|
3. fejezet: Viszontlátás
Mindenemet, amim volt úgy vesztettem el a porfellegben, akár az eltévedt vándor a sötét erdő közepén a kiutat. Mint egy labirintust, amiből csak akkor találunk kiutat, ha nem hagyjuk, hogy a lelkünk legmélyén pislákoló fény kihaljon. lelkünk legmélyén pislákoló reményt kihalni.
Mert mindig van egy második lehetőség, egy második esély.
Az a valaki, aki számomra a világot jelentette elment, itt hagyott, s talán soha nem jön vissza.
Ahogy teltek az évek, a viszontlátás lehetősége egyre valószínűtlenebbé kezdett válni. Lassacskán már kezdtem elveszíteni a hitemet az egészben. De soha nem adtam fel.
Nem hagytam el magam, és ezt a porhüvelyt, hogy a megsemmisülésben találjak megnyugvást. Erősebb voltam én annál. Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy egyszer úgyis eljön az a nap. Csak azt nem tudtam, hogy mikor.
Már nem jártam ki a tengerhez, sem a tetőre nem feküdtem ki, hisz az emlékek mind oda kötöttek, amikor még együtt voltunk.
Ilyenkor nagyon nehéz újra megtalálni egyedül a helyedet, ha eddigi életed majdnem minden pillanatát vele töltötted.
Sokszor inkább csak az ablakban ültem, és összekucorodva néztem a csillagos eget. Ez volt az egyetlen dolog, amitől nem tudtam elszakadni, mégis... erős kapocs volt. Soha nem tudtam másra gondolni, csakis rá. Bármennyire fájt, nem tudtam elfelejteni.
Lehetetlen.
Ha ezt a köteléket csak úgy kitéptem volna, azonnal belehaltam volna. Az éj kék egén pislákoló fények sokszor váltak homályossá, mikor zöld szemeim gödre oltalmazó könnyekkel telt meg, és arcomon lefolyva vesztek el ajkaim között.
Tekintetem az üres, kihalt szobára vezettem. Pár perc alatt láttam leperegni az életemet... Az életünket...
Amikor gyerekként együtt ugráltunk egy ágyon, majd Chiyo nagyi kergetett minket, s mi kacarászva futottunk előle.
Ajkaimra apró mosoly húzódott...
Amikor először voltunk úgy együtt, mint egy kéjsóvár szerelmespár.
Ujjaimmal gyengéden érintettem meg nyakam, ahol egy vékony láncon lógott az a gyűrű, amit még tőle kaptam...
Az este, amikor láttam összepakolni...
Amikor utoljára aludtunk együtt... Amikor utána futottam...
Arcomon a könnycsík igazi patakká kezdett érni.
S végül, amikor azon az éjjelen már egyedül tértem vissza a szobába... Orromban azóta is ott lebeg keserédes, férfias illata.
Minden egyes apró tárgy őt juttatta az eszembe.
Ezért sincs most egy sem belőlük a szobában...
Magamhoz szorítottam azt a párnát, amin akkor aludt, s tovább folytatva sírásom, zuhantam akkor az ágyba.
Azóta kitöréseim már csillapodtak, nem mutattam ki fájdalmamat, inkább elfojtottam magamban. Így volt jobb mindenkinek...
Letéptem a nyakamból a vékony láncot, a rajta csüngő gyűrűvel.
A vörös kő egy olyan jelkép volt, ami szintén összekötött minket.
Mint annyi minden.
Zakuro... a nevem jelentése, és az Ő üstökének lángvörös ragyogása, hasonló színnel rendelkezett. Egy újabb közös pont, amit e tőle kapott ékszer képvisel.
Kezemet úgy ökölbe szorítottam a benne pihenő tárggyal, hogy bőröm alól majdnem kifakadt a kőhöz illő színű vérem. Szorosan átöleltem felhúzott térdeimet, és ráhajtva fejem folytattam néma sírásomat, enyhe rángással...
Majd’ minden napom így telt.
Olyan kérdések felhalmozásával, amikre eddig nem találtam választ.
