Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Tanteremnász
Korhatár: 12+
Műfaj: Dráma
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: ef-chan
Feltöltve: 2016. 11. 06. 12:55:48
Megtekintve: 910 db
Kritikák: 0 db
Társszerző: timcsiikee

Elgondolkodva figyelem az ablakon át, ahogy odakinn egy elsárgult levél megkezdi utolsó útját a föld felé. Milyen kesernyésen gyönyörű - fogalmazódik meg bennem, és kicsit irigykedem, mert nemcsak én, hanem mások is így gondolkodnak róla. Míg rólam sosem fognak.
- Hogy rohan az idő, nem igaz? - pillantok fel nagy, zöld barátomra. - Alig csengettek be szeptemberben, s máris hullanak a levelek a fákról, ahogy közeledik a november. Észre sem vesszük, és megint törölhetem rólad a !-t, Ó!-t, IÓ!-t míg el nem jutunk a VAKÁCIÓ!-ig.
- Minden ősszel ezt mondod, de én jobban várom, hogy teletűzdeljenek mágnesek segítségével mindenfélével a karácsonyról - válaszol, s tekintetében lelkesedés csillog. Szeretem ezt a csillogást még akkor is, ha igazán magunk csak nyáron vagyunk. Akkor csak az enyém...
A csengő hangja nemcsak a gyerekekből, belőlem is sóhajt csal elő.
- Már megint kezdődik elölről - morfondírozok félhangosan, előre féltékenyen pillantva a körülöttem fetrengő "kollégákra".
 
 
Olyan rég vártam erre, a nyár számomra unalmas, mert nincs tennivaló, nincs senki, a nyári iskolákról is csak hallottam eddig életemben, de sosem volt benne részem. Meleg van és unalom, s távol van tőlem az, aki a szívemnek kedves. Helyette egész szabadságunk alatt csak egy kis barát tartja bennem a lelket. Mindig eltereli a figyelmem, ha kell, s bár gyorsabban nem telik az idő, mégis ezt hajtogatja, amitől olykor én is elhiszem, hogy tényleg. Pedig csak telnek a napok.
- Hogy rohan az idő, nem igaz? Alig csengettek be szeptemberben, s máris hullanak a levelek a fákról, ahogy közeledik a november. Észre sem vesszük, és megint törölhetem rólad a !-t, Ó!-t, IÓ!-t míg el nem jutunk a VAKÁCIÓ!-ig. - Igen, ez ő. Ami számomra kellemes, neki olykor fel sem tűnik, hogy ő azt el akarja törölni. Pedig annyira szeretek díszes lenni, s erről rögtön az egyik legszebb ünnep jut eszembe.
- Minden ősszel ezt mondod, de én jobban várom, hogy teletűzdeljenek mágnesek segítségével mindenfélével a karácsonyról - valahogy olyan különlegesnek érzem magam, s még vidáman is lépnek a közelembe, nem úgy, mint az év sok más napján. Meg sem hallom, mit mond még, mert számomra a csengő hangja egy olyan varázslatos hang, amiből tudom, pillanatok kérdése és talán ma újra láthatom Őt.
Még tanév közben is ritkán jelenik meg, olyan különleges, de ha előkerül, mindent csak szebbé tesz, én legalábbis magamon így érzem.
Végre megjelenik a tanár, a sok új kis arc után, s türelmem egyre fogy, de nyugton maradok, mint mindig, csak epekedve várom megjelenését, s figyelem a zárat, mikor kattan, s előbukkan-e Ő a mai nap folyamán.
 
Hanyatt fekve mélázom, magam elé meredve nézve a plafont. Gondolataim ártatlan zöldje körül járnak, mikor a frász tör rám, ahogy megböknek durván.
- Már megint nem figyelsz rám! - durcáskodik a "támadó".
- Annyit fecsegsz, reflexből állandóan elgondolkodom - oltok bocsánatkérés helyett. Már az is nagy szó, hogy elismertem a vádat.
- Bunkó! - pörölne, de belé fojtom egy pimaszul magabiztos közbeszúrással. - És szexi.
- Úúúú - fújja fel magát mérgesen társaságom, de csak a fejemhez vágja végre tömören, amit szeretne: - Grafikai melónk lesz a hatos teremben. Idén még nem is jártunk arra...
Mondja tovább, de a többit eleresztem a fülem mellett, annyira leragadok a helyszínnél. A hatos terem... Zöld bőre, amire írhatok újra... hmm...
- Moh! Már megint nem figyelsz rám, nem hiszem el!
- A helyedben inkább kapaszkodnék, indulunk - felelem szenvtelenül, továbbra is felfelé nézve, közben magamban fájlalva az oldalam, amibe fél másodperce kedvesen beleékelte magát egy rúgás formájában.
 
* * *
Érkeztünkre az egész terem izgalomba jön. Az elismert művészek magabiztosságával várom, hogy színre léphessek. Mert tudom, hogy odakinn mindenki odavan értem. Mindenki, még ő is. Külsőleg megszokott, hideg, felsőbbrendű, de sármos mosollyal bukkanok elő, belül viszont már türelmetlen vagyok. Sosem éreztem hasonló sóvárgást még, mint amit iránta érzek. Olyan tiszta, olyan ártatlan, és fogalma sincs, ettől milyen szép, mély színe van. Rajta minden művem élénkebb, elevenebb. Ha engedhetnék ösztöneimnek, nem félnék elkoptatni magam rajta teljesen. Most azonban az is kielégít egy időre, ha végre érinthetem.
Álarcomon nem szivárog át semmi akkor sem érzelmeimből, mikor végre hosszabban elidőzhet tekintetem rajta.
- Rég találkoztunk, de nem feledtem egy percig sem mosolyod, kicsi örökzöldem - kacsintok rá közelebb érve, s melegség önt el, ahogy még sötétebb zöldbe vált a zavart pírtól.
- Én sem feledkeztem meg rólad - feleli őszinte egyszerűséggel. A csodálat egyenesen kiesik a tekintetéből, amitől nyeregben érzem magam.
Rövid üdvözlésem után viszont kötelességem kicsit a munkámmal - azaz rajongókkal - törődni egy keveset. Közéjük ereszkedve tűröm, hogy körbevegyenek, és letámadjanak jókívánságaikkal, túltengő szeretetükkel.
 
Ahogy az ajtón belép a tanár, kezében a jól ismert, átkozott fehér doboz, elkomorulok, s a féltékenység bennem az egekig nő. Már megtanultam, hogy halvány reményt se tápláljak, hogy őt ne hoznák.
- Nézd, lehet, hogy... - suttog barátom, de el is hallgat, ahogy előlép. Fáj, hogy ilyen boldog az arca, pedig még csak igazán figyelemre se méltatja az a pojáca azzal a felsőbbrendűen "be kellene verni a fejét" mosollyal az arcán. Még inkább viszketni kezd a tenyerem, ahogy közel lép hozzá, és bájologni kezd: - Rég találkoztunk, de nem feledtem egy percig sem mosolyod, kicsi örökzöldem.
Felhorkanok. Jó hogy nem már elcsöpög! Könyörgöm, ne dőlj be ennek a bájgúnárnak, kérlek!
- Én sem feledkeztem meg rólad - belém tép, milyen más a hangja, mikor vele beszél. Velem is kedves és törődő még akkor is, mikor pörlekedik, de hozzá úgy beszél, mintha magához az istenhez szólna.
- Nem felejtem egy percig se drága mosolyod, kicsi örökzöldem - figurázom ki elváltoztatott, direkt retardált hangon mondatát, miközben figyelem, hogy bájolog kollégáinkkal.
- Ne legyél már ilyen undok - torkoll le barátom, mire megint kibukik belőlem ugyanaz a lemez.
- Hogy a fenébe ne legyek? Mindenki odavan érte, miközben egy igazi tuskó.
- Nem is tuskó! Alig ismered, mégis ilyeneket mondasz róla, pedig igazán kedves és vicces, és szórakoztató, és olyan csodálatos minden munkája. Az a szín!
- Kedves, vicces, szórakoztató? Szerintem inkább cukormázas, sekélyes és beképzelt, ráadásul kihasználja, hogy mindenki odavan érte. Nem látod? Csak játszik mindenkivel! - legszívesebben kimondanám, hogy vele is, hogy csak azért látja olyan csodálatosnak, mert olyan végtelenül naiv, hogy az már nekem is fáj, s hogy minden teremben van vagy egy tucat szeretője, de nem hallgatna rám. Sosem hallgat rám, csak összeveszünk, akárhányszor felteszem ezt a lemezt, pedig csak féltem. (Magamnak féltem...)
 
