PROLÓGUS
A történet egy igen komplex és összetett háttérrel rendelkezõ mû, velõs gondolatokkal. Ha kategorizálni kéne semmiképp sem a könnyed karácsonyi históriák közé lehetne beilleszteni. Ettõl függetlenül csöppet sem száraz, nem szûkölködik humorban és romantikus filmekbe illõ jelenetekben sem.  Az alkotásunk angol címe Ebony and Ivory lenne, ebbõl készült kis módosítással a Fekete vagy Fehér, amely eredetileg „Semmi sem fekete vagy fehér” névre hallgatott.

A történet lényegében egy problémákkal küzdõ meleg párról szól, akik csodát várnak a karácsonytól, némi felpezsdülést az életükbe. Mondanom sem kell, meg is kapják ám cseppet sem úgy, ahogy elképzelték azt. 


AARON WHITE
Semmi sem fekete és fehér, az eseteknek, érméknek, történeteknek van egy közös tulajdonsága: két oldala van. 
A tél különleges, ebben egyetérthetünk. Egy-egy csúszós út összehozhatja az idegeneket, míg a hatalmas hóförgeteg barikádokat képezve szakíthatja el egymástól személyeket, akik szeretik egymást. No és persze ott van a karácsony. A karácsony talán még különlegesebb, mint a tél, hiszen tél nélkül lehet karácsony – mindannyian láttunk már fekete karácsonyt-, de karácsony nélkül tél nem.  A szeretet ünnepe, ami elõtt és után sem szeretik egymást az emberek. Megverekednek az ajándékokért, feszültek a tökéletes menü hozzávalóinak beszerzése miatt, türelmetlenül szidják a bolti kasszást, anyáznak a forgalmi dugóban hazafelé. Szidják a ferde karácsonyfát, az eltöredezõ díszeket és még az a pillanat is meglehet, amikor artikulálatlanul ráordítasz a macskára egy jókora suhintással adva nyomatékot a mondandónak – mialatt az próbálja három tized másodperc alatt leépíteni a feldíszített fenyõt.
Minden évben csatát kell vívni a tökéletes karácsonyért ezzel mutatva tiszteletet a karácsony és szeretet szellemének.  Aztán a cél elõtt már elismered magadban, „még egy ilyen szar karácsonyod nem volt”, de utána –talán pontosan a hangulat miatt.- minden elsimul, rendezõdik és különleges, idilli lesz az egész.
Azt hiszem abban is egyetérthetünk, hogy lényegében két féle ember létezik: aki szereti a karácsonyt, és aki utálja. 
Én azok közé a személyek közé tartozom, akik már akkor elkezdenek lelkesedni, mikor novemberben meghallják a bevásárló központokban az elsõ karácsonyi zenét. 
Nem úgy mint Tony…
Tony egészen más. Azt hiszem gyerekkorában atrocitások érhették. Közös történetünk elsõ pár évében megpróbáltam kedveskedni neki ajándékokkal, csókokkal, de minden évben csak veszekedés lett belõle. Szóval tavaly már inkább azt hazudtam neki, hogy a barátaimnál töltöm a karácsonyt és átmentem a nevelõtisztemhez. Tudom, a hazugság csúnya dolog, de Tony és Andrew nem bírják egymást nekem pedig nem volt más, akihez mehettem volna.  Azt hiszem túlságosan is boldog voltam azon az egyetlen napon, ezerszer boldogabb, mint amilyennek lenni szabadott volna. 
Andrew Smith igazán megértõ férfi, remek szakember és csodálatos nevelõtiszt. Rengeteget köszönhetek neki, de mégsem Tony Quinn. Tony pedig nem Andrew Smith. 
Azt hiszem szégyellnem kéne magam, de arra sem vagyok képes. Újraélem álmaimban azt a bizonyos karácsonyt, az elõzõ évit… A hangulat, a melegség, a kedves mosoly, szép szavak, kellemes étel. Mind-mind annyira tökéletes volt, hogy ajándékot sem kívánhattam volna magamnak szebbet…és most mégis hideg az ágy mellettem.  
Ingerülten dörzsölöm ki az álom morzsáit  a szemembõl, próbálom kitörölni a kellemes szájízt amit az álmom okozott. Nem kéne ennyire jól esnie annak, ami ennyire helytelen… Hisz boldog vagyok, szeretem Tonyt, Tony pedig szeret engem!  Nem tudunk egymás nélkül élni, már próbáltuk. Ezerszer szakítottunk, ezerszer jöttünk újra össze, akár napi szinten is.  Olyanok vagyunk mint a tûz és a víz, a fekete és a fehér, a fény és az árnyék…nem létezhetünk egymás nélkül. Nem lehet, hogy egymás nélkül létezzünk…. 
Igazítva a korcsolyázó jegesmedvéket ábrázoló polár pizsamaalsón vakarok a köldökömre, aprót ásítva pislantok hanyagul a digitális órára és nekiindulok megkeresni Tonyt. Valószínûleg a lakásban találom, hiszen hova a csudába mehetne hajnali ötkor?! 
 


TONY QUINN
„Teliholdas, késõ nyári este.
A kabócák hangja már szinte fülsüketítõ, és ha mindez még nem lenne elég, az a botfülû újra szájához emeli hangszerét és ismételten azt az elviselhetetlenül hamis dallamot kezdi el játszani. Feszülten markolok kopott hintaszékem karfájába… komolyan, ha még egyszer végig kell hallgatnom, megetetem vele azt a szájharmonikát!
Már éppen készülnék felkelni, amikor…”


-	Hajnali öt óra van, de te már a laptop elõtt ülsz és írsz. Nem fogsz így kiégni?- Nem fordulok hátra, így is pontosan tudom, éppen mit csinál. Látom magam elõtt álmos, kócos fejét és a mozdulatot, ahogy elnyûtt póló alá nyúlva megvakarja a hasát. Szabad kezével a kávésbögre után nyúl.
-	Fõztem kávét, ott van az asztalon. Ilyen idõben hamar kihûl, úgyhogy lehet, hogy melegíteni kell… 
-	Jó lesz így is- dünnyögi a bögrébe szagolgatva. – Amúgy mit írsz?
-	Még mindig ugyanazt… kénytelen vagyok korán felkelni, amíg itt vagy, nem haladok az írással- gyorsan elmentem azt a pár oldalt, amit sikerült összehoznom mielõtt felkelnék a székemrõl, hogy oda menjek hozzá és magamhoz karolhassam. 

Hamarosan karácsony, ami még a megszokottnál is morcosabbá és feszültebbé tesz. Néha nem is értem, hogy képes elviselni már lassan 5 éve.
-	Szóval azt mondod az én hibám, hogy még mindig nem fejezted be?- fordul felém, tekintetével az enyémet fürkészi.
-	Nos… te vagy az egyetlen, aki a puszta jelenlétével is eltereli a figyelmemet!- mosolyodom el. Válasznak egy szemrehányó horkantást és öblös kortyolást kapok.

Szeretem, amikor ilyen.
Mintha egy kis idõre szerepet cserélnénk és õ lenne a mindig mogorva, házsártos fél. Tudom jól, hogy a legtöbb ember szemében roppant ellenszenves lehetek, nem is izgat különösebben a véleményük… Na jó, lényegében Aaron az egyetlen, aki kicsit is érdekel. 
A nagy hûhók inkább lelomboznak ahelyett, hogy felvidítanának. Eszembe juttatják a családomat, a rengeteg veszekedés, aminek mindig én ittam meg a levét, az átsírt éjszakákat és a kényszerbõl hozzám vágott ajándékok…  A gondolattól még az életkedvem is elmegy…köszönöm az ilyen élményekbõl többet nem kérek!
-	Min gondolkozol?- szólal meg kisvártatva. - Olyan képed van, mint aki citromba harapott. Feltételezem semmi jón…- sóhajtva biccentek egyet- megint a családod? Fel kellene hívnod õket, különben is hamarosan itt a…
-	Ki ne mondd!- mordulok fel félbeszakítva.
-	Akkor is beszélned kellene velük…
-	Nem fogok és te se tedd légyszi!- elengedem a derekát, majd elfordulok tõle, hogy ismét a laptopnak szentelhessem a figyelmem. Aaron kéttized másodperc alatt leépítette a jókedvem…Tudom hogy csak jót akar…azt, hogy „béküljünk ki végre” meg egyéb faszságok… de ezek  nem olyan  dolgok, amiket egy délutáni teázás alatt meg lehetne beszélni. Túlságosan makacsak vagyunk ahhoz.
-	Kész, ennyi, most hozzám se szólsz?- a rövid csönd után a hangja hirtelen, indulatosan csendül fel, a nagy hévben még a bögréjét is az asztalra csapja. 

Mostanában egyre gyakoribbak az ehhez hasonló összezördülések, mindig valami apróságon húzza fel magát.. néha olyan, mint egy havibajos nõ. Hitetlenkedve mered rám azzal a tekintettel, amitõl borsózik a hátam. Azzal a tipikus „már megint értetlen szar vagy”- tekintettel, amit ezerszer megkértem, hogy ne használjon…
-	 Mindegy... elkések a melóból- sóhajt fel lemondóan, majd visszaindul a hálószobába öltözni. 

Tudom jól, nem fûlik hozzá a foga, de többek közt ez is az alku része volt anno. Leszokik a drogról, keres valami értelmes, polgári munkát én pedig akkor vele maradok és boldogak leszünk. 
Nem várom el tõle, hogy háztatást vezessen, vagy hogy eleget keressen annak fenntartásához - a könyveim bevételébõl vígan eltartom magunkat- inkább arra kell, hogy ne térjen ismét a rossz útra. – És ahogy látom, eddig be is vált a módszerem. -
Nem telik bele negyed órába és el is készül, ám ezúttal távozását csak a kulcscsomó zörgése és az ajtó puffanása jelzi.  Mindenféle gesztus vagy köszönés nélkül lelép. Az ablakon kitekintve még látom, ahogy éppen eléri a buszt, az pedig hamarosan eltûnik a házak között.
Mérgelõdök magamban pár sort, majd elõások egy szál cigit, hogy rágyújthassak. Néha bûntudatom is van emiatt… 
 Aaronnak megtiltottam szenvedélyének ûzését én vígan pöfékelek, de mindig elhessegetem a gondolatokat. Egy doboz cigaretta és egy adag drog között hatalmas különbség van.

A nap nyugisan telik, kivételesen a szomszédok sem zargatnak csip-csup ügyeikkel, úgy tûnik a múltkori balhé megtette a hatását.
Amikor ide költöztem egyetlen szóval sem mondták, hogy itt csak otthonüldögélõ, televíziót bömböltetõ és legrosszabbkor kopogtató mamikák valamint lármás, sokgyerekes családok élnek- bár gondolhattam volna rá magamtól is- nekem pedig már csak a munkámból adódóan is csöndre és nyugalomra van szükségen, amit itt, a nappali órákban aligha kapok meg téli szünet lévén.

…


Lassan esteledik, a digitális óra kijelzõje szerint pedig hamarosan Aaron is haza ér, de addig még van egy kis idõm. Ahogy a szekrényemben pakolászok, elõkerül egy kis fekete tasak, benne a mélybordó dobozkával és az ajándékkal. Mosolyogva veszem ki a dobozt és nyitom ki, hogy szemügyre vegyem a benne lévõ, egyszerû karikagyûrût.
Lényegében teljesítette minden kérésemet, így akár oda is adhatnám neki. Tudom, hogy erre vár, és talán ezért olyan ingerült már hónapok óta… De valahogy sosincs meg a megfelelõ pillanat vagy hangulat. Keresem az alkalmat, de valamin mindig összekapunk.

