Elsõ fejezet

Újabb ember tûnt el a városból, és ez már a negyedik volt a hónapban. Nem csoda, ha a Központi Város Parancsnokságán mindenki ideges volt, hiszen eddig még nem sikerült megoldani a rejtélyt. Annyi bizonyos volt, az eltûnések mindig éjszaka történtek, és az áldozatoknak, akikrõl senki sem tudta, élnek-e egyáltalán, a város egy bizonyos környékén veszett nyomuk. Ez pedig nem volt más, mint egy régi, impozáns épület, egy valaha volt kastély, amely a város szélén állt. Amestris fõvárosának lakói pedig sokkal okosabbak voltak annál, mintsem arrafelé kószáljanak. Sokan úgy gondolták, a kastélyon átok ül, gonosz démonok és kísértetek tanyája, így az emberek még nappal sem merészkedtek a közelébe. Persze, mindig volt néhány ostoba, magát bátornak tartó fiatal, aki úgy döntött, kideríti, mi lakozik a falak között. De sosem tértek vissza.

A havi négy eltûnéssel az elmúlt fél év során már lassan húszra nõtt az eltûntek száma, ami igencsak aggasztotta Roy Mustang ezredest. Annál is inkább, mert már maga King Bradley Führer is szóvá tette, miszerint Mustang valószínûleg nem veszi elég komolyan az incidenseket, holott ez nem volt igaz. Az elmúlt hónapokban az ezredes számtalan alkimistát és katonát küldött ki, hogy kutassák fel az eltûnteket, de közülük nem sokan tértek vissza. Aki pedig visszatért, az a két ember, nevetséges mesével álltak elõ valami szörnyetegrõl, egy sárkányról, amely a titokzatos, régi épület falai között honol. Roy hitte is, meg nem is a történetet, mert õ is tudta, hogy sok furcsaság esett már meg a vidéken, de azért egy sárkány már mégiscsak túlzás. És ezt természetesen azért mégsem közölhette a Führerrel anélkül, hogy nevetség tárgyává ne vált volna.

–      - Még hogy sárkány, ekkora ostobaságot is régen hallottam – sóhajtotta az ezredes, miközben az asztalánál ült, és a legfrissebb jelentéseket olvasta. – Sárkányok nem léteznek, csak a mesékben, ezt mindenki tudja.

–     - De az emberek mégis láttak valamit – vetette ellene Riza Hawkeye hadnagy, Roy személyi testõre. – És mindenki tudja, hogy rengeteg rejtélyes eset történt már az elmúlt évszázadokban a kastély körül. Nem ezek az elsõ eltûnések, az elmúlt háromszáz évben rengetegen tûntek el, vagy vesztek oda. Nem csoda, ha az emberek félnek, és jószántából senki sem merészkedik arra a környékre.

–     -  Ezzel én is tisztában vagyok, hadnagy – válaszolta Roy. – Mindazonáltal, kezdenek elfogyni az embereim, és már a Führer is eredményeket követel. Nem tudom, kit küldhetnék oda, aki elég bátor és merész egy ilyen feladatra. És persze, aki élve és sértetlenül jön vissza a bizonyítékkal.

–      - Nos, én tudnék valakit – közölte a hadnagy -, bár nem hiszem, hogy odáig lenne az örömtõl, ha megtudná, mire akarja utasítani. Ráadásul még mindig gyászol, így nem biztos, hogy jó ötlet zargatni.

–    -  Ó, hogy õ! – bólintott Mustang. – Márpedig, ezt az ügyet csak egy bizonyos alkimista tudja elintézni. Persze, ehhez elõbb ki kell õt húznunk a mélabújából. Hívja ide, hadnagy! Elvégre, ha én küldöm, nem utasíthatja vissza, hiszen végtére is, õ is Állami Alkimista.