Újabb óra, s csak a remény éltet. Minden perc a szünetben csak abból áll, hogy gondolkodom, vajon most jön-e, s eddig minden óra közben csak komoran magam elé néztem, sajnálattal fejezve ki kis barátomnak, hogy most sem jött. A következő csöngetés után viszont, amint megérkezik mindenki a terembe, feltűnik a fehér doboz, s azonnal felcsillanok.
- Nézd, lehet, hogy... - sőt, biztos vagyok benne, de a szó is bennem reked, annyira izgatott leszek, alig bírom megállni, hogy ne mélyüljön zöldülésem túlságosan, de nehéz megállnom.
Amikor megjelenik, csak őt látom, senki mást, minden más a világból megszűnik létezni, s csak azt várom, hogy megint hozzám érjen, szavai pedig tapintásával együtt simogatnak, testem-lelkem egyaránt.
- Rég találkoztunk, de nem feledtem egy percig sem mosolyod, kicsi örökzöldem.
Ezt a nevet kaptam tőle, mikor először meséltem el neki a karácsony iránti rajongásom a zöld szín miatt, s mérhetetlenül boldoggá tesz mindig, amikor így hív.
- Én sem feledkeztem meg rólad - mi több, ha a tiszta eget néztem, csak rá tudtam gondolni, s még a viharos esték vízcseppjeiben is megláttam az ő színét. Azt a csodálatos színt, ami csak neki van.
Meghallom fél füllel, ahogy az iménti nekem szánt bókot más hangon gúnyolja "valaki", de nem lep meg, ki az, mert nem először műveli ezt.
- Ne legyél már ilyen undok - tudom jól, hogy féltékeny, megmondta Ő is, hogy azért ilyen goromba ilyenkor, de ez nem mentség arra, hogy kifigurázza azt, aki szívemnek kedves.
- Hogy a fenébe ne legyek? Mindenki odavan érte, miközben egy igazi tuskó.
- Nem is tuskó! Alig ismered, mégis ilyeneket mondasz róla, pedig igazán kedves és vicces? és szórakoztató, és olyan csodálatos minden munkája. Az a szín!
- Kedves, vicces, szórakoztató? Szerintem inkább cukormázas, sekélyes és beképzelt, ráadásul kihasználja, hogy mindenki odavan érte. Nem látod? Csak játszik mindenkivel! - itt hirtelen elakad a hangja, s csak morculok, mert tudom, mi következett volna még, mi több, már az előzőnél is kihallottam hangjából.
 
- Nem mindenkivel. Én tudom... tudom, hogy velem egészen más, de ezt te nem értheted. Nem tudod, milyen a viszonzott szeretet, a szerelem - ezt megint pironkodva vagyok csak képes kiejteni, mert zavarba ejtő, de tényleg így érzem. Mindig csak Rá tudok gondolni, és érzem, hogy ő is rám. Olyan jól tudunk együtt dolgozni, mindig csodájára járnak, mindig látom a meglepett arcokat a teremben, s kis része csak az enyém a munkának, ő a tehetség, szó szerint ő viszi a színt az egészbe, de részese lehetek általa, és tudom, hogy velem a legkedvesebb, másnak nem mond ilyen szépeket. - Észrevenném, ha kihasználna, nem vagyok buta.
- Nem úgy értettem - mentegetőzik, de késő. Annyiszor megígérte már, hogy nem lesz ellenszenves, mégis kiborítja, amikor együtt lát minket.
- Akkor ne sértegesd se őt, se engem. Persze, hogy sokan odavannak érte, csak rá kell nézni, de én nem bánom, amíg tudom, hogy csak az én érzéseimet viszonozza - tudom... hiszek benne, hogy így van. Nem juthatok el más termekbe, de tudom, hogy hihetek a szavának. Az értelmes művészlelkek nem hazudnak - Kérlek ma ne szólj hozzám többet, nem szeretném, ha elvennéd a kedvem.
Igaz, így is kicsit sikerült lelomboznia, mert mindig elülteti a bogarat a fülembe az ilyenekkel, de szerencsémre az óra végén még egyszer előkerül ő, és megint csak rá figyelhetek.
- Remélem jól telt a nyarad... hiányoztál.
- Jobb is lehetett volna, szívesebben maradtam volna itt veled, kis örökzöldem, mert te is hiányoztál ám. - A hang, amit megüt a végén, még a fal is megremeg tőlem, elképesztő, milyen hatással van rám, ha képes lennék magamtól izzadni, most megtenném, olyan fülledt lesz a levegő. - Most mennem kell, de ma még találkozunk - kacsint, mielőtt eltűnik újra dobozában, csak sóhajtok, és bambán nézek magam elé, eltelve bizsergető érzésekkel az újratalálkozás hatására, amire oly' rég vártam.
 
Megbántottan néz rám, mintha én lennék a rossz, mintha én tipornék titkon a lelkébe, hogy hirtelen váljon elviselhetetlenné a fájdalom majd, amikor a felszínre kerül. Pedig épp ellenkezőleg, engem bánt az egész a legjobban, mert duplán tipornak a lelkembe: ő, mert azt a... ah, nem is mondom, kit szereti, s az a ..., hogy őt palira veszi.
- Nem mindenkivel. Én tudom... tudom, hogy velem egészen más, de ezt te nem értheted. Nem tudod, milyen a viszonzott szeretet, a szerelem - alapjáraton megdobogtatná a szívem, ahogy a zavar kiül az arcára, de most úgy érzem magam, mintha összeszabdalták volna a szívem. Nem. Nem tudom, milyen a viszonzott szerelem, mert akit én szeretek, egy pojácába habarodott bele, esélyem sincs. Annyira nincs, hogy még a barátságunk is veszélybe kerül, akárhányszor felbukkan. Ezt érzem most is a kiegészítéséből: - Észrevenném, ha kihasználna, nem vagyok buta.
- Nem úgy értettem - visszakozok, de leteremt. Már előre látom, hogy napokig nem fog hozzám szólni, ami már most fáj.
- Akkor ne sértegesd, se őt, se engem. Persze, hogy sokan odavannak érte, csak rá kell nézni, de én nem bánom, amíg tudom, hogy csak az én érzéseimet viszonozza. Kérlek, ma ne szólj hozzám többet, nem szeretném, ha elvennéd a kedvem.
Lenyelem, amit válaszolnék. S valóban nem szólok többet. Nem is tudnék megszólalni, mert belül kicsit újra meghalok, ahogy végig kell néznem enyelgésük. Miért ő? Miért nem én? Mivel több amivel egy pillantás alatt levette a szögeiről, míg én jó ideje tartó barátságunknál képtelen voltam tovább jutni?
 
