Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

A szőke alkimista és az irigy homonculus - Negyedik fejezet
Korhatár: 12+
Műfaj: Kaland
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: Andro
Feltöltve: 2017. 05. 15. 19:30:55
Megtekintve: 58 db
Kritikák: 0 db
Nos, itt az én drága, folytatásos Fullmetal Alchemist ficem negyedik fejezete. Remélem, tetszeni fog mindenkinek. A Ninás részek megtekintése ajánlott a megértéshez, de nem kötelező!


Ed végül megtalálta a könyvtárat. Nem is kellett olyan sokáig keresnie, mert miután sikeresen meglelte a földszintre vezető lépcsőt, már nem tartott sok idejébe eltalálnia az általa olyan nagyon keresett helyiségbe. Ahogy benyitott a nehéz tölgyfaajtón, orrát máris megcsapta a bőrkötés, a tinta és a papír semmivel össze nem téveszthető jellegzetes illata. Mikor az ifjú alkimista belépett, szeme-szája tátva maradt, a helyiség ugyanis hatalmas volt, még talán a Központi Parancsnokság terjedelmes könyvtárát is felülmúlta, ami nem volt kis teljesítmény a terem részéről. A padlót sötét színű faburkolat fedte, amelyre sötétvörös színű szőnyeg került mindenféle absztrakt, arany, valamint ezüstszínű mintázattal. A hatalmas ablakokon besütött a nap, a falakon körben hatalmas gyertyatartók helyezkedtek el, a nagyméretű, sötét színű tölgyfából készült asztalon pedig több, jelenleg nem égő lámpás kapott helyet. A székek ülőkéit vörös színű, puhának tűnő anyag borította, Ed pedig azonnal megállapította, hogy bárkié is volt a kastély, igencsak szerethette a vöröset. A hatalmas könyvespolcok, amelyek majdnem a magasan a fiú feje felett levő mennyezetig nyúltak, tele voltak könyvekkel. Voltak ott vastag, ezer oldalas kötetek, voltak normál vastagságúak, valamint egészen vékonyak is. Méretük a nagytól az apróig terjedt, és ahogy Ed nekiindult a sorok között, felfedezte, hogy téma és ábécérend szerint vannak csoportosítva. Voltak tudományos művek a földrajztól kezdve a történelmen át a biológiáig és fizikáig, értekezések, regények téma szerint, versek, balladás kötetek, műelemzések, különféle vallástörténeti kötetek és rengeteg könyv a különféle művészetekről. És nemcsak amestrisi nyelven, de cretai, drachmai, sőt xingi nyelven is voltak ott könyvek. Meg még pár olyan nyelven is, amilyeneket Ed nem ismert fel, pedig jártas volt a különféle nyelvekben, ha nem is beszélte őket. Meg kellett állapítania, hogy a kastély tulajdonosa igencsak széles körben művelt illető lehetett, ha ilyen hatalmas, és változatos könyvgyűjteményt tudhatott magáénak. Szemmel láthatóan, bárkié is volt ez a hely, a tudomány pont úgy érdekelte, mint az irodalom, vagy a festészet. A fiatal alkimista elámult a könyvek láttán, mert még a Parancsnokságon sem látott ennyiféle irodalmat. Igaz, ott leginkább a tudományos művekre szakosodtak, nem az irodalmi művekre. Ed keserűen gondolt arra, hogy Al mennyire élvezné ezt a helyet, hiszen mindig imádott olvasni, és nemcsak a szakirodalmat. Ed bezzeg leginkább az alkímiával kapcsolatos műveket bújta, hiszen módot akart találni rá, hogy visszakapja elveszett testrészeit.