Riza Hawkeye sóhajtott egyet, majd szalutált, és elhagyta a helyiséget. Tudta, hogy az a bizonyos alkimista hogy érez Roy Mustang iránt, de hát, valakinek muszáj volt elvállalni ezt az ügyet, és végtére is, õ volt az egyik legjobb alkimista a hadseregben. Másrészt, talán még jót is tesz vele, ha eltereli a figyelmét arról, ami fél éve történt.

~*~

Riesenbol temetõje pont úgy nézett ki, mint minden más temetõ az országban. A távolban apró templom látszott, tetején kereszttel, a sírkertben pedig szépen, rendezett sorokban látszottak a szépen gondozott, hófehér sírkövek. Az egyik elõtt fekete ruhás, szõke, befont hajú tinédzserfiú ült, és meredten nézte a köbe vésett nevet és a kötõjellel kettéválasztott két évszámot.

Alphonse Elric

1900-1914

Élt tizennégy évet

Szeretõ testvér, nagyszerû barát, nyugodj békében, szívünkben örökké élni fogsz!

Edward Elric, Alphonse bátyja, aki csak egy évvel volt idõsebb az öccsénél, szótlanul ült és bámulta a sírkövet. Még mindig nem tudta felfogni, még hat hónap után is képtelenségnek tûnt számára, hogy az örökké optimista, lelkes és barátságos fiú, aki a számára mindennél többet jelentett, nincs többé. És ezért csak önmagát okolhatta. Õ volt az, aki elvállalta azt az ostoba küldetést, õ volt az, aki hagyta, hogy Al vele menjen és õ volt az, aki hagyta meghalni. Pedig megígérte az anyjuknak, Trisha Elricnek, hogy vigyázni fog a testvérére, de nem tartotta be az ígéretét. Nem tartotta be, amit ígért, és az öccse halála az õ lelkén szárad. Ha akkor tudta volna, hogy Kimblee, a Vörös alkimista utáni hajsza így végzõdik, hogy Al az életével fizet, sosem vitte volna magával. Akár egy csapat voltak, akár nem. De Al annyit könyörgött neki, annyit esedezett, annyit kérlelte és megígérte, hogy vigyáz magára. Ed pedig hitt neki, bízott magában annyira, hogy meg tudja védeni a testvérét, ha úgy adódik, ám Kimblee ravaszabb, gyorsabb és erõsebb volt náluk. Ed is épphogy megúszta, hetekig lebegett élet és halál között, de most azt kívánta, bár meghalt volna, vagy bár helyet cserélhetne Allal. Ám a halottakat nem lehet visszahozni, ha az ember nem hajlandó hatalmas árat fizetni érte. A humán transzmutáció ugyanis tiltott volt.

Jól emlékezett még arra, amikor anyjuk halála után megpróbálta visszahozni Trishát, és borzalmas árat fizetett érte, a jobb karját és a bal lábát. De nem érte meg, az a valami, ami visszajött, nem az anyjuk volt, Al pedig sosem tudta meg, mi okozta Ed végtagvesztését. A fiatal alkimista hálás volt érte, amiért Al aznap Winryvel kirándult, így legalább õt nem terhelte felelõsség azért a bûnért, amit a fiú elkövetett. Akkor elbukott, aztán fél évvel ezelõtt újra.

Az elmúlt hat hónapban Ed távol tartotta magát a Központi Várostól, a Parancsnokságtól az alkimistáktól, de fõleg mindenféle ügytõl, amihez egy Állami Alkimistának köze lehet. Gyászolt, nem akart mást, mint egyedül lenni, és tudta, ha Winry és a nagyanyja, Pinako nem tartották volna vissza, megölte volna magát. Mindössze az tartotta vissza, hogy tudta, Al nem akarná, hogy önkezével vessen véget az életének. Hiszen számára már semmi sem maradt, amiért élni lett volna érdemes. Persze tudta, hogy azzal, hogy letargiába fulladt, csak aggodalmat szül Winry szívében. A lány törõdött vele, gyerekkori barátok voltak, és Ed talán szerette is egy kicsit úgy, ahogy egy fiú a lányokat szokta. Keserûen elmosolyodott, és éppen arra készült, hogy hazamenjen, amikor lépteket hallott a háta mögött. Felnézett, és meglepetten konstatálta, hogy Riza Hawkeye hadnagy áll mögötte.

