Ed végül megtalálta a könyvtárat. Nem is kellett olyan sokáig keresnie, mert miután sikeresen meglelte a földszintre vezetõ lépcsõt, már nem tartott sok idejébe eltalálnia az általa olyan nagyon keresett helyiségbe. Ahogy benyitott a nehéz tölgyfaajtón, orrát máris megcsapta a bõrkötés, a tinta és a papír semmivel össze nem téveszthetõ jellegzetes illata. Mikor az ifjú alkimista belépett, szeme-szája tátva maradt, a helyiség ugyanis hatalmas volt, még talán a Központi Parancsnokság terjedelmes könyvtárát is felülmúlta, ami nem volt kis teljesítmény a terem részérõl. A padlót sötét színû faburkolat fedte, amelyre sötétvörös színû szõnyeg került mindenféle absztrakt, arany, valamint ezüstszínû mintázattal. A hatalmas ablakokon besütött a nap, a falakon körben hatalmas gyertyatartók helyezkedtek el, a nagyméretû, sötét színû tölgyfából készült asztalon pedig több, jelenleg nem égõ lámpás kapott helyet. A székek ülõkéit vörös színû, puhának tûnõ anyag borította, Ed pedig azonnal megállapította, hogy bárkié is volt a kastély, igencsak szerethette a vöröset. A hatalmas könyvespolcok, amelyek majdnem a magasan a fiú feje felett levõ mennyezetig nyúltak, tele voltak könyvekkel. Voltak ott vastag, ezer oldalas kötetek, voltak normál vastagságúak, valamint egészen vékonyak is. Méretük a nagytól az apróig terjedt, és ahogy Ed nekiindult a sorok között, felfedezte, hogy téma és ábécérend szerint vannak csoportosítva. Voltak tudományos mûvek a földrajztól kezdve a történelmen át a biológiáig és fizikáig, értekezések, regények téma szerint, versek, balladás kötetek, mûelemzések, különféle vallástörténeti kötetek és rengeteg könyv a különféle mûvészetekrõl. És nemcsak amestrisi nyelven, de cretai, drachmai, sõt xingi nyelven is voltak ott könyvek. Meg még pár olyan nyelven is, amilyeneket Ed nem ismert fel, pedig jártas volt a különféle nyelvekben, ha nem is beszélte õket. Meg kellett állapítania, hogy a kastély tulajdonosa igencsak széles körben mûvelt illetõ lehetett, ha ilyen hatalmas, és változatos könyvgyûjteményt tudhatott magáénak. Szemmel láthatóan, bárkié is volt ez a hely, a tudomány pont úgy érdekelte, mint az irodalom, vagy a festészet. A fiatal alkimista elámult a könyvek láttán, mert még a Parancsnokságon sem látott ennyiféle irodalmat. Igaz, ott leginkább a tudományos mûvekre szakosodtak, nem az irodalmi mûvekre. Ed keserûen gondolt arra, hogy Al mennyire élvezné ezt a helyet, hiszen mindig imádott olvasni, és nemcsak a szakirodalmat. Ed bezzeg leginkább az alkímiával kapcsolatos mûveket bújta, hiszen módot akart találni rá, hogy visszakapja elveszett testrészeit.

Végül úgy döntött, ideje nekikezdenie a kutatásnak, és megkereste a Tudományos részleget, azon belül is azt kutatta, vannak-e az alkímiával kapcsolatos könyvek. Halványan emlékezett egy könyv címére, amely írt a homonculusokról, és elsõsorban azt akarta megtalálni. Az alkímiás könyveket nem volt nehéz megtalálnia, volt belõlük egy rakás szépen sorrendben. Még az ”Alkímia kezdõknek” címû kötetet is meglelte, és amikor kihúzta a többi közül, egybõl elöntötte a nosztalgia. Ebbõl a kötetbõl tanultak mindketten Allal, amikor még gyerekek voltak. Ez volt az elsõ könyv, amit a kezükbe kaparintottak, amelynek segítségével az elsõ transzmutációkat végezték. A szõke a szívéhez szorította a könyvet, miközben a szívébe hasított a fájdalom. A könyv túlságosan is az eszébe idézte Alt, a testvérével töltött idõket, amikor még mindketten gyermekek voltak, gondtalanok és boldogok, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a végzet milyen borzalmas sorsot szánt nekik. Ed kezei megremegtek, érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét, de nem engedte õket kibuggyanni. Nem engedhette meg magának, hogy sírjon olyasmiért, ami az õ hibája volt. Ha tehette volna, visszahozta volna Alt, de nem mert bevállalni egy újabb humán transzmutációt, amirõl tudta, hogy kudarccal végzõdne. Mert bármit is hozna vissza, az nem az öccse lenne, tudta jól. Egy hibából már alaposan tanult, megfizette az árát. Al elvesztése is az õ lelkén szárad, így úgy határozott, sosem engedheti meg magának, hogy sírjon. És sosem engedheti meg magának, hogy boldog legyen. Bûnös volt, és bár tudta, hogy Al sosem neheztelne rá, hiszen õ mindig mindenkinek megbocsátott, de Ed tudta, hogy õ sosem lesz képes megbocsátani saját magának, ami akkor történt. Sosem érezhet boldogságot, hiszen hagyta, hogy a testvére meghaljon. Ez a bûn pedig örökre nyomni fogja a lelkét, bármi történjen is.

