egy korsó gyógyteát a panaszos nyögéssel nyújtózkodó északi nõnek. A halkan elmotyogott „köszönöm” meg sem közelítette a hála mértékét, ami azokból a jégkék szemekbõl csillogott. Az, és valami egész más, egyre többször látott, titokzatos kis fény.

Az igazat megvallva Sejuani számára nem volt idegen a vágy, amit a gyönyörû szélmágus iránt érzett. Többször akartak csókjai elvándorolni a puha ajkakról, és az elõzõ este mámora sem hozott nagy hasznot ezen a téren. Természetesen mindennek ellenére az összes felmerülõ gondolatot elutasította; hogy utat engedjen teste késztetésének. Végtére is tett egy ígéretet, és õ tartotta magát az adott szavához. Mindig. Persze, kereshetett volna más társaságot magának, ahogy Janna is megtette, de elvbõl utasította vissza a lehetõséget, még úgy is, hogy ugyanakkor ítélkezéstõl mentesen tudta kezelni a dolgot hitvesétõl. Elõzõ este perzselte belülrõl a boldogság és a vágy, az alkohol pedig, ismételten csak gyengítette az elhatározást; a hormonjait kordában tartani. Szintúgy az éppen csak elhalványuló álom, ahol azok a puha kezek a hajába túrtak és közel húzták. Ahol arról a tökéletes szájról az õ neve gördült le.

Lassan végül kontroll alá kényszerítette és légzését, mikor is a tegnapi italozás következményei is elérték. Lusta falatok közt igyekezett valami értelmes mondandót formálni, hogy addig se kelljen a tegnap bolondságaira és az ostoba álmára gondolni. De hát, nem jött össze, a ráülõ feszültséget meg gyakorlással és a romeltakarításnál való segédkezéssel vezette le. Illetve próbálta csak. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

            Egyre többször vette magán észre Janna, hogy untatják a hízelgõ levelek, hogy nem szórakoztatják a Sejuanitól távol, más ágyában töltött éjszakák, ezzel ellentétben mindinkább feltûntek olyan vonások a freljordi nõben, melyek igencsak felébresztették testében a tüzet. A hajnali gyakorlás közben megmutatkozó izmok, vagy a hadúrnõ kifogástalan alakja, ami azért olykor-olykor megmutatkozott, a reggeli érces hang, a pimasz mosoly, ha csak ketten voltak, az erõs kezek visszafogottsága, mikor épp az kell…

A szélmágus még legjobb belátása szerint sem talált bármit, ami arra utalt, hogy ne lehetne teret adni a vágyainak, már, mi a konokul tartózkodó északit illeti. Végtére is õ maga kért távolságot, miért is ne tudhatná le õ? A probléma abban állt, hogy bármit tett is, kevésnek bizonyult arra, hogy az a keményfejû hitvese is változtasson, és Janna elismeréssel volt kénytelen illetni kitartásáért.

Ami elég, az azonban elég, mert szemmel láthatóan nem volt az a buktató, hogy ne volna kölcsönös a vonzalom.

            Így történt tehát, hogy egy végletekig összezavart Sejuani ült az ágy szélén és körülötte a sátort megtöltötték a kisebb, könnyebb tárgyak. Meg a dühös szél.

Ha ostoba volna, nem kérdezte volna meg, mi zavarja a mágust annyira, ám a választól mégis csak tartott. Hisz’ tegnap még minden rendben volt! Még a reggelre is rá lehetett fogni, hogy oké… de miért is ütött be estére a krach? A válasz, mely szerint „Hát tényleg nem emlékszel?! Ma van az évfordulónk!” kiütötte belõle a levegõt. Oh. Hát, hogy  ma! Látszólag hiába hozta fel, hogy „Tudtam, hogy valamikor mostanában lesz… csak a pontos napot nem.” még talán csak rontott a helyzeten, legalább is, abból ítélve, ami Janna arcán átsuhant.

„Az ostoba lerészegedõs fesztiválodra bezzeg színtisztán emlékeztél!” kapta a kontrát, amire már csak egy „Hát ez zavar?”t bírt kinyögni.

            Janna nem tudta, miként reagáljon elõször, de megragadta az elsõként jövõ szavakat. „Nem. Az zavar, úrasszonykám..” kezdte, miközben közelebb lebegett Sejuanihoz és az ölébe ült”… hogy mindez idõ alatt egyszer sem értél hozzám.”. És persze érezte jönni a de hát a kérésed- féle idióta mentegetõzést, de megelõzte egy csókkal. Egy csókkal, amibe beleöntött minden, eddig felmerülõ kéjes kis gondolatot, kíváncsi pillantást, hamiskás álmot.

A”Nem tudtam, hogy szabad.” szabadkozásnak csak a fele, az is halk, rekedt motyogásban bukott ki, miközben a mágus határozott irányítással döntötte hátra a pirult arcú északi nõt, és azok a jégnek tetszõ szemek ruhástul falták fel…

„Így majd akkor talán sikerül belevernem abba a kemény fejedbe.”