Ahogy ezen töprengek, fel sem tûnik az érkezése, csak amikor már közvetlenül a szobaajtóban áll és megszólít.
-	Aaron.. a szívbajt hozod rám!- süllyesztem vissza a meglepetést gyorsan a ruhák közé- Mit is mondtál? Nem figyeltem.
-	Azt kérdeztem, hogy kínait rendeljünk, vagy mexikóit…megbeszéltük, hogy ma nem fõzünk.
-	Nekem mindegy, válassz most te.

Becsukom a szekrényt és elindulok kifelé, magam után terelve õt is. Egy futó pillantást vetek a kezében szorongatott telefon kijelzõjére, amin még visszadereng egy elég ismerõs számsorozat. Nem látom tisztán, csak az utolsó négy számjegyet, ám meg mernék esküdni, hogy anyám számát hívta… 
Ugye nem?! 
De mielõtt rendesen megnézhetném, már elfordulva tárcsázza is a sarkon álló mexikói gyorsbüfét. 
Különös gondolat motoszkál a fejemben és kellemetlen, feszítõ érzés a mellkasomban. Ideges vagyok, feszült, de nem tudom pontosan megmondani, hogy miért… Vajon mire készül…?

 

AARON WHITE
-	Jó, aláírom, Tony sokszor tapló, de arany szíve van! – mentegetem partnerem egy újabb tincs formázása közben.
-	És hol tartja, édes?! Egy dobozkában jól elzárva a világtól? Ébredj kisszívem, egy olyan paraszt, mint Quinn egy kávén kívül mást nem fog tõled kérni! 
-	Tony idén karácsonykor megkéri a kezem….érzem!
Nylsa  (Ejtsd „Nájlzá”) a fõnököm. Az aprócska hajszalonba amit a belváros egy eldugottabb utcájában vezet mindössze három alkalmazott van velem együtt. A drogproblémák és börtönös múlt miatt senki sem akart alkalmazni, ezt az egyetlen, csodálatos nõt kivéve. Az ébenbõrû, negyvenes éveiben járó fodrász régebbi ismeretségeikbõl adódóan jó barátságot ápolt Andrew Smith nyomozóval, így megismerve a történetem maga mellé vett. Azt mondta, nagyon jól megérti a helyzetem, hiszen ahonnan õ jött a drog és prostitúció mindennapos dolog volt. Ha nem támogatta volna valaki, õ most nem lenne itt ahol van és soha sem felejti el, hogy honnan jött.  
Elfogadják, hogy más vagyok. Minek után nõi szalon, a létezõ összes pletyka elbeszélése után pedig természetesen jöhet az én magánéletem kivesézése is. Rendszerint ez a mindennapos program; kibeszéljük, hogy néz ki a négy utcával arrébb lévõ borbély, mit vett fel a szomszéd, melyik sztár vált el mostanában, milyen volt Nylsa legutóbbi randija, majd jöhet az én magánéletem.
-	Én még mindig azt mondom, hogy rosszul döntöttél. – int felém a bontófésûvel, mutatóujjával és csípõjével apró kört ír le, hajfonatait félredobja a válla felett egy hanyag mozdulattal.- A tavalyi karácsony után…
-	Á..Á! Ne!- vágok azonnal a szavába megakadályozva, hogy befejezhesse a mondatot.
-	De, (…).- már nagy levegõt is vesz, hogy monológját befejezze, ám ekkor kitárul az ajtó. Azonnal be is zárja a száját az én arcom meg inkább a paradicsom érettebb árnyalataiba csap át. 
A szikár, morózus alak széles, barátságos mosollyal zárja be maga mögött az ajtót, hamar le is kerül a sötét szövetkabát. Széles vállak, határozott áll, hosszú borosta, megnyerõ mosoly, csibészes szemek  és az a mosolygödör…minden ember térde megremegne, ha meglátná azt a bizonyos mosolyt. Az évek szelídek voltak a nyomozóhoz, csak nemesítettek vonásain.  Én szokásomhoz híven inkább el is fordulok egy „helló” dünnyögés után, helyettem a fõnöknõ köszönti öblös hangon a helyi kapitányság nagyágyúját. 
-	Smith nyomozó, maga mit keres itt?
-	Jöttem egy kis fazonigazításra. – az elé sietõ nõt átkarolja, a halántékára csókol. 
-	Remek, remek!- lelkesedik tovább.- Aaron úgy is hamarosan végez, majd õ megvágja. Addig foglalj helyet a kanapén és mesélj, mi a helyzet! 
Andrew engedelmesen helyet is foglal és mesél a munkáról, az elkövetkezõ idõszakról és persze az ünnepekrõl. A karácsony õt is érzékenyen érinthetné, hiszen hat éve ilyentájt távozott az élõk közül a menyasszonya is egy síbaleset hosszú lábadozásait követõen. Utána nem tudta mit kezdjen az életével…aztán megtalált engem és nekem szentelte az idejét. Én és az életem sínre helyezése lett a hobbija, míg velem foglalkozott nem kellett foglalkoznia a fájdalommal. Mára már kiheverte. Szerinte remek barátokká váltunk, szerintem meg…ha tehetném már most sírva rohannék ki az üzlethelységbõl. 
Rövid idõ elteltével hajmosó székbe kerül, megpróbál velem beszélgetést kezdeményezni. Mondhatom, nem igazán vezet célra, csak tõmondatokban válaszolgatok. Végül maga a hajvágás idõszaka az amikor megered a nyelvünk. 
-	Nézd…szeretném, ha idén karácsonyra is átjönnél hozzám.- kezd bele.
-	Nem lehet, Tonyval közös karácsonyunk lesz. Meghívta a szüleit is, bemutat neki és megkéri a kezemet.- vágom rá azonnal. 
Andy a fogára szívva ciccent egyet lomhán. Tekintetét az enyémbe fúrja a tükörbe bámulva.
-	Nem akarlak elkeseríteni, de…erre semmi esélyt sem látok. Öt éve vagytok együtt, ötbõl egyszer sem ünnepeltetek közösen és még a barátainak sem volt hajlandó bemutatni, nem hogy a szüleinek.
-	Ez más, mert most ez a karácsony egészen más.!De ha mégsem…még abban az esetben sem mennék át hozzád!
-	Miért nem? Azt hittem tavaly jól érezted magad…- sóhajt fel.
-	Túlságosan is jól!- vágom rá azonnal.- Ez többet nem fordulhat elõ. Soha többet! És ne beszélj róla ilyen hangosan…- suttogom. 
Halvány mosollyal az arcán biccent egy aprót.
-	Azárt, ha meggondolnád magad, tudod hol lakom.
-	Tudom. Köszönöm.  – tudom le ennyivel.
-	Munka után mit szólnál, ha meghívnálak vacsorázni?
-	Haza kell mennem…
-	Ugyan már, csak beszélgetünk, Aaron…még mindig a nevelõtiszted vagyok. Ismersz, nem szeretnék mást, csak hogy minden rendben legyen veled és örülj. Ha te rendben vagy én is rendben vagyok.
…
Mûszak után a kedvenc kávézómba ülünk be. Órákat beszélgetünk mindenfélérõl kötetlenül, rengeteget mosolyogva és nevetve. Egészen el is felejtem miért nem beszéltem vele eddig, vagy miért haragudtam rá, miért hozott zavarba…egészen addig amíg rá nem pillantok a telefonom kijelzõjére valamiér. Aztán meglátom a közös képünket Tonyval és elszégyellem magam. Nem szabadna ilyen jól éreznem magam egy idegen férfivel, míg õ otthon vár. Már így is elmaradtam, biztosan aggódik értem! 
-	Andy, mennem kell!
-	Hazadoblak. – veszi elõ a pénztárcát. Kérdés nélkül teszi ki az asztalra a saját és õ fogyasztásának is az árát.  
-	Köszönöm, de nem szükséges. Nem szeretnék veszekedni Tonyval…tudod…- kezdenék bele, ám közbevág.
-	Tudom.
Felöltözünk, aztán neki is indulunk a városnak. Mielõtt szétválnánk még megtorpanok, óvatosan a karjára fogok.
-	Andy…
-	Igen?- torpan meg azonnal, hangját mintha némi reménykedés színezné.
-	Esetleg…holnap eljönnél velem karácsonyfát venni otthonra? Egyedül nem bírom hazavinni, és…
-	Szívesen. 
Így válunk el.
Kis késéssel ugyan, de haza is érek. Tony a szobában ácsorog a szekrény elõtt….egy pillanatra elsápadok. Talán megtudta, hogy kérése ellenére találkoztam Andyvel…a legutóbbi veszekedésünknél ugyan is kijelentette, ha még egyszer találkozunk a férfivel összepakolj a dolgaim és kitesz. 
Úgy tûnik észre sem vette, hogy itt vagyok, félénken megszólítom, kezemben a telefonom markolgatom azon próbálva levezetni az ideget. Megkérdezem tõle mit csinál, de nem reagál semmit elsõre…mintha nem is ezen a bolygón lenne. Összerezzen, de ennyi. 
-	Aaron.. a szívbajt hozod rám!- kiált fel halkan, szemrehányóan - Mit is mondtál? Nem figyeltem.
-	Azt kérdeztem, hogy kínait rendeljünk, vagy mexikóit…- mentem ki magam, arcomon próbálom palástolni a megkönnyebbülést. Nem tud róla…- megbeszéltük, hogy ma nem fõzünk.
-	Nekem mindegy, válassz most te.

Nos, neki mindegy….
Neki ez is mindegy, mint ahogy általában minden mindegy. Ha nem lenne mindegy veszekedés lenne belõle.
Mindig az van…. De akkor….mindegy. 

 

TONY QUINN
A vacsora szótlanul telik, nem igazán beszélgetünk, vagy ha mégis, sablonos témákról. Milyen volt a napod? Kéred-e a burrítóm felét? Már megint mekkora tömeg volt a buszon…
Készségesen felel az összes kérdésemre, de sosem néz rám, vagy ha mégis, a tekintetemet kerüli. Akkor csinál ilyet, ha valami rosszat tett, de talán van annyi esze, hogy nem csinál ostobaságot. Majd kiderül…

Hamar elvonul aludni azzal a kifogással, hogy holnap korábban be kell mennie, én pedig nem firtatom, addig is van pár szabad órám írni.
Közös szobánk van, ettõl függetlenül nem félek, hogy a ruhák közt kutakodva megtalálja a gyûrût amekkora kupi van a szekrényemben.  Ráadásul, míg a múltkor elhozott szórólapot bújta rendelés közben, átcsempésztem a kabátom zsebébe… Ott mi oka lenne kutakodni?

Reggel, ahogy mondta, már nincs itt, mikor én felkelek. A „vészhelyzet –befõttes- üvegbõl” is mintha hiányozna egy kevés pénz… Említett még a múlt hónapban valami közös bulizást a haverokkal, de a pontos idõre nem emlékszem, így végül letudom egy vállrándítással. Azt hiszem, jobban bíznom kellene benne, hiszen kiérdemelte, nem igaz?