Végül sikerült megnyugodnia, a remegése is alábbhagyott annyira, hogy visszacsúsztathassa a kötetet a helyére, majd megtörölte a szemét, és tovább nézelõdött a sorban. A polcok azonban rendkívül magasak voltak, és mivel nagy valószínûséggel még Alex Louis Armstrong, az Erõs Kar alkimista sem érte volna fel õket, Ed körbe nézett. Meg is pillantott egy létrát, amelynek az aljára kerekeket helyeztek, hogy könnyebb legyen mozgatni õket. Normális esetben, alkímiával is feljuthatott volna a legfelsõbb polcig, de nem akarta tönkretenni a termet. Ezért a hagyományos módszert választotta, amelynek segítségével jó negyed órás kutakodás után már vagy tizenöt kötetet szedett össze mindenféle alkimista témában. Az egyik kötet, amely a ”Mesterséges lények” címet viselte, különösen felkeltette a figyelmét, így úgy döntött, abba néz bele elsõnek. Miután sikeresen lemászott a létráról, elindult a hosszú asztal felé, és csak ekkor vette észre az egyik falnál elhelyezkedõ, hatalmas kandallót, amelyben vidáman ropogott a tûz. A kandalló elõtt bézs színû, kényelmes fotelek álltak, elõttük ugyanolyan színû, kerek puffokkal, amelyekre az ember feltehette a lábát. A fotelek között apró, sötét színû asztalka kapott helyet, amelyen nem volt más, mint egy tálca, rajta üvegpoharakkal és egy átlátszó üveggel, amely sötét színû folyadékot tartalmazott. Ed sejtése szerint bor lehetett, talán konyak, bár az üveg formája az elõbbire utalt.

–    -  Nem mondhatni, hogy a kastély gazdája nem kedvelte a kényelmet – dünnyögte az alkimista, és még saját magát is meglepte, hogy múlt idõben beszél az illetõrõl, miközben az egyik fotel felé tartott, kezében a könyvvel. – Nos, hát akkor, próbáljuk ki, milyen is lehet benne ülni.

Nem tévedett, a fotel valóban kényelmes volt, a puff pedig pont olyan távolságra helyezkedett el, hogy még az õ apró termetével sem okozott nehézséget kényelembe helyeznie magát. Pillantása ugyan egy pillanatra rátévedt a borosüvegre, de aztán megrázta a fejét. Ha meg akarta oldani az ügyet, fontos volt, hogy megõrizze a józanságát, és egyébként sem igen szokott inni. Kinyitotta a könyvet, és nekilátott megkeresni az õt érdeklõ fejezeteket.

~*~

Envy nem bírta tovább, muszáj volt visszalopóznia, és megnéznie, hogy a kis mitugrász alkimista, aki nem átallotta õt csúnyán bántani, vajon mit mûvelhet. Persze, sejtette, hogy a könyvtárban lehet, hiszen elültette a bogarat a szõkeség fejében, hogy ha akar, nyugodtan kutakodjon csak. Amikor a könyvtárszoba elé ért, megtorpant, és hallgatózni kezdett. Bentrõl nem hallott hangokat, így óvatosan belesett a félig nyitott ajtón, és megpillantotta Edet, amint a kezében egy könyvvel az egyik fotelben üldögél. Envy ledermedt egy pillanatra, és akaratlanul is ökölbe szorította a kezét. Az a fotel volt az, amiben Õ is mindig üldögélt, és most, hogy jobban megnézte az ifjú alkimistát, még valamit észrevett. Ed hasonlított rá, a haja színe, az arca és a szeme formája. Éppen csak a szeme színe volt egy kissé világosabb, mint az Övé. A homonculust mellbe vágta a felismerés, és elhátrált, mielõtt még akaratlanul benyitott volna. Nem volt biztos benne, hogy Ednek köze lehet ahhoz a személyhez, hiszen Õ már régen halott volt, vagy legalábbis annak kellett lennie. Hiszen nem volt homonculus, nem volt halhatatlan, mindössze egy alkimista, aki oktalanul létrehozott valamit, amit nem tudott kezelni. Envy megrázta a fejét, de a gondolatot nem tudta kiûzni a fejébõl.