Mi volt az az ok, ami miatt itt hagyta a falut és engem? Mi volt neki olyan fontos, hogy képes volt ilyen egyszerűen elmenni? Talán nem is jelentettem számára semmit? Az lehetetlen... Hisz szavai, tekintete és érintései olyan őszinték voltak, soha nem tudott nekem hazudni. Akkor mégis miért tette? Nem értettem... És talán soha nem is fogom... De tudni akarom. Választ akarok rájuk kapni, hisz nem költői kérdésekként tettem fel őket. De vajon kapok rájuk valaha választ? Vajon... Emlékszik még rám?
Vajon... Szeret még?
~~~*~~~
Magányomat lassan elkezdte felváltani a sok elfoglaltság, amit a felejtés segítségeképpen vállaltam magamra. Rengeteget csiszoltam technikáimon. A kardok és a szél elem közös használata mérhetetlen tomboló és pusztító erőt volt képes létrehozni, amit lassan teljesen az uralmam alá tudtam szelídíteni. Számos sikeres küldetés köszönhető elszántságomnak, ezek alól is csak egy volt kivétel.
A harmadik Kazekage eltűnésének esete. Semmi nyom, vagy utaló jel nem maradt, se tanú, se semmi más. Megoldhatatlan. Szörnyű háború dúlt a Homok rejtett falvában és azon kívül, ami a következő Kazekage megválasztása után megoldódni látszott.
Fejlődésem útja végül ANBU-vá válásom után lehorgonyozni látszott. Minden időm ennek szenteltem, míg meg nem születtek a Kazekage gyermekei. Temari volt az elsőszülött, kinek már szinte óvodás korában kiderültek saját képességei. Tehetségesebb volt nálam. Mivel ugyan azt az erőt uralta a kislány, amit én, így eleinte rám bízták tanítását.
Szerette a legyezőket, a nyári fülledt napokon is azt használtuk, így nem meglepő, hogy végül az lett a fegyvere is.
Pár évvel később Kankuro is közénk cseperedett; sokat vigyáztam a lurkókra, és meséltem nekik.
Ilyenkor mindig magukkal ragadtak az emlékek...
Egy nyugodt délutánon, amikor Sasori a nappaliban ülve szórakoztatott engem aranyos bábjátékaival, majd mögém ülve, és kezem megfogva próbálta mutatni és tanítani, hogy miként is kell a chakrafonalakat a bábokra szegezni, hogy a távolból is mozgathassuk őket. De én az ilyen pici bábukon túl nem jutottam.
Egyik mesém szemléltetéséhez használtam e képességet, és mikor láttam a kisfiú szemében azt a mérhetetlen csillogást, már akkor tudtam, hogy ez lesz az ő technikája. Az alapokra megtaníthattam, de a többit már mástól sajátította el.
Minden nap amit velük töltöttem ráébresztett arra, hogy múltam fájdalmas emlékei elől, hozzájuk menekülök.
A háború csillapodni látszott, ennek ellenére a hírek és pletykák mindig terjengtek. Sasoriról is hallottam nem egyet, többek közt ráfogták Hiruko eltűnését és meggyilkolását is. Hiába nem akartam ilyen szörnyűségeket hallani róla, mégis kerestem a hozzá fűződő eseményeket. Soha nem tudtam elszakadni tőle. Ez is egyfajta erősítés volt kötelékeim szilárdítására; ahogy hallottam nevét más szájából, ez is csak csiholta bennem a reményt és a hitet.
Mikor megszületett Gaara, testében a lezárt Shukakuval, abbahagytam a gyerekek tanítását és vigyázását; igaz párszor ügyeltem még a csöppségre, de nem igazán emlékezhetett azóta rám.
Különös érzés volt egy baba jinjuurikit tartani a karjaim között...
~~~*~~~
Egy idő után, nem elégedtem meg a pletykák áradatával, én magam akartam a nyomába eredni a kérése ellenére. Ő is tudta, hogy életem nem lehet teljes nélküle. Nem is élet így az élet. Inkább csak sanyarú túlélés a mindennapos hajszában.
Hiába kérleltem a Negyediket, nem engedett a magam útjára, megtiltotta, hogy egy áruló missing-nin után kutassak.
Tudta, hogy még mindig szeretem...
„ Ha utána mész, te is áruló leszel…”
Mélyen kongtak fejemben a Kazekage szavai, ahogy éjjel a falu kapujában állva visszapillantottam szülőfalumra. Az éjszakai lámpa fényei úgy terültek el a sötét, poros utcákon, mint az ezernyi apró égitest a természet éj kék boltozatán.
