Sejuani ki nem állhatta a bálokat. Semmi élvezhetõ zene, érezhetõ ritmus, vérpezsdítõ dallam, dobdübörgés vagy kürtzúgás, dal vagy kiáltás. Nem. Ezek a Zauniak csak vonyító macskákra és síró babákra emlékeztetõ zajviharban keringenek egymás körül, ritkán halk szavakat váltva. A Tél Haragja fel nem foghatta, mi ebben a jó szórakozás, hogy miért erõsködött érte annyira Janna, de ha egyszer az õ felesége bált kért, akkor azt meg is kapta.

Még úgy is, hogy normális ételt vadászni sem lehetett az asztalról, csak valami zöldséges apró falatkákat, még úgy is, hogy kis kelyhekbe töltött, meleg borokat tálaltak.

Távol állt a fogára való dolgoktól, hogy ez az úgynevezett mulattság sok olyan ember meghívásával járt, akikkel a diplomácia összekényszerítette, noha eddig sikeresen kerülte a köszöntésen kívüli interakciókat. Rossz szemmel nézte továbbá, ahogy olyan nyilvánvaló élvezettel veti bele magát az õ gyönyörû felesége gyakorta váltakozó táncpartnerei kezébe.

            Janna akkor gondolkodott el elõször, mennyit kaphat ettõl a kapcsolattól, mikor a harmadik felvetés után, de még minden követelés vagy alkudozás elõtt úrasszonya rábólintott az estély megrendezésére, és annak finanszírozására. Értetlen, de abszolút érdeklõdõ és nyilvánvalóan a tudatlanságból eredõ kérdéseinek megválaszolása után azonnal felvállalta a költségeket (étel-ital, bármi, ami felmerülhet), de a szervezést, helyszínt, vendégeket, tehát minden egyebet, egyetlen kikötése szerint, a szélmágus intézett, és jó volt így.

Az elkövetkezõ tavaszünnep segített meggyõzni azt a kis keményfejû barbárt: jön a tavasz, visszavonul a jéghatár, megnyílnak az utak, és, ha szövetségest nem is akarnak maguknak, ám meg nem támadási szerzõdések, mást megtámadási szerzõdések és egy kis erõfitogtatás sosem árthat. Annyira pedig már rég kiismerte az acélos akaratú vezért, hogy a színtiszta taktika érveivel gyõzze meg.

            Habár megvoltak a maguk kis szócsatái és feltételei, Sejuani mégis moderált mértékben fellengzõs trónján ülve igazgatta a finom, sötétkék anyagból készült, ezüstfonallal és bundával díszített tunikaszerû viseletét, melyet a Vihar Haragja rá varratott. Az emlék mosolyt csalt az addig komor arcú harcosnõ arcára.

Ugyan kapcsolatuk közel maradt mindaddig az érdekekhez, a mágus akkor mégis elõvette szebbik mosolyát és a dolgozóasztal térképeire könyökölve duruzsolta el ötletét. Olyan közel volt, és mégis olyan elérhetetlen, akárcsak most. Sejuani megtehette volna, hogy egyszerûen feláll, magához vonja s nem ereszti el, míg csókot nem kap, ahogy akkor, az atlaszok fölé hajolva is megtehette volna. De túl bizonytalan volt, és azt az esküvõt sem inspirálta más, mint az érdek… nem igaz? Az ígéretét pedig, hogy engedély vagy kérés nélkül nem tesz semmi ilyesmit, pedig, már nem is említve.

Talán hagynia kellett volna magát egy kicsit tovább gyõzködni… de hát nem valami beteg, önzõ alak, és egyébként is rábólintott. No, nem, mintha nem adna utat oly’ sok mindenben. Az együtt töltött idõben, a közösen meghozott döntésekben és megtett lépésekben egyre inkább kezdett felismerni valami, az övétõl eltérõ éleslátást, valamint logikát, amit abszolút hasznosíthatónak tartott és elismert, így hagyott is érvényesülni.

Voltak napok, mikor egyébként is lágy szívvel ébredt, ilyenkor alig bírta levenni szemét a gyönyörû hitvesérõl és jól át kellett gondolnia mondanivalóját, nehogy érezhetõ legyen a szégyenletes puhaság.