Untat az óra minden másodperce, amit magyarázattal vagy háttérbe szorulással kell töltenem, mert másoké a terep a közös műben. Csak az a pár pillanat okoz különleges boldogságot, amit azzal tölthetek, hogy az ábrába belerajzolva kiemelem, ami fontos, s átláthatóvá teszem a mondanivalót, érintve. Kár, hogy erre csak az óra végén kerül sor, mert így nem reménykedhetek benne, hogy még most újra válthatok vele pár szót, csak ezt a kis időt tudjuk kihasználni.
- Remélem, jól telt a nyarad... hiányoztál - kezdeményez édesen. Válaszommal újra magamba szédítem. Minden tehetségem belesűrítem, minden érzésemmel megfűszerezem hangszínem, mert olyan ritkán találkozunk, muszáj olyan erős benyomást hagynom benne, amekkorát csak tudok, még véletlen se legyen esélye riválisomnak végzetes bogarat ültetni a fülébe. Birtokolni szeretném minden gondolatát, hogy még ragyogóbb vászna lehessen művészetemnek. Magamhoz akarom ölelni mint múzsát, s rá akarom alkotni életem fő művét. S azt akarom, hogy ő mindettől extázisba kerüljön, ezzel is hozzátéve az egészhez egy árnyalatot, egy olyan pluszt, amit csak mi ketten hozhatunk össze, s olyan mű szülessen, amit soha többé nem lehet elsöpörni. Még egy, a riválisomtól háromszor különb szivaccsal se.
- Jobb is lehetett volna, szívesebben maradtam volna itt veled, kis örökzöldem, mert te is hiányoztál ám.
Nem kételkedem benne, hogy elértem a célom, hiszen látványos, ahogy végigbizsereg. De mennem kell, még igazán arra sincs időm, hogy kiélvezzem a látványt: - Most mennem kell, de ma még találkozunk - kacsintok rá, mielőtt visszatérek a dobozomba. Igaz, a többiek előtt újra flegmázni kezdek, mintha totál érdektelen lennék  - az is vagyok, hiszen botor fecsegésük nem érdekel -, valójában felszabadít ez a nap, mert imádom már a gondolatát is, hogy ma az egész napom az övé.
 
A szünet némi gyógyír. Legalább nem kell tovább kínoznom magam azzal, ahogy enyelgésük nézem. S ami még nagyobb megkönnyebbülés, eltörölhetem róla még a nyomát is, felkészülve a következő órára. Még akkor is megkönnyebbülés, ha pontosan tisztában vagyok vele, hogy ezért is neheztel rám, még ha ez is a dolgom - bár még most nem annyira, mint utolsó óra után fog. Mert nem fogom rajta hagyni a nyomát, nem én!
- Még mindig ne szóljak hozzád? - törekszem békülni attól függetlenül, hogy cseppet sem érzem magam jobban, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy vissza fogom tudni fogni magam, ha újra felbukkan.
- Ha nem akarsz megint kioktatni, akkor talán lehet - hangja még mindig tele nehezteléssel, de mégis békülékenyebb.
- Tudod, hogy fontos vagy nekem.
- Tudom... Csak néha túlzásba viszed. Tényleg tudom, mit csinálok, nem vagyok teljesen agyalágyult, és még csak a szülőm sem vagy, hogy ennyire kiborulj.
Mélyet sóhajtok. Nehéz elmagyarázni neki, miért is vagyok ilyen, anélkül, hogy bevallanám, mit érzek. Márpedig nem akarom bevallani, mert nem lenne semmi, de semmi értelme. Rosszabb esetben azt érném el vele, hogy hirtelen távolságot is tartana, abba pedig belepusztulnék.
- Nem, valóban nem vagyok. De... szeretlek - bököm ki. Nem fogja úgy értelmezni, ahogy gondolom, de jól esik kimondani, még ha ilyen faramuci helyzetben is teszem.
Megenyhülten elmosolyodik: - Én is szeretlek. Te vagy a legjobb barátom.
Próbálok őszintén mosolyogni, de nagyon nehéz.
 
A lábam lógatva álmodozom. Fel sem tűnik, de még dúdolgatok is, miközben visszaindulunk a terembe. Már fejben átgondoltam, mit és hogy valósítok meg rajta, ahogy azt is kitaláltam, hogy intézem el, hogy vele tölthessem a délutánt: elrejtőzöm az asztalon valahol, hogy ott felejtődjek vele.
Hogy már nem akkora attrakció felbukkanásunk, megengedem magamnak, hogy kicsit háttérbe szorulva ismét beszélgetésbe elegyedjek vele.
- Mondd, mit csinálsz ma délután? - térek minden köszönés nélkül a lényegre, mintha csak korábbi beszélgetésünket folytatnám mindenféle szünet nélkül.
- Semmi különöset - gondolkodik el, azt hiszem, arra gondolhat, hogy szeretném, ha mesélne róla. Tény, elhallgatnám azt is, de most kis hátsószándékom is van, így megmentem a túlgondolkodástól.
- Mi lenne, ha mégis csinálnál valami különlegeset? Mondjuk velem? - nézek rá jelentőségteljesen és kis híján felfalva pillantásommal. Nem akarom elijeszteni, de kívánom, és olyan kevés lehetőségem van látni, magaménak akarom tudni.
Viszont mielőtt válaszolhatna, szólítanak dolgozni. De talán nem baj, így van ideje gondolkodni.
 
Amikor látom, hogy mi következik, szomorúan csak a padló felé lesek. Nem szeretem ezt, nagyon nem, s ez az egyetlen dolog, ami miatt nem haragszom barátomra, mert tudom, hogy nem tehet róla. Ez a dolga, és nekem az a dolgom, hogy újra és újra használhassanak. Az az egy gondolat vigasztal, hogy tudom, Ő újra eljön majd, és újra velem fog alkotni... rajtam. Csekély mennyiségben, mint mindig, épp amennyit engednek nekik, és ez épp elég, amíg újra találkozhatok vele, addig megéri, hogy tiszta lappal találkozzak újra vele.
Nem pillantok felé, aki csendben végzi dolgát, csak amikor újra megszólal, mondhatni félve, mennyire haragszom még, mennyire teremtem vajon le érte.
- Még mindig ne szóljak hozzád? - érzem, hogy megbánta a szóhasználatát és tudom... nem akarta ő úgy, ahogy. Talán én is túlzásba estem egy kicsit, hisz ő mindig itt van mellettem, mindig támogat.
- Ha nem akarsz megint kioktatni, akkor talán lehet - azért fenntartok még némi álcát erős megjelenésemből, de elég nehéz úgy, hogy már nem haragszom.
- Tudod, hogy fontos vagy nekem.
- Tudom... Csak néha túlzásba viszed. Tényleg tudom, mit csinálok, nem vagyok teljesen agyalágyult, és még csak a szülőm sem vagy, hogy ennyire kiborulj. - talán lassan-lassan megérti majd, ha újra és újra elmondom neki mindig ezt. Szeretetből félt, de neki is meg kellene tanulni engedni egy kicsit, mert csak veszekedés a vége.
- Nem, valóban nem vagyok. De... szeretlek - ezzel mindig meg tud enyhíteni, mert ilyenkor én is újra megértem egy kicsit. Hisz nem tudom, fordított helyzetben, ha aggódnék érte, vajon hogyan viselkednék.
- Én is szeretlek. Te vagy a legjobb barátom. - S mosolyom mutatja meg számára, hogy már egyáltalán nem neheztelek. Nem volt fél nap se, mi több egy újabb órának sem kellett eltelnie ahhoz, hogy újra beszélgessünk és jó barátokként. Ilyen viharos a mi kis kapcsolatunk.
 