Nagy döntés előtt álltam, a válasz mégis egyértelmű volt...
El kell mennem, hisz szívem nem egy helyhez húz, hanem egy olyan személyhez, akit szeretek, aki talán gondol még rám, és talán még ő is viszont szeret. Egy utolsó pillantással búcsúztam el Suna-tól, s minden egyes lakosától, egy fáradt sóhaj és egy könnycsepp fűszerezte ajkaim, majd arcomra emelve a festett kerámia maszkot indultam utamra.
A saját ösvényemre...
Nem volt számomra semmi kézzelfogható nyom, ami felé vezethetett volna, de szakadatlanul kutattam.
„Munkádnak csak akkor lesz gyümölcse, ha őszintén és igazán megdolgozol érte!”
Mindig megfogadtam nagyapám szavait, ezért is jutottam el oda, ahol most vagyok. Suna egyik elit ANBU harcosa voltam.
De nekem ez nem volt elég... Ha igazi nyugalmat akartam háborgó lelkemnek, ahhoz már csak egyetlen dolog hiányzott... Hogy őt megtaláljam...
~~~*~~~
Hamarosan a Tűz országába vezetett utam. Éjt nappallá téve kutattam, s kerestem a nyomokat, utaztam és alig pihentem. Minden percemet a keresésébe fektettem. Hetek teltek el úgy, hogy nem találtam semmit, napok pedig úgy, hogy bujdosnom kellett saját falubelijeim elől. Minden nap felért egy kiadós hajszával.
Első sejtető lehetőségként egy szervezet neve bukkant fel.
Akatsuki...
Egy missing-ninekből álló csoport, akik a jinjuurikik elkapásával foglalatoskodnak. Belső hangom, megérzésem azt súgta, hogy ez a megszerzett információ kapcsolatban áll azzal, amit keresek.
Fekete köpeny, vörös felhő mintákkal...
Ez volt az, amit meg kellett megjegyeznem.
Folytattam kutatásukat a sűrű erdő mélyén, hátha fellelhetem megbúvó rejtekhelyüket. Maszkomat szorosan a fejemhez rögzítettem, hosszú hajamat, mely zászlóként libbent utánam a menetszélben, egy szoros, magas copfba fogtam. Ahogy pattantam egyik ágról a másikra, megéreztem két, pokolian erős chakrát közeledni. Az egyik teljesen ismeretlen volt számomra, ami azt jelentette, hogy most nem társaim jöttek utánam. Ellenben a másik, mértéke mellett valami más, különös kisugárzás áramlott belőle. Ismerős, mégis különösen más.
Egy sűrűbb lombú fa levelei mögé bújtam, maszkom résén keresztül lestem lopva a közeledő személyeket.
Az első ismeretlen, egy szőke üstökű magas alak volt, testét az a jellegzetes, titokzatos köpeny takarta.
Akatsukik...
De vele nem törődtem, inkább koncentráltam társára, hisz jobban foglalkoztatott az ismerős energia.
Lassan fel is bukkant a tömzsi alak, rajta ugyan azzal az öltözékkel. haja vékonyan hátra fonva, száját kendő fedte.
Az nem lehet...
Hiszen ez Hiruko...
De olyan különös volt a mozgása, minden lépését egy halk zörej követte.
Ez azt jelenti, hogy bábot készített belőle. Azok a szemek is erről árulkodnak.
Tehát mégis igaz volt a hír, hogy ő tette... De vajon miért? És mit keresnek itt?
Itt van a közelemben... Újra látnom kell...
- Sasori! – ugrottam le a fáról szélsebesen, és nekik rontottam. A szőke csak felvont szemöldökkel nézett rám, a másik, a köpenye alól pedig egy vastag és tagolt farok nyúlt ki, majd egy laza lendítéssel penderített a legközelebbi fa tövébe.
A farok végén méreg szagát éreztem, de ahogy összeroskadtam azt vettem észre, hogy nem sebesített meg.
Talán meglepte, hogy felismertem? Hogy tudtam a nevét?