Végül úgy döntött, ideje nekikezdenie a kutatásnak, és megkereste a Tudományos részleget, azon belül is azt kutatta, vannak-e az alkímiával kapcsolatos könyvek. Halványan emlékezett egy könyv címére, amely írt a homonculusokról, és elsősorban azt akarta megtalálni. Az alkímiás könyveket nem volt nehéz megtalálnia, volt belőlük egy rakás szépen sorrendben. Még az ”Alkímia kezdőknek” című kötetet is meglelte, és amikor kihúzta a többi közül, egyből elöntötte a nosztalgia. Ebből a kötetből tanultak mindketten Allal, amikor még gyerekek voltak. Ez volt az első könyv, amit a kezükbe kaparintottak, amelynek segítségével az első transzmutációkat végezték. A szőke a szívéhez szorította a könyvet, miközben a szívébe hasított a fájdalom. A könyv túlságosan is az eszébe idézte Alt, a testvérével töltött időket, amikor még mindketten gyermekek voltak, gondtalanok és boldogok, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a végzet milyen borzalmas sorsot szánt nekik. Ed kezei megremegtek, érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét, de nem engedte őket kibuggyanni. Nem engedhette meg magának, hogy sírjon olyasmiért, ami az ő hibája volt. Ha tehette volna, visszahozta volna Alt, de nem mert bevállalni egy újabb humán transzmutációt, amiről tudta, hogy kudarccal végződne. Mert bármit is hozna vissza, az nem az öccse lenne, tudta jól. Egy hibából már alaposan tanult, megfizette az árát. Al elvesztése is az ő lelkén szárad, így úgy határozott, sosem engedheti meg magának, hogy sírjon. És sosem engedheti meg magának, hogy boldog legyen. Bűnös volt, és bár tudta, hogy Al sosem neheztelne rá, hiszen ő mindig mindenkinek megbocsátott, de Ed tudta, hogy ő sosem lesz képes megbocsátani saját magának, ami akkor történt. Sosem érezhet boldogságot, hiszen hagyta, hogy a testvére meghaljon. Ez a bűn pedig örökre nyomni fogja a lelkét, bármi történjen is.

Végül sikerült megnyugodnia, a remegése is alábbhagyott annyira, hogy visszacsúsztathassa a kötetet a helyére, majd megtörölte a szemét, és tovább nézelődött a sorban. A polcok azonban rendkívül magasak voltak, és mivel nagy valószínűséggel még Alex Louis Armstrong, az Erős Kar alkimista sem érte volna fel őket, Ed körbe nézett. Meg is pillantott egy létrát, amelynek az aljára kerekeket helyeztek, hogy könnyebb legyen mozgatni őket. Normális esetben, alkímiával is feljuthatott volna a legfelsőbb polcig, de nem akarta tönkretenni a termet. Ezért a hagyományos módszert választotta, amelynek segítségével jó negyed órás kutakodás után már vagy tizenöt kötetet szedett össze mindenféle alkimista témában. Az egyik kötet, amely a ”Mesterséges lények” címet viselte, különösen felkeltette a figyelmét, így úgy döntött, abba néz bele elsőnek. Miután sikeresen lemászott a létráról, elindult a hosszú asztal felé, és csak ekkor vette észre az egyik falnál elhelyezkedő, hatalmas kandallót, amelyben vidáman ropogott a tűz. A kandalló előtt bézs színű, kényelmes fotelek álltak, előttük ugyanolyan színű, kerek puffokkal, amelyekre az ember feltehette a lábát. A fotelek között apró, sötét színű asztalka kapott helyet, amelyen nem volt más, mint egy tálca, rajta üvegpoharakkal és egy átlátszó üveggel, amely sötét színű folyadékot tartalmazott. Ed sejtése szerint bor lehetett, talán konyak, bár az üveg formája az előbbire utalt.

    -  Nem mondhatni, hogy a kastély gazdája nem kedvelte a kényelmet – dünnyögte az alkimista, és még saját magát is meglepte, hogy múlt időben beszél az illetőről, miközben az egyik fotel felé tartott, kezében a könyvvel. – Nos, hát akkor, próbáljuk ki, milyen is lehet benne ülni.

Nem tévedett, a fotel valóban kényelmes volt, a puff pedig pont olyan távolságra helyezkedett el, hogy még az ő apró termetével sem okozott nehézséget kényelembe helyeznie magát. Pillantása ugyan egy pillanatra rátévedt a borosüvegre, de aztán megrázta a fejét. Ha meg akarta oldani az ügyet, fontos volt, hogy megőrizze a józanságát, és egyébként sem igen szokott inni. Kinyitotta a könyvet, és nekilátott megkeresni az őt érdeklő fejezeteket.