Mindenesetre eléggé felhúzott ezzel annyira, hogy délelõtt ne tudjak a munkámra koncentrálni.
 Mindig is ilyen voltam…
Képes vagyok a bolhából elefántot csinálni, órákig túrázni egy apró dolgon és író lévén túlgondolni minden kis kétértelmû mondatot vagy mozdulatot. Így aztán persze hogy nem haladok semmim, vagy ha mégis sikerül összehoznom egy fél oldalt, azt utána rögtön ki is törlöm mérgemben. Pár óra szenvedés után fel is adom, és inkább kimegyek az erkélyre rágyújtani. 
Ahogy elnézem az alattam játszadozó gyerekeket bevillan pár emlék. Nyilván már téli szünet van, és milyen gyerek az, aki nem élvezi ki a lábszárig érõ havat, vagy nem szedegeti le az ereszrõl a jégcsapokat? 
Pont olyan, mint én. 
Sosem szerettem a telet, bár nem a hó és jég része miatt. A tél egyet jelent a karácsonnyal, a pulykasülttel, a gyümölcskenyérrel és a tojáslikõrrel… aztán ott van a tokától bokáig érõ takonytenger, a sok családi vita és a rengeteg csalódás és hiú ábránd, hogy talán... talán az idei különb lesz. 
Nagy francokat! 
Sose lesz jobb, csak mindig egyre rosszabb.
Meg is elégelem a hideget és elnyomva a cigit visszaslattyogok a jó meleg, bár nem túl nagy lakásba. Vehetnék nagyobbat, de minek? Amire nekem kell, jó ez is, sosem szoktam nagy bulikat csapni és ketten kényelmesen elférünk.
De mivel is üssem el az idõt…
Talán megpróbálkozhatnék újra a festéssel, mondjuk illusztrációnak a könyvbe. Nem is rossz ötlet!

Még javában festek, mikor Aaron hazaér. Így elment az idõ?
-	Hát te?- kérdi csodálkozva.
-	Nem ment ma az írás, így gondoltam valami mással ütöm el az idõt. Te merre jártál?- érdeklõdöm, miközben felviszem az utolsó réteg kék festéket és kimosom az ecseteket. Mára ennyi elég lesz
-	Dolgom volt, aztán haverokkal…aztán megint dolgom volt- hadarja el zavartan, összefüggéstelenül válaszát.- ez mit akar ábrázolni?
-	Ez egy szarvas...nem egyértelmû?- puffogok. Nem vagyok egy Picasso, de azért ennyire béna sem, hogy ne lehessen felismerni!
-	Õszintén? Nem- jelenti ki kis idõ után, fejét oldalra billenti kissé.- Szerintem maradj az írásnál.

Csak a számat húzom el, majd inkább folytatom az állványnál a pakolást. Egyszer még hátra pillantok, de õ már nincs ott, csak a kanapéra dobott kabátja. Nagyot sóhajtva törlöm meg a kezem és kapom fel a hanyagul odavetett ruhadarabot, hogy aztán a helyére tegyem. A nagy lendületben rá is markolok valami szúrósra, ami bele is áll a tenyerembe, de nem derül ki mi az. Mikor szétnyitom a tenyerem, hogy megnézzem, leesik és el is tûik valahová. Leteszem a kabátot, hogy megkeressem… remélem nem egy tû volt! Kicsi a valószínûsége, de hirtelen csak erre tudok gondolni.
-	Te meg mit csinál?- szólal meg hirtelen a hátam mögül, ijedtemben beverem a fejem a dohányzóasztalba.
-	Basszus!- morgok rá a fejem fogva. - Ne hozd rám a frászt!
-	Bocs, csak elég érdekes látvány voltál félig az asztal alatt- lép hátrébb egyet, kezeit védekezõn tartja maga elé.
-	Mit akarsz?
-	Már semmit.

Felmarkolja az ollót és visszasiet a szobába. Értetlenül vonom össze a szemöldököm, térdre ereszkedem, még mindig sajgó fejem dörzsölgetem.
Ebbe meg mégis mi ütött…?

…


Másnap reggel látom õt újra. Addig ki sem dugta a fejét, nekem meg nem volt kedvem még egy vitához így az éjszakát inkább a kanapén töltöttem ismét.
-	Tony…hé, Tony, ébresztõ!

 Érzem ahogy a vállamat bökdösi. Mit akarhat szombat hajnalban?
-	Mi az megint? – dörzsölöm ki az álmot a szemembõl.
-	Segíts kérlek, egyedül nem tudom összerakni!- mutat a háta mögé. 

Nem látom mi a panasz tárgya, csak miután felülök. 
Egy fenyõfa?!
Ez most komoly??
Lelkem egy része megnyugszik, mikor beugrik, hogy tegnap megszúrtam a kezem a kabátjától, nyilván egy tûlevélvolt, ami aztán beesett a repedésekbe… de a másik…amelyik utálja a karácsonyt és az egész körülötte lévõ cécót… A szemeim szikrákat szórnak. 
-	Megbeszéltük, hogy nem lesz karácsony! Ha ünnepelni akarsz, menj el a haverjaiddal vagy tudom is én, de ebben a lakásban nem lesz…
-	Ez csak egy fa, Istenem!- fakad ki a szemeit forgatva. - Majd olyan helyre teszem ahol nem lesz útban, csak segíts összeszerelni!- újra a kiskutyaszemekkel akar levenni a lábamról. Tudja, hogy mi a gyengém és elõszeretettel veti be ellenem. Ott használja ki, ahol csak tudja, de valahogy mégsem tudok rá igazán haragudni ezért.
-	Hozd ide a fûrészt- sóhajtok lemondóan, megragadom a fa törzsét és elindulok vele az ajtó irányába.
-	Ki ne merd dobni!- sipít fel, holott itt egyedül nekem lenne jogom hisztizni.
-	Nyughassál már nem dobom ki, de nem fogom az egész lakást tele szórni a tûlevelekkel!- azzal ki is telepedek a lépcsõházba.

Két óra masszív szenvedés, izzadtság, ujjelvágás és az elengedhetetlen  „cifra körmondatok” után végre sikerül belefarigcsálnom abba a nyomorult talpba, úgy hogy egyenesen is álljon, és ne legyen túlságosan aszimmetrikus se. Ha már csinálok valamit, csináljam rendesen!

Becipelem új barátunkat, mogorván ácsorgok az ajtóban, várom az ítéletet. Kettõs érzelmek fûznek ehhez az egész jelenséghez… Egyfelõl már most tudom, hogy meg fogom bánni, mivel én leszek az a személy is, aki a szemetet le fogja vinni, aki belelép a lehullott és padlószõnyegbe fúródott tûlevelekbe és az is aki le fogja szedni a díszítést és kidobja a fenyõt. Másrészrõl örülök, mert ez a rusnya fa boldoggá teszi, ha pedig boldog akkor hallgat, nem nyaggat és ezért a két (három) dologért még a fenyõ tortúrát is hajlandó vagyok elviselni. 
-	Köszönöm!- kiált fel fülig érõ szájjal, ahogy meglátja a fát. Demonstrálás gyanánt vonszolok a fán egy keveset, majd kelletlenül „dobom” elé, innentõl kezdve már azt csinál vele, amit akar,; az õ fája, az õ felelõssége.
-	De aztán ne halljak többet a karácsonyról!- erre már nem válaszol, csak boldogan berohan a szóbába. 

Egek!


 

AARON WHITE 
Természetesen korán kelek, hiszen a legszebb fenyõket reggel lehet megvenni a tömeg elõtt! Ha késõn megyünk oda már csak a csúnya, ferde kórók maradnak, a tökéletes karácsonyhoz pedig a tökéletes karácsonyfa az egyik legfontosabb dolog.
Tony még alszik, így csak egy puszit nyomok a homlokára.- legalább nem morog miatta!- aztán felmarkolok a vészhelyzetre tartogatott befõttesüvegünkbõl egy marék papírpénzt, a zsebembe gyûröm, és már sietek is lefelé. Szerencsére pár utcával arrébb parkolt le Andrew, így ha Tony valami csoda folytán fel is kelne, akkor sem láthat meg. Bevágódva a kocsijába fújkálom a kezem, dörzsölgetem.
-	Jó reggelt.- indítványozom a kommunikációt.
-	Nem értem mire ez a bohóckodás, miért kellett négy utcával arrébb megállnom?
-	Mert nem akarom, hogy Tony meglásson…
-	Mert, ha meglát akkor mi lesz?
-	Tudod, hogy mi lesz…Ismered, tudod! 
Mérgesen sóhajtva tekeri fel a karácsonyi CD hangerejét, így Sinatra teljes dicsfényében kívánhat „Merry Little Christmast”. 

…


Lelkesen nézelõdök a hatalmas placcon ami teles-tele van fenyõkkel. Hálózottal, szabaddal, kicsivel, naggyal, tömzsivel, vékonnyal…mindenfélével! Andy karjába markolva hagyom, hogy menjen egyenesen, így követem én is ezzel el is kerülöm azt, hogy nekimenjek valakinek, vagy felborítsak valamit. 
-	Szólj, ha látsz valamit, ami tetszik.
-	Te már megvetted a tiédet? – kérdem még mindig megrészegülve a kép látványától. 
-	Már rég. 
Szuszogva nézem elégedetten a leheletem, így nyugtázom, valóban hideg van. Aztán meglátom ,amiért jöttünk.
A legcsodálatosabb, leggyönyörûségesebb fát, amit valaha a világra teremtettek! Eltátva ajkaim markolok azonnal a vaskos karba, retardált módon meg is rázom.
-	ANDY! ANDY, OTT VAN! 
Azt hiszem ember annyira elégedett még nem volt egy örökzöld látványával, mint én. Az arc, amit vágok nevetésre készteti a nyomozót is. Fejet ingatva méri végig a fát.
-	Nos, valóban csinos. – ismeri el.
-	Csinos?! AZ NEM KIFEJEZÉS, TÖKÉLETES!  Ezt akarom, mennyibe kerülhet? Kerítsd elõ az embert, én addig nem mozdulok innen!
Makacsul ölelem át a fát óvatosan, arcom eltartom a tûlevelektõl, de így is mókás kép tárulhat a gyanútlan vásárlók elé. Egy nagyjából százhatvanöt centis, nyurga fiú úgy öleli a kerítésnek támasztott fenyõfát mintha élete szerelme lenne, a vele szemben ácsorgó negyvenes tag pedig könyörög neki, hogy engedje el. Miután még az arcom is felfújom és toporogni kezdek, rá kell döbbennie, nincs kivel beszélnie, szóval megadóan sóhajt, feltartja a kezeit és el is tûnik. 
Egészen addig ölelem a fát, míg vissza nem jön az eladóval. Az idõs, kellõképp beöltözött bácsika csak mosolyog, azt mondja, megérti a rajongást, ez valóban egy nagyon szép fa.  Fél kézzel még mindig ölelve az említett csodát kotorok a másikkal zsebembe, kimarkolom a betömködött bankókat és az öreg elé tartom.
-	A többit tartsa csak meg nyugodtan, boldog karácsonyt! 
-	Önnek is, fiatalember!
Andy mosolyogva ingatja a fejét.
-	Mi?!- kérdem nevetve.
-	Hihetetlen vagy.
Végül is minden jól alakul, egyhamar be is hálózzák kedvenc fenyõnket, Andrew pedig még a segítségét is felajánlja, hogy elviszi helyettem a fát a kocsiig. Elõször visszautasítom, de miután  már a piac kapuban szenvedek vele (ami nagyjából tizenöt lépésre van a hálózó helytõl), nevetve szólít fel, hogy tegyem le. 
Szuszogva egyenesítem ki a hátam nyögve dörzsölök a derekamra. Õ tovább nevet, erre csak még zabosabb leszek. Amekkorát csak tudok, a mellkasára vágok. 
-	Ne nevess ki!
-	Nem rajtad nevetek, hanem…veled!- dörgöli ki a szemeibõl az idõ közben elõbugyogó „örömkönnyeket”. 
Mérgesen csapok-csapnék- a mellkasára, másik kezemmel markolom a fát. Õ erre csak mosolyog, még a hatalmas ütés elõtt elkapja a csuklómat, kissé rászorítva tolja vissza.  Minden annyira tökéletes, annyira mosolyognivaló. Mintha egy hópihét látnék elõttem leszállingózni. Azonnal fel is pillantok, Andy követi a tekintetem. 
-	Fagyöngy. – közli velem kedélyesen azt, amit én magam is látok. A felerõsített aprócska, ronda csokor felettünk himbálózik. Tudom mire gondol, mert én is rögtön arra gondolok. 
-	Kizárt…meg ne merd próbálni. – hátrálok tõle egy lépést azonnal. Egy részem örülne, ha megtenné, de egy másik egyáltalán nem. 
-	Hé, nem már. A szabály az szabály, nincs kivétel.
-	Andy!-csendül fel kétségbeesetten a hangom.