Hallottam az arcomon lévő kerámia maszk repedését, ami pár pillanattal később ketté hasadva esett le rólam, feltárva előttük arcomat. Hosszú percekig alig észleltem valamit a külvilágból, de azt biztosan hallottam, hogy egy dörmögő-recsegő hang elküld valakit.
Megráztam a fejemet, majd fél arcom tenyerembe temettem, hogy észhez térjek. Az alattam heverő füves földet kémleltem, míg egy árny el nem takarta előlem a napsugár foszlányait.
Fejem felkaptam, de túl hirtelen mozdulat volt ez, mert párszor forgott velem a világ, mire újra tisztán láthattam.
Hiruko fedett arcát pillantottam meg elsőként, közelebbről is megnézhettem a tárggyá vált embert.
Hihetetlen látvány volt.
Elmerengtem gondolataimban, emlékeimben, eszembe jutott pár régi jelenet, amikor bábjait készítve sorolta teóriáit a művészetről és az örök szépségről.
„ Egy báb olyan erős, mint a leggyengébb illesztése!”
Hajtogatta milliószor, és napokig képes volt fennmaradni, ha azokat készítette...
Mindig óvott a rejtett mérgektől.
De bevillant más is... A tanácskozás és a rengeteg vita... Érvek és ellenérvek a vezetők között az ilyen stílusú bábok készítéséről. Az egyik az élet lehelése a bábokba volt, amit az emberek halálozása miatt tiltottak be. De Hiruko, egy ember volt, egy ninja, akiből báb... egy fegyver lett.
- Hiruko – csúszott ki ajkaim közül haloványan, és szívmarkoló volt tudni, hogy nem hallhatja. Hogy ő nem láthat engem.
- Sasori...- szóltam kissé rekedtesen, miközben igyekeztem térdre támaszkodni, és felállni – tényleg te vagy az? – hitetlenkedtem, majd finoman megdörzsöltem a szemeimet. A szívem majd’ kiesett a helyéről, a belső reménysugaram, még a napot is megszégyenítőn világított, melengetett és feltámasztotta elkeseredett lelkemet.
- Zakuro... – recsegte a báb... Felismert. Tehát még tudja, hogy ki vagyok.
Ha így beszél, akkor benne van... Látnom kellett...
- Kérlek... Sasori... gyere elő... – kérleltem halkan, látni akartam újra, ezért kutattam és bujdostam hónapok óta. Kihalni látszó hitem, most mérhetetlen erőt nyert, minden érzékem biztosított arról, hogy ez nem egy álom, és nem is egy látomás. Ez maga a valóság...
Tíz év önsanyargatás és küzdés saját életemért a depresszió ellen. Most látszott csak, hogy megérett a gyümölcs.
Hosszú kínos néma csend után halkan kattant a zár, és felpattant Hiruko teteje. Elkerekedett szemekkel néztem az angyali arcra. Semmit sem változott, amióta elhagyta a falut. De ez hogyan lehetséges?
Igaz, hogy tíz év nem annyira sok, de a vonásai még az én arcomon is meglátszódtak valamennyire. Akkor mégis hogyan lehetséges ez?
Lassan kievickélt a báb belsejéből, és közvetlenül előttem megállt. Én is kihúztam magam, és mélyen a szemébe néztem.
Barna íriszének tükre olyan érzelemmentes volt, akár a kihalt pusztaság. Semmi csillogás, semmi tűz. Csak mértéktelen fagyosság. Majd megszakadt a szívem a látványtól.
- Sasori... –leheltem kábán, lassan emeltem fel a kezemet, és az arcára simítottam. Hideg volt és kemény. Nem emberi arc. Ijedtemben el is kaptam a kezemet, bőröm valahogy nem akarta érezni azt az érzéketlen felületet. Ez nem ő...
Ő csak rezzenéstelen arccal nézte minden egyes mozdulatomat.
Erősen sajgott a szívem, valami nagyon hiányzott belőle...
A melegség...
A tekintetéből, a bőréből... a lényéből...
- Mi lett belőled? – néztem kérdőn szemeibe, és idegesen összedörzsöltem kezeimet.
Szótlanul nézett tovább, és szavak helyett válaszként a rajta lévő köpeny patentjait kezdte sorra feloldani. Minden egyes pattanás csak növelte bennem a feszültséget.