~*~

Envy nem bírta tovább, muszáj volt visszalopóznia, és megnéznie, hogy a kis mitugrász alkimista, aki nem átallotta őt csúnyán bántani, vajon mit művelhet. Persze, sejtette, hogy a könyvtárban lehet, hiszen elültette a bogarat a szőkeség fejében, hogy ha akar, nyugodtan kutakodjon csak. Amikor a könyvtárszoba elé ért, megtorpant, és hallgatózni kezdett. Bentről nem hallott hangokat, így óvatosan belesett a félig nyitott ajtón, és megpillantotta Edet, amint a kezében egy könyvvel az egyik fotelben üldögél. Envy ledermedt egy pillanatra, és akaratlanul is ökölbe szorította a kezét. Az a fotel volt az, amiben Ő is mindig üldögélt, és most, hogy jobban megnézte az ifjú alkimistát, még valamit észrevett. Ed hasonlított rá, a haja színe, az arca és a szeme formája. Éppen csak a szeme színe volt egy kissé világosabb, mint az Övé. A homonculust mellbe vágta a felismerés, és elhátrált, mielőtt még akaratlanul benyitott volna. Nem volt biztos benne, hogy Ednek köze lehet ahhoz a személyhez, hiszen Ő már régen halott volt, vagy legalábbis annak kellett lennie. Hiszen nem volt homonculus, nem volt halhatatlan, mindössze egy alkimista, aki oktalanul létrehozott valamit, amit nem tudott kezelni. Envy megrázta a fejét, de a gondolatot nem tudta kiűzni a fejéből.

Nem is tudta, miért nem vette már észre korábban a hasonlóságot, de talán egyszerűen túlságosan is foglalkoztatta, hogy végre van társasága. Az elmúlt négyszáz évet egyedül töltötte, nem voltak barátai, családja, társasága. Az embereket elűzte, vagy megölte, az állatok pedig tartottak tőle. Még a madarak is, amelyek a kert eldugott részében, magas fák ágain raktak fészket. Hiszen ki is akarna barátkozni egy homonculussal, egy olyan ördögi lénnyel, amelynek lelke sincs.

    -  Nem vagyok magányos! – suttogta mérgesen Envy, hogy Ed ne hallja meg, majd hangtalanul elindult a folyosón. Muszáj volt megnéznie, hogy a fiatal alkimista nem fedezte-e fel a titkát.

Mikor már elég messze járt a könyvtártól, sietősre fogta lépteit, majd megállt egy festmény előtt, amely egy gyönyörű tavat ábrázolt, előtte selymes, zöld fűvel, amelyen egy őz legelészett. Envy mindig utálta ezt a festményt, túlságosan szentimentálisnak érezte, de mégsem távolította el. Megvolt rá az oka, amelyet még saját magának sem akart bevallani. A fal felé nyúlt, majd benyomott egy téglát, mire a fal visszahúzódott, és egy kőből készült lépcső vált láthatóvá mögötte. A falakat mindkét oldalon fáklyák világították meg. Envynek fogalma sem volt, miért nem égnek el soha, talán magához a helyhez, a hely alkímiájához tartozott az ok, de igazából nem érdekelte különösebben. Pár pillanatig fülelt, hogy nem hall-e közeledő lépteket, majd egyszerűen elindult lefelé a lépcsőn. A fal automatikusan visszazáródott mögötte, de ez őt egy cseppet sem zavarta.

~*~

Kain Fuery őrnagy és Vato Falman altiszt végre elérték úti céljukat, és megkönnyebbülten parkoltak le egy kis fogadó előtt, amely az igen találó, ”Fogadó a Víg Özvegyhez” nevet viselte. Öreg épület volt, de már kívülről is látszott, hogy szépen karban van tartva, nem hullott a vakolat, a tetőn sem látszottak meglazult cserepek. Az ajtó világos fából készült, és a nyitott ablakok mögül vidám beszélgetés zaja áradt kifelé. Délfelé járt, és a két férfi tudta, hogy az étkező valószínűleg tele lesz helyiekkel és átutazó vendégekkel, esetleg turistákkal is, akik a hely legendája miatt keresték fel a települést. A két férfi egymásra nézett, majd elindultak a bejárati ajtó felé. Mikor beléptek, a beszélgetés egy pillanatra elhalt, ahogy a bent levők végigmustrálták a jövevényeket, de aztán újfent beindult a hangzavar, a beszélgetés, evés-ivás, jövés-menés különös elegye. Fuery és Falman kifejezetten örültek, amiért civil ruhában utaztak, hiszen egy katonai egyenruha igencsak megkavarta volna a kedélyeket. Végignéztek a helyiségen, amely igen nagy volt, szépen elrendezett asztalokkal, a szemközti falnál egy hosszú pulttal, amely mögött egy kövér, negyvenes éveiben járó, már őszülő hajú férfi mérte az itókát annak, akinek kiszáradt a torka.

