Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

A szőke alkimista és az irigy homonculus - Harmadik fejezet
Korhatár: 12+
Műfaj: Akció
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: Andro
Feltöltve: 2017. 04. 29. 12:21:15
Megtekintve: 809 db
Kritikák: 0 db

Ed nem tudta, mikor aludt el, ahogy azt sem, hány óra lehetett, amikor felébredt. A nap már felkelt, sugarai beszűrődtek a behúzott függöny résein keresztül, bevilágítva az elegánsan berendezett szobát. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a kastélyt egy homonculus lakja, egy olyan lény, amelyet feltámasztás útján hoztak létre. Ezek szerint valaki megszegte az alkímia legszigorúbb tabuját, amely szerint tilos volt bárkit visszahozni a halálból. Ed még alkimista kiképzése alatt tanulta meg Izumi Curtistől, egykori tanárától, hogy a humán transzmutációt – ahogy a holtak feltámasztását nevezték – morális és erkölcsi okokból tiltják. Hiszen ezzel az alkimisták igazából megszegik a természet és az élet törvényét. A fiú tudta, hogy mindig voltak, és persze vannak is olyanok, akik fittyet hánynak erre a törvényre, amelyért súlyos árat fizetnek. Hiszen ő maga is megfizette az árát, jól tudta, miről is beszél. Persze, az más kérdés, hogy még sosem látott élő homonculust, de ha igaz, amit Envy saját magáról mondott, akkor annak idején, amit ő maga visszahozott is egy homonculus volt. Más kérdés, hogy nem maradt életben, legalábbis a fiatal alkimista nagyon remélte, hogy az a valami meghalt. Még most, évek múltán is beleborzongott az élménybe, ha eszébe jutott.

Sóhajtott egyet, majd felült, és meglepetten vette észre, hogy a feje már nem is fáj. Csak valami tompa lüktetést érzett hátul, ahol a feje előző éjszaka a fallal találkozott. Envy bármit is akart vele, nem óhajtotta megölni, vagy legalábbis még egyelőre. Mindazonáltal, így rájöhet, mi is folyik itt valójában. Igazság szerint érdekelte Envy, és ha általa többet megtudhat a homonculusokról, az csak a hasznára válhat. Bár ”vendéglátója” nem tűnt éppen annak a személynek, akiből könnyedén ki lehet húzni bármit is. A szőke úgy sejtette, hogy a homonculus éjjel is jót mulatott rajta, és bár nem hazudott, azt Ed észrevette volna, de szemmel láthatóan rengeteg dolgot titkolt. Ő pedig ki akarta deríteni, hogy mit és miért. A gond az volt, hogy egyik könyv sem írt sok mindent a homonculusokról, lévén már maga a téma is tabunak számított. Így a fiatal alkimista legfeljebb annyit tudott, hogy mesterségesen, a véletlennek köszönhetően létrehozott lények, akiknek állítólag nincs lelkük. És ez kíváncsivá tette, így úgy döntött, marad, még akkor is, ha a szabályok értelmében nem lépheti túl az erdő határát.

Úgy döntött, felkel, és azt kellett tapasztalnia, hogy már képes megállni a lábán. Már nem szédült, így tett pár lépést, majd az éjjeliszekrényre esett a pillantása. A tálca még ott volt, amelyen Envy az éjszaka ételt hozott be neki. Bár a homonculus nyilvánvalóan nem számított képzett szakácsnak, de egészen ehető ételt sikerült feltálalnia. Ed elgondolkodott, vajon a homonculusoknak szükségük van-e emberi ételre az életben maradáshoz. Bár, mivel nem voltak természetes élőlények, talán nem. Ed végül felöltözött, és már éppen a bakancsát kapta magára, amikor nyílt a szoba ajtaja, és Envy lépett be a helyiségbe. Mikor meglátta a fiatal szőkét, elvigyorodott.

      - Ó, ezek szerint végre felébredtél, Mitugrász! – kuncogott, és még időben ugrott félre a kezében levő tálcával, amikor Ed nekirontott.

      - Ez már a harmadik alkalom, hogy így hívsz! – ordított a fiú.

     -  Hú, de érzékenyek vagyunk, és milyen jó a memóriánk – közölte unott hangon a homunculus, ami még jobban feldühítette a már amúgy is mérges szőkét.

      - Te! Vigyázz, mit beszélsz! – morogta Ed, és támadóállást vett fel.