–    -  Hadnagy! – mondta Edward, de a hangjából minden lelkesedés, minden érzés kiveszett. Fásultan vette tudomásul a nõ jelenlétét, és nem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy a Riza mit akarhat.

–     -  Edward – biccentett a nõ, mire a fiú felállt. – Hogy érzed magad? – kérdezte, bár tudta, hogy ez ostoba, felesleges kérdés. Csak rá kellett néznie a fiatal alkimistára, hogy tudja, pocsékul van.

–    -  Megvagyok – vont vállat Ed. – Gondolom, ez nem udvariassági látogatás. Ne nézzen ilyen meglepetten – vágott egy savanyú félmosolyt -, hadnagy. Õ küldte, igaz? Az ezredes.

Riza kelletlenül bólintott, mire Ed sóhajtott egyet. Kényelmetlen csend telepedett kettõjük közé, Riza nem mert szólni, nem tudta, hogyan közölhetné a hírt, hogy Ednek muszáj visszatérnie, hogy megoldja a kényessé vált eltûnési ügyeket. Ed pedig, aki tudta, hogy a nõ mindig rendes volt vele, nem tudta, hogy kérdezzen rá a dologra. Nem akart visszatérni a Parancsnokságra, semmi kedve nem volt hozzá, fõleg nem Al nélkül.

–     -  Mit akar tõlem az az idióta? – kérdezte végül a fiatal fiú, miközben igyekezett annyi gúnyt és iróniát préselni a szavaiba, amennyi csak kitelt tõle. A hadnagy halványan elmosolyodott a szavak hallatán.

–      -  Sétáljunk egyet, közben elmesélem – ajánlotta Riza, Ed pedig bólintott, majd elindultak kifelé a temetõbõl.

Riza röviden beszámolt az eltûnésekrõl, a sikertelen kutatásokról, a régi házról és arról, hogy az a néhány katona, akiknek sikerült élve visszatérniük, mit meséltek. Ed figyelmesen, érdeklõdve hallgatta, hiszen a hírek még ide, a távoli faluba is eljutottak, bár a fiú nem szentelt nekik figyelmet. Nem akart belekeveredni, de úgy tûnt, ezúttal nem húzhatta ki magát. Roy Mustang ezredes a felettese volt, neki nem mondhatott nemet, bármennyire nem kedvelte is a férfit, aki gyakran úgy kezelte, mint egy gyereket.

–     -  Az ezredes parancsba adta, hogy vigyelek vissza – fejezte be Riza a beszámolót. Már a poros úton haladtak a Rockbell-ház felé. – Szerinte jót tenne neked a küldetés, és elterelné a gondolataidat a…

Riza szándékosan nem fejezte be a mondatot, és Ed tudta, miért. És tudta, hogy az ezredesnek igaza van, bármennyire is fájt ezt bevallani. Az elmúlt fél évben belefulladt az önsajnálatba, az önostorozásba, hogy folyton önmagát hibáztatta. Tudta, hogy Al nem ezt akarná, de… Nem tudta, hogy tényleg jó ötlet-e belevágni ebbe az egészbe. De hát a parancs, az parancs ugyebár, és hacsak nem akart kilépni, amit nem szándékozott, akkor muszáj teljesítenie felettese utasítását. Végül bólintott.

–    -   Igaza van, hadnagy – mondta Ed, és a nõ szemébe nézett. A hangja komoly volt. – Csak várjon, amíg összecsomagolok.