Nem is tudta, miért nem vette már észre korábban a hasonlóságot, de talán egyszerûen túlságosan is foglalkoztatta, hogy végre van társasága. Az elmúlt négyszáz évet egyedül töltötte, nem voltak barátai, családja, társasága. Az embereket elûzte, vagy megölte, az állatok pedig tartottak tõle. Még a madarak is, amelyek a kert eldugott részében, magas fák ágain raktak fészket. Hiszen ki is akarna barátkozni egy homonculussal, egy olyan ördögi lénnyel, amelynek lelke sincs.

–    -  Nem vagyok magányos! – suttogta mérgesen Envy, hogy Ed ne hallja meg, majd hangtalanul elindult a folyosón. Muszáj volt megnéznie, hogy a fiatal alkimista nem fedezte-e fel a titkát.

Mikor már elég messze járt a könyvtártól, sietõsre fogta lépteit, majd megállt egy festmény elõtt, amely egy gyönyörû tavat ábrázolt, elõtte selymes, zöld fûvel, amelyen egy õz legelészett. Envy mindig utálta ezt a festményt, túlságosan szentimentálisnak érezte, de mégsem távolította el. Megvolt rá az oka, amelyet még saját magának sem akart bevallani. A fal felé nyúlt, majd benyomott egy téglát, mire a fal visszahúzódott, és egy kõbõl készült lépcsõ vált láthatóvá mögötte. A falakat mindkét oldalon fáklyák világították meg. Envynek fogalma sem volt, miért nem égnek el soha, talán magához a helyhez, a hely alkímiájához tartozott az ok, de igazából nem érdekelte különösebben. Pár pillanatig fülelt, hogy nem hall-e közeledõ lépteket, majd egyszerûen elindult lefelé a lépcsõn. A fal automatikusan visszazáródott mögötte, de ez õt egy cseppet sem zavarta.

~*~

Kain Fuery õrnagy és Vato Falman altiszt végre elérték úti céljukat, és megkönnyebbülten parkoltak le egy kis fogadó elõtt, amely az igen találó, ”Fogadó a Víg Özvegyhez” nevet viselte. Öreg épület volt, de már kívülrõl is látszott, hogy szépen karban van tartva, nem hullott a vakolat, a tetõn sem látszottak meglazult cserepek. Az ajtó világos fából készült, és a nyitott ablakok mögül vidám beszélgetés zaja áradt kifelé. Délfelé járt, és a két férfi tudta, hogy az étkezõ valószínûleg tele lesz helyiekkel és átutazó vendégekkel, esetleg turistákkal is, akik a hely legendája miatt keresték fel a települést. A két férfi egymásra nézett, majd elindultak a bejárati ajtó felé. Mikor beléptek, a beszélgetés egy pillanatra elhalt, ahogy a bent levõk végigmustrálták a jövevényeket, de aztán újfent beindult a hangzavar, a beszélgetés, evés-ivás, jövés-menés különös elegye. Fuery és Falman kifejezetten örültek, amiért civil ruhában utaztak, hiszen egy katonai egyenruha igencsak megkavarta volna a kedélyeket. Végignéztek a helyiségen, amely igen nagy volt, szépen elrendezett asztalokkal, a szemközti falnál egy hosszú pulttal, amely mögött egy kövér, negyvenes éveiben járó, már õszülõ hajú férfi mérte az itókát annak, akinek kiszáradt a torka.

–     - Kérdezzük meg õt! – javasolta Falman. – A csaposok általában sok mindent tudnak, és ha mégsem, talán valamelyik helyi lakos majd a segítségünkre lesz.

–     - Ahogy gondolja – válaszolta Fuery, akin látszott, hogy sokkal szívesebben lenne egészen máshol. – Rosszabb úgysem lehet.