Látva az arcom csak még nagyobb hahotába tör ki, elengedi a kezem és közli, hogy viccelt. Azt hiszem, ezen még jobban megsértõdök, mint alapból tenném. Mormogva lököm a mellkasához a fát és duzzogva az autóhoz trappolok. 
A nap hátralévõ részét vele töltöm. Kiengesztel, ajándékokat szerzünk be, megebédelünk, ilyesmi. Késõn érek haza és a fát sem egyszerû elrejteni a tárolóba. Végül fáradtan vánszorgok fel az emeletre. A kérdésre, miszerint hol voltam csak kitérõ választ adok. Itt, meg ot…nyilván nem fogom neki elmondani az igazat, hiszen egyelõre még titok elõtte az egész meglepetés. Nem tud se a fáról se másról. És megint bevágja a flegma képet…
Töröm magam, megfeszülök, hogy minden tökéletes legyen, még a szüleit is elhívom, hogy végre teljes értékû életet élhessünk mint a normális felnõttek, és õ flegmázik…képeket vág. 
Igazából azt hiszem belefáradtam az egészbe, fölösleges vele veszekedni. Ledobom a kabátom a kanapéra és a szobába sétálok. Nem értem miért olyan nyers velem, mostanában egyre gyakrabban….én csak nem értem mit csinálhatok rosszul. Talán csak a karácsonyi hangulat az ami betesz neki. A fene se érti…
A lényegen nem változtat. Tony ismét a kanapén alszik (már a második napja), én pedig az ágyban szomorkodom. Szeretném megkérni, hogy aludjon velem, de ha büdös neki a társaságom nem erõltetem rá. 
Megfordul a fejemben, hogy felhívom Andyt. Rajta kívül csak a fõnökömmel vagyok jóba, de neki nem mondhatok el rengeteg mindent. Andrew Smith egészen más, hiszen ismeri a hátterem, tudja milyen vagyok szomorúan, tudja milyen vagyok boldogan. Az egyetlen ok amiért nem jöttem vele össze annak idején az volt, hogy gyászolt. Utána pedig…nem is tudom, megismertem Tonyt és többé nem volt számomra más, csak Õ. De most….Tony talán már nem szeret…
Talán igaza van a többieknek, és tényleg nem szeret már. Nem fogja megkérni a kezem, nem leszünk együtt boldogok. Vajon Tony most boldog? Vajon gondolkodnom kéne egyáltalán ilyesmin a karácsonyt megelõzõ napon? Vajon rossz vagyok azért, mert eszembe jut Andy, akivel titokban találkozgatok? Akivel nevetek és jól érzem magam? Ez nem ilyen egyszerû…semmi sem ilyen egyszerû, nem minden fekete és fehér. 
A komplikált dolgokba hamar bele is fájdul a fejem. Sokáig nem alszom, ettõl függetlenül megpróbálok nem gondolkodni. 
…
Másnap úgy ébredek, mint akit agyonvertek. Még hajnal van amikor kimászom az ágyból. Az a nagy terv, hogy majd szépen felállítom a fát, fel is díszítem az egész házzal együtt és Tony már a fényáradatra és a boldogságra ébredhet. Ezzel szemben már a fa felcipelésében megmutatkoznak a problémák. Elõször még megkísérlem beletuszkolni a zöldre mázolt fémlábba a fa törzsét, de lehetetlen küldetésnek bizonyul. Így aztán végül is arra fanyalodom, hogy felkeltsem. Szükségem van a férfi segítségre. 
Nyilván nem örül neki…fel is keltem, meg hát ugye alapból karácsonyi dolog is az egész. De istennek és a kiskutya szemeknek hála egyhamar belemegy a játékba. Szívem szerint megcsókolnám, de helyette csak boldogan tapsikolva vonulok a szobánkba, hogy addig elkezdhessem dekorálni a szobát az eldugdosott relikviákkal. Giccses rénszarvasok, szõrös fehér párnahuzatok, mûhó, csillámporos gömbök és minden egyéb amit el tudsz még képzelni. A fényfüzérekkel szerencsétlenkedem amikor meghallom csukódni az ajtót. Ki is robogok, hogy aztán végighallgathassam õkelme kegyes mormogását, miszerint õ megtette a tõle telhetõt. 
Valóban csudi lett a fa, meg kell hagyni. Boldogan tapsolok ismét, ám csók helyett csak a fenyõfát kapom meg. Mindegy, már ez is fél siker! Inkább visszahúzódom a szobába és folytatom a dekorálást, meg hát ugye a karácsonyfa díszek is kellenének! Hova is tehette ez a pupák… mintha úgy emlékeznék, hogy legutóbb a szekrény alján találkoztam vele! 
 


TONY QUINN
Fejemet fogva megyek utána, hogy megnézzem mit mûvel... 
Bár ne tettem volna.
Ahogy kinyitom az ajtót tisztára úgy éreztem magam mintha valami nyálas karácsonyi filmbe csöppentem volna. Mindenfelé dobozok és csomagolópapír, a szekrényeken és polcokon giccses rénszarvas- és angyalkaszobrok, Aaron pedig valahol a ruhásszekrény legmélyén barlangászig. Még jó hogy kipakoltam elõtte… 
-	Te meg… áh, hagyjuk… ha kibohóckodtad magad, majd pakolj vissza mindent- már készülök elhagyni a szobát, mikor a semmibõl elõttem teremve a karomba csimpaszkodik mint egy kisgyerek.
-	Légyszi segíts! Nem találom a díszeket!
-	Itt nem is fogod megtalálni õket- sóhajtok fel. Alig egy fejjel alacsonyabb nálam és pár évvel fiatalabb, de néha komolyan olyan, mint valami hat éves.
-	Ugye nem dobtad ki?- kerekednek ki a szemei.
-	Nem. Lent vannak a pincében… asszem. Bár lehet, hogy tényleg kidobtam- mosolyodok el gonoszul.
-	Megkeresnéd nekem? Díszek nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa. Én addig elkezdem akkor a sütést is!
-	Kizárt, hogy lemenjek oda! Azt sem tudom, hol a pincekulcs- fakadok ki mialatt megkísérlem kiszabadítani kezei szorításából a karom.
-	TONY, KÉÉÉÉRLEK!
-	Jól van, JÓL VAN! Csak ne nyávogj… Komolyan, ennyi erõvel összeszedhettem volna egy csajt vagy egy macskát is- markolom fel a kabátom. 

Ha jól emlékszem, a nem használatos kulcsok a hûtõszekrényen lévõ dobozban vannak… nem sûrûn járok lent így nincs minden nap a kezemben… meg is van.
Zsebre vágom az öngyújtóm meg a maradék bagót és elindulok lefelé. Útközben persze belebotlok még pár kevésbé kedvelt szomszédomba, akik éppen a liftajtóban álltak le kibeszélni, hogy a felettük lakó meleg pár már megint hangosabb, mint az mellettük lakó három gyerekes család.
Persze amikor elmegyek mellettük, mindenki elhallgat és engem néz. Figyelik, mikor érek hallótávolságon kívülre, hogy aztán folytathassák a pletykálkodást… kár hogy hidegen hagy a véleményük

-	Jó van… itt kell lennie valahol- bíztatom magam remény vesztve ahogy próbálom odébb túrni a sok lomot amit Aaron haza hozott és végül itt kötött ki. A mi Aaronunk igazi „mûgyûjtõ,” akár képes a legmegátalkodottabb sötét alakokkal is megverekedni a kiszemelt darabért egy-egy lomtalanítás során vagy a bolhapiacon. Persze, kidobni soha sem dob ki semmit, hiszen „egyszer még hasznos lehet”. Meg ezek amúgy sem lomok, hanem értékek, nekem meg ugyebár nincs szemem az ilyesmihez. – Szerinte.-

Elvileg egy kék és sárga festékkel leöntött kartondobozban vannak. Nekem ugyan nem voltak a kezemben, Aaron használta tavaly, amikor a „barátainál töltötte a karácsonyt”.
Beletelik egy kis idõbe, de sikerül elõásnom a nem is olyan kicsi dobozt. Kisebbre emlékeztem! 
-	Mi tartott eddig?- szólal meg Aaron türelmetlenül, mikor belépek az ajtón, majd kikapja a kezembõl a dobozt.
-	El volt ásva a többi lom alatt. Igazán lemehettél volna érte te is, ha ennyire kell.
-	Jaj ne zsörtölõdj már ennyit, inkább gyere és segíts díszíteni!- hagy faképnél, figyelmét már a fának szenteli.
-	Ácsi, arról nem volt szó, hogy én is aggatni fogok!- mordulok fel újra. Még mit nem!
-	Ne már, nem akarsz végre egy normális karácsonyt? Tiszteletben tartom, hogy nem akarsz szülinapozni - ami mellékesen holnap lesz - de a karácsony mégis csak más! Az mindenkié, és akármennyire rossz volt gyerekkorodban, nem kellene így elfordulnod tõle! - leteszi a dobozt és elém lépve karolja át a nyakam. Talán igaza van, túlreagálom… de ezt õ nem értheti. Már a puszta gondolattól is viszolygok.
-	Mond egy jó okot, hogy miért lenne ez a karácsony más, mint a többi.
-	Mondjuk miattam! Sosem volt még igazi, közös karácsonyunk- pipiskedik fel egy apró csókért. Megadóan sóhajtok, a derekára karolva húzom magamhoz. 
-	Jól van… mondd mit csináljak, de gyorsan mielõtt meggondolnám magam!
-	Nagyszerû!  - beszél fellelkesedve a csókba -  Akkor segíts díszíteni!

Egész pofás lett a kis fa, már csak pár apróság hiányzik, mondjuk a meghitt hangulat és az ajándék a fa alá. El is kezdünk mindkettõn dolgozni, mikor hirtelen megszólal a csengõ. Nagyon remélem, hogy csak valami futár az, bár tudom hogy nincs akkora szerencsém. 
Aaron megy ajtót nyitni, én csak a nappaliból kukucskálok ki.
A kinyíló ajtó résén száz wattos mosoly kíséretében ugrik barátom nyakába a kabátba csomagolt habcsók
-	Hát te? Mit keresel itt?- kérdi nevetve Aaron. Közben én is oda megyek, hogy megnézzem azé-e a hang, akire számítottam.
-	Charlotte, mit kerestek itt? – teszem fel kissé nyersen a kérdést én magam is.
-	A kis Anne nálam tölti a szünidõt, de most hívtak a kórházból, be kell mennem…Az ügyeletes nõvér rosszul lett, kénytelen vagyok leváltani! - nyomja a kezembe az aprócska zöld bõröndöt- itt maradhatna addig?
-	Persze!- vágja rá Aaron azonnal, idõt se hagyva hogy megszólaljak.
-	Oh, Nagyon köszönöm fiúk, jövök nektek egyel!-  sóhajt fel megkönnyebbülten, a kezembe ad még valamit. Egy póráz?!- Sajnos a kecskét sem hagyhatom egyedül otthon- teszi hozzá, majd búcsút int a kislánynak és már rohan is.
-	Szeretnél segíteni a mézeskalács sütésben?- kérdi Aaron a kislányt mire az hevesen bólogatni kezd.
-	Õ is itt aludhat?- kérdi Anne látva az arcomat.
-	Kizárt dolog.
-	De légyszi, máshová nem vihetem!
-	Akkor kint marad a lépcsõházban- Kezdem kifele vonszolni az állatot, ám az megmakacsolja magát és a kislány sem segít a helyzetemen, aki a nadrágom szárába csimpaszkodik.
-	El fog szökni... vagy elrabolják!
-	Akkor az erkélyen. A lakásban nem maradhat.
-	De ott fázni fog!
-	Majd viszünk ki neki meleg pokrócokat meg finom ennivalót, jó lesz?- nyugtatgatja Aaron, úgy tûnik sikerrel. A kecske végül is az erkélyen köt ki egy tál meleg tejjel, almával és sok takaróval.

