A szövetség elsõ hónapja mikét oldalon az egymáshoz idomulás keserû nyögéseivel és kisebb gyõzelmi torok ülésével volt teli, azonban Janna továbbra is Zaun városára korlátozta tartózkodását szabadideje legnagyobb részében. Élvezte a kiérdemelt és kiharcolt javakat, bókokat, a megszerzett diplomáciai nyomatékot. Természetesen nem arról volt szó, hogy passzív élvezõje lett volna mindazon elõnyöknek, melyek a házassággal jártak, sokkal inkább arról, hogy felsõbb körökben óhajtotta visszaforgatni azokat. nem látogatta tehát az északi törzsek táborait, csupán egyszer volt tiszteletet tenni és a formális ismerkedést letudni, így határozottan nagy meglepetést okozott neki a szinte lihegõ futár érkezte. Épp egy különösen hízelgõ levelet olvasott el vagy századszorra a hatalmas déli városállamok egyikének cirádás pecsétjével futtatva, tehát csupán meglehetõs vonakodással szentelte megosztott figyelmét a felvetülõ ügynek.

            A fáradt arcú, szakállas férfi üzenete mindössze annyi volt, hogy Sejuani nagyon beteg, és némi számonkérés, hogy a mágus miért nem képes még ilyenkor sem látogatást tenni.

Az északi katona szeme sem rebbent a fenyegetésre a hangneme miatt, sem az elutasító nyilatkozatra, mely szerint a barbár úrasszony nem hajlamos sem betegségekre, sem gyengeségre. Végül azonban a szelek úrnõje beleegyezett az utazásba, habár maga sem igazán értette, mi volt a döntõ szó a számos késztetõ tényezõ közül; az elszánt férfi, vagy az ideges mozdulatai és hangneme, hogy nem tágított a dologtól. És a félelem. A motoszáló, sunyi kis félelem, hogy mindez igaz lehet, és úgy az alighogy megszerzett szövetség könnyedén felborulhat. A kevés látogatás és kapcsolat, hogy az emberek közében nem is mutatkozott, arról, hogy semmilyen gesztust nem tett, már nem is beszélve.

Gyors lovat rendelt hát, míg hirtelen jött kísérete felkészült a visszaútra, és már szelték is a fagyos ösvényeket.

            A tábor, melybe érkeztek, bõrrel fedett jurták egy hétköznapi városi polgár számára egyszerûen átláthatatlan rendszerébõl tevõdött össze, ám annyi sejthetõ volt, a vezérük a központi helyen felhúzott, legnagyobb épületet birtokolja.

A szétnyíló szárnyakat bizalmatlan pillantású õrök emelték és ejtették vissza, de a látogató parancsára magára hagyták a meglepõen meleg és világos építményben.

Az egyetlen kör alapú, tágas laktér egyébként üres részletén, magas bundák ágyán feküdt az a nõ, aki akkor semmiképp nem volt hatalmasnak, erõsnek, parancsolónak, egyáltalán élõnek mondható. Gyenge teste ernyedten feküdt, csak apró lélegzetvételei mutatták, hogy még ebbe a világba tartozik, s Janna akkor értette meg, mennyire komoly a baj. Hogy a szövetségese mennyire beteg, hogy õ maga mennyire veszélyeztette arrogáns viselkedésével ezt a kényes együttmûködést, s hogy semmit nem tud az elõtte fekvõ nõrõl.

            Pár lépéssel elérte az ágyat, mellétérdelt és kisöpörte beteg társa homlokából az odalógó, lázas izzadtságtól összetapadó hófehér tincseket. A rányíló, láztól üveges kék szemek megrémisztették: csak akkor vette tudomásul igazán, mennyire komoly a baj. A kimerültségtõl gyenge kéz alig bírt felemelkedni a takarókról: még így is, remegve ugyan, de érintette az arcát. Janna a forró tenyérbe fordult, hogy csókot nyomhasson közepébe, mielõtt az izzasztó melegbe magát is beásta volna.

Sejuani karjai lassan köréje fonódtak, és, ahogy élete leggyengébb csókját érezte homlokán, csupán egyetlen könnycseppet engedett megszökni. A harcban edzett, most mégis oly’ megfáradt kezek ártatlan ölelésében elhatározta magát a szélmágus. nem fog hallgatni arrogáns neveltetésére, ahogy az eszére sem. Igenis ki fogja élvezni, amit ez a kapcsolat adhat, igenis ki fogja aknázni ennek az egyesülésnek minden aspektusát.

A láz, ami úrasszonyát gyötörte, azon az estén volt a legerõsebb és sokszor maga is felriadt a gyenge lélegzetek megakadására, ám az a makacs, erõs szív tovább vert a széles - izmos mellkasban.

 Másnapra magához tért a Tél Haragja annyira, hogy Janna némi levest erõltethessen belé. Hat nap telt el, s mindegyikkel múlt a baj kóros érzete, a kétség a szelek úrnõjének szívében, ám egyre nagyobb nehezére esett, hogy látogatást tegyen a növekvõ zavara miatt; hogy mennyire emlékszik majd a harcosnõ az együtt átaludt éjszakára, vagy a jurtájában eltöltött idõre, mikor csak felolvasott órák hosszát különbözõ leírásokból és verses kötetekbõl, melyek maga számára oly’ kedvesek voltak.

A hetedik alkonyatkor örömteli ricsaj, dal és dobszó, kacagás és boldog zsibongás szûrõdött be a nehéz bõrök közül, míg azok beengedték a karcsú nõt. Sejuani a közeledõ alak tiszteletére ülõ helyzetbe tornászta magát és megengedett egy bizalmas mosolyt.

 - Gyere, a népünknek szüksége van rád. – és bársonyos, segítõ kéz nyúlt felé, amit óvatosan meg is ragadott..

 - A népünknek? – kérdezett vissza rekedten, mikor végre stabilan talpra állt. A válaszként kapott ígérõ bólintás után sem engedte el a támaszt, hanem kéz a kézben léptek a lassan leszálló alkonyba, az emberek közé.