Sejuani kezdett barátkozni a városok koncepciójával. Nem kedvelte különösebben, de belátta az elõnyöket és hajlandó volt kihasználni is azokat. Ha a pozitívum éppen az volt, hogy bájos felesége kérésének eleget téve elvihette õt egy étterembe vacsorázni, akkor pedig csak jobban sürgette az infrastruktúra kialakulását. Mert az istenek nem láthatták azt a hálás mosolyt, nem érezhették az a puha érintést cserébe. Tehát olyan ruhát öltött, amit szerinte a Vihar Haragja szívesen nézne és jóváhagyna, majd kis hezitálás után végül a helyén hagyta még legkedvesebb fegyverét is. Lassan ügetve indult Zaunba a kora õszi délutánon. A menetszél még meleg volt, a levegõ száraz és tiszta, messze vitt a látóhatár és elevenek voltak az emberek.

Lassan kibontakozó megelégedés töltötte el és visszafojtott izgalommal gondolt arra, mi mindent érhetne el együtt még el. Az egyesített erõk hatásosabbnak bizonyultak, mint valaha remélte, a hátországi ellátás, habár korábban nem volt túl megbecsült általa, most mégis nélkülözhetetlen titulusba lépett elõ a szemében. Sejuni bölcs nõ volt. Néha kicsit makacs, önfejû, de a tényeket hajlandó volt elfogadni és képes a saját hasznára forgatni. Ennek mintájára fejlõdött a viszony a két nép között, emiatt gazdagodtak a városok s szaporodott a számuk lassan, de biztosan.

A szemmel látható, területekben és pénzben mérhetõ fejlõdés mohó megelégedéssel töltötte el Jannát. Második táncuk után úrasszonya bevetette magát a határvidékek háborúiba, hatalmas magabiztossággal igázta le a megadásra nem hajlandó törzseket messze északon és nyugaton. Freljord szerte beszéltek errõl az egyre csak erõsödõ szövetségrõl, s még messzebb vitte a rettegést a szóbeszéd, hogy a szélmágus a Tél Haragjával állt össze.

A merész húzás a városi mágus szempontjából is kifizetõdõnek bizonyult. Sokkal nagyobb tekintéllyel rendelkezett immár a tárgyalótermekben és diplomáciai összejöveteleken, hazájának neve tisztelettel zengett és a rá vetett pillantások sem tükröztek tiszteletlenséget, nem mertek átnézni többé rajta.

Elõször akkor ütötte fel fejét a szélmágusban a gesztusokkal ejtett hála gondolata, mikor egy különösen rossz álomból ébresztette fel a harcosnõ: olvasás közben elnyomta az álom a díványon és a rémképeket úrasszonyának szólongatása kergette el, ahogy az éberséget is elhozta. Az volt az utolsó alkalom, mikor látta szövetségesét, és valamiféle izgalom töltötte el a várakozás mellett a következõ hazatérést illetõen, ugyanis vacsorát kért, ahol majd meghálálhatja a kitartást, hûséget, segítséget… mindent, amit mindaddig kapott.

            Az étterem, amit Sejuani választott (természetesen a Vihar Haragjának nélkülözhetetlen javaslatára) a város fõterén állt. Egyértelmûen az egyik legrégebbi épület adott neki otthont, ám a hírnévhez méltó állapottal és pompával büszkélkedhetett. Az elegánsba öltözött személyzet mélyen hajlongva sürgött körülöttük, a nagytermet gyertyák világították be és a kellemes meleget míves kályha adta. Az étlap bonyolult zauni betûkkel írt, az északi számára javarészt ismeretlen ételek nevét sorolta így csupán formális pillantást vetett rá, mielõtt segítségkérõn hitvesére emelte volna tekintetét.

            Azokat a gyönyörû, jégkék szemeket, melyekbe Janna olyan könnyen beleveszett, mikor véletlenül arra lesett. Így alakult akkor is, hogy jókötésû barbárjának kellemetlen torokköszörülése zökkentette ki a merengésbõl a felismerésbe; miért is tudna a hadvezér ilyen, bonyolultabb írást olvasni, vagy ételeket ismerni. A rendelésre várakozó férfitól kellemes óbort kért és rendelt mindkettejüknek; az északit freljordit ismerve egy jókora, fûszeres steak megteszi, magának pedig könnyebb zöldségsaláta egy kis sajttállal fûszerezve. Semmi kirívó.

A bor kellemes volt az elõétel mellé, a beszélgetés pedig meglepõen fesztelen, ám azonnal megszakadt, amint felszolgálták a fõételt. Janna igyekezett a társalgást fenntartani még egy kicsit, ajánlgatta saját ételét kóstolásra, de szinte komikus intenzitással kapott elutasító válaszokat, még egy kis csipkelõdést is megengedett hát magának.

A mágusnak akkor tûnt fel elõször, hogy valami nem stimmel; házastársa ugyanis érintetlenül hagyta kését és villáját, azok helyett puszta kézzel ragadta meg a jókora húst és úgy falatozott.

            Az északinak azonnal feltûnt, hogy valami nincs rendben, és az ételt szájától lejjebb eresztve érdeklõdött a baj forrása után, de csak hitetlenkedõ pillantásokat kapott. Hogy miért nem használ evõeszközöket? „De hiszen így is épp úgy megteszi!” Természetesen nem valami kulturálatlan állat, hogy ne tudja használni azokat a vackokat, de minek szórakozna azzal, hogy százszor a szájához emelje az ételt falatonként, ha így sokkal egyszerûbb? Ráadásul nem kellett senkinek sem megjátszania magát, hiszen maguk közt voltak, nem igaz?

            Janna arcán átfutott egy mosoly és úgy döntött, nem fogja visszatartani a kiváltó gondolatot. Az asztal fölé, közelebb hajolt, hogy csak a makacs nõ hallhassa ott elõtte „lássuk csak, csókolni azért tud-e ez az én hatalmas úrasszonyom?”

Egyetlen pillanat, nem sok, annyi hezitálást sem kellett viszontlátni partnere szemében; Sejuani áthajolt az asztal felett, jobb tenyerét puhán arcára simította és élete leggyengédebb csókját adta.

A pillanat megfagyott és örökké akart tartani, a lehunyt szemmel átélt szenzáció a mágus egész testét bizsergette; sós ajkak övéin, az óvó érintés az arcán, a feléje sugárzó lusta testmeleg (amit a megtermett nõ árasztott mindig is,) akkor intenzíven táncolta körül, akár a szél az indulatos napjain.