~*~

Este volt, az égen ragyogtak a csillagok, mikor Edward Elric, vagy, ahogy a hadseregben hívták, az Acél Alkimista kiszállt az õt szállító autóból. A gépkocsi nem messze parkolt le egy erdõ szélén, és a sofõr, a hadsereg egy tagja nem akaródzott tovább hajtani. Ed nem is kényszerítette a szemmel láthatóan riadt és zaklatott férfit, egyszerûen visszaküldte a Parancsnokságra, majd gyalog indult el a fák között. Ha jól emlékezett, márpedig a memóriájával sosem volt baj, akkor az erdõn túl kellett emelkednie annak a rejtélyes, régi épületnek, ahol a pletykák szerint kísértetek, szörnyek rejtõznek, és egy sárkány rejtõzik. A fiatal alkimista nem hitt a szellemtörténetekben, bár azt el kellett ismernie, az õ kíváncsiságát is furdalták a titokzatos eltûnések. Elvégre emberek nem tûnnek csak el csak a levegõben. Morogva gondolt az alig pár órával korábbi, kényszerû beszélgetésére Mustanggal, amikor a tábornok a lelkére kötötte, hogy lehetõleg élve térjen vissza, és ha lehet, hamar. Ed ugyan nem utálta a férfit annyira, amennyire az gondolta, de nehezen bírták ki egymást. Roy állandó jelleggel megjegyzést tett a fiú alacsony termetére, ami miatt Ed nem egyszer puszta kézzel óhajtott elégtételt venni felettesén. De nem tehette, legfeljebb szóban vághatott vissza neki, ami néha módfelett dühítette. Ennek ellenére természetesen kölcsönösen elismerték egymás érdemeit, de ha lehetett, Ed inkább nem találkozott a férfival, és igyekezett elkerülni. Még akkor is, ha belül mélységesen tisztelte.

Végre kiért a fák közül, és szeme elé tárult egy hatalmas, impozáns építmény. Látszott rajta, hogy nagyon régi, a falai néhol már omladoztak, de még így is gyönyörû látványt nyújtott a holdfényben. Inkább kastélynak tûnt, mint egyszerû háznak, legalább három tornya volt, amelyek az ég felé nyúltak. Ablakai hatalmasak voltak, üvegezettek, de mind sötéten ásított. A háztól jó messzire, de Edwarddal szemben, az út végén, gyönyörûen kovácsolt, fémbõl készült, díszes kapu magasodott egy kõbõl készült fal részeként, amely körülölelte a kastélyt, mint egy bölcsõ. Ahogy a szõke alkimista a kapuhoz sétált, azon belül egy mesés kertet pillantott meg. Ed felvonta a szemöldökét. Miféle szörnyeteg élhet egy olyan kastélyban, ahol ilyen kert található? Óvatosan a kapura tette a kezét, mire az nyikorogva engedett utat.

–     - Ezek szerint nincs bezárva – mormogta félhangosan, majd beljebb nyomta a kaput, és befurakodott a résen.

A kert valóban varázslatos volt, szépen nyírt gyep, formára vágott bokrok, virágágyások színpompás virágokkal és kövezett utak. Még egy hatalmas szökõkút is volt, amely egy hattyút formázott és a víz a madár csõrébõl és kitárt szárnyainak végébõl csorgott az alant épített medencébe. Az alkimista felvonta a szemöldökét, majd megigazította magán vörös színû kabátját, és elindult a legszélesebb köves úton, ami a kastély fõbejáratához vezetett. Közben fülelt, ide-oda tekintgetett, de egy árva lelket sem látott. Felnézett a hatalmas épületre, és ott, az egyik ablakban, mintha a sötét ellenére mozgást látott volna. De talán csak képzelte, talán csak a hold fényének villanását látta, így megvonta a vállát és haladt tovább.

Végre odaért az impozáns, fából készült ajtóhoz, amelyet gyönyörû, régi faragványok díszítettek. Edward magában megjegyezte, hogy bárki készítette is õket, volt ízlése. Valahogy ismerõsnek tûntek, de nem emlékezett rá, honnan, bár az agya hátsó részében mintha motoszkált volna valami. Az ajtó közepén régimódi, fémbõl készült kopogtatót pillantott meg, és már emelte a kezét, hogy bekopogtasson, ám végül letett róla. Ha mégis egy szörnyeteg, vagy ártó lény lakik a házban, nem kéne felhívnia magára a figyelmet. Viszont ajtóstul sem illõ berontani a házba, ám ez most vészhelyzet volt. Végül nagyon sóhajtott, és lenyomta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót. A fából készült alkotmány nyikorgó hangot adott, úgy tûnt, már régen nem olajozták meg. A hang fülsértõen visszahangzott végig a házon, ahogy a fiatal alkimista belépett a sötét, poros elõcsarnokba.