Elindultak a pult felé a tömött asztalok között, miközben érezték, hogy az emberek lopva megbámulják õket. Úgy tûnt, idegen, vagy átutazó ritkán fordul meg itt, fõleg nagyvárosi, és mi tagadás, a két katonáról lerítt, hogy nem vidékiek. Elkaptak egy-két rosszalló, vagy inkább gyanakvó pillantást, amibõl egybõl leszûrték, hogy errefelé nem kedvelik az olyanokat, mint õk. Végül csak odaértek a pulthoz, és leültek egy-egy magas székre. Bár Fuerynek, a nem éppen magas termete miatt ez kisebb nehézségekbe ütközött, és mélységesen együtt érzett Edwarddal, aki még nála is alacsonyabb volt. Rajtuk kívül csak egy harmincas éveiben levõ, szõkés hajú férfi ült, vagy inkább már majdnem feküdt a pultnál, ezt egyikük sem tudta eldönteni. Annyi bizonyos, hogy igen ragaszkodóan szorongatta a kezében tartott, félig üres poharat, mintha az élete függött volna tõle. A csapos pár pillanatig úgy tûnt, tüntetõen nem veszi észre õket, de végre befejezte a pohár törölgetését, amely a kezében volt. Letette a rongyot, majd a két jövevény felé fordult.

–     - Mi tetszene, uraim? – kérdezte mély, bariton hangon, miközben egy barátságosnak szánt mosolyt is megvillantott.

–      - Némi itóka – felelte Falman, mivel Fuery úgy ült a helyén, mint aki odaragasztottak. – Talán egy kis sör, ha akad valami jobb fajta.

–     -  Akadni akad, csak aztán meg tudják-e fizetni, az a kérdés – közölte a tagbaszakadt férfi, mire Falman biccentett. Hamarosan egy-egy korsó habzó nedû került a két katona elé, amelyen látszott, nem az olcsó lõre. – Aztán mi szél hozta magukat ide, a semmi közepére, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott a férfi. – Nagyvárosi emberek ritkán tévednek mifelénk, tudják-e?

Fuery egy szót sem szólt, inkább beledugta a fejét a korsóba, hogy ne kelljen válaszolnia. Rádiós volt, és az emberekkel való szemtõl-szemben való kommunikáció nem volt az erõssége. Inkább hagyta, hogy az altiszt vigye a szót, aki nála jobban forgatta a szavakat. Ezt Falman is tudta, de neki sem sok kedve volt feltenni a kínos kérdéseket, amelyek talán bajba is sodorhatják õket. Ivott néhány kortyot a sörbõl, és megállapította, hogy igencsak kellemes zamata van. Nem az a keserû fajta volt, amelyet a Fõváros legtöbb kocsmájában mértek. Meghányta-vetette magában, hogy adja elõ a mondandóját, amelyet még a Parancsnokságon elõre megbeszéltek. Fueryre nézett, de az õrnagy szemmel láthatóan teljesen ráhagyta a dolgot. A csapos kíváncsian nézett a két férfira, de nem szólt, bár látszott rajta, hogy annál többet gondol. Végül Falman letette a korsót és közelebb intette magához a pult másik oldalán állót.

–     - Tudja – kezdte az altiszt –, igazából átutazók vagyunk. Kaptunk egy kis szabadságot az unokatestvéremmel, és úgy döntöttünk, nyakunkba vesszük az országot. Hallottunk egyet és mást errõl a városkáról, és kíváncsiak lettünk.

–     -  Úgy – bólintott a csapos. – És mégis mit hallottak, ha szabad kérdeznem?

–    -  Nos, többen állítják, hogy itt kísértetek járnak a közeli erdõben, sõt, egyesek valami szörnyetegrõl is susmorognak – mondta Falman. – Mindig is érdekeltek minket a helyi legendák, és ha már erre vitt az utunk, gondoltuk, utána érdeklõdünk.

A csapos elsápadt, és körbenézett a teremben. Úgy tûnt, sem a vendégek, sem a pincérlányok nem vettek észre semmit, de a két katonának feltûnt, hogy a férfi ideges lett a legenda, szellem, szörnyeteg és erdõ szavakra. Ez pedig jelentett valamit, mert ezek szerint valami mégiscsak élt az erdõben, ami miatt a helyiek óvakodtak bemenni oda. Látszott, hogy a kövér férfit kiverte a hideg veríték, a szemei elkerekedtek, és erõsen megkapaszkodott a pult szélében. Eltartott pár percig, mire visszanyerte az önuralmát, és gyanakodva nézett két újdonsült vendégére. Aztán sóhajtott egyet.