     - Kérdezzük meg őt! – javasolta Falman. – A csaposok általában sok mindent tudnak, és ha mégsem, talán valamelyik helyi lakos majd a segítségünkre lesz.

     - Ahogy gondolja – válaszolta Fuery, akin látszott, hogy sokkal szívesebben lenne egészen máshol. – Rosszabb úgysem lehet.

Elindultak a pult felé a tömött asztalok között, miközben érezték, hogy az emberek lopva megbámulják őket. Úgy tűnt, idegen, vagy átutazó ritkán fordul meg itt, főleg nagyvárosi, és mi tagadás, a két katonáról lerítt, hogy nem vidékiek. Elkaptak egy-két rosszalló, vagy inkább gyanakvó pillantást, amiből egyből leszűrték, hogy errefelé nem kedvelik az olyanokat, mint ők. Végül csak odaértek a pulthoz, és leültek egy-egy magas székre. Bár Fuerynek, a nem éppen magas termete miatt ez kisebb nehézségekbe ütközött, és mélységesen együtt érzett Edwarddal, aki még nála is alacsonyabb volt. Rajtuk kívül csak egy harmincas éveiben levő, szőkés hajú férfi ült, vagy inkább már majdnem feküdt a pultnál, ezt egyikük sem tudta eldönteni. Annyi bizonyos, hogy igen ragaszkodóan szorongatta a kezében tartott, félig üres poharat, mintha az élete függött volna tőle. A csapos pár pillanatig úgy tűnt, tüntetően nem veszi észre őket, de végre befejezte a pohár törölgetését, amely a kezében volt. Letette a rongyot, majd a két jövevény felé fordult.

     - Mi tetszene, uraim? – kérdezte mély, bariton hangon, miközben egy barátságosnak szánt mosolyt is megvillantott.

      - Némi itóka – felelte Falman, mivel Fuery úgy ült a helyén, mint aki odaragasztottak. – Talán egy kis sör, ha akad valami jobb fajta.

     -  Akadni akad, csak aztán meg tudják-e fizetni, az a kérdés – közölte a tagbaszakadt férfi, mire Falman biccentett. Hamarosan egy-egy korsó habzó nedű került a két katona elé, amelyen látszott, nem az olcsó lőre. – Aztán mi szél hozta magukat ide, a semmi közepére, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott a férfi. – Nagyvárosi emberek ritkán tévednek mifelénk, tudják-e?

Fuery egy szót sem szólt, inkább beledugta a fejét a korsóba, hogy ne kelljen válaszolnia. Rádiós volt, és az emberekkel való szemtől-szemben való kommunikáció nem volt az erőssége. Inkább hagyta, hogy az altiszt vigye a szót, aki nála jobban forgatta a szavakat. Ezt Falman is tudta, de neki sem sok kedve volt feltenni a kínos kérdéseket, amelyek talán bajba is sodorhatják őket. Ivott néhány kortyot a sörből, és megállapította, hogy igencsak kellemes zamata van. Nem az a keserű fajta volt, amelyet a Főváros legtöbb kocsmájában mértek. Meghányta-vetette magában, hogy adja elő a mondandóját, amelyet még a Parancsnokságon előre megbeszéltek. Fueryre nézett, de az őrnagy szemmel láthatóan teljesen ráhagyta a dolgot. A csapos kíváncsian nézett a két férfira, de nem szólt, bár látszott rajta, hogy annál többet gondol. Végül Falman letette a korsót és közelebb intette magához a pult másik oldalán állót.

     - Tudja – kezdte az altiszt –, igazából átutazók vagyunk. Kaptunk egy kis szabadságot az unokatestvéremmel, és úgy döntöttünk, nyakunkba vesszük az országot. Hallottunk egyet és mást erről a városkáról, és kíváncsiak lettünk.

     -  Úgy – bólintott a csapos. – És mégis mit hallottak, ha szabad kérdeznem?

    -  Nos, többen állítják, hogy itt kísértetek járnak a közeli erdőben, sőt, egyesek valami szörnyetegről is susmorognak – mondta Falman. – Mindig is érdekeltek minket a helyi legendák, és ha már erre vitt az utunk, gondoltuk, utána érdeklődünk.