A bál is, történetesen, egy ilyen napon került megbeszélésre, és éppenséggel a jeles esemény estéje is hasonló hangulattal szállta meg. Úgy tûnt, Janna megérezte ezeket a lágyabb napokat, és ezeken igyekezett szóbahozni az estély dolgait, pont, ahogy most is; mintha az éppen mintegy véletlenül õt pásztázó pillantások érdeklõdõk lennének, mintha ellenõrizni volnának hivatottak ottlétét, kedvét. A Tél Haragja nagy sóhajjal próbálta elüldözni a gondolatot és igyekezett nem bámulni a táncból táncba röppenõ asszonyát.

            Jarvan, a negyedik, Demanciából – remek táncpartnernek bizonyult, annál is inkább kellemes beszélgetõpartnernek, az erõs szövetséges potenciálját abszolút figyelemmel kísérve. Janna minden további nélkül elfogadta a harmadik felkérést is, ami a magas férfitól érkezett és örömmel engedte el magát a ritmusok világába, csupán párszor nézve úrasszonya irányába. Úgy tûnt, az északi, jelleméhez hûen, nem szívesen vonja be magát sem a civilizált szórakozásba, sem pedig a kényes témákba, így, ragaszkodva a tökéletes belátást biztosító trónjához, csupán egy-két meleg pillantással ajándékozza meg õt. A légmágus már csak azért is élt az egyre gyengülõ elhatározásával: õ ugyan megvárja… na jó, kicsit talán provokálja, hogy úrasszonya felkérje. Taktikája mindaddig azonban eredménytelennek bizonyult, továbbá kecsegtetõ kilátások sem mutatkoztak.

            Sejuani azonban nem mozdult a tánctér felé az elkövetkezõ órában, a kínálkozó partnerek miatti mélyenszántó rosszallása ellenére sem. Hiszen õ nem ismerte a déli táncokat, és annak ellenére, hogy szerette a muzsikát és értett a ritmushoz, a kõfalakon megütközõ, zenének csúfolt zaj a legkisebb mértékben sem vonzotta.

Visszatartó gondolataiból puha ujjak érintése szakította ki. A fehér bõr még a fáklyák és gyertyák fényében is határozott kontrasztot mutatott a karfán fekvõ bal kézfején. Janna meleg, nyári éghez hasonlóan kék szemei azonnal mosolyt csaltak az arcára, és egyetlen szó nélkül felállt, hogy követhesse hitvesét a többi ember közé. A pillanatra alábbhagyó zene újra megszólalt, mikor alig mutatkozó bizonytalansággal a mágusra helyezte kezeit, csak, ahogy korábban más férfiak.

            Janna túl nagynak ítélte a köztük lévõ távolságot; nemhogy táncolni nem lehetett így, de biztosan nem mutatja jelét az erõs, mély kapcsolatnak sem. Mikor a jókötésû testhez simult és pillantását egész közel úrasszonyára emelte, az igen gyengén leplezett pírral az arcán lesett vissza rá, majd füléhez hajolt, és elsuttogta a legnyilvánvalóbb dolgot, mely mégis csak akkor tudatosult a Szél Haragjában. Sejuani nem tudott táncolni. Hát persze!

Igyekezett rövid, a legkevésbé sem parancsoló mondatokkal irányítani vállas hadvezérét, aki jól érezhetõ feszültséggel teljesítette óhajait, még, ha azok annyiból is álltak, hogy „bal láb elõre” vagy „hadd simuljak hozzád”.

            Sejuani az este folyamán a hosszas szemlélõdés ellenére is alig értett meg valamit a déli táncokból. A segítõ szavak hasznosak lettek volna, ha gyönyörû felesége nem nézne fel rá törõdõ pillantásokkal, nem suttogna meleg hangjával a nyakába, nem érezné alkalmanként testének egészen nagy felületén a belõle áradó energiát és kellemes illatot… de ott voltak azok a segítõ szavak, a bátorító mosoly, a vezetõ érintés.