Mikor az utolsó is lekattant, óvatosan széttárta a nehéz anyagot, arcomból még a vér is kifutott, mikor egy tökéletesen kimunkált báb alakja tárult fel előttem, az ő tökéletes mása, és szívének helyén egy nagy, nevével ellátott doboz volt.
A felismerés emésztő lángja úgy pusztított elmémben, hogy hosszú pillanatokra azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell szavakat formálni. Hogy hogyan kell egy végtagot megmozdítani. Az eszméletvesztéstől is csak a döbbenetem mentett meg.
Egy báb lett belőle...
Egész testemben remegni kezdtem, lágyan éreztem, ahogy könnyeim utat törnek maguknak és patakokban folynak le egészen állam aljáig. Nem hittem el amit látok, mégis igaz volt. Egy keserű igazság.
Ez lenne az ára annak, hogy újra láthatom? Hogy így kell látnom? Kegyetlen döfés volt ez a sorstól, mégis megtette. Most mit tegyek?
Ő már nem ember...
- Miért? – néztem hideg barna szemeibe hitetlenkedve – Miért tetted ezt? – szipogtam, de választ nem kaptam így bánatom kezdett toporzékolássá alakulni – Válaszolj már! – ordítottam torkom szakadtából, és hangosan kezdtem sírni, miközben üreges mellkasán doboltam veszettül. Egy kis ideig hagyta, hogy kitomboljam magam, majd erős kemény kezeivel megfogta csuklóimat, hogy megfékezzen. Ez az érintés fájdalmasabb volt bárminél.
- Egy részt... a művészetem érdekében... – mély baritonja a lelkem legmélyét is megborzongatta. Művészet? Az nem lehet... Lehetetlen, hogy ennyire komolyan vette azt, amit éveken át hallottam tőle, és néha csak megmosolyogtam, hogy milyen erős én intenzív elképzelése van. De soha nem hittem volna, hogy ez eddig fog fajulni. Azt hittem valami más oka van eltűnésének.
- Ezért hagytál el? – kérdeztem suttogva, már a rendes beszédre is alig volt lelki erőm. Nem bírtam elviselni ennyi terhet pár óra alatt. A sok éves várakozást és sanyargatást még ez is tetézte.
- Nem... – vágta rá hirtelen, amitől teljesen összezavarodtam – Én csak... – folytatta nagy nehezem, míg végül kérdő pillantásaimnak hála be nem fejezte a mondatot – Nem akartalak olyanra rávenni, amit te nem akarsz... – felelte végül rezzenéstelen arccal.
Nem akarok? Hogy mit nem akarok? Nincs olyan, amit mondhatna, ha ő is mellettem van...
A szörnyű helyzet ellenére mégis egy apró, lágy mosoly kúszott ajkaimra.
- Hát nem érted? – tettem fel a kérdést a szemébe nézve. Fa arcának ellenére, még így is ki tudtam venni a meghökkenés gesztusait. Tehát van még benne valami emberi. Lassan folytattam mondanivalóm. A jelentéktelen szavak mögött hatalmas eszmei érték lapult – Honnan tudtad, hogy nem akarom, ha meg sem kérdeztél? – lágyult el még jobban a tekintetem. Tudtam, hogy már nem érezhetem azt a meleg érintést, mint régen, de még így is arcára simítottam tenyerem, már nem féltem a hideg buroktól, mert kezem felmelegíthette. – Te voltál, és vagy számomra a legfontosabb a világon. Semmi és senki más nem érdekel. Mindig is az volt minden vágyam, hogy melletted legyek... bármi áron... – felnyújtóztam hozzá, hogy hideg ajkaira egy puha csókot hintsek.
Újabb pillanatok teltek el csendben, talán a gondolatait próbálta ő is összeszedni, ahogyan én.
- Még bábbá is változnál, hogy velem maradhass? – ejtette ki lágyan a szavakat, ami meglepő volt számomra. Érzelem a szavakban... Egy báb szavaiban... Ilyen is létezik?
- Bármi áron, csak hogy melletted legyek... – simultam hozzá egyre szorosabban, éreztem egy halovány lüktetést, és ekkor megéreztem a kis dobozból áramló langyos energiát. Ujjaim begyével gyengéden végigsimítottam rajta, aprót rándult fás teste reakciókét.
