Jannának elõször akkor tûnt fel, hogy Sejuani sok idõt tölt távol, mikor az a második adott bált megelõzõ napon látogatást tett Zaun falai közt. A harcosnõ, szokásához híven egyedül érkezett, de Bristle mögött egy magasztos tartású fehér paripát vezetett. „hogy kiengeszteljen a távollétemért” és „hogy méltó utakon vigyen, kisasszonyom” motyogta az északi nõ.

            Sejuaninak abban a pillanatban esett le, mekkora baklövést követett el az ajándékkal, mikor a szélmágus egyszerûen fellibbent a hátasra. Rátörõ zavarát és az ostobaság érzését egy köhintéssel nyomta el, és lendületes léptekkel iramodott be az udvarról, hogy egy kevésbé nyilvános helyen tudjanak pár szót váltani hitvesével, aki azonban szokásával ellentétben a csipkelõdés legkisebb formáját sem alkalmazva lebegett mellette.

A nehézfa trónuson végül, mikor kettesben maradtak, feszülve fordult a selyemruhás varázsló felé. „nem kell elfogadnod” és rögvest folytatta volna a bocsánatkéréssel, de egy õszintén adott válaszmosoly beléfojtotta a szót (és a lélegzetet egy egészen aprócska pillanatra). „Ugyan” kezdõdött a lágy válasz „tökéletes”. Így indult az oldott hangulatú, vacsorát kísérõ beszélgetés.

            Jannát az estély napján látni sem lehetett, hiszen a minduntalan gyõzelemre forduló csatákat ünnepelni kell, és, magától értetõdõ módon, híresztelni. Annak pedig jobb módja nem lehet, mint egy kifogástalan mulatság. Az elõestén megjelenõ úrasszonyának érkezése nem lepte meg; legelsõ alkalommal is így történt, ám az ajándék annál inkább. Nem is maga az állat, sokkalta furcsább volt a gesztus és annak oka.

Hiába határozta el korábban, hogy lehetõleg több idõt tölt majd a kíváncsi szemû barbárral, számtalanszor megesett, hogy hetekre is külön utakra kényszerítette õket az élet: a hadvezér tette, amiben a legjobb és a jó idõvel elvonult háborúskodni földért és hatalomért, párbajokat vívni dicsõségért és becsületért, hódítani diadalért és zsákmányokért. Bármennyire aggasztotta a Vihar Haragját, hogy Bristle egyszer üres nyereggel tér vissza, neki magának is teendõi voltak, mégpedig levelek tintájában és tárgyalóasztalok mögött.

            Ezúttal az esemény késõbb kezdõdött, és ennél a ténynél semmi nem okozhatott volna nagyobb örömöt Sejuaninak. Egyrészt jól esett neki nem ideiglenes táborokban aludni, biztonságos környéket járni és alkalom adtán csodás hitvesének bársony hangját hallgatni, másrészt az ellenérzései aligha hagytak alább a kényszeredett társasággal kapcsolatban, így a késõbb érkezõ nyárközépi éjszakával halasztva szállingózó emberek sem lettek számára szimpatikusabbak. Fõként nem Jarvan. Különösen nem az az önelégült alak. Mégis hogy jött õ ahhoz, hogy a gyönyörû feleségét annyiszor táncba vigye? Habár a kecses lány acél biztosan felkészült, szó se róla, jó elõre a saját akaratának és döntéseinek védelmére, legalább is, ami a magánéletét illeti… Sejuani pedig nem volt féltékeny. Hiszen nem is volt mire. Nem. Õ soha.