Tényleg nem telik el sok idő, fel sem tűnik hirtelen, hogy nem vehettem észre, hogy máris újra itt van? Aztán rájövök, hogy a teljes nyári időszakhoz képes ez már semmi, ezek már csak múló pillanatok, de túl hamar hozzá fogok szokni, hogy újra gyakran látom. Viszont nem bánom, egyáltalán nem, nincs az az ár, amiért feladnám ezeket a közös perceket, csak hogy ne szokjak túlságosan közelségéhez.
Újra ragyogok, mire ismét megjelenik, s könnyedén viszem tovább folytatott fonalát sok idő után újrakezdett társalgásunknak.
- Mondd, mit csinálsz ma délután? - ugyan mit csinálnék? Sosem tudom előre, mi történik, csak folyok az árral, a cselekmények csak úgy történnek maguktól.
- Semmi különöset - mondanám, hogy a szokásosat, csak itt vagyok és várok, de az nem hangzik olyan szépen. Ez sem, de még ez a legjobb, amit mondhatnék, és talán... talán jelent valamit a kérdés, s ez a legjobb válasz. Mi sem bizonyítja jobban, mint az újabb kérdés, ami egyenesen szívemig hatol, s izgalomra késztet? Kíváncsi izgalomra.
Tekintete olyan... utaló, mint hangja, azonnal világgá szalad a fantáziám: - Mi lenne, ha mégis csinálnál valami különlegeset? Mondjuk velem?
Még szerencse, hogy idő van, így nem tűnik fel Neki sem, hogy elállt a szavam, hogy a lehetőség felcsillanása olyan hatást gyakorolt rám, tudom, mi a válaszom, de egyszerűen nem tudnám azonnal kibökni, se hang, se semmi, csak ábrándosan nézem, ahogy dolgozik, élvezem is a látványát és érzését munkájának, annak a csodás munkának, s mikor pár lopott pillanatunk megint lehet, egész közel, mert itt hagyják mellettem, csak halkan merek válaszolni. Nem szeretném, ha kis barátom azonnal lefülelne, mert tudom, hogy megint nem bírná ki fricska nélkül.
- Másra sem vágyom, a délután mindig olyan unalmas, mint a nyár, mert sosem láthatlak, - legalább szépen meg is tudtam fogalmazni a válaszom, mire újra szólhatok hozzá, s már most annyira kíváncsi, s feltüzelt vagyok, boldog türelmetlenséggel várom a délutánt, de aztán... rájövök, hogy még soha nem tudott maradni, mégis hogy jutna ide? - de tényleg itt tudsz lenni? Hogy kerülsz vissza?
- Azt bízd csak rám - kacsint megint provokatívan, szívem dobban, és így mindent elhiszek neki, de ezt sajnos a kelleténél hangosabban sikerült megbeszélnünk, nem is tudom, hogy remélhettem azt, hogy nem hallja meg.
- Dehogy tud, soha nincs itt este se, mindig máshol van - ezt még Ő is meghallja, de nem mond semmit, csak morgolódik, majd felém fordul, mintha nem is létezne kis barátom, ennyire törődik vele és a kétkedéseivel.
- Csak rám figyelj, kicsi örökzöldem. Ígérem, itt leszek, várj meg! Rendben? - Hogy is tudnék neki ellenállni? Ha akarnék, se. Ez a hang, a tekintet, a külső és ez a kisugárzás. Mondtam én, hogy viszont szeret és igazán, tudtam és éreztem, hogy ami nekem szól tőle, az őszinte.
- Rendben - mosolygok rá örömmel, annak ellenére, hogy megint munkára fogják, és ilyenkor nem szólalok meg, mert koncentrál, hogy tökéletes legyen. Nem csak hibátlan, de a hibákat is kijavítja másnak, mindent érthetővé tesz, olyan csodálatos. Ez után nem látom már az asztalon, de ábrándosan nézek csak a semmibe, elképzelve azt, hogy egy egész délután a miénk lesz, soha nem volt még ilyen, ez annyira... csodás.
Sóhajtok egy nagyot s kellemesen, de hamar kizökkent kis barátom  hangja.
- Tényleg elhiszed, hogy délután itt lesz? Soha nem volt még itt.
- Igen, tényleg. Kérlek, ne kezdd elölről, most annyira boldog vagyok, nem szeretnék úgy a délutánra várni, hogy megint rád haragszom.
Ő is sóhajt, de kedvetlenül: - Legyen... de bármi lesz, ugye tudod, hogy mindig itt vagyok neked? Mindig! - Így már mindjárt másabb, most egyáltalán nem zökkentett ki, s ezzel ő is mindig meghat, ebből tudom, hogy ő egy igaz barát.
- Tudom, és köszönöm - kap ő is megint egy kedves mosolyt tőlem, de ezek után alig tudok már rá figyelni, csak a délutánon jár az eszem, annyira várom már, most már jobban, mint az első találkozást a nyár után!
 
Az lenne dolgom, hogy átadjam magam az alkotás gyönyörének, de most csak felületesen tudok koncentrálni. Képzeletben már azt tervezem, hogy sikerül majd elrejtőznöm, hogy maradhassak. Mert biztos vagyok abban, mit fog válaszolni. Ahogy abban is, hogy ez egyben beleegyezés is abba, hogy engedjünk vágyainknak. Hogy tudnék így koncentrálni bármire is?!
S valóban nem kell csalódnom, ahogy ismét kis szabadságot kapok, meg is kapom az áhított választ: - Másra sem vágyom, a délután mindig olyan unalmas, mint a nyár, mert sosem láthatlak. - Végigbizserget a szavaiból sugárzó vágy, amely épp olyan perzselő, mint a sajátom. Ugyanakkor kétely is ébred benne, mintha nem is merné elhinni, hogy valósággá válhat, ami után epekedik. - De tényleg itt tudsz lenni? Hogy kerülsz vissza?
- Azt bízd csak rám -kacsintok rá gondolatban már előreszaladva a délutánba, amikor már nemcsak arcát érinthetem, hanem minden porcikáját, amit csak szeretnék. Kis barátja viszont nem képes befogni a csőrét. Magamban kicsit szánom a lúzert, mert rossz lehet a barátság bélyegével élni, ha epekedsz valaki után, de nem is kérdés, ki a befutó, ha én is indulok a mezőnyben valakiért. Nem is adom meg neki az örömet, hogy foglalkozzak szkeptikus negativitásával, inkább mélyreható pillantással bűvölöm tovább kicsi múzsám, s egyben művészetem legtökéletesebb alapanyagát.
- Csak rám figyelj, kicsi örökzöldem. Ígérem, itt leszek, várj meg! Rendben?
- Rendben.
 
"Dehogy tud, soha nincs itt este se, mindig máshol van."
Komolyan gondoltam a számon kiszaladó gúnyos hitetlenkedést. Ha tényleg megoldhatná, többet lógott volna már itt! Vagy eddig a többi szeretőjével volt elfoglalva, csak most az egyik lemondta, s akkor már mellesleg Rá is ráhajt?! Dühös vagyok, csak úgy forrongok belül. Gyűlölöm, amiért hülyíti.
- Tényleg elhiszed, hogy délután itt lesz? Soha nem volt még itt. - Nem bírom ki, muszáj józanságba burkolt féltékenységgel belegyalogolnom rózsaszín kedvébe.
- Igen, tényleg. Kérlek, ne kezdd elölről, most annyira boldog vagyok, nem szeretnék úgy a délutánra várni, hogy megint rád haragszom.
Sóhajtok egy mélyet. Nem túl baráti, de mérlegelem, ha ráhagyom, és tényleg pofára esik, akkor talán végre kiábrándul. Én meg majd megvigasztalhatom. Akkor talán majd ráébred, velem jobban járna minden tekintetben.
- Legyen... de bármi lesz, ugye tudod, hogy mindig itt vagyok neked? Mindig!
- Tudom, és köszönöm - mosolyog rám hálásan, de pár pillanat múlva már felém se hederít. Talán jobb is, mert így nem látja a szememben a kínok kínját, amelyet elkalandozó, boldogan sugárzó arcának lándzsája karcol a lelkembe.
 