A csapos elsápadt, és körbenézett a teremben. Úgy tűnt, sem a vendégek, sem a pincérlányok nem vettek észre semmit, de a két katonának feltűnt, hogy a férfi ideges lett a legenda, szellem, szörnyeteg és erdő szavakra. Ez pedig jelentett valamit, mert ezek szerint valami mégiscsak élt az erdőben, ami miatt a helyiek óvakodtak bemenni oda. Látszott, hogy a kövér férfit kiverte a hideg veríték, a szemei elkerekedtek, és erősen megkapaszkodott a pult szélében. Eltartott pár percig, mire visszanyerte az önuralmát, és gyanakodva nézett két újdonsült vendégére. Aztán sóhajtott egyet.

     -  Ha én maguknak volnék, uraim – mondta lehalkított hangon, hogy csak Fuery és Falman hallja meg –, nem nagyon mennék az erdőnek még a közelébe sem. A kastélyt pedig még nagyobb ívben kerülném el.

     -  Kastélyt? – kérdezte kíváncsian Fuery, mert bár félt, mégis úgy érezte, illő bekapcsolódnia a beszélgetésbe. Szándékosan nem árulta el, hogy tudnak a kastélyról, hátha sikerül valamit megtudniuk. – Miféle kastélyról van szó?

    -  Az erdő túlfelén van – mutatott a csapos az egyik ablak felé. – De épeszű ember nem merészkedik oda, nemhogy éjszaka, de még nappal sem. Nem maguk az elsők, akiket érdekel a dolog. Sokan kíváncsiskodtak, jó páran bementek az erdőbe, de a legtöbben soha többé nem kerültek elő. Ha van egy kis eszük, maguk is távol maradnak attól az elátkozott helytől.

    -  De mégis, mitől félnek ennyire az emberek? – kérdezte Falman, miközben Fuery idegesen igazította meg orrán a szemüvegét. – Mi van abban a kastélyban?

     - Azt már én meg nem mondom, uraim, és őszintén szólva, nem is érdekel – rázta a fejét a csapos. – Ugyan nem vagyok egy okos ember, de több eszem van annál, mintsem veszélynek tegyem ki magam. Feleségem van, gyerekem, nem kockáztatom, hogy bármelyikünknek baj essen. Nem én, és ha van egy cseppnyi eszük, maguk sem teszik!

Ezzel el is hallgatott, és nyilvánvaló volt, hogy nem is lehet többet kihúzni belőle. Fuery és Falman jelentőségteljes pillantást váltottak. Célban voltak, már csak többet kellett megtudniuk, de úgy tűnt, a csapos nem fog segíteni. Nem volt más választásuk, szobát kellett kivenniük, és keresniük valakit, aki közlékenyebbnek bizonyul. Valakit, aki talán tud valamit a kastélyról, és hajlandó is elárulni.

~*~

Ed teljesen belemerült a könyvbe, amit a kezében tartott. A homonculusokról szóló fejezetnél még nem tartott ugyan, mert talált egy igen érdekes fejezetet a kimérákról, amely teljesen lekötötte a figyelmét. Még illusztrációk is voltak, amelyek olyan gyönyörűek és részletesek voltak, hogy csakis egy szakavatott művész készíthette őket. Csak az volt a baj, hogy egyből eszébe jutott egy nagyon régi, tragédiával végződött eset, még abból az időből, amikor Allal együtt megérkeztek a Fővárosba. Akkor ismerték meg Shou Tuckert, az alkimistát, aki kimérákat alkotott. És akkor találkoztak az akkor négy éves Ninával, Tucker lányával, akit nagyon megszerettek. Ed még jól emlékezett, milyen izgatott lett, amikor kiderült, hogy Tucker képes volt létrehozni egy beszélő kimérát, majd egy évvel később egy újabbat. Ám… Ed még mindig lelki szemei előtt látta a jelenetet, amikor kiderült, hogy az alkimista előbb a saját feleségét, majd a kutyáját és a kislányát használta fel, hogy egy különleges lényt alkosson. A fiatal alkimista még jól emlékezett rá, milyen harag, düh szállta meg, mit érzett akkor és kis híján agyonverte Tuckert, amiért az megölte a saját lányát, egy ártatlan kisgyereket, hogy ki ne rúgják az Állami Alkimisták soraiból. Az az eset soha nem hagyta nyugodni, túlságosan érzékenyen érintette még a mai napig is. Most is hirtelen elöntötte a fájdalom, a harag, a gyűlölet aziránt az embernek nevezett szörnyeteg iránt, és kénytelen volt becsukni, majd az asztalra tenni a könyvet, mert nem bírta tovább. Szabályosan rosszul lett az emlék hatására, hányinger tört rá, és összekucorodott a fotelben. Egyik kezét a gyomrára, a másikat a szájára szorította és várt, míg a rosszullét kissé alábbhagy. Al halála óta gyakran voltak rosszullétei, és mikor Nina meghalt, azt sem tudta egyhamar feldolgozni. Sőt, talán még most sem sikerült, villant át az agyán. Még a tizenhatot sem töltötte be, de máris több szörnyűségen ment keresztül, mint a legtöbben, akik már egész életet leéltek. Normális esetben ilyenkor Al, vagy valaki hozott volna neki egy pohár vizet, vagy bármit, ami rendbe hozza, segített volna neki lefeküdni, de most nem számíthatott senkire. Az eszébe sem jutott, hogy Envy esetleg segíthetne neki, hiszen végtére is a homonculosok önző lények voltak, csak saját magukkal törődtek.