     - Hé, nyugi! Nem akarok veled harcolni, utálom az erőszakot, az fáj! – emelte fel szabad kezét Envy, miközben a másikkal letette a tálcát a félig megtelt éjjeliszekrényre. – Hogy ti emberek milyen hevesek tudtok lenni. Inkább egyél, mert ha meg akarod fejteni a rejtélyt, szükséged lesz az erődre, Törpe.

      - Nem vagyok törpe! – ugrott neki Ed a lila szeműnek.

Meglepetésére, Envy nem ugrott el előle, de nem is támadt vissza. Ed hirtelen azt vette észre, hogy valaki arccal a falnak préselte, miközben a jobb kezét hátrafeszítették. Envy erősen tartotta, Ed legfeljebb hátrarúgni tudott volna, de ő is tudta, hogy nem sok esélye van. Tényleg berozsdásodott, futott át az agyán, ha ilyen könnyen legyőzték. Mocorgott, próbált kiszabadulni, de ellenfele keményen tartotta, miközben kuncogott. Úgy tűnt, Envy élvezi a dolgot, ami idegesítette Edet. Végül Envy elengedte, és hátrált pár lépést, hogy az alkimista meg tudjon fordulni. Ed szúrós és bosszúszomjas szemmel méregette a homonculust, aki úgy tűnt, jót mulat a fiatal szőke fiú dühén.

      - Nos, hogy döntöttél? – kérdezte végül vigyorogva Envy, miközben felvette az üres tálcát, amely még éjszakáról maradt ott.

      - Maradok – morogta kelletlenül Ed, mire a homonculus szemei csillogni kezdtek. – De nem azért, hogy a játékszered legyek. Ki akarom deríteni, mi folyik is, és valahogy sejtem, hogy téged hiába kérdeznélek.

      - Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ti emberek olyan kiszámíthatóak vagytok – mondta Envy. – De talán segítenék neked, talán nem.

Ed vetett még az alakra egy pillantást, majd az ágyra telepedett. Jól sejtette, Envy nem fog neki egyértelmű válaszokat adni, és úgy tűnt, jól mulat rajta. Tehát neki magának kell megtalálnia az összes választ. Ha Al itt lenne, nem is lenne olyan nehéz, de most… Ed keserűen sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét. Al nélkül minden olyan bonyolult, nincs aki visszafogja, nincs akivel eddzen, nincs akivel megbeszélje a problémáit, akivel összedugják a fejüket, hogy kiötöljék a választ egy problémára. Mintha csak félember lenne, mióta a testvére meghalt, mintha kivágta volna egy darabot a szívéből, ahol most ott tátong egy hatalmas, Alphose Elric formájú sebhely, mely sosem gyógyul be.

Envy érdeklődve nézte a fiatal alkimistát. Úgy tűnt, valami baja van, de nem kérdezte meg. Nem érdekelték mások problémái a sajátjain kívül. Végül megrázta a fejét, és egyedül hagyta a szőkét a gondjaival. Volt neki elég dolga így is.

~*~

Kain Fuery őrnagy sok mindent elviselt, de nem értette, hogy Riza Hawkeye miért pont őt bízta meg azzal a kutatással, amely valami ősi, rémisztő legendán alapult. Az apró termetű, szemüveges katona leginkább csak a rádió kezelésében jeleskedett, de semmi esetre sem volt elég bátor ahhoz, hogy ilyesminek utánanézzen. Világ életében gyűlölte a kísértethistóriákat, és bár felettesei minden utasítását lelkiismeretesen végrehajtotta, most ott tartott, hogy ellent mond. De végül mégsem tette, részben az ezredes és a hadnagy iránti tiszteletből, részben azért, mert Hawkeye kissé megtáncoltatta az irodában, amikor a férfi aggodalmát fejezte ki a küldetéssel kapcsolatban. Hát, igen, nem lehet mondani, hogy túlontúl lelkes volt attól, hogy valami erdő szélén álló településre utazzon, hogy ott információkat szerezzen a kastélyról. Még szerencse, hogy nem egyedül kellett mennie, a hadnagy Vato Falman altisztet osztotta be mellé, akivel mindig egészen jól kijöttek. Igaz, az altiszt sem volt a legbátrabb emberek egyike, de nem lehetett róla elmondani, hogy hűtlen lett volna Mustang ezredeshez. De igazából, ha Falman választhatott volna a terepgyakorlat és az irodai munka között, biztosan az utóbbi mellett voksolt volna. De nem volt választása.

      Maga szerint mit találunk, őrnagy? – kérdezte Falman, mikor már félúton jártak az erdő mellett álló település felé. Ő vezetett, Fuery erre nem volt hajlandó, és most remegve, magát összehúzva ült a társa mellett az anyósülésen.