Ahogy az utolsó vonást is felrajzoltam rá, és visszakerülök az asztalra, ügyelek rá, hogy ne szalasszam el a megfelelő alkalmat. Mikor a következő óra feladatai kerülnek ismertetésre, s a figyelemnek még a perifériájából is kikerülök, gurulni kezdek serényen, hogy elrejtőzzek az asztalon álló növény alatt. Nehéz láthatatlannak maradnom, különösen mert társaim máris keresni kezdenek, de szerencsémre összekapkodják őket, mielőtt valaki leleplezhetne, és már indul is dobozunk. Izgalmam kezd a tetőfokára hágni. Még sosem akartam a teremben maradni, és halvány lila gőzöm sincs, mikor biztonságos előbújnom, miközben máris előugranék szívem szerint. Arra jutok, jobb, ha hallgatózom, ha csend van, vagy ha meghallom "vetélytársam" károgását, hogy lám mégsem jelenek meg, akkor biztosan előléphetek majd.
 
Rágódom magamban, miközben gyors mozdulatokkal fürösztöm tisztára barátom. De ahogy tekintgetek mindenfelé, kezdem igazolva látni vélt igazam. Nincs sehol, vissza nem tud jönni, maradni nem maradt, kezdhetem készíteni a vállamat.
- Nem látom semerre - pedzegetem meg a témát.
- Itt lesz, a délután hosszú, alig kezdődött el, még járkálnak. Bizonyára nem szeretné, hogy bárki is meglássa, mert akkor nem maradhatna tovább - védi máris teljes hittel, a remény miatt türelmes várakozással figyelve az ajtót, amin keresztül távozott a szédítő doboza.
Egyelőre lenyelem a fanyalgásom, még túl lelkes, hogy higgyen nekem. Az idő viszont nekem dolgozik. A percek csak múlnak, s amikor már egy órája csendben vagyunk, s mindenki távozott, vagy a lentebbi termekben randalírozik tanulószobán, rajta is felfedezem a szomorúság első jeleit.
- Jól kivár, nagyon biztosra akar menni, hogy ne vegye senki észre - nézek az ellenkező irányba, hogy ne is lássam megrovó pillantását. Ismerem, olyan naiv, tuti még most is reménykedik.
- Biztos dolga van még a tanulószobán is - ha fel is fog bukkanni, még alibire se lesz szüksége, kis hülyém a szájába fog adni egy teljesen könnyű fajtát magától... Miért védi ilyen elvakultan?
- Szerintem meg csak egyszerűen hiteget.
 
- Vagy csak bealudt a nagy rejtőzködésben - ásítok nyújtózkodva, ahogy előgurulok, széles, szexi mosolyt villantva a lelkesült, spontán sikkantásra. S talán gonosz vagyok, de a mély csönd miatt még inkább, ami vetélytársamat burkolja hirtelenjében körbe.
- E...egész végig itt voltál? - szólal meg mégis a kis szkeptikus először hitetlenkedve. Játszd csak a malmomra a vizet, jól haladsz.
- Természetesen. Pont azért szeretnek sokan, mert nem hitegetek senkit - bűvölöm mosolyommal örökzöldem, miközben finoman, de visszafricskázok féltékenységtől tiszta lyukacsos barátjának a saját szavaival. Vehetné a lapot, hogy csak útban van, és eltiplizhetne.
 
Végre eljön a délután amit annyira vártam, izgatottan lesek folyamatosan az ajtó felé, mert azt hiszem onnan fog jönni. Láttam, hogy kiment a doboz, és... gondolom benne volt. Vagy mégsem? Tanácstalanul körbenézek a teremben, de sehol nincs. Lehet, már előjött volna, mikor mindenki kiment. De még fiatal a délután, biztos megvárja, míg az egész iskola kiürül, és biztosan nem fog lebukni. Igen, ez lehet az oka, így viszont türelmesnek kell még lennem. Itt lesz, tudom, megígérte. Még sosem hagyott cserben. Nem is ígért eddig igazán nagy dolgokat, de ez is annak a jele, hogy amit nem tud megvalósítani, azt nem ígéri meg. Olyan érett, olyan zseniális és... olyan szép. Csak mosolyogva gondolok erre. Sosem merném a szemébe mondani, pláne nem olyan könnyedséggel, ahogy ő szokta tenni. Olyan kedves, hisz másokkal is közvetlen szokott lenni, másoknak is bókol, de úgy érzem, velem más. Velem... nem mondhatom azt, hogy őszintébb, inkább... azt, hogy szívből jön az, amit és ahogyan mond. Ez nyert meg benne igazán, mert hiszem azt, hogy felismerem a jó és őszinte lényét bárkinek. Neki is. Nem egy meg nem értett csodálatosság, ez igaz, mégis kitüntetettnek érzem magam.
- Nem látom semerre - zökkent ki ábrándos gondolataimból barátom, és megint élesen az ajtó felé figyelek az előző bambulás helyett.
- Itt lesz, a délután hosszú, alig kezdődött el, még járkálnak. Bizonyára nem szeretné, hogy bárki is meglássa, mert akkor nem maradhatna tovább - biztos vagyok benne, hogy megfontolt és taktikus, de nem értheti. A szeretetem és mondhatni a hitem az, ami életben tartja a reményt, és táplálja azt, s millió formában képzelem el addig is megjelenését, már most izgatottan arra  készülve, hogyan fogok reagálni, ha megjelenik, de... ahogy csak telik és telik az idő, egyre inkább alakul át minden abba az irányba, ahol képzeletemben egyre jobban meglepődöm majd, ha tényleg megjelenik. Még hiszem, hogy itt lesz, ha nem délután, hát este, bármi közbejöhetett, nem tudhatom, nem szoktam a folyosóra menni, nem tudhatom milyen veszélyekkel néz szembe, de azt tudom, hogy ha valamit megígért, az úgy is lesz.
- Jól kivár, nagyon biztosra akar menni, hogy ne vegye senki észre - hitetlenkedését érzem elég erősen barátom szavaiból, de pont ezzel ad erőt ahhoz, hogy felbuzduljon bennem újfent a hit.
- Biztos dolga van még a tanulószobán is - lehetséges, hisz ahogy nem csak ebben a teremben dolgozik, úgy bármelyikben szükség lehet rá akár délután itt tanulóknak. Váratlanul jöhetett közbe, és nem mondhat nemet, biztos vagyok benne, hogy ha ez történt, akkor őt is bosszantja, hogy késni fog, tudom, még bűnbánó is lenne, pedig nem kell, hisz a jószívűséget sosem szabad bánni, én elnézem neki könnyedén ezt is. Mégis remélem, hogy minél hamarabb elszabadul, mert annyira mardos már a hiánya, a várakozás és vágyakozás, hogy végre olyan közegben láthassam, ahol "kettesben" vagyunk. Álmodni sem mertem eddig erről, s most mintha mesevilág tárulna szemem elé, szebb mint a karácsonyi színek és dallamok kavalkádja.
- Szerintem meg csak egyszerűen hiteget.
Rombol bele megint érzelmeimbe, s már épp rárivallnék, amikor szívemnek oly kedves hang üti meg fülem, s ha nem lennék erősen rögzítve, hát biztosan leestem volna, így is hihetetlen csillogással fordulok felé: - Vagy csak bealudt a nagy rejtőzködésben.
Annyira hihetetlen, hogy csak bámulok rá, s mintha látomás lenne, pislognom is kell, de tudom, hogy ő az, de a boldogságtól megszólalni sem tudok.
- E...egész végig itt voltál? - még engem is büszkeséggel tölt el, hogy hitetlenkedik kis barátom, pedig a kárörvendés nem szép dolog, de... neki is tanulnia kell abból, hogy higgyen nekem. Íme a bizonyítéka.
- Természetesen. Pont azért szeretnek sokan, mert nem hitegetek senkit - szerelmesen nézek rá, nem tudom visszafogni, és remélem, nem is kell. Már nem is érdekel senki és semmi más, csak őt látom magam előtt.
- Tudtam, tudtam, hogy eljössz, hiába mondtam neki. - Végre lassacskán megtalálom a szavakat, és egymás után is tudom tenni őket.
- Hisz te ismersz, édes, kis örökzöldem. - Mosolygós szemekkel tudok csak rá tekinteni, s eddigi türelmetlen izgatottságom kezd átalakulni "nem tudom most mi lesz" érzésbe, de várom mindenképp, de... annyira el voltam foglalva azzal, hogy elképzeljem, mi lesz, ha megérkezik, hogy ki is ment a fejemből az, hogy vajon mit tervez csinálni a délután. Persze teljesen mindegy, hisz mindig az a vágyam, hogy több időt tölthessek vele, és ez végre megvalósul itt és ma, s semmi nem ronthatja el a boldogságom.
- Olyan ügyes voltál, még én sem vettem észre, hogy itt rejtőztél el, pedig nagyon figyeltem. A többiek vajon kerestek téged?
- Mielőtt elmentek a dobozzal, igen, utána nem tudom, lehet, azt beszélik egymás közt, hogy elszöktem - gurul kicsit közelebb, de nem tud túl sokáig, mert az asztal széle véges, és nincs hozzám teljesen közel.
- Remélem, nem árultak be. Bocsánat, miért is vádaskodom, hisz nem jött erre senki. Csak nem szeretném, ha bajod lenne abból, hogy munkán kívül is itt vagy.
- Egyet se félj, kis örökzöldem, az aggódást hagyd másra. Azért maradtam itt, hogy élvezzük egymást... egymás társaságát - amilyen mosollyal ezt mondja, nem hinném hogy valaha ellen tudnék neki állni.
- Rendben, nem foglalkozom mással - bár csak őt nézem, egy halk, szinte nesztelen puffanás az, amit hallok, s ez pár pillanatra eltereli  figyelmem, kis barátom nincs a helyén, és ahogy nézem, sehol, meglepődve néznék még körbe, de Ő magára vonja figyelmem.
- Ne is figyelj rá, jófej volt, és magunkra akart hagyni - ezt pedig már annyira arcpirító hanggal mondja, hogy a hatás nem is marad el. Olyan nagy hatással van rám, de nem bánom. Még megtisztelve is érzem magam tőle, s tényleg szinte rögtön el is felejtem, hogy mire figyeltem előbb, mert megint leköti ő mindenemet, hisz miért figyelnék arra, amit máskor is láthatok, ha nagy kockázatok árán végre azzal tölthetem az időmet, akire mindig is vágytam?
 
