|
Sejuani, míg kezét emelni bírja – ígérte magának és a hóviharnak - emlékezni fog arra a napra, mikor szemben állt a Barbár Vezérrel.
A hozzászokott emberek bőrét is csípte a fagyos szél, a hópelyhek sűrű zuhatagában tíz méterre, ha el lehetett látni, de a hírek túl hamar terjedtek, és, ha valaki, akkor az északiak szerettek maguk a dolgok elébe menni.
Így esett, hogy bele sem fáradt a keresésbe, a Tél Haragja nem egész egy napi járás után meglelte az aligha rejtőzködő férfit.
Tryndamere hatalmas alakja ugyan felettébb impozáns látványt nyújtott és erős, határozott mozgást tett lehetővé, az elhatározást azonban, mellyel szemben állt, fel nem érhette.
A jeges földek leghosszabb tánca volt, hidegtől merev acél sikoltott, száraz hó surrant és jegesedő bőrök roszogtak, kíváncsiskodó emberek néma-tágas körében, de fogadni senki nem mert. Mindenki tisztában volt a téttel, hogy mit hozna a másik fejére a győzelem s a vereség, ahogy azzal is, hogy ez nem az ő harcuk, beleszólásuk nincs. Csak a néma remény.
Tudta a harcosnő, hogy erővel nem győzheti le a nálánál sokkal erősebb ellenfelét, hát szorosabban markolta fegyverét és egy utolsó támadásra szánta el magát.
A flerjordi klán szűkszavú szülötte már négy napkeltével azelőtt hagyta el Zion városát, hogy Janna szíve kezdett lemondani róla. Azt beszélték, ezek a zord népek hajlamosak drámainak lenni, így reménykedett benne, hogy csupán hatásvadász kilépőt ejtett a koronajelölt. Az esély minderre azonban óráról órára csökkent, míg végül oly csekéllyé vált, hogy szinte klisésnek hatott a lovas közeledtét jelző kürt szava.
Kedvelt időtöltését szemrebbenés nélkül faképnél hagyva lebegett apró szeleken a fogadóterembe a város spirituális úrnője, hogy fogadhassa magányos lovast. Várakozásának megfelelően magas rangú vendég érkezett: a masszív alkatú Sejuani megtörtnek, ügyetlennek hatott, ahogy bebicegett a terem közepére (jó tíz méterre Janna trónjától) és egy vértől lucskos vászonzsákot hajított a porcelánbőrű mágus lába elé.
Megdörgölte a fáradtságtól és menetszéltől zsibbadó arcát, hadd olvadjon kicsit, míg a felajánlását szemlélték. Csak ekkor vetett óvatosabb pillantást magára és röstelléssel igazította meg fegyver szabta - lég gyötörte viseletét és megköszörülte torkát. Ugyan szólást nem kapott, de kérni nem fog. Az Észak ura soha.
- Adtad a szavad, és én megragadtam, hát most legyen foganatja. – morogta még utolsó erejéből, büszkén.
Felszegett arcán soká pihent a Vihar Haragjának igéző pillantása. Kutatott csak, mint valami játékos tavaszi szellő, semmiféle bizonyosságot nem nyújtva, hát Sejuani újra szóra nyitotta kiszáradt ajkait.
- Tudod most már, hogy tartom magam.. – de nem tudta befejezni, ugyanis házigazdája leintette, ő pedig saját meglepetésére elhallgatott. no, nem, mintha sok választása lett volna, hisz’ az összes levegő elhagyta tüdejét egyetlen pillantás alatt. Micsoda erődemonstráció.
- Előbb üljünk asztalhoz és ölts mást magadra, északi hadúr. A szavakat hagyjuk a maguk idejére.
A hirtelen rendezett kétszemélyes lakoma feszült csenddel kezdődött, mely’ igencsak hamar feloldásra került. Óvatosan rágták egymás feltételeit, merthogy a szövetség már egyik vezérnek sem volt kétséges, sem pedig túl ellenséges elképzelés.
A lassan formált gondolatok, ha lehet, csak még inkább ódzkodva csúsztak le a számító városi torkán. Kényszerházasság - nagyon rossz. Cserébe pont, ami kell - nagyon jó. Szövetség, amiben igenis mindkettő félnek adni kell – kétes, habár legvalószínűbb kimenetelként fájdalmas megalkuvás. Sok, kalkuláló gondolat suhant még át a meggyötört harcost mustráló szemeken.
Ha egy hatalmas ellenfél nem törte meg az akaratát, akkor életerős kihívások elé néz későbbi irányítási szándékaival. Ha egyáltalán soká élni óhajtja majd. Mert hát bárhol lecsaphat egy kósza szélvihar…
A karakteres vörösbor, ami a ház legjobbjának címét méltán viselte az asztalon, végre a kupákba került és megoldotta a szavaknak nyelvekhez való útját.
- Magunk felől telihold napját javaslom, és a Te birodalmad, szép kisasszonyom. Habár nem tudom, e házban mi a szokás, felénk az idő tájék. – kezdett végül bele a feszélyezett északi.
- Törvényeink inkább alkalmazkodóak, ahogy szokásainkban sincsenek kitételek. Legyen a kedved szerint.. – Janna bizonytalanul hallgatott el, nem tudta ugyanis, miképpen nevezze a mellette ülő nőt. A csöndet egy bólintás követte, ami a feltételek nyugtázására volt hivatott.
A szertartásra sokan nem egyszerű szerződésként gondoltak, így annak napján sokkal inkább ünnep volt az, mint eskük és igenek. Az általánossal ellentétben nem esett tánc – az idegen népség szigorú pillantásokkal mustrálta a zsibongó népet; abban a zajban nem volt semmi ritmus, semmi dob vagy kürt, aligha élet.
Így, mikor a faragott trónba kucorodott Sejuani elé lépett friss hitvese, még csak a szeme sem rebbent senkinek.
- Azt ígérted, egy este sem fogsz követelni tőlem semmit.
- Azt én. – felelte a tényt a fecsegéshez aligha szokott parancsnok és kezdte nem érteni.. talán valamit mégis rosszul csinált?
- Azt mondtam, a magam embere lehetek ezután is.
- Azt ám. – bólintott és felállva a törékeny fiatalasszony elé lépett. Az ő fiatalasszonya elé. Kihúzta magát és még hozzáfűzte halkan, hogy meg is tartja a szavát.
- Akkor jó. – Lágy, óvatos, de a legtermészetesebb mosoly kúszott arája vékony ajkaira.
- Jó éjszakát és mulass jól, úrasszonyom. A részemről még csak most kezdődik az este – kuncogott fel a friss menyecske – igencsak finom falatok tisztelték meg a mi menyegzőnket. Ha most megbocsátasz…
Valami apró, szívkörnyéki fájdalom ütötte fel a fejét a Tél Haragjának szívében, habár nem élt soká. A tucat korsónyi mézsör és párlat jó oldó hatással volt a feszültségére és indulataira, csak perceken át, ám igazán élvezte a mulatók boldogságát.
Mikor aztán visszavonult tucatnyi emberével saját népe közé, (vágtáztak és a Hold fénye segítette őket,) még éjforduló előtt visszaértek a központi tűz körül ujjongó társaikhoz, hogy megosszák örömüket az övéikkel.
|