    -  Fo… Fogalmam sincs… – rázta a fejét Fuery. – Utálom a kísérteteket, meg a szellemtörténeteket. A hadnagy is miért minket küldött? Breda, vagy Havoc megfelelőbbek lettek volna, ők biztos nem… nem félnének ennyire…

Falman egy szót sem szólt, de tökéletesen egyetértett az őrnaggyal. Ő maga is szívesen lemondta volna a küldetést, de az ember, ha jót akart magának, nem mondott ellent a feletteseinek. Mindazonáltal, nem arról volt szó, hogy behatoljanak az erdőbe, mindössze a közeli településen kellett pár kérdést feltenniük az ott élőknek. Bár még az altiszt is tisztában volt vele, hogy a lakosok valószínűleg katonáknak nem szívesen adnak ki információkat. Hawkeye tanácsára ezért egyszerű átutazóknak adták ki magukat, akiket érdekelnek a helyi legendák. Viszont mindketten tudták, hogy a vidékiek fura népségek, maguknak valók, akik nem szívesen állnak szóba a városiakkal. De egy próbát mindenképpen megért a dolog. Már csak azért is, mert ellenkező esetben a hadnagy szitává lövi őket, és egyikük sem akarta még felvenni a néhai előnevet.

      - Remélem, azért a helyiek barátságosak lesznek – szólalt meg halkan Fuery, és oldalra pillantott. Már elhagyták a fővárost, és nem jártak messze az erdőtől. – Nem akarok üres kézzel hazamenni.

    -  Ahogy én sem, őrnagy – biccentett Falman. – Ez az ügy nagyon fontos, és ne feledje, hogy Edward Elric már abban a kastélyban van. Ha ő nem vállalta volna el, nem tudom, hogy az ezredes kit küldött volna még ki.

Fuery bólintott. Mindannyian tisztában voltak az Acél Alkimista képességeivel, és természetesen mindenki tudott a fiatal alkimistát ért veszteségről. Sokan úgy vélekedtek, hogy Ed azért vállalta a dolgot, hogy legyen valami oka annak, ha meghal. Persze, ezt sem mindenki tartotta igaznak. A Központban nyílt titok volt, mi történt a fivérek és Kimblee között azon a végzetes napon, ahogy azzal is, hogy Edward összezuhant, amikor hetekkel később – mikor végre magához tért - közölték vele az öccse halálhírét. Aztán magánkívül tombolni kezdett, alig bírták lenyugtatózni, és ehhez egy egész szakasznyi katonára és alkimistára, köztük Roy Mustangra volt szükség. Néhányan úgy vélekedtek, hogy a fiú beleőrült a testvére elvesztésébe, hiszen gyakorlatilag Alphonse volt az egyetlen élő családtagja. Természetesen az apjukat, Hohenheimot leszámítva, de Ed sosem volt hajlandó az apjaként nézni a férfira. Főleg, hogy az évekkel korábban elhagyta a családot, még az anyjuk, Trisha Elric halála előtt.

    -  Azt hiszem, jól tette, hogy hazament – mondta Falman. – Legalább kipihente magát, és talán valamennyire sikerült túltennie magát a veszteségén.

     - Talán – hagyta helyben csendesen Fuery. – Sokszor kívánom, hogy bár olyan erős lehetnék, mint Edward. De hát én csak én vagyok.

Falman halkan sóhajtott, majd beletaposott a gázba. Lassan csak megérkeznek már. Ideje is lenne, mert egyikük sem akart több időt eltölteni azon az átkozott helyen, mint amennyi feltétlenül szükséges.

~*~

Ed végül elhagyta a szobáját, amelyet Envy kijelölt számára. Sehol sem látta a homonculust, de a ház rettenetesen nagy volt, így vendéglátója, vagy inkább fogva tartója bárhol lehetett. A fiú úgy döntött, elsőnek megkeresi a könyvtárat, hiszen még ő is tudta, hogy az ilyen elegáns lakhelyekben a könyvtárak úgymond kötelező helyiségek. Ha meg akart tudni valamit, bármit erről a helyről, jobb, ha ott kezdi a kutakodást. Persze, azt sem tudta, merre induljon el, így találomra jobb felé vette az irányt.