- Tudtam, tudtam, hogy eljössz, hiába mondtam neki - lelkendezik, végre megtalálva a hangját.
- Hisz te ismersz, édes, kis örökzöldem - mosolygok rá, de tekintetem már elkalandozik pillantásától, és simaságát mérem végig teljes hosszában, elképzelve, hogy minden porcikáját beszínezem kékemmel.
- Olyan ügyes voltál, még én sem vettem észre, hogy itt rejtőztél el, pedig nagyon figyeltem. A többiek vajon keresnek téged?
- Mielőtt elmentek a dobozzal, igen, utána nem tudom, lehet, azt beszélik egymást közt, hogy elszöktem. - Szerintem már halottnak is nyilvánítottak, hiszen még sosem volt ingerenciája senkinek elhagyni a dobozt. De az arcáért megéri, bármilyen kín megéri, úgy érzem. Közelebb is gurulok, kinyúlnék érte, de olyan távol van még... Sóvárságom egyszeriben még erősebben mardos.
- Remélem, nem árultak be - aggodalmaskodik, de azonnal vissza is hűti édesen saját magát. - Bocsánat, miért is vádaskodom, hisz nem jött erre senki. Csak nem szeretném, ha bajod lenne abból, hogy munkán kívül is itt vagy.
- Egyet se félj, kis örökzöldem, az aggódást hagyd másra. Azért maradtam itt, hogy élvezzük egymást... egymás társaságát - utalgatok mégis. Magabiztosságom nem tört le, ha úgy érzem, vevő a többre, megoldom, ha kell, hát áthidalom a távolságot bármi áron.
- Rendben, nem foglalkozom mással - végigbizsereg minden porszemem. Még ma az enyém lesz!
Ezt a következtetést látszólag nem csak én vonom le. A puffanás után lepillantanom is elég, hogy megértsem a helyzetet. Ha nagyon őszinte akarok lenni, valahol mélyen, legbelül megértem az érzéseit. Biztos én se bírnám a helyében. De legalább tudja, mikor kell elfogadni a vereséget.
Győzelmem azonban mindhiába, féltékeny vagyok, ahogy inkább hűlt helyét figyeli.
- Ne is figyelj rá, jófej volt, és magunkra akart hagyni - flörtölök tüstént tovább, hogy kisajátítsam még ezt a csipetnyi figyelmet is belőle. Akarom. Itt és most, mindennél jobban. Képes lennék már a hangommal is magamévá tenni.
 
A szám is tátva felejtem, ahogy hirtelen megszólal. Annyira elterveztem már, hogy hogyan is fogom szépen ellene hangolni, hogy most teljesen lefagyok, és csak tátott szájjal, kikerekedett szemmel bámulom évődésüket. Míg fel nem ocsúdok. Mert amikor ez megtörténik, darabokra tört szívvel vetődöm le helyemről, bebucskázva az egyik asztal alá. Nem akarom tudni, nem akarom látni!... Bár vallottam volna neki! Bár vallottam volna már akkor, mikor először így éreztem, mielőtt még felbukkant volna! Fáj, annyira fáj, egész elmállaszt belülről ez a keserűen égető érzés... Akkora egy marha vagyok!
 
- Mesélj magadról! - kérem. Szeretném jobban megismerni, és egyúttal szeretném ellazítani is. - Mikor kerültél ide?
- Azelőtti nyáron, hogy megismerkedtünk - feleli szerényen, látszik rajta, hogy nem is tudja, mit mondjon hirtelen.
- Akkor te is elég új vagy itt - nevetek. - Én konkrétan akkor nyáron szereztem meg a képesítésem arra, amit csinálok. Sokan voltunk, de már a kezdet kezdetén éreztem, hogy valami nagyra vagyok hivatott. Most pedig már azt is tudom, mi az pontosan - mesélek hát én.
- Mi az? - kérdezi odaadó kíváncsisággal.
- Szeretnék egy maradandó művet alkotni, egy olyat, ami beleég mindenkibe, aki csak látja. Mindezt szeretném méltó anyagra felrajzolni. Olyanra, aki kihozza belőlem a legjobbat, aki annyira megihlet, hogy ki akarjak adni magamból mindent, minden porcikájára rajzolva valamit - nem mondom ki, hogy rá gondolok, csak végig a szemébe nézek. De nem esik le neki, mert kissé elkedvtelenedik.
- Oh, értem...
- Tudod, már meg is találtam ezt a valakit - mosolygok rá, hátha így leesik neki, de annyira édesen szerény és naiv, semmi jelét nem mutatja, hogy az üzenetem végre elérte. - Sejted, ki lehet az? - gonoszkodom hát kicsit, ennyi belefér, ha ennyire "értetlen".
- Nem, tippem sincs - hangsúlya érezteti, hogy nem is érdekli. Nem akarja tudni, pedig!...
Felkuncogok. - Rád gondoltam, kis, duzzogós örökzöldem - enyhítem nevetésem élét, mire először szólásra nyitná a száját, talán, hogy tiltakozzon, de ahogy felfogja a mondat értelmét, megtorpan tátott szájjal, majd elpirul.
- Rám? - Ez az egyetlen szó annyi reménnyel van teli, már attól túlcsordulok.
- Igen. Szeretném magam rád festeni. Minden porszemem minden négyzetmilliméteredre. Szeretlek, kicsi örökzöldem.
 