Úgy döntött, megpróbál felállni, és legalább kijutni a levegőre, ha más megoldás nincs. Nagy nehezen talpra kecmergett, de érezte, hogy rettentően szédül, kiverte a hideg veríték, az egész teste mintha fel akart volna robbanni és forgott vele a világ. Tett néhány tétova lépést előre, de meg kellett állnia, és kénytelen volt belekapaszkodni az asztalba. Most igencsak hiányolta Alt, hiszen rajta kívül legfeljebb Winrytől fogadott el segítséget, de tőle is csak végszükségben. Térdre rogyott, képtelen volt egy lépést is megtenni, erősen zilált, mintha kilométereket futott volna. Nem hitte volna, hogy egy egyszerű emlék ilyen hatással lesz rá, de csak magát hibáztathatta. Nem azt a fejezetet kellett volna olvasnia. Újfent megpróbált felállni, de a lábai alig tartották meg, mikor újra elindult. De néhány lépés után érezte, hogy dől elfelé, a lábai már nem tartották meg, ám mielőtt földet ért volna, két kar kapta el, és tartotta meg. Felnézve egy lila szempárral nézett farkasszemet, amely egyszerre bosszúsan és talán aggodalmasan pillantott rá.

      - Nem vagy valami strapabíró, Mitugrász – hallott meg egy hangot, amely egyértelműen Envyhez tartozott. De ezúttal nem volt ereje visszavágni. – Meg ne halj itt nekem, hallod?! Nem igazán venném a lelkemre, ami elvileg nincs is, ha itt adnád ki a tiédet.

    -  Ki… ki gondolta volna, hogy… ilyen… aggodalmaskodó vagy… – szűrte ki a fogai közül Ed a gúnyosnak szánt mondatot, de minden szóért úgy kellett megküzdenie.

     - Ki aggódik miattad, mi? – morogta a homonculus. – Ha ennyire rosszul érzed magad, inkább pihenned kéne, nem itt ugrálnod! Komolyan, pont olyan vagy, mint…

Elharapta a mondat végét, és Ed kíváncsi lett volna, mit akart mondani, de túl gyengének érezte magát, hogy megkérdezze. Pedig sejtette, hogy Envy a kastély tulajdonosára utalhatott, de nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy most ezen gondolkodjon. Érezte, hogy egy hűvös kéz ér a homlokához, majd halk füttyszót hallod.

     -  Még be is lázasodták nekem, Törpe – morogta halkan Envy.

     -  Nem… vagyok… Törpe… – ellenkezett halkan Ed, de a szavai nem voltak elég hatásosak. Envy halkan felkuncogott.

    -   Még most sem tudsz nyugton maradni – közölte a másik, majd a karjaiba kapta az apró termetű alkimistát. – Csak a baj van veled, Babszem, pedig milyen kicsi vagy.

Normális esetben Ed visszavágott volna valamivel, de a feje fájt, forgott vele a világ, az egész teste égett, és mindez egyetlen emlék miatt. Talán nem kellett volna idejönnie. Érezte, hogy Envy elindul vele, ő pedig önkéntelenül is a homonculus vállára hajtotta a fejét, ami saját magát is meglepte. Hát még Envyt, aki egy pillanatra ledermedt, majd a karjában tartott szőkére pillantott és sóhajtott egyet. Ed félig lehunyta a szemét, és kissé szaporán kapkodta a levegőt, így a lila szemű homonculus sietősre vette lépteit, de mégsem futott, óvatosan, szinte már gyengéden cipelte a félig ájult fiút a szobája felé. És akkor még egyikük sem sejtette, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatta mindkettőjük életét.


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).