Míg õk nekiállnak begyúrni a tésztát, én puncsot fõzök, szigorúan alkohol nélkül, addig is van legalább egy kis nyugtom tõlük.

Anne végül elfoglalja a helyem az ágyon, így ismételten kint töltöm az éjszakát. Ha jól számolom, ez már a harmadik estém…Lassan kezdem megszokni.
Alig alszom valamit, szinte végig Aaronon jár az eszem.
Mire készülhet? Arra a nyakamat merném tenni, hogy nem a fa volt az egyetlen meglepetés itt…az csak a kezdete a borzalmaknak. Hogy Anne az õ ötlete lenne, azt kétlem, szóval valami más lesz benne…Az a telefonhívás. 
A telefonhívás izgat fel a leginkább, az nem hagy nyugodni. Mi van, ha tényleg az anyáméké? Vajon mit akarhat anyáméktól?!

…

Nyúzottan ébredek reggel, alig aludtam pár órát.
A nappali csendes, minden úgy van ahogy hagytam, úgyhogy úgy döntök belesek a szobába, õk vajon felkeltek-e már, ám üres ágy látványa fogad.
A fürdõszobával sincs másként, ahogyan dolgozószoba is pang, bár oda amúgy sem szeretem, ha bejárkálnak. Már épp tárcsáznám a számát, mikor meglátok az asztalon egy cetlit:

„Lementünk a parkba, utána pedig a vásárra. -  Aaron…”

Legalább hagyott üzenetet.
Már lassan dél van, mire hallom, ahogy kattan a zár. Épp ideje volt!
-	Mi tartott eddig? – förmedek rá azonnal, gyanakodva.
-	Rengetegen voltak, a sor egészen a fõútig kígyózott- Panaszkodik Aaron karjában a kicsi lány. Csak egy fél pillantást tudok rájuk vetni, mert már el is tûnnek a hálószobában és ebédig ki sem jönnek.

Az említett étkezés egyhangúan telik, a kapcsolatunk Aaronnal valahogy karácsony tájékán soha sem virágzik, most különösen nem… Ez rá is nyomja az egész hangulatra a bélyeget. A karácsony szellemére fogom. A szeretet ünnepe, egy fenét. Mindig mindenki csak vitatkozik rajta, hogy tökéletes legyen. Közben pedig pont ettõl nem az. Az egész egy kibaszott nagy marketing fogás a boltoknak, hogy legyen mire elköltenie a vevõnek a pénzét. A sok marha meg be is dõl neki…
-	Mikor jön érted a nagynénéd?- töröm meg a csendet, szavaim a kislány felé intézem. A válasz egy vállrándítás. Talán nem is baj, Aaron így legalább talált magának játszótársat és nem engem nyüstöl.

Ebéd után „a csajok” már ismét öltözködnek is, Aaron a gyerek elõtt térdelve próbálja rákönyörögni a rózsaszín kezeslábast – kis sikerrel.-. Én persze ehhez nem asszisztálok, a gyerekkínzás soha sem tartozott kedvenc hobbijaim közé így  megpróbálkozom az írással... talán most eredményesebb leszek vele, mint tegnap. 
Negyed óra elteltével a srác, karjában a becsomagolt, duzzogó gyerekkel kopog be a dolgozó szoba ajtaján, majd be is dugja a fejét.
-	Van pár dolgom, és viszem Annet is, hogy ne zavarjon téged- szûrõdik be a hangja. Ez ma az elsõ okos döntése.
-	Menjetek csak…- intek búcsút, de nem fordulok feléjük. Jobb, ha nem tudom mire készül.


 

AARON WHITE
A karácsonyi díszek is elõkerülnek, Tony kedve is megjön és a díszítésnél talán három napja elõször nem veszünk össze. Kedélyesen aggatjuk a díszeket, néha megfeddem, ne csak egy oldalra díszítsen. Õ persze morog, miszerint szép lesz az a fa anélkül is, hogy elmondom neki hogy kell feldíszíteni egy kibaszott fát. Elvégre ez csak egy fa. 
Az égõsort hagyom, hogy õ tegye fel, de a csúcsdíszhez ragaszkodom. A combom alá nyúlva emel meg, hogy elérjem. Felnevetve kapaszkodok belé.
-	Tegyél le te állat, elesünk!
-	Hogy esnénk el, nagyon erõs vagyok!

A vállába kapaszkodva nyújtózkodom ki, fel is applikálom az angyalkát. Miután sikeresen földet ér a talpam az utolsó kellékre pillantok, ami a barna kartondoboz legalján árválkodik. Lehajolva kapom fel, boldog nevetés közepette tartom magunk fölé. 
Tony egy pillanatra kérdõn néz rám, majd fel a kezemre, aztán kiül az arcára az elégedett vigyor.
-	Ismeri a szabályokat, Mr. Quinn…a fagyöngy alatt csókolózni kell!
-	Ó, a világért sem hágnám át a szabályokat. Én jó fiú vagyok.- villantja rám farkas mosolyát.

Hatalmas tenyerei közrefogják sápadt arcom, egy csuklóból és zsigerbõl jövõ mozdulattal dönti hátrébb a fejem, hogy felnézhessek rá, majd pillanatokon belül ajkait az enyémen érzem. A legédesebb csókok egyike az övé, amit valaha kaptam. Mohó, perzselõ, szenvedélyes és mindent elfelejtek. Nem tudom milyen hosszú lehet, viszont levegõt nem veszek, talán elfelejtek venni. A következõ csókot már a nyakamra kapom, aprót reccsen a „karácsonyi csúnya pulcsi” anyaga ahogy félrehúzza azt, hogy jobban odaférjen azokhoz a bizonyos érzékeny pontokhoz. 
Jólesõen nyögöm a nevét, kezeimmel a fenekébe markolva húzom közelebb magamhoz. Szeretem, mikor a nyakam birizgálja…öt év alatt kitapasztalt mindent, tudja mire gerjedek be, mi ábrándít ki. És mikor ezt csinálja a szájával…nos, mikor ilyen ügyesen használja a nyelvét, ajkait, fogait….olyankor tök mindegy hány napig szemétkedett, vagy mit követett el ellened, mert nem vagy képes rá haragudni. 
Már egészen belemelegednénk a dolgokba amikor valaki a csengõre tenyerel. Izgatottan szuszogva fúrja a nadrágomba a kezét, fogaival közrefogja az alsó ajkam.
-	Csöngettek, Tony...- nyögöm elfúló hangon, a keze után nyúlva fogok a csuklójára. 
-	Majd elmegy!

Hinni szeretnék neki, de a csengetés csak nem akar alább hagyni. Lemondó sóhajjal fúrom a nyakába a fejem, õ is megérti mi a helyzet így elhúzza tõlem a kezét. 
-	Megyek és elküldöm az anyjába, aztán folytatjuk, rendben? 
-	Ne…mégiscsak karácsony lesz…majd én megnézem ki az, te úgy is bunkó lennél vele! 
-	Én? Úgy ismersz…?- vigyorodik el.- Siess! 

Kérésének eleget téve hamar rendezem is a ruházatom, aztán fejben már le is játszom mit fogok mondani annak aki zavar minket, teszem azt a postás vagy a szomszéd, de váratlan meglepetés ér. A keresztlányom az, és annak nagynénje. Idõm sincs meglepõdni, a kislány azonnal a nyakamba veti magát ahogy leguggolok hozzá. Anne szülei katonák, jelenleg is a frontvonalon vannak. Nem mondhatják azt a háborús övezetben, hogy haza kell menniük, szóval a kislány a nagynénjével volt, aki viszont a kórházban dolgozik ápolónõként, és szintén nem mondhatja, hogy nem tud menni, ha behívják. Tehát ki maradt? 
A keresztapuka. 
A történet akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor feltûnik a képben a nagyjából derékig érõ, kevert krém és fehér színû kecske is aki boldog tudatlanságban ácsorog Charlotte mellett, pórázával már Tony kezében. Hogy hogyan is jött a kecske a képbe? 
Anne apukája igazán nagy póker fanatikus, így Anne születése elõtt nyert pókeren egy baba kecskét. Mivel nem volt szíve eladni, megnyerni megnyerte, tehát az övé volt és levágni sem akarták ezért megtartották, mint „kerti házi állatot”. A kislány együtt cseperedett a kecskével, és most itt vagyunk négy év elteltével. Egy emberpalántával és egy kecskével lettünk gazdagabbak idén karácsonyra! 

Heroikus küzdelmet vívnak, technikailag hol is legyen elszállásolva a kecske, ám miután Anne gyõz majdhogynem fölényes diadalmat aratva (a sírás komoly fegyver!), a kecske megkapja a teraszt, mint kijelölt férõhelyet. 
Charlotte elmegy, mi begyúrjuk, kiszaggatjuk és megsütjük a mézeskalácsot, Tony puncsot fõz, aztán magunkra hagy. A kicsi lányt csitítgatva szórakoztatom, végül egy fürdést már csak az esti mese és az alvás követi. 

 

<< ANNE >> 

Hamarabb kelek, mint Aaron bácsi. Egy ideig próbálom lefoglalni magam, aztán megunom az egészet és rájövök éhes is vagyok, meg ugye pisilni is kell, de egyedül nem akarok kimenni, szóval itt az ideje, hogy felébredjen és foglalkozzon velem. Mellé hasalva suttogok neki, kérdezgetem ébren van-e. Nincs ébren, nyilván…
Aztán óvatosan a kezére tapicskolok, de erre sem reagál, végül a feje mellé térdelek, két ujjammal szétfeszítem a szemét, így próbálom ébredésre bírni.
-	Aaron bácsi, pisilni kell! 
-	Menj, megvárlak. – morogja félálomban.
-	Nem merek egyedül, gyere velem! 

Nincs mese, jönni kell, szóval a szõke, pókhálóhajú Aaron bácsi derekasan állja is a sarat és míg én a dolgomat végzem az ülõkébe kapaszkodva és dúdolok –így adom tudtára, hogy nem estem ám bele a wc-be és még jól vagyok!- tõle elvárom, hogy legalább némi hangot adjon ki, jelezve, hogy itt van. 
-	Na, csorog már a kiskancsó?- kérdezi álomittas, kissé nyomott, már-már unott hangon.
-	Csorog!- vágom rá büszkén. 

Még közel négy perc szöszölés, és ki is csapom az ajtót, büszkén megállok elõtte. 
-	Ma mit csinálunk?
-	Tudod, Tony bácsinak ma lesz a születésnapja, mondtam már neked.- kezd bele, én persze okosan bólogatok.- szóval délelõtt elmegyünk a tortájáért, aztán elvisszük megõrzésre, ha szeretnél kinézhetünk utána a karácsonyi vásárra is, ebédelünk, elmegyünk Tony bácsi tortájáért és mire megjövünk már itt lesz mindenki, hogy megünnepeljük a szülinapját! 
-	Jó, de…mondhatom már neki, hogy boldog szülinapot?!- kérdem nyûgösen, lábammal aprót toppantok.
-	Még ne…had legyen neki meglepetés. 