//Mindig szerettem rajzolni a táblákra. Ma is kihasználom, hogy bőven van időm, és beosonok az egyik üres terembe. Gyermeki izgalommal tölt el, ahogy felfedezem a színes krétát. Tudom, hogy attól, hogy színes, a rajzaim egyszínűek maradnak, mégis szeretnék ma színes krétával alkotni valami kedveset a takarítónknak. Egy újabb apró, titkos szerelmi vallomást.//
 
Mélységes, megrendült csend a válasz. Nem bírom tovább. Hangom levegőssé válik, ahogy halkan, mégis mély hangon susogok: - Megcsókolhatlak?
Némán bólint, miközben finoman megremeg. Lassan közelítek, s puhán, egészen finoman érintem ajkaim az ajkaihoz. Mintha a mennyben járnék. Édessége megrészegít, érinteni akarom. Még. Sokkal többet! Belé vésni magam örökre, nemcsak a színemmel, saját magammal is!
Lassan, puhatolózón lépek tovább, tétovának tűnően simítva végig rajta, belebizseregve a halk sóhajba, amely felszakad belőle. Semmi tiltakozás. Boldogság önt el: már biztos, szerelmem nem viszonzatlan. Megszáll a vágy vezérelte ihlet. Vonal követ vonalat, minden sóhajával egyre szenvedélyesebben, egyre kacskaringósabban, egyre nagyobb és nagyobb területet bejárva nyaldosom végig, kiterjedve ölelőn. Hullámzik, egész kiterjedésében reszket, de minden hang, amit kiad magából - a mély sóhajok, a zihálós susogás a kopogós nyögésekkel karöltve -, arról árulkodik, élvezi. Utolsó kételyeim is lebomlanak, hogy átadjam magam az önfeledt, egybeolvadós alkotásnak, a műnek, amelybe saját magam teszem bele. Porszem követ porszemet, minden festékszemcséhez hozzátapadva. Az érzéseim hevesen kavargóvá válnak. - Még többet szeretnék - súgom halkan, karcosan a fülébe.
- Én is - a hangjából kicsendülő mohóság meglep. Ahogy az is, milyen akarással ölel magához. Szerelmes vagyok!
Ha lehet, még szabadabban érintem, finom mozdulattal csókolgatva zöld felületére, újabb susogós sóhajokat csalva elő, mielőtt erősebb mozdulattal mélyednék bele. Halkan felsikkant, de újra csókra csábítom csitítva. Újabb és újabb határozott vonalak, területek, minták borítják szenvedélyes "táncunk" nyomán, s nemcsak ő, magam is az extázis szakadéka felett egyensúlyozom, felélve saját magam, hogy utolsó, gyönyörteljes sóhajjal valljam meg: - Szeretlek!
Éles, hangos csikorgással ér utol a beteljesülés. Utolsó zihálással pillantok végig magunkon, és bágyadtan elégedett mosollyal konstatálhatom, hogy színem mellett sikerült magam is belé égetnem, mert a sok kék után egy karcolás csíkja is követi elfogyó létezésem. Csodálatos. Még fantasztikusabb lett, mint elképzeltem. - Gyönyörű lettél - susogom, mielőtt utolsó porszemeim is elperegnének a szenvedély utáni kellemes boldogság üres megsemmisülésében.
 