–     -  Ha én maguknak volnék, uraim – mondta lehalkított hangon, hogy csak Fuery és Falman hallja meg –, nem nagyon mennék az erdõnek még a közelébe sem. A kastélyt pedig még nagyobb ívben kerülném el.

–     -  Kastélyt? – kérdezte kíváncsian Fuery, mert bár félt, mégis úgy érezte, illõ bekapcsolódnia a beszélgetésbe. Szándékosan nem árulta el, hogy tudnak a kastélyról, hátha sikerül valamit megtudniuk. – Miféle kastélyról van szó?

–    -  Az erdõ túlfelén van – mutatott a csapos az egyik ablak felé. – De épeszû ember nem merészkedik oda, nemhogy éjszaka, de még nappal sem. Nem maguk az elsõk, akiket érdekel a dolog. Sokan kíváncsiskodtak, jó páran bementek az erdõbe, de a legtöbben soha többé nem kerültek elõ. Ha van egy kis eszük, maguk is távol maradnak attól az elátkozott helytõl.

–    -  De mégis, mitõl félnek ennyire az emberek? – kérdezte Falman, miközben Fuery idegesen igazította meg orrán a szemüvegét. – Mi van abban a kastélyban?

–     - Azt már én meg nem mondom, uraim, és õszintén szólva, nem is érdekel – rázta a fejét a csapos. – Ugyan nem vagyok egy okos ember, de több eszem van annál, mintsem veszélynek tegyem ki magam. Feleségem van, gyerekem, nem kockáztatom, hogy bármelyikünknek baj essen. Nem én, és ha van egy cseppnyi eszük, maguk sem teszik!

Ezzel el is hallgatott, és nyilvánvaló volt, hogy nem is lehet többet kihúzni belõle. Fuery és Falman jelentõségteljes pillantást váltottak. Célban voltak, már csak többet kellett megtudniuk, de úgy tûnt, a csapos nem fog segíteni. Nem volt más választásuk, szobát kellett kivenniük, és keresniük valakit, aki közlékenyebbnek bizonyul. Valakit, aki talán tud valamit a kastélyról, és hajlandó is elárulni.

~*~

Ed teljesen belemerült a könyvbe, amit a kezében tartott. A homonculusokról szóló fejezetnél még nem tartott ugyan, mert talált egy igen érdekes fejezetet a kimérákról, amely teljesen lekötötte a figyelmét. Még illusztrációk is voltak, amelyek olyan gyönyörûek és részletesek voltak, hogy csakis egy szakavatott mûvész készíthette õket. Csak az volt a baj, hogy egybõl eszébe jutott egy nagyon régi, tragédiával végzõdött eset, még abból az idõbõl, amikor Allal együtt megérkeztek a Fõvárosba. Akkor ismerték meg Shou Tuckert, az alkimistát, aki kimérákat alkotott. És akkor találkoztak az akkor négy éves Ninával, Tucker lányával, akit nagyon megszerettek. Ed még jól emlékezett, milyen izgatott lett, amikor kiderült, hogy Tucker képes volt létrehozni egy beszélõ kimérát, majd egy évvel késõbb egy újabbat. Ám… Ed még mindig lelki szemei elõtt látta a jelenetet, amikor kiderült, hogy az alkimista elõbb a saját feleségét, majd a kutyáját és a kislányát használta fel, hogy egy különleges lényt alkosson. A fiatal alkimista még jól emlékezett rá, milyen harag, düh szállta meg, mit érzett akkor és kis híján agyonverte Tuckert, amiért az megölte a saját lányát, egy ártatlan kisgyereket, hogy ki ne rúgják az Állami Alkimisták soraiból. Az az eset soha nem hagyta nyugodni, túlságosan érzékenyen érintette még a mai napig is. Most is hirtelen elöntötte a fájdalom, a harag, a gyûlölet aziránt az embernek nevezett szörnyeteg iránt, és kénytelen volt becsukni, majd az asztalra tenni a könyvet, mert nem bírta tovább. Szabályosan rosszul lett az emlék hatására, hányinger tört rá, és összekucorodott a fotelben. Egyik kezét a gyomrára, a másikat a szájára szorította és várt, míg a rosszullét kissé alábbhagy. Al halála óta gyakran voltak rosszullétei, és mikor Nina meghalt, azt sem tudta egyhamar feldolgozni. Sõt, talán még most sem sikerült, villant át az agyán. Még a tizenhatot sem töltötte be, de máris több szörnyûségen ment keresztül, mint a legtöbben, akik már egész életet leéltek. Normális esetben ilyenkor Al, vagy valaki hozott volna neki egy pohár vizet, vagy bármit, ami rendbe hozza, segített volna neki lefeküdni, de most nem számíthatott senkire. Az eszébe sem jutott, hogy Envy esetleg segíthetne neki, hiszen végtére is a homonculosok önzõ lények voltak, csak saját magukkal törõdtek.