A reggeli dínó formájú gabonapelyhet szupercsöndben kell elfogyasztani, természetesen különleges rituáléval. Az oviban gyakran játszunk Pokemonosat, szóval most Aaron bácsival is pokemonosat játszok. A megállapodás szerint õ a pokemester én pedig az õ pokemonja. Evidensnek tartom, hogy tudja mi az, elvégre mindenki tudja, hogy mi az! 
-	De én dínó-pokemon vagyok!- kötöm ki tele szájjal, tik-takk fogaim alatt csak úgy ropognak a tálból kicsipegetett rózsaszín formájú dínók.
-	Jó, de mit csinál egy pokemont mester?- támasztja a fejét velem szemben könyökölve. A mosolya letörölhetetlen, fültõl-fülig ér. Szép a mosolya! 

A remek kérdésre nem tudok választ adni neki. Mármint, nyilván tudok, de az, hogy „HÁT POKEMESTERKEDNEK” kevés. Közben Francis a kecske is megkapja a jussát. 
Büszkén dobolva az asztalon tudatom vele, végeztem a reggelivel. A dicséretet követõen jöhet az öltözködés. Miután kijelentem, hogy nekem egyedül is egy, ujjaimat begörbítve, kezem felemelve, minden lépésnél elmorogva egy „raw raw raw”-ot topogok vissza a szobába. 
A következõ tortúra persze a kezeslábas felvétele. 
Õ akarja, én meg nem…ilyen egyszerû.
-	Nem veszem fel, én dínó-pokemon vagyok!- görbül sírásra a szám, próbálom kihúzni a lábam a kezeslábasból. 
-	Annie, a dínó-pokemonok is fázni fognak odakint a kezeslábas nélkül…Vedd fel keresztapu kedvéért….
-	Nem!
-	Kérlek, Annie.- csitítgat, megrázogatja kicsit a ruhadarabot, hátha jobb kedvem lesz tõle. Az ihlet ennek ellenére még mindig nem akar jönni.
-	NEM! 
-	Mi nem tetszik rajta? 
-	Az, hogy hercegnõs! – pityeredek el.

Miután megbeszéljük, hogy ilyenért nem szabad sírni, mivel ez butaság, kint hideg van és kell, hogy ne betegen várjam a Jézuskát, ráadásul vannak gyerekek, akiknek még ilyenjük sincs, és egyébként is olyan csinos ez a ruhadarab, hogy ha nem lenne Aaron bácsi ilyen magas õ is felvenné ,egy kicsit megnyugszok.
-	Jó, de szabad dínó-pokemon vagyok. Nem tehetsz pokemon labdába!
-	Szabad vagy.- biccent határozottan, már a cipzáramat húzva fel. Mikor a sapka is felkerül elégedetten pislogok fel rá a kis rés alól ami megmaradt a nagy sál és a sapka között. Megfogom a felém nyújtott kezet és neki is indulunk a városnak. 

A hóesés tetszik!
Aaron bácsi két alapszabályt taníttat meg velem rögtön, ahogy meglátja az örömöt az arcomon. 
1)	Ha a hó sárga, akkor nem szabad enni belõle, mert pisis. 
2)	Ha valami csoda folytán nem találnám õt, az elsõ dolgom az legyen, hogy egy rendõr bácsihoz odamegyek és megmondom neki, elveszítettem a keresztapukám. Máshoz ne menjek oda, ne menjek el, csak és kizárólag a rendõr bácsihoz. 

Pont a második részt taglalja, mikor megérkezünk a barátságos kis cukrászdába. Türelmetlenül toporgok mellette, kék szemeimmel kíváncsian vizslatom a környezetem míg õ a pultnál társalog az igen magas, boglyás hajú szõke lánnyal. Végül megtalálom a tökéletes ellenfelet. 
-	Aaron bácsi, Aaron bácsi, egy Bulbasaur!- mutogatok a középtermetû, cserepes növényre ami az ablaktól nem messze van a földre pakolva.

A férfi a fejemre simogat, mosolyogva pislant le rám mi is a bajom. 
-	Ott egy Bulbasaur, küldj csatába!-lelkesedek be, megismételve önmagam. 
Aaron segélykérõ pillantását amit a lány felé vet persze már nem látom.
A lány mintha értené amirõl beszélek, mosolyogva biccent, suttog valamit, talán „küldd csatába”. 
Így aztán Aaron White legkomolyabb színészi készségeit elõkotorva húzza ki magát, majd akár egy nagy tábornok mutat határozottan elõre, egyenesen a növényre. 
-	A csudába, ott egy Bulbasaur, be kell szereznem magamnak! Annesaur, téged választalak! Hiperszuperduperdínótámadás! 

A halandzsa és a beleélés annyira jól sikerül, hogy teljes lelkesedéssel rontok neki szerencsétlen szobanövénynek. Ujjaim ismét meggörbítem, kezeimet magam elé emelem ahogy a dínóktól láttam, majd egy „RAW RAW RAW”- kíséretében le is rúgom a cserepet. Az gyászosan csattan, a virág megborul, a föld meg ki. 
Diadalmasan pislogok „gazdám” irányába, akinek mintha két árnyalatot sápadna az arca. A pultos lány ezzel szemben kacagva mutatja felém a hüvelykujjait. 
Aaron a torta ára mellé még egy vaskosabb kárpótló összeget is odacsúszta „a kivégzett Bulbasaurért”, majd egyik kezében az én praclimmal, a másikban a tortadobozzal távozunk. 
-	Ügyes voltam? – tudakolom már a park irányába haladva. 
-	ÉN…nem hittem, hogy megölöd szerencsétlen virágot.- pislant le rám halvány mosollyal.
-	Nem megöltem, hanem visszaküldtem a pokelabdába. Én egy nagyon erõs pokemon vagyok!- dicsekszem. 

A parkba megyünk elõször, ahová hamar megérkezik Aaron bácsi barátja, az öreg Andy bácsi is. Aaron inkább csak ül a padon és néz minket, Andy bácsi az aki igazán játszik velem. Hóembert is építünk, hó angyalkát is csinálunk, még hó csatázunk is, persze hagy nyerni – ám én ekkor még ezt nem tudom, csak azt, hogy nagyon-nagyon ügyes vagyok!
A hosszúnak tûnõ boldog óra elteltével a torta bekerül Andy bácsi kocsijába, aztán elnézünk a karácsonyi vásárra is, de olyan sokan vannak, hogy inkább nem megyünk be. 
-	Képzeld el, ma legyõztem egy Bulbasaurt!- újságolom a hátsó ülésrõl rögtönzött sofõrünknek, aki már hazafelé furikáz minket. 
-	Igazán? És hogyan? 
-	Hiperszuerdínótámadással! – vágom rá azonnal.

Andy kérdõn pillant Aaronra, aki zavart mosollyal vakar a tarkójára. Miután kiderül, hogy a bravúros támadás egy zamiopálmának az életébe került – és Aaron több mint 10 dollárjába- féktelen nevetés tör ki belõle. 
-	Hát ez jó…mit szólnál, ha te lennél ezután a társam? Megtámadnál a szuper pokémontámadásoddal minden gonoszat, hm? 
-	Nem lehetek, én keresztapu pokemonja vagyok.- vágom rá határozottan, bár figyelmemet már akkor sokkal inkább leköti az elsuhanó táj. 
Haza érünk, Aaron bácsi megkér arra, hogy ne mondjam el, hogy kivel találkoztunk. Szóval nem mondok semmit, ebéd után viszont még visszamegyünk elkérni a torát, meg átadni Andy bácsinak az ajándékát is. Tõlem egy rajzot kap amit ebéd után csináltunk neki, keresztaputól pedig valami ezüst színû, csillogó kacatot. – õ zippónak hívja, de nem tudom mi az!-. 
Felkészítem a kis lelkem a legcsodálatosabb karácsonyra, hiszen érzem, Aaron bácsi is izgul. Azt mondja milyen szuper lesz, nem lesz itt probléma, még annak ellenére sem, hogy anya és apa nem lehet ma velünk, Charlotte néninek pedig a dolgozójában kell maradnia. 
Titokban megfogadom magam, az ajándékozáshoz be fogom engedni Francist is, hiszen õ is családtag! Igazságtalanság lenne, ha õ nem kaphatná meg a Jézuskától az ajándékát, hiszen a Jézuska a fa alá teszi….hogy nézi meg Francis az ajándékát, ha kizárják a hidegbe a teraszra?! 

 

TONY QUINN
Már éppen kezdek lazítani egy bögre forró kávé és egy jó könyv társaságában, amikor megszólal a csengõ. Felvont szemöldökkel állok fel és indulok el az ajtó irányába… 
Itthon felejtette volna a kulcsát?
-	Szervusz fiam!- hallom meg apám dörmögõ hangját mikor ajtót nyitok. Elõször köpni nyelni nem tudok, csak meredek elõre értetlenül. Ezek meg hogy a fenébe kerültek ide- Mi van, be sem engedsz bennünket?- kérdi a maga mogorva módján, mire anyám oldalba böki õt. 
-	Mit kerestek itt?- szûröm át a fogaim közt
-	Mit, mit, karácsony van, különben is te hívtál minket, nem?- csattan fel a bátyám. 

Gyerekkorunkban jó viszonyt ápoltunk, lényegében õ volt az egyetlen akit szerettem a családban, de mikor elköltöztem megszakadt a kapcsolat. Kértem, hogy jöjjön velem, de nem volt hajlandó otthagyni anyáékat. Aztán ez csak romlott az évek folyamán, elég régies és földhöz ragadt jellem, még mindig nem igazán tudta feldolgozni, hogy az öccse nem a gyengébbik nemet szereti.
-	Én ugyan nem hívtam senkit, maximum a pizza futárt!
-	Azért ha már itt vagyunk, beengedhetnél minket. Elég sokat utaztunk!
-	Már mért kellene? Nem hívott titeket senki…
-	Én voltam…- hallatszik a távolból Aaron hangja. 

Tudtam!
Megáll elõttem, karján a kislánnyal, a család félrehúzódik, hogy oda férjen. Mindenféle félelem nélkül mered egyenesen a szemembe, holott ha lenne egy cseppnyi esze elkotródna az egész bagázzsal együtt.
-	Te. Én. Konyha. Most!- sziszegem halkan majd elindulok befelé. Õ követ, közben a vendégek is bejönnek, Annet is kint hagyja velük.- Ezt mégis hogy gondoltad?!- dörrenek rá, mikor megállunk.
-	Karácsony van, ráadásul Szenteste és a születésnapod! Nagyszerû alkalom hogy végre kibékülj a családoddal!
-	És ki mondta, hogy ki akarok békülni? Meg egyáltalán mi ez a szervezgetés? Elõször csak a fáról volt szó… a kisujjamat nyújtom, neked meg az egész karom kell??
-	Nyugodj már le, megrémíted a kislányt!- próbál csitítgatni- Nem tesz jót a folytonos mérgelõdés és harag! Próbálj meg beszélni velük, és ha nem sikerül, ígérem többet nem kérem hogy ünnepeljünk- nem mondok semmit, csak összefont karokkal nézek másfelé… megáll az eszem!- Na, áll az alku?
-	Egy rossz megjegyzés vagy beszólás, BÁRMI és repülnek!- tudatom vele a szankciókat, majd faképnél hagyom, és inkább visszatérek a fõzéshez. Ilyenkor jobb, ha hagy magamban dühöngeni, hogy lehiggadjak. Utána nagyobb valószínûséggel leszek kompromisszumképes.