A folyosó hosszú volt, számtalan ajtóval, amelyek mind egy-egy szobába, vagy terembe nyíltak. Jobbára hálószobák voltak, elegánsan berendezve, de Ed talált egy zeneszobát, vagy legalábbis szerinte az volt. Abból következtetett rá, hogy a helyiség fő részét egy zongora foglalta el, de voltak ott klarinétok, egy hegedű a tokjában vonóval, valamint más hangszerek, amelyeket a szőke nem ismert fel. Úgy tűnt, a kastély egyéb részeivel ellentétben ezt a szobát tisztán tartották, mintha különösen fontos szerepet töltene be. A zongorán egy porszem, annyi sem látszott, a fedele le volt csukva, mintha mostanában nem használták volna, és Ed kételkedett benne, hogy Envy szeretné a klasszikus zenét. Egyszerűen nem tűnt olyannak, mint aki zongorázna, de valamiért a szoba akkor is fontos lehetett neki. Végigsimította kezét a zongora fekete fedelén, majd vállat vont, és távozott. Keresnie kellett egy lépcsőt, mert legjobb tudomása szerint a könyvtárak természetesen lakhelye a földszint volt. Ha tudta volna, hogy Envy előző éjszaka merrefelé hozta fel, nem kellett volna keresgélnie. Úgy sejtette, a homonculus kifejezetten jót mulatna rajta, ha tudná, hogy milyen elveszettnek érzi magát a hatalmas épületben. A nap már régen felkelt, arany sugarai az ablakokon át megvilágították a folyosót, amelyen Ed haladt éppen. Ahogy a fiatal alkimista elhaladt az egyik ablak előtt, akaratlanul is megállt, majd kinézett. Az ablaküveg egy helyen ki volt törve, mintha valaki egy súlyos tárgyat vágott volna hozzá, ki tudja, mikor.

A nappali fényben a kert még szebbnek tűnt, még így fentről is, mint az éjszaka sötétjében. Formára nyírt bokrok, virágágyások, és a szökőkút is jobban látszott a hattyú is, amely a vizet engedte a medencébe. A víz csillogott a napnak köszönhetően, a vízcseppek innen fentről olyannak tűntek, mint az apró gyémántok. Ed akaratlanul is halványan elmosolyodott a látványra, és rádöbbent, hogy az utóbbi fél évben nem tett így. De a szíve még mindig nehéz volt, és tudta, hogy a seb, amely Al halálával érte, sosem gyógyul be teljesen. Még mindig nem tudta elfogadni, hogy az öccse meghalt, gyakran ébredt úgy éjszakánként, rémálmoktól övezve, hogy azt hitte, Al majd ott lesz mellette, hogy majd ránevet, hogy az egész nem volt más, csak lidérces álom. De a valóság minden rémálomnál borzalmasabb volt. Feldolgozni még nem tudta az esetet, de lassan kezdte elfogadni, hogy Al soha többé nem jön vissza, nem kalandoznak már együtt, nem nevetnek, nem sírnak, nem harcolnak együtt soha többé. De ettől semmi sem lett könnyebb, csak még nehezebb.

Ed a kertet nézte, és a szíve mintha egy kissé könnyebb lett volna. Envy lehetett akármilyen gonosz, vagy kegyetlen, de úgy tűnt, a szépséget ő is szereti. Bár a fiú nem hitte, hogy a homonculus tényleg lelketlen lenne, ahogy a könyvek írják, hiszen akkor nem hagyta volna őt életben. Talán egyszerűen magányos volt, hiszen ki ne érezné egyedül magát egy ekkora házban, ha nincs társasága? Persze esetleg más oka is lehetett, amire Ed nem gondolt. Esetleg puszta szeszélyből hagyta őt életben, vagy élvezi, hogy piszkálhatja, vagy ki tudja. A szőke alkimista nem tudott választ adni rá, és már éppen fordult volna el, amikor megpillantott valamit. Vagyis, inkább valakit. Envy volt az, aki a szökőkút peremén állt, és kezét a hattyú testén tartotta pont ott, ahol a víz nem érhette el. Ed onnan fentről nem látta, hogy mit művel, de mintha beszélt volna valakihez. A fiú felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt számára, hogy Envy annyi időt töltött egyedül, hogy már élettelen tárgyakkal beszélget, ami még a legjobb esetben is az elmebaj kezdeti tüneteinek egyike. Ugyan ő is beszélt Alhoz, miután a fivére meghalt, de az más volt. Al létező személy volt, de egy kőből készült hattyú nem igazán tekinthető élőlénynek. Talán tényleg csak társaságra vágyott, hiszen akárhogy is nézte, egy homonculus, még ha mesterséges lény volt is, élőlénynek számított. Az élőlények természetes, ösztönös vágya pedig a társaság utáni vágy. Aztán arra ocsúdott fel, hogy lentről Envy egyenesen rá néz, majd mielőtt reagálhatott volna, a homonculus elrugaszkodott, és néhány szökkenéssel az ablakpárkányon termett. Ed annyira meglepődött, hogy önkéntelenül hátraugrott, de megcsúszott a szőnyegen, amely a folyosó padlóját fedte, és a hátsójára esett. Envy hangosan nevetni kezdett, miközben egyik kezével a ablakpárkány szélébe kapaszkodott, a másikkal a szemeit törölgette. Ed dühösen fújtatott, majd feltápászkodott, és a még hahotázó homonculusra nézett.