Az elõcsarnok hatalmas volt, a díszes márványpadlót egy valaha talán vörös színû szõnyeg fedte, amely azonban mostanra inkább tûnt szürkének a sok portól. A magas mennyezeten kristályból készült csillárt pillantott meg, amelyben körben gyertyák voltak, ám egy sem égett. A falakon sorban portrék sorakoztak, amelyek talán a kastély elõzõ lakóit ábrázolták, ám Edward ezt nem tudta. A fiatal alkimista fából készült, sötét színû bútorokat pillantott meg, amelyeket szintén belepett a por. El sem tudta képzelni, hogy élhet itt valaki egyáltalán. Az egész épület elhagyatottnak tûnt. Lépett néhányat elõre, léptei port kavartak a szõnyegen, és úgy tûnt, elindul körbenézni. Ha valóban itt tûntek el az emberek, csak maradt valami nyomuk. Ám még el sem ért az elõtér közepéig, amelynek végében egy lépcsõt fedezett fel, amikor lépések zaját hallotta. Megállt, és fülelt. Nem az õ léptei voltak, valaki közeledett felé. Hirtelen fényt vett észre, elõbb kicsit, aztán a fény egyre nagyobb lett. Edward teste megfeszült, ahogy jobb karját, amely automail volt, éles és hegyes pengévé változtatta. Felkészült rá, hogy ha kell, harcoljon az életéért. Hiszen nem tudhatta, mi közeleg, barát, vagy ellenség. Ember, vagy szörnyeteg. Bármi, vagy bárki lehetett, és jobb volt félni, mint megijedni. Támadóállásba helyezkedett, ahogy a fény elöntötte a lépcsõt, és a lépések hangosabbak lettek. Majd meglepetten ernyedt el, amikor megpillantott egy alakot, aki égõ fáklyát tartott a kezében.

Az illetõ egy fiú volt, legalábbis Edward szerint, és nem lehetett sokkal idõsebb nála. Haja – amelyet fekete fejpánttal fogott hátra - zöldes színû volt, és hosszú tincsekben hullott a hátára, egészen a derekáig. Ruházata is fekete volt, amely egy, a hasát szabadon hagyó, ujjatlan felsõbõl, rövidnadrágból, felette valami szoknyaszerûségbõl és ujjatlan kesztyûbõl állt. A lábán nem viselt cipõt, hanem valami zoknihoz hasonló, testhez simuló anyagot, amelynek nem volt lábfejrésze. Arca gyönyörû volt, bõre fehér, szemei lila színben pompáztak. Ám a tekintete nem ígért túl sok jót, unottan, arrogánsan, ugyanakkor dühösen meredt az elõtérben álló alkimistára, mint aki nem veszi jó néven a betolakodókat. Aztán megszólalt, ám szavai sem voltak kedvesebbek a tekinteténél.

–    -  Hm, ki gondolta volna, hogy már törpéket is küldenek – mondta, miközben végigsiklatta a tekintetét Edwardon.

Ed érezte, hogy a düh hullámokban tör rá. Gyûlölte, ha a mérete miatt cikizik, vagy ha csak egy halvány célzást is tesznek rá. Nem az õ hibája volt, hogy ilyen kicsi volt és nõtt nagyobbra, de az, hogy ezt még szóba is hozzák, már több mint sértõ volt. Bal keze ökölbe szorult, miközben dühtõl remegve nézett a lépcsõ tetején álló személyre.

–      - HOGY MERÉSZELSZ TÖRPÉNEK NEVEZNI?! – ordította dühtõ vöröslõ arccal végül a szõke, és támadásba lendült.