Amíg anyámék a kislánnyal játszanak mi a konyhában és a nappaliban dolgozunk az utolsó simításokon. Beletelik egy kis idõbe, mire lenyugszom, de Aaron kedves szavai és apró simogatásai csodákra képesek. Persze az egy-egy általuk elkapott ilyen pillanat során látom a család a arcán a nemtetszést. Még mindig nem kedvelik Aaront – valószínûleg soha nem is fogják-, de ez már legyen az õ bajuk.. pukkadjanak meg!

Mire elkészülünk, már besötétedik kint, ám a milliónyi égõsor és az erkélyen integetõ mikulásszobor miatt mégsem borul minden teljes sötétségbe. A vacsora kifejezetten jó hangulatban telik, Aaron sürög-forog a megterített asztalnál, még arra is van ideje, hogy kilopakodjon és a karácsonyfa alá csempéssze a már elõre megvásárolt és délután még beszerzett ajándékokat. A családdal sem akarjuk megölni egymást, még értelmesen el is beszélgetünk, mint kulturált emberek… Már épp kezdeném elpakolni az elmosott tányérokat, mikor zajt hallok a hátam mögül. Anne futkározik mindenfelé, kergeti a kecskét, akit az engedélyem nélkül engedett be a lakásba. A karácsonyfa gyászos robajjal dõl le, a kislány visít, a kecske vinnyog, anyám sikít, apám morogva nyugtatja, a bátyám meg mint valami foci drukker bíztatja a kölyköt, hogy kapja el a jószágot.
- Mi a franc... megmondtam hogy az állat kint marad!- mordulok fel a látványra mialatt felgyûröm ingujjam jelezve, neki indulok a küldetésnek és itt pillanatokon belül rend lesz. A lány persze sikítozik és csapkod, próbálja elõttem megfogni a jószágot, ami végül bátyámnál landol.
-	Anthony hallgass már, megijeszted a gyereket- emeli fel testvérem is a hangját, a kecskét nyugtatóan simogatva. Jellemzõ.
-	Ugyan miért? Nem én hívtam õt ide, ahogyan titeket sem! Ez az én lakásom, az én szabályaim, és ha én azt mondom, az a dög nem jöhet be, akkor bizony kint marad!- Végszóra Anne sírva is fakad, berohan a szobánkba, anyám utána, apám meg persze követi. 
-	Gratulálok az érzéketlenségedhez! - jegyzi meg síron túli hangon Aaron is.
-	Mond csak mégis kinek az oldalán állsz?
-	A tieden természetesen, de nem akkor, amikor ész nélkül ordítozol, mint egy elmebeteg! Nem csoda hogy semmi sem jó neked! Téged lehetetlen elégedetté és boldoggá tenni! Olyan vagy, mint egy begyöpösödött vénember! 
-	Én, vénember?! Tudod mit?! Inkább vagyok vénember, mint egy egyedül életképtelen, komplexusos drogfüggõ, ami rendesen munkát sem képes találni magának!  

Aaron arca elkomorodik, hamu szürkévé válik hirtelen
-	 Mi az, érzékeny pontra tapintottam!? Nélkülem már rég megdöglöttél volna valamelyik sikátorba!

Arra számítana az ember, hogy visszapofázik valamit majd elvonul duzzogni, ám arra ami ezután következik még legmerészebb álmaimban sem gondolnék.  Egy istenes balegyenes, egyenesen a bátyámtól. Döbbenetemben hátrahõkölve pislogok az arcomra szorítva, még káromkodni vagy reagálni is elfelejtek. Aaron ezt már nem hallhatja, talán egy idõben az ütéssel mögötte is csapódik az ajtó….ott hagy az egész bagázzsal és keserû, vérrel keveredõ szájízzel. 
-	Ez meg mi volt?- dünnyögöm még mindig az érintett területet szorítva.
-	Ezzel tényleg messzire mentél.
-	Oh, hirtelen milyen együtt érzõ lett valaki! Mi az, már nem is vagy homofób?
-	Ennek semmi köze ahhoz, hogy örülök-e annak hogy az öcsém homokos vagy sem, puszta empátia ami belõled teljesen hiányzik! Nem látod, mennyire szeret téged? Itt töri magát, bevállalja a hisztieidet, csak hogy aztán legalább egy pillanatnyi mosolyt lásson azon a hatalmas képeden. Erre mit csinálsz? Ott rúgsz bele, ahol csak tudsz!
-	Na és mit kellene tennem, Mr. „Mindent tudok az emberekrõl”?
-	Kezdetnek egy bocsánatkérés megfelelne. Aztán leszállhatnál végre a magas lóról- nem várja meg a válaszomat, inkább anyámék után megy a másik szobába karjában a kecsével megvigasztalni a kölyköt akinek a hüppögése még mindig kiszûrõdik a nappaliba.

Csodálatos… a végén még ez a barom mondja meg hogy mit csináljak a párommal… de talán jobb ha utána megyek, a végén képes lesz addig kint ülni míg halálra nem fagy. Kelletlenül állítom fel a fát, bezárom az erkélyajtót és kicsit elrendezem az ajándékokat az asztal alatt. Futó mozdulattal leellenõrzöm „az én ajándékom” a helyén van-e, de miután megérzem a nadrágzsebemben nincs már miért aggódnom. Felkapom a kabátomat és a kulcsot, jól hallhatóan becsapom magam mögött az ajtót és elindulok lefelé.
Fogalmam sincs hol keressem õt, szóval elindulok elõször a park felé, hátha a kis kupola alá húzódott be a hóesés elõl ahol elõször randiztunk…

Vagy egy órát kóválygok, mire megtalálom a ház másik oldalánál lévõ buszmegállóban ülve.
-	Megvagy végre…
-	Mit akarsz?- nem néz rám, csak a kezében szorongatott barna papírzacskóra. Ismerõs barna zacskó, régen rengeteg ilyet dobtam ki, általában tõle elkobozva. A heroint vette régen hasonló zacskóba csomagolva…. Remélem…ugye…nem?
-	Téged hazavinni… nézd… hülye voltam, igen. És hirtelen haragú. Meg lobbanékony, meg napestig sorolhatnám...a lényeg az, hogy ne haragudj. 
-	Mért kellene megbocsájtanom? Mindig ez van. Újabb esélyt adok, mert azt mondod nem lesz ilyen többször, aztán ismételten mindenért én vagyok a hibás, mert neked soha semmi sem jó. Elegem van az egészbõl, nem akarom többet csinálni ezt!
-	És ha azt mondom, ezek után minden más lesz?- ereszkedek lassan féltédre.
-	Már mért lenne?- suttogja maga elé még mindig a zacskót fixírozva. 
-	Mert végre megértettem miért vagy olyan, amilyen… és mert végre én is összeszedtem magam, hogy eléd álljak..- halászom elõ a zsebembõl a dobozkát- Aaron White…hozzám jössz?

 

AARON WHITE
Érezhettem volna, hogy az egész halott ötlet…Már akkor éreznem kellett volna, mikor eszembe jutott, hogy ki kéne békíteni a szüleivel… Soha sem sül ki abból semmi jó, ha valaki beleszól idegenként mások magánéletébe. 
Mint már említettem, az érmének két oldala van ahogy minden másnak is…semmi sem fekete vagy fehér. A kezdeti borzalmakat egy nyugodt, átvezetõ állapot kíséri, ahol elhihetem azt, valóban tiszta, szép, örömteli fehér karácsonyunk lesz – és nem csak a hó tekintetében-. A gyerek boldogan csacsog, a szülõk önfeledten beszélgetnek a kellemes étel felett Tonyval, néha beszállok én is a társalgásba. 
Eltünedezek, ekkor teszem be a már rég, elõre megvett ajándékokat a fa alá, no meg persze Anne összes meglepetését amit a nagynénjétõl szereztem be még valamelyik este, mikor kiderült, hogy nem tud vele lenni Szentestén. 
A szülõk kimennek a kislánnyal örömködni, de az ajándékokat nem bontják még ki, mi pedig addig odabent intézzük a rendet. Én mosogatok, õ törölget és ez így van rendjén.
Meleg, boldog mosolyt villantok felé, õ viszonozza, aztán hatalmas robaj, majd sikoltozás… Pedig már épp meg akartam jegyezni, hogy ez életem legszebb karácsonya. 
Tony szeme azonnal el is kerekedik, levágva a pultra az átázott konyharuhát csörtet ki. Utána sétálok, én csak ekkor látom meg a káoszt.
A karácsonyfa a földön hever, a kartondobozból készített díszkandalló félig megrágva, a zoknik róla letépkedve, a kecske rikoltozva rohangál, Anne sikítva utána. Perceken belül a kaotikus kép kibõvül a rohangálva ordibáló Tonyval is aki valami olyasmit magyaráz, megnyúzza a kecskét, ha elkapja. Mindeközben persze hangulatos karácsonyi cd válogatás nyújtja a legkedvesebb zenei aláfestést. Kívülrõl látva úgy érzem magam, mint aki egy tragikomédiába keveredett… Aztán a tragikomédia szép lassan tragédiába torkollik.
Tony kifordul magából, mindenki veszekedni kezd mindenkivel végül pedig olyanokat vág a fejemhez amit soha sem mondott ki, de ha mérges volt, részeg vagy egyéb problémája volt elõ jött egy-egy darab ebbõl. Valószínûleg tud Andyrõl is, de eddig soha sem említette meg. Mondandójából ítélve én úgy gondolom tud. 

Legszívesebben elsírnám magam. Talán fel sem fogta azt amit mondott, de ha mégis, az ezerszer rosszabb. Szúrja az orrom a sírás, nem kapok levegõt. Felmarkolva a kabátom sietek ki a friss, hideg utcára. Ki kell szellõztetnem a fejem. 

…

Hosszas bolyongást követõen meglátogatom a „lõteret”. Így hívták azt a lepukkant házat ahova a drogosok bevették magát. Ha már elkönyvelt drogosnak…öt év tisztaság után is, akkor teljesen mindegy, ha már benyomom magam, vagy nem. Szükségem van egy löketre…egy löket most boldoggá tenne. Elfelejteném ezt az egész rémséget, segítene elaludni és mire felkelnék, már vége lenne az egésznek. Átaludnám ezt a gyászos napot és úgy tennénk mintha soha sem történt volna meg. 
Szerencsére a dílereknek nincsen karácsony, így egyhamar meg is találom régi beszállítóm. Boldog, öreg ismerõsként köszönt, az ünnepre való tekintettel még árengedményt is kapok. Miután lebonyolítottuk az üzletet az egyik félreesõ, mocskos matrachoz húzódom, bontani kezdem magamról a kabátot, s pár a „ronda karácsonyi pulóver” ujját is elkezdem felhajtani mikor megszólal a telefonom.
Legnagyobb meglepetésemre nem várt szám jelenik meg a kijelzõn…
-	Andy…- veszem fel a készüléket. Hangom remeg akárcsak én.
-	Hé, gondoltam felhívlak. Boldog karácsonyt, kölyök!
-	Nem az…ez az égész egy nagy baromság, nincs olyan, hogy boldog karácsony! Minden szar! Utálom a karácsonyt! 