     - Örülök, hogy ilyen jól mulatsz, Envy – morogta mérgesen az alkimista. – De szerintem ez egy cseppet sem vicces!

      - Ó, dehogynem, Mitugrász – hahotázott továbbra is Envy.

-      -  Ez volt a negyedik alkalom! – dühöngött Ed. Amit a tejnél is jobban gyűlölt az az volt, ha valaki akárcsak egy halvány célzást is tett a magasságára. Mintha ő tehetett volna róla, hogy alig százötvenöt centiméterrel áldotta, vagy inkább verte meg a sors. – De most megkapod a magadét!

     -  És mit fogsz csinálni? – kérdezte kíváncsian a homonculus, miközben abbahagyta a nevetést, és vigyorogva nézett az apró termetű szőkére. – Kiugrasz az ablakon, hogy rám támadhass?

      - Ó, nem, annál sokkal rosszabbat fogok művelni – jelentette ki Ed, és most már ő is vigyorgott.

Envy értetlenül nézett rá, párat pislogott, mint aki nem erre a reakcióra számított. Ed viszont örült neki, hogy a kastély kőből épült, ez jelentősen megkönnyítette a dolgát. Összecsapta két kezét, amelyből hirtelen kék szikrák és villámok ugrottak elő, majd mindkét tenyerét a kőfalra helyezte. Envy érezte, hogy baj lesz, de mielőtt reagálhatott volna, érezte, hogy a kőfal egy része megnyúlik, ő pedig már repült is a fák felé, mint akit ágyúból lőttek ki. Ed csak egy hangos kiáltást hallott, ahogy a homonculus eltűnt az erdő lombkoronájában.

     - Na, most legyen nagy a szád, te átkozott! – fonta keresztbe Ed két kezét elégedetten a mellkasa előtt, és szélesen elmosolyodott. Majd fogta magát, és elindult tovább a folyosón.

~*~

Envy egy nagy tölgyfa lombkoronájában tért magához. Az levelek és ágak szerencsére felfogták az esést, de így is okoztak néhány sérülést, amelyek azonnal gyógyulni kezdtek. Persze a méltóságán és önérzetén esett csorba jobban fájt bármely sebnél. Nem tudott napirendre térni fölötte, hogy ez a törpeméretű kis alkimista így elbánt vele, és beletelt néhány percbe, mire felfogta, mi is történt. Persze számíthatott volna rá, hogy Edward előbb-utóbb visszatámad, nem fogja hagyni magát, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. A kis alkimista igen forrófejű és hirtelen haragú volt, mégis, Envy nem haragudott rá. Hiszen valami ilyesmit várt, és tudta, hogy nem volt haszontalan dolog életben hagyni a fiút. Habár, az igazán nem esett jól neki, ami most történt, és szitkozódott egy sort, mielőtt gondolkodni kezdett volna.

Igen, őt is mindig a heves vérmérséklete vitte bajba, ő ezért is hagyta itt. Ebben legalább hasonlítanak, de volt valami más is Edward Elricben, ami picit zavarta. De ezzel ráért később foglalkozni. Envy ugyan nem volt a világ legfényesebb elméje, ezt ő is tudta, de volt annyi sütnivalója, hogy tudja, mikor mit kell tennie, ha nem akarta életveszélybe sodorni magát. És ott volt a képessége, amivel halálra tudná idegesíteni Edet, ha éppen úgy hozná kedve. Persze, ha meg akar szabadulni az átoktól, el kell érnie, hogy a fiú beleszeressen, csak hát nem tudta, hogyan.

      - Szóval, így akarsz játszani, Mütyürke – mosolyodott el a homonculus. – Rajtam ne múljon, csak meg ne bánd nekem!

Úgy döntött, hogy vár egy kicsit, míg a szőke alkimista lenyugszik. Semmi értelme nem volt most visszamennie, hiszen ráért. Halhatatlan volt, előtte állt az egész örökkévalóság, ha úgy akarta. Ő pedig türelmes volt, tudott várni, legalábbis, egy ideig.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).