Janna életében fontos volt az utazás eleme, lelkének pedig még nagyobb jelentõségû, mikor azt a politikától függetlenül tehette. Minden évben szokása volt a délebbi, partvidéki népeknek természetbúcsúztató fesztivált rendezni az elsõ hóval, ahova a szélmágus is hivatalos volt. Így alakult tehát, hogy a tizenegyedik holdhónapban, mikor Freljord földjét már hetek óta söpörte a porhó, fjordjait marta a fagyos tenger jege, egy karmazsinpiros felöltõben didergõ futár érkezett a meghívóval.

            Sejuani legnagyobb bánatára a Vihar Haragjának szemmel láthatóan esze ágában sem volt azonnali választ küldeni, hanem melegedésre és ételre invitálta a kreol bõrû férfit, aki a legkisebb habozás nélkül elfogadta azt.

Még soha nem beszéltek errõl azelõtt, és a tény, hogy várakozásra lett ítélve, egyszerre bosszantotta és aggasztotta az északit. A formális beszélgetésbõl nem lehetett sokat kideríteni, legalább is, ami a Tél Haragját illeti. Hideg szemekkel mérte fel újra és újra a kellemes párbeszédet hitvese és az idegen közt. Felvette az elejtett információkat, ám azok kelletlenül is olyan dolgokra reflektáltak, amiket saját hibáján kívül nem ismert. Egyetlen nagy szusszanással jelezte a türelme végét, hogy õ ugyan távozik, mire karcsú kéz sietett a sajátján pihenni és a kizárt huzat dacára valami kis szellõ simította végig az arcát, hát türelmet erõltetett magára.

Hiába jutalmazta késõbb Janna mosollyal és csókkal, mindaz erõsebbé tette csupán a markánsan szorító érzést a harcosnõ gyomra körül.

            A szélmágus meglehetõsen nehezen tudta megértetni magát a keményfejû úrasszonyával, és nem is az volt a legnagyobb akadály, hogy körülményes  volna értelmet plántálni bele. Nem. A probléma az volt, hogy mindazt úgy kellett tennie, hogy beszéde közben kétkedõ szemek figyelték. Minden mondatát át kellett gondolnia, hisz’ tisztában volt vele, mennyit fog majd rágódni rajta az a durván formált hadúri elme. A másik zökkenõ a saját érzelmi indokait felsorolni, mert hát olyan nehéz megfogalmazni õket… hogy mire és miért jó ünnepelni menni, mikor Zaun falai közt is épp úgy megbecsülik, hogy minek a gesztus… De úgy tûnt, hogy a konok barbár ezúttal a megértésre való törekvéshez ragaszkodott. Ahhoz, és a hitvesi eskühöz.

            Sejuanit ugyan nyugtalanította, hogy Janna távozni szeretne, de a legcsekélyebb mértékben sem szándékozott visszatartani õt. Egyrészt, alapfeltétel volt a nõ kezéhez a szabadság, másrészt õ maga is utálta, ha korlátozzák, harmadrészt, joga van egyébként is járni-kelni-menni.

Mindennél nagyobb élvezettel hallgatta mindazonáltal a lelkes elbeszélést. Figyelte, miként táncoltatja valami huncut fuvallat a kósza szálakat ruhákon, szõnyegen, bundán. Hallgatta a lelkesen csengõ hangot és szinte zenét fedezett fel benne, minek üteméhez szíve ritmusa igazodott. Leste a kézmozdulatokat, a szûnni nem akaró mosolyt, a lebegés eleven intenzitását.

Most, hogy Sejuani egyedül feküdt a túl puha ágyon és valami hideg zsibbadás töltötte el, már annyira nem szívesen engedte volna el magától a szélmágus karcsú alakját. Az éjszaka közepén csapta ki az ajtót, hogy visszatérjen a törzse táborához, jól megszokott jurtájának szárnyai alatt maradhasson egyedül.

Nagy sóhaj szakadt fel mellkasából, mikor a mellette üres hely felé fordult és enyhe pírral az arcán ölelte magához a városi nõ parfümjétõl illatos takarót. Álomfoszlányként érte utol a búcsúzkodás, ami nem is volt igazán az. Legrosszabb esetben is nyolc éjszaka az egész – úgy csitította magát. Annyit meg kibír, õ aztán fél lábon is.

Sejuani számára bármit megért volna az önfeledt mosoly hitvesének arcán, mikor minden további nélkül fejet hajtott arre a kis szélistennõ-turnéra, mert hát, lássa csak be az ember, arról volt szó. De reggel hiányzott a megszokott meleg mellõle, amit egyre gyakrabban kapott ajándékként meg, – és nem a testiség (hiszen nem is volt), nem, azt Janna meglehetõs tehetséggel intézte s tartotta privát légtérben – az õszinte kérdések meg válaszok, amik a gondolatokat, véleményeket, valamint érzéseket célozták. A Tél Haragja maga sem értette igazán, hogy miért, de sokat jelentettek neki ezek az aprócska gesztusok, az egyenesség, az odafigyelés, a tiszta törõdés.

            A viszonylagos kényelemhez szokott városi varázslónõ szívében melegséggel idézte fel az utolsóként váltott szavakat „De azért a Samhain ünnepre visszaértsz?”és az utolsóként váltott csókokat, a széllel vitt „Majd meglátod, ne félj!”t. A visszaút nehézkesebb volt, a tél is erõsödött, így makrancosítva meg a hideget és havat a mágus útjában. Még szerencse, gondolta, hogy a jeges szelek nem téphetnek és pirkadatra hazaérek.

            Sejuani, mint minden nap hitvese távozása óta, kora hajnalban kelt fegyverforgatást gyakorolni a táborhoz közeli völgy felett, mely aligha volt már olyan rémisztõ mélységekbe bukó, hála a szorgalmasan telítõ jégnek és hónak. A vörössel lustán pislogó horizont a kilencedik reggelen meleg levegõt hozott, ahogy a barbár visszaemlékezett, abban az évszakban elõször, és vele visszatért az edzett test lágy lelkébe a nyugalom.

Sejuani az egyedül érkezõ alak elébe rohant és nem számított, mert nem gyengeség az, ha látják; csak a langyos lég dallamos zúgása, a boldogan csillanó égkék szempár, a könnyû, törékeny nõ a remegõ karokban…

A Tél Haragja elmormolt volna egy hiányoztál-t, de nem jutott szóhoz az édes ajkaktól, és elbújt volna a karcsú nyakban, de nem jutott térhez az arcába tolakodó bundától. Az északi nõt megszédítette a hirtelen rátörõ felismerés, de nem hagyta, hogy megzavarja bármiben, inkább tárt karokkal hagyta, hogy átjárják a ritkán megjelenõ érzések.

            „nocsak” jegyezte meg végül a szélmágus, mikor végre is a fagyos hópáncélra visszaengedték az ölelõ kezek. „még a végén elhiszem, úrasszonyom, hogy az északiak fagyott lelkét is elérheti valami” Szemtelen vigyorral kísérve kisöpört még egy rövidre nyírt tincset a markáns arcból.

            Sejuanit belülrõl égette a késztetés, hát engedve neki a mágus pillantását kereste, hogy aztán ajkát megnyalva megszabaduljon az elõfutárként érkezõ légáram óta manifesztálódó szavaktól. „Freljord jegén megedzõdik az ember, de mindenki szívéhez marad út. Az enyémen kristályok szûrik meg az emberek ezer arcát, a tiéd mégis ugyanolyan gyönyörû marad.”