Elsírom magam mialatt a barna papírzacskót gyûrögetem a kezemben. Végül rövid könyörgés után ki is húzza belõlem hol vagyok. A lelkemre köti, hogy ne mozduljak, és ne csináljak semmit se. Amilyen hamar csak tud itt lesz értem. 
És nem is hazudik. Hét percbe nem telik és a járõr kocsi begördül a lelakott több emeletes régi kúria elé. Végül az egyenruhás alak a karomra fogva húz talpra, fejemet széles mellkasára fogja és hagyja, hogy kisírjam magam. 
Azt hiszem az örsre visz, ám helyette egy éjjel-nappali büfébe tart az utunk. Dzsekijét rám adja, teát tölt nekem és rendel egy jó cukros, juharszirupos palacsintát is. 
-	Miért voltál a lõtéren? Ugye…nem?
-	Csak akartam…de felhívtál. 
-	Aaron, már öt éve tiszta vagy…ne kezd el megint, nagyot csalódnék benned.
-	Kit érdekel?! 
-	Oké…Tony, igaz?
-	Nem….nem Tony, én! Mindig mindent én rontok el, én rontottam el most is, én rontottam el elõzõleg is…MÁR TAVALY KARÁCSONYKOR ELRONTOTTAM EZT AZ EGÉSZET! 
Összevont szemöldökkel mér végig, értetlenül ingatja meg a fejét.
-	Még is mirõl beszélsz? Mi volt tavaly karácsonykor? 
-	Nagyon jól tudod, hogy mivolt… Megcsaltam veled Tonyt! Soha sem szabadott volna átmennem hozzád…Nézd, Andy, te egy rendes férfi vagy és a legjobb nevelõtiszt akit valaha kaphattam, de… - kezdenék bele a monológba, ám közbevág. 

Arca felderül, kedélyesen fog a kezemre, óvatosan a kézfejemre simogat hüvelykujjával.
-	Aaron..
-	Várj, még nem fejeztem be! – folytatnám bûnbánatom és önsajnálatom ám ismét közbevág. 
-	Aaron, fogd be a szád és figyelj rám egy kicsit. Mi nem feküdtünk le. Soha…Sem tavaly, sem elõtte, sem utána. Soha. Nem feküdtünk le, nem csókolóztunk, nem történt velünk semmi. Aláírom, nem rajtam múlna és elég közel voltunk a csókhoz, de…azt hiszem mindketten sokat ittunk, te pedig kevésbé bírod az alkoholt, mint gondoltam.. Az egyetlen dolog, amit bánnod kell tavalyról az a szomszédom autójának a szélvédõje és a hófehér padlószõnyegem. Mindkettõt lehánytad….speciále a kocsit az erkélyrõl.  Eközben pedig vagy sírtál, vagy állításod szerint „küzdöttél” az életedért és végig Tonyt akartad felhívni.
-	Tessék…? – pislogok rá összevont szemöldökkel. – Hogy érted, hogy mi nem…hogy…mi soha… ÉN azt hittem….Miét nem mondtad soha?! 
-	Azt mondtad nekem részegen, hogy ha valaha eszedbe juttatom azt az éjszakát, szétversz. 

Felnevetve biccentek aprót. Igen, ez olyasmi, amit kinéznék magamból. Ezek után kicsit jobb kedéllyel látok neki a kiérkezõ palacsintának és részletesen elmondok mindet a férfinek. Az összeráncolva a homlokát hallgatja, néhány pontnál megfeszül. 
-	Aaron, szívem szerint lecsuknálak. A sitten lenne elég idõd gondolkodni. Olyan jó gyerek lennél alapjáraton, de annyira ostoba vagy… két lábon kihordod az agyhalált! Hát nem veszed észre, hogy kihasználnak? Te ennél az alaknál ezerszer jobbat érdemelnél!
-	Téged?- vonom fel a szemöldököm azonnal. 
-	Nem, nem magamra gondoltam. Valakire, aki szeret téged úgy ahogy megérdemled. Tudod, azt hiszem egyvalamiben igaza volt Tonynak…komplexusos vagy. Félsz kettesben maradni magaddal… Viszont az igazság az, hogy elõször magadat kell rendbe tenned, hogy rájöhess, ezerszer jobb embereket érdemelsz, mint Tony Quinn vagy akár én. Olyanokat, akik megbecsülnek, akik úgy szeretnek, ahogy vagy.  Olyanokat, akik nem hiszik azt, hogy te csak az õ kegyességük miatt élsz és ami még fontosabb…olyanokat, akik tesznek annyira boldoggá, hogy ne kelljen szenteste elmenned „antidepresszánzsért”. 
-	Én nem!- kezdeném azonnal védeni is magam ám lelegyint.
-	Ne nézz már hülyének, hat éve én vagyok a nevelõtiszted….már jobban ismerlek, mint te saját magadat. 
-	Nem ismerem magam.- vallom be a villát fixírozva. 
-	Akkor itt az ideje, hogy elkezd.  Senki más nem tud boldoggá tenni igazán, csak saját magad. Addig nem lehetsz boldog, míg mások boldogságával törõdsz kizárólag. 

…

A beszélgetés ezt követõen kevésbé mély mederbe terelõdött. Sajnos csak egy órát maradhatott velem, ezt követõen vissza kellett mennie a központba. Idén elvállalta az ügyeletet, hisz úgy volt vele, nem látogatom meg. hogy együtt tölthessük az ünnepet. 

A házunk elõtti buszmegállóba tesz le.
Hálásan biccentve köszönök meg mindent, boldog karácsonyt kívánok és elintegetem. Tekintetemmel addig kísérem ameddig tudom, aztán csak leroskadok a zárt buszmegállóba, zsebembõl elõkerül a barna papírtasak, azt morzsolgatom és közben azon gondolkodom mi legyen a sorsa az anyagnak és nekünk. 
Szeretem Tonyt, ez biztos, ahogy az is, hogy nem vagyok mellette boldog. Nem vagyok benne, hogy szeret-e annyira, mint magát…hogy szüksége van rám-e annyira amennyire nekem van rá szükségem. Azt mondja, hogy megváltozik, de mindig ezt mondja és utána mindig ugyan olyan csúnyán beszél velem. Állítólag mindig mindenki azt bántja a legjobban aki a legközelebb áll hozzá és akit a legjobban szeret. Sok mindent mondanak, de az élet nem fekete és fehér. Rengeteg köztes árnyalat van kiegészítõ információkkal amikrõl mi nem tudunk. 
Menjek, vagy maradjak…? 
Tony alakja tûnik fel a távolban…
Eldarálja a megszokott megváltozok szöveget, én csak ingatom a fejem. Õ nem változik és én sem fogok változni, megértettem lassan… aztán mégiscsak megváltozik valami. Mikor fél térdre ereszkedik elõttem már érzem, hogy valami nincs rendben… 
Dübörgõ szívvel emelem tekintetem a zacskóról a férfire. Elõkerül a kis bársony doboz is, nekem pedig az egyetlen gondolat ami a fejemben kering az: „Ez most itt megtörténik”. 
Ezerszer fantáziáltam már errõl a pillanatról, de soha sem gondoltam, hogy így fog megtörténni. Egy mocskos buszmegállóban a város közepén Szentestén, kettesben. 
-	Aaron White, hozzám jössz? – mondja ki a hõn vágyott mondatot. Zavartan nézek a sima karikagyûrûre, majd Tonyra. Nehéz kérdés….nem tudok rá válaszolni. 

Végül a szemeibe nézek, kezemmel közrefogom a gyûrûsdobozt tartó kezét és némán visszahajtom a bársonyszelencére a fedelet. A tompa puffanás mintha kiölné a lángot Tony szemeibõl. 
-	Boldoggá tennél vele, de még nem lehet. Változnunk kell, Tony…nem vagyok így boldog. 
-	Boldoggá tennélek, ha igent mondanál.
-	Ez nem olyan egyszerû, nem tudsz boldoggá tenni. Csak én tudom boldoggá tenni magam és csak te tudod boldoggá tenni magad. Szeretlek, te pedig jobban szereted magad, mint engem. Nem tudok veled versenyezni, érted…? 
-	Nem is kell!-próbál meggyõzni.
-	De kell, Tony. Szeretlek, de nekem ez…sok. Idõt kérek, hogy átgondoljam ezt az egészet. 
-	De…miért? Eddig akartad- vonja össze értetlenkedve a szemöldökét, még felállni is elfelejt, két térdre ereszkedik, a sarkára ülve markolja a kezemet.- Másik férfi van? Van valakid?! 
-	Nem, Jézus…nincs senkim és rajtad kívül valószínûleg soha nem is lesz…beléd zúgtam mint vak ló a meszes gödörbe. Ez nem ilyen egyszerû, Tony…nem minden fekete vagy fehér! Szeretlek, de felajánlottál egy választást….a választást Közted és Köztem. Én pedig most…magamat választom. Nem akarom magam feladni. Boldog szeretnék lenni.
-	Akkor most vége? 
-	Nem…még csak most kezdõdik le. 

Lehajolva csókolok hosszan a homlokára, nyakát átölelve húzom fejét a mellkasomba. Tudom mit kéne tennem, de nem tudom megtenni. Nem vagyok hozzá elég erõs, hogy megtegyem…nem tudok szabad lenni. 
Nem szakítunk, de nem is folyunk bele mélyebben a dolgokba. Felegyenesedve bújok a karjaiba, csöndesen átbeszéljük a dolgot míg a kapualjba érünk. Nem lépünk szintet és nem is vetünk véget a kapcsolatnak. Nem szükséges a végletekre szorítkoznunk, hiszen nem csak ez a két alternatíva létezik. Megmaradunk ott ahol vagyunk, megpróbálunk kedvesek lenni egymással…kijavítani azt ami tönkremehetett… 
-	Gyere, menjünk fel, bontsuk ki az ajándékokat.- javaslom a kabátja karjára szorítva, ám õ nem mozdul a kapualjból.
-	Aaron…- kezd bele elcsigázottan.- A zacskó.
-	Milyen zacskó?
-	A barna…a kabátzsebedben. 

Egy pillanatra megállok a mozdulatban. Átsuhan az agyamon, hogy letagadom az egészet, aztán valami kattan. Csöndesen süllyesztem kezem a kabátba, elõkotrom a gyûrött papírtasakot és átnyújtom neki. Egy túladagolásra bõven elegendõ heroin. Belepillant, majd rám. Tekintete kérdõ, tétova, melybõl azonnal értek. A kérdés az, lõttem-e belõle…Válaszként megrázom a fejem.
-	Boldog Karácsonyt.... – dünnyögöm.
-	Most tetted azzá, Aaron. 


EPILÓGUS
A történet lényege nem egy klasszikus karácsonyi romantikus mese volt. Szerettük volna bemutatni, hogy az életben semmi sem egyszerû, semmi sem lehet szélsõséges hisz mindennek árnyalata, rétegei vannak. Ahogy a cím is mondja; Semmi sem fekete vagy fehér. Az embernek saját boldogságát elsõsorban önmagában kell meglelnie, s ha ez sikerült, csak akkor tud boldoggá tenni másokat. A szeretet különleges hangsúlyt kapott a történetünkben, hiszen nem létezik egy féle szeretet (példa okáért összehasonlíthatatlan egy anya gyermeke iránt érzett szeretete mondjuk egy szerelmes páréval). Míg Aaron feltétel nélkül szeretett, addig Tony pusztítóan, Andrew gondoskodóan, A fodrászat vezetõje anyáskodón, míg Anne tisztán, egyszerûen. Az igazi szeretet azonban az, mikor feladod azt, ami fontos szerepet játszik az életedben valami olyasmiért, amit jobban szeretsz magadnál. Ilyen volt Tony esetében a büszkesége, Aaron esetében pedig a végsõ drogos tasak önként átadása. 
Nem az volt a célunk a mûvel, hogy egy könnyed, kiszámítható történettel szórakoztassunk titeket. Sokkal inkább a gondolatok ébresztése. 
Ezúton köszönjük azoknak, akik elolvasták a mûvet és kellemes karácsonyt kívánunk nekik!       


VÉGE