            Janna még magához képest is körültekintõen választott kompozíciót: egy, az elsõnél sokkal ékesebb ruhadarabot és hivalkodóbb ékszereket magának, s tapasztalatai szerint az ahhoz illõ viseletben bízhatott kemény kötésû barbárjától. Meglepõ módon elsõ erre irányuló beszélgetésük alkalmával sikerült a legtöbb dolgot elérnie, amit szeretett volna. Csupán a vendégek terén voltak problémák a bárdolatlan partnerével, de a már-már féltékenységbe átcsapó viselkedés az elsõ meglepetés után nemhogy ellenérzéseket, hanem megfoghatatlan elégedettséget ébresztett benne, egy oly’ ritkán mutatkozó szívbõl jövõ mosolyt csalt az arcára.

A morc pillantások könnyedén kijátszhatók voltak a harcokra vonatkozó kérdésekkel vagy az elõrejutást dicsérõ szavakkal, melyek aztán könnyedén vándorolhattak olyan témákra, amiben mindkét fél érdekelt volt vagy legalább is kedvét lelte.

Aznap este fedezte fel elõször a házastársán megjelenõ változásokat; a többé nem bizalmatlan pillantást, a gyarapodó szavakat, az érdeklõdõ kérdéseket, a gyors tanulás és adaptálás jeleit.

Sejuani, ha ideje és teendõi engedték, szívesen látogatta városi hitvesét. Még õt magát is meglepte, hogy milyen gyorsan adaptálódott a városhoz, könnyedén kiismerte zajait és rendszerét. Leggyakrabban a Vihar Haragjának társaságát kereste és az nem az idegenség vagy egyedüllét miatt volt, hanem, mert egész egyszerûen kedvét lelte benne, ahogy a mágus is kezdett közvetlenebb lenni olyankor; félelem nélkül használta a képességeit, de legkevésbé sem mutogatásnak vagy fenyegetésnek. Egyszerû, természetes jelenséggé vált a szõke barbár mellett lebegni lépcsõzés helyett, könyveket hozni és visszaküldeni, térképeket fellapozni a legkisebb megerõltetés nélkül, holott a könyvtár, ahol épp elbeszéléseket olvasott fel a díványon elkényelmesedõ nõnek, igazán impozáns méretekkel rendelkezett. Az ominózus eseményt megelõzõ délelõtt mégis egyedül találta magát, így elhatározta magát, hogy pár órácskát a felkészüléssel tölt majd.

Az este tehát érdekesnek ígérkezett a zenétõl és kissé túl hangos csevegéstõl visszhangos teremben, arra az egy lehetõségre mindazonáltal szemmel láthatólag még Janna sem számított, ami közvetlenül az éjféli tánc dallamainak megszólalása elõtt történt. A mindaddig elszórt, szolid beszélgetésekbe bonyolódó Sejuani ugyanis hirtelen elhatározással egyenesedett fel csarnokszéli helyérõl és lépett hitvese elé. Jobb kezét a kihívó ruhában tündöklõ szélmágusnak nyújtotta, aki jól leplezett meglepetéssel fogadta azt el. Egyetlen épkézláb gondolata egy újfent végigvezetett tánc volt, de a Vihar Haragjának hamar be kellett látnia, hogy a megérzése rossznak bizonyult: az erõs alkatú nõ tökéletes magabiztossággal vonta magához, hogy aztán a felgyorsuló ütemeken suhanjanak.

Ritkán esett meg Jannával, hogy valamihez ne fûzne hozzá egy-egy gondolatot, akár csak magában is, de ezúttal minden további nélkül magába fogadta a pirult orcával neki suttogott bókokat, a tényt, hogy az õ oktalan úrasszonya hajlandó volt ilyen, általa mesterkéltnek billogozott dolgot tanulni és gyakorolni. Közelebb engedte magához az ezüsthímzéses finom ruhákba bújtatott meleg testet, az egyedül neki búgott kedveskedõ szavakat, az õt vezetõ északiból áradó különös illatot.

Az utolsó lépésben eltávolodva határozottan megmarkolta szívében az érzést, mely az együtt töltött percekkel, a megismerés minden egyes kis részletével egyre csak nõtt benne.

Igen, Sejuanit tudja szeretni.