Úgy döntött, megpróbál felállni, és legalább kijutni a levegõre, ha más megoldás nincs. Nagy nehezen talpra kecmergett, de érezte, hogy rettentõen szédül, kiverte a hideg veríték, az egész teste mintha fel akart volna robbanni és forgott vele a világ. Tett néhány tétova lépést elõre, de meg kellett állnia, és kénytelen volt belekapaszkodni az asztalba. Most igencsak hiányolta Alt, hiszen rajta kívül legfeljebb Winrytõl fogadott el segítséget, de tõle is csak végszükségben. Térdre rogyott, képtelen volt egy lépést is megtenni, erõsen zilált, mintha kilométereket futott volna. Nem hitte volna, hogy egy egyszerû emlék ilyen hatással lesz rá, de csak magát hibáztathatta. Nem azt a fejezetet kellett volna olvasnia. Újfent megpróbált felállni, de a lábai alig tartották meg, mikor újra elindult. De néhány lépés után érezte, hogy dõl elfelé, a lábai már nem tartották meg, ám mielõtt földet ért volna, két kar kapta el, és tartotta meg. Felnézve egy lila szempárral nézett farkasszemet, amely egyszerre bosszúsan és talán aggodalmasan pillantott rá.

–      - Nem vagy valami strapabíró, Mitugrász – hallott meg egy hangot, amely egyértelmûen Envyhez tartozott. De ezúttal nem volt ereje visszavágni. – Meg ne halj itt nekem, hallod?! Nem igazán venném a lelkemre, ami elvileg nincs is, ha itt adnád ki a tiédet.

–    -  Ki… ki gondolta volna, hogy… ilyen… aggodalmaskodó vagy… – szûrte ki a fogai közül Ed a gúnyosnak szánt mondatot, de minden szóért úgy kellett megküzdenie.

–     - Ki aggódik miattad, mi? – morogta a homonculus. – Ha ennyire rosszul érzed magad, inkább pihenned kéne, nem itt ugrálnod! Komolyan, pont olyan vagy, mint…

Elharapta a mondat végét, és Ed kíváncsi lett volna, mit akart mondani, de túl gyengének érezte magát, hogy megkérdezze. Pedig sejtette, hogy Envy a kastély tulajdonosára utalhatott, de nem érezte magát elég erõsnek hozzá, hogy most ezen gondolkodjon. Érezte, hogy egy hûvös kéz ér a homlokához, majd halk füttyszót hallod.

–     -  Még be is lázasodták nekem, Törpe – morogta halkan Envy.

–     -  Nem… vagyok… Törpe… – ellenkezett halkan Ed, de a szavai nem voltak elég hatásosak. Envy halkan felkuncogott.

–    -   Még most sem tudsz nyugton maradni – közölte a másik, majd a karjaiba kapta az apró termetû alkimistát. – Csak a baj van veled, Babszem, pedig milyen kicsi vagy.

Normális esetben Ed visszavágott volna valamivel, de a feje fájt, forgott vele a világ, az egész teste égett, és mindez egyetlen emlék miatt. Talán nem kellett volna idejönnie. Érezte, hogy Envy elindul vele, õ pedig önkéntelenül is a homonculus vállára hajtotta a fejét, ami saját magát is meglepte. Hát még Envyt, aki egy pillanatra ledermedt, majd a karjában tartott szõkére pillantott és sóhajtott egyet. Ed félig lehunyta a szemét, és kissé szaporán kapkodta a levegõt, így a lila szemû homonculus sietõsre vette lépteit, de mégsem futott, óvatosan, szinte már gyengéden cipelte a félig ájult fiút a szobája felé. És akkor még egyikük sem sejtette, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatta mindkettõjük életét.