Még van benne emberi...
- Feladsz mindent, ami a hátad mögött van? – kérdezte halkan, és észre sem vettem, hogy átölelt. Lassan felnéztem rá, és néma válaszként bólintottam egyet.
Megfogta a kezem, és óvatosan az ölébe húzott, majd együtt ültünk be a báb belsejébe. Érintésétől még néha kirázott a hideg, de lassan ezt is megszoktam.
Szerettem... Ugyanúgy, mint régen...
Elvitt arra a rejtekhelyre, ahova csak nagyon kevesen juthattak be... Egy elzárt szobában voltunk, körben minden elsötétítve; senki sem léphetett be ide csak ő... És most már én is...
Vele tölthettem újra minden napot... Megkaptam mindent, ami után úgy sóvárogtam... Bár a melegség hiányzott, de feledhető volt, ha csak a jelenlétét éreztem, és magát a tudatot, hogy mellette vagyok... Ez nekem bőven elég volt...
Áhítattal néztem, ahogy a rólam formázott bábon dolgozik, minden porcikát tökéletesen lemásolva, minden rejtett zugát megmutatta nekem. Ez leszek én... – pillantottam a különös arcra, és a mellkas tájéki lyukra, ahol majd ugyan az a doboz fog ékeskedni, mint Sasori mellkasán, a szívet hordozó tartály.
Mindig hevesen dobogó szívvel érintettem meg a lágyan lüktető részt... Az egyetlen emberit, ami még megmaradt belőle. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetbe...
Fel kellett készülnöm... Az örökkévalóságra...
Nagyon féltem... Rettegtem attól a naptól, ami a végtelen boldogság másolatát jelentette számomra. Féltem, hogy talán a sors majd úgy akarja, hogy mégse kapjam meg azt, amire vágyom. Testem minden porcikájában remegett, félelmem nem ismert határokat. Át fog alakítani...
Meghalok... majd újjá születek...
Ritkán él meg az ember ilyet ténylegesen.
Örök lét... örök együtt lét... ez az ami emberi ésszel felfoghatatlan... Az emberek használják ezt a szót, de vajon jelent is számukra valamit? Vagy csak minden meggondolás nélkül szúrják egy mondatba?
Én is csak most fogom fel igazán, hogy mi is a jelentése ennek az egyetlen cseppnyi szónak...
Örök...
Halhatatlan és elpusztíthatatlan... Állandóság... Az elmúlás is más fogalmat kap ilyen értelemben...
~~~*~~~
Egy hideg fémes asztalon feküdtem... testemet csak a belém nyomott nyugtató csillapította, mert különben remegtem volna. Végig fogta a kezemet, hogy lelkem is megnyugodjon, rideg arcán ott lappangott egy kósza apró mosoly, amit talán a boldog tudat festett rá... A tudat, hogy mostantól örökre vele leszek.
Sötétség…
Lassan felnyitottam a szemem... Először semmit sem érzékeltem magam körül, szememmel is csak homályosan láttam. Hol vagyok? Élek még?
Semmit sem érzékeltem... Se a hideg asztalt, amin elalvás előtt feküdtem... Se a körülöttem bizsergő világot...
Lassan felültem, és minden porcikám moccanását egy halk kattanás követte...
Hallottam a hangokat...
Lassan szemem világa is tisztulni kezdett, de csak az üres szobát láttam...
Az illatok… az ízek... a tapintás… Mind kihaltak…
Egy világ dőlt össze bennem...
Tenyerembe temettem arcomat, hogy sírásba fojtsam érzéseimet... De még erre sem voltam képes…
Ezek a szemek nem tudnak sírni...ezekkel nem lehet...
De épp hogy gondolatom végére értem, megéreztem valamit... Egy ölelést, ami nekem szólt... Egy érintést, ami halvány, mégis tiszta... Egy koccanást, és csuszatolást ...
Lassan felnéztem az engem ölelő alakra... Sasori volt az... Arcán apró mosollyal.
Érzékeim becsaptak engem...
Semmi mást nem éreztem a világon... rajta kívül… csak az ő érintését.
Nem volt lágy, sem meleg... De nem is kellett, hogy az legyen. Ez többet jelentett nekem a világnál...
Az örökkévalóságot...
|