Annyira hihetetlen számomra még mindig, hogy itt van, persze boldog vagyok és felfogom, hogy ez a valóság, hamar el is terelődik a figyelmem minden másról, s tényleg helyreráz ahogy teljesen hétköznapi mód kezd beszélgetésbe: - Mesélj magadról! Mikor kerültél ide? - s bár zavarba hoz vele, hisz szeretnék őszinte is lenni, de neki tetszőt is válaszolni, hogyan is fogalmazhatnám meg?
- Azelőtti nyáron, hogy megismerkedtünk - pontosan emlékszem az érkezésemre is, és az első találkozásunkra is, el sem tudnám felejteni.
- Akkor te is elég új vagy itt. Én konkrétan akkor nyáron szereztem meg a képesítésem arra, amit csinálok. Sokan voltunk, de már a kezdet kezdetén éreztem, hogy valami nagyra vagyok hivatott. Most pedig már azt is tudom, mi az pontosan - annyira csodálatos és határozott. Egy igazi példakép még számomra is, s ezért nem féltékenykedem túlságosan, mert sok a csodálója. Őt csak irigyelni lehet, vagy szeretni. Nos... én a második vagyok, bátran állíthatom.
- Mi az? - Ezért érdekel hatalmas kíváncsisággal, mit is szeretne csinálni, minden érdekel, ami Ő.
- Szeretnék egy maradandó művet alkotni, egy olyat, ami beleég mindenkibe, aki csak látja. Mindezt szeretném méltó anyagra felrajzolni. Olyanra, aki kihozza belőlem a legjobbat, aki annyira megihlet, hogy ki akarjak adni magamból mindent, minden porcikájára rajzolva valamit - pár pillanatra érzem, hogy féltékenység mardos belém, mert annyira bizonytalanná válok, nem érzem magam méltónak hozzá, az ötletéhez, s rögtön csak arra tudok gondolni, hogy ez a mű, amit áhítattal mesél, máson fog szerepelni, s bizonytalan szívem összeszorul. Nem lenne szabad kimutatnom, mit érzek, de képtelen vagyok rá.
- Oh, értem... - Nem lenne szabad ennyire kimutatni csalódottságom vagy féltékenységem, mert attól félek, nem szereti az ilyesfajta kisajátításokat, legalábbis látványosan. Próbálom összeszedni magam.
- Tudod, már meg is találtam ezt a valakit. - Így viszont nem megy, s még jobban megsajdul plátói szívem. - Sejted, ki lehet az?
Most pedig még játszadozik is velem, s pár pillanatra kis barátom jut eszembe, mintha igazat látnék abban, amit folyton mond, pedig nem szeretnék teret adni ennek az érzésnek.
- Nem, tippem sincs - ha lehetne, ezek után arról sem szeretnék tudni, milyen csodás terve van, pedig annyira szeretném látni, de a féltékenység mardos, s ezt csak súlyosabbá teszi kuncogása... ami után úgy törik meg a borús idill, mintha ezzel a pár szóval évtizedes átok hullna le rólam egyik pillanatról a másikra.
-  Rád gondoltam, kis, duzzogós örökzöldem.
Felszabadulttá s megkönnyebbültté válok, meglepettségemnek alig van határa, majd amikor felfogom, hogy hogyan is szólított, rajtakapottan pirulok el, s egyszeriben szégyellem magam. Megingott benne a hitem és szeretetem, hogy lehettem ennyire buta? Ilyen sokat számít, hogy ennyire felnézek rá és szabad szellemére?
- Rám? - kérdezek vissza, mintha rosszul hallottam volna, vagy csupán megerősítésre vágynék, kell is, mert mindig a boldogság az, amit nem akarok elhinni, csak szeretném, s a negatív az, amit egyből el tudok hinni, de újra érzem, ő lesz az, aki ezen változtat.
- Igen. Szeretném magam rád festeni. Minden porszemem minden négyzetmilliméteredre. Szeretlek, kicsi örökzöldem. - fel sem fogom a sorok közötti értelmet, annyira fejbe kólint ez a vallomás, hogy egyszeriben megszűnik tényleg minden, fel sem fogom mi történik, mintha már rég nem a teremben lennénk, csak egy üres, és csak nekünk létező közegben, ahol egyre csak közelít felém, s minden mozzanata, rezzenése és hangja azt sugallja, hogy ez a mű, ez a mestermű amiről lelkesen beszélt nekem, itt és most fog megszületni. Ez lesz az a pillanat, ahol elkezdődik a szenvedélyes alkotás, s minden velejárója. - Megcsókolhatlak?
Bolond lennék megtagadni magamtól ezt, s innentől minden annyira összemosódik, ahogy fokozatosan egyre jobban beborít, minden egyes érintés egyre felfokoz, annyira profi, olyan csodálatos és mégis finom velem, ha nem terelné el folyamatosan a figyelmem arra, hogy művére figyeljek, megkönnyezném ezt a boldogságot, s nem veszem észre, ez mivel jár.
Bármennyit is kapok belőle, nem elég, telhetetlenné és mohóvá válok, s mintha csak egyre gondolna szívünk, megelőz szavaival.
- Még többet szeretnék.
- Én is - vágom rá szinte azonnal fülledten, s nem is marad eredmény nélkül kívánságom, tovább élvezhetem törődését, művészetét, a lényét, szeretetét, mindenét, behunyt szemmel érzem, ahogy szinte mindenem beteríti. Szinte olyan tiszta színűvé váltam, mint a téli égbolt, amit annyira szeretek. Szürkés, de tele van rejtett kékkel, amin átüt a fagy. Mintha két szerelmes sziluettje bámulnák ezt a csodás eget... engem. Ez már a tetőpont, a csúcs, s megkoronázza őszinte és csodás hangú vallomása.
- Szeretlek. - Túlcsordul szívem, de ahogy újra tekintettel keresem... nincs sehol, s ekkor látom csak meg, hogy utolsó morzsái is rám kerülnek. Éles nyilallás a szívembe, majdnem lelök a falról, akkorát dübben. Karmok csikordulása fejezi ki sikolyomat.
- KÉK! NE! - lehet csak rosszul láttam, lehet csak eltört, nem lehet, hogy ezzel legyen vége... nem. Nem akarom! - Kérlek gyere elő! Kék Kréta! Szeretlek! - egyre elcsuklóbb a hangom is, hisz nem taszíthatom el a valóságot. Mindene rajtam, s vele így mindennek vége. Egyszerre gyönyörű és annyira szomorú, ha képes lennék rá sírnék. Olyan érzésem van, mintha korhadni kezdenék, hasadék keletkezik szívem kivetülésén, s csak meredten bámulok magam elé kavargó lélekkel.
Miért?
Csak ezt tudom magamtól kérdezni, s olyan, mintha a sírás kerülgetne, amit soha nem éreztem meg, de tudom, hogy ez az. Fojt, éget, mégis nedves. Oldalra pillantok egy kicsit, és meglátom kis barátom.
- Sajnálom - mondja halkan, szomorúan, s először nem is értem, azt hittem részvétet nyilvánít vagy ilyesmi. Akármennyire nem szerette Kéket, most már biztosan ő is belátta, hogy amit egymás iránt éreztünk, őszinte volt, tiszta és viszonzott. Nem is tudok megszólalni egészen addig, míg rá nem jövök, hogy mi fog történni.
- Ne... kérlek ne csináld. Tudom, hogy ez a munkád, de most az egyszer ne. Kérlek - hangom vékony és nyikorgó, könyörgő, de ettől az ő arca csak szomorúbb lesz. Sóhajt egyet, látom, hogy megerőlteti magát és csak maszatol, de ekkor jobban bevizezik szivacsbarátomat, s máris tisztábban dolgozik. Ekkor érzem meg, szó szerint milyen sírni. Nem saját, de mintha a könnyeim lennének. Sós, keserű és meleg.
- Sajnálom, nem tehetek többet. - Nem is mer a szemembe nézni, elfordul és úgy dolgozik, én pedig csak kesergek magamban. Bárcsak véget érne most az én életem is. Nem tudok hozzá sem többet szólni, pedig most nem rá haragszom, csak túl szomorú vagyok már a beszédhez is. Szeretlek Kék, akkor is, ha te már nem tudsz róla, ha nem tapasztalhatod már. Érzem, hogy egy ponton örökre bennem leszel, s sosem feledlek el. Gyönyörrel itatott műved tiszavirág életű volt csupán, de én örökké emlékezni fogok minden pillanatára, s az is, aki láthatta eme rövid idő alatt. Mindig is szeretni foglak.
 
A szívem elmállott, mégsem rejtőzhetek örökké. Üresen emelkedem fel, addig kerülve tekintetemmel, míg kivitelezhető.
Készültem rá, hogy látványa minden maradék életet kiéget belőlem, és csak sivárság marad a lelkemben, de ahogy rápillantok, sokkal rosszabb vár. Boldog fénye sehol, miközben mindene tőle kékes...
Dühtől eltelve keresném a karcsú alakot, de sehol sincs. Még csak apró nyoma se, semmi. A könnyek, amelyek arcát borítják, új értelmet nyernek.
Az az idióta hősszerelmes bájgúnár!
Az inger, hogy letörölve róla mindent megvigasztaljam, elmúlik. Ahogy a féltékenység helyét is átveszi az együttérző féltés. Mert az én fájdalmam enyhébb, az én szerelmem nem teljesült be, az övé viszont kivirágzott, s azon nyomban le is hullott a boldogság elfonnyadt levélként. A röpke Nyarat így váltotta azonnal az Ősz.
Megemelkedem. Nem akarom, mégis meg kell tennem: eltörölve a Nyár emlékét is, Télbe kell taszítanom. Bűntudatom óriási, de láthatatlan kezek rángatnak lelketlen sorsunk útján tovább.
- Sajnálom - súgom halkan.
- Ne... kérlek, ne csináld. Tudom, hogy ez a munkád, de most az egyszer ne. Kérlek.
Az ajkamba harapok, de hiába próbálok mismásolni, eláztatva fognak keményebb munkára.
- Sajnálom, nem tehetek többet. - Minden tiszta négyzetcentivel sűrűbbé válnak közös könnyeink.
 
//Táblarajzok c. fotókiállítás. Megnyitó.
XYZ Gimnázium
- ... Harminc éve dolgozom az iskolában takarítóként. A harminc év alatt rengeteg táblafirkához volt szerencsém. A legtöbb átlagos, minden iskolában megszokott alkotás, de volt pár, amely különleges volt, amit, úgy éreztem, kár letörölni. De hát ez volt ugyebár a munkám.
*általános derültség*
- Mégis... Valahogy szerettem volna megőrizni őket. Ekkor kezdtem fotózni e névtelen remekműveket, amelyekből ma kiállítás nyílhatott. A mögöttem levő életnagyságú plakáton látható egyszínű kompozíció volt az első, amely különleges darab. Különleges darab több szempontból is. Egyrészt a kék kréta kiemelkedik a zöld tábla biztosította háttérből, mégis jól harmonizálnak a színek, másrészt az egészt táblát beborító kompozíció vibrál az elfojtott, mégis felszínre kiáltott szenvedélyes szerelemtől, harmadrészt, amiért sosem tudtam elfelejteni, ennek a műnek köszönhetem életem szerelmét... //

(ha valakit érdekel, hogy született ez a kis ötlet, az az adatlapomon megtalálja a blogom, ahova a mű mögé feltöltöttem a kis "werk" megbeszélésünket is :D)

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).