 Friends
Ez a 188 oldalas kis történet melyet Honeyval írtunk közösen nagyon közel áll a szívemhez. Teljesen mindegy hány játékot fejezek még be vagy írok meg, akkor is ez lesz az amibe életem végéig igazán szerelmes leszek. C:
köszönöm, hogy megírtad velem!
Bae Jung Kim
Szemöldököt szedünk, a csodás napra készülve. Holnap után születésnapi bulim lesz, szóval fel kell rá készülni. Teljes mértékben fel kell!
Így esik, hogy miután átmentem legjobb barátomhoz Niloy Connor May Sunwouhoz, teljesen felpörögve tapsikolva avattam be minden egyes részletbe.
- Anyáék elmennek otthonról, és az enyém az egész ház. És már rendeltem e-bayről ezeket a cuki piros poharakat, tudod amik az amerikai filmekben is vannak, és…- látok neki az élménybeszámolónak, mialatt felfelé baktatok a szobája irányába.
- Neked is szia- mutat rá udvariatlanságomra, azonban mosolyog. Mindig mosolyog, innen tudom, nincs megsértődve, vagy megbántva emiatt.
- Nincs időnk ilyesmire, annyi dolgot kell még csinálnunk!
- Mint például?
- Például ki kell szednem a szemöldököd. – közlöm egyszerűen megállva a szobája közepén.
Megragadva a gurulós széket rohanok elé, ellentmondást nem tűrően mutatok rá, egy amolyan „leülni” arckifejezéssel. Kétkedve foglal helyet, lassan fordul felém.
- Nem értem miért kéne kiszedni a szemöldököm..én szeretem úgy, ahogy van.
- Azért, mert ősanyás. – közlöm egyszerűen, már kotorva is a kis szemöldök csipesz után.- ne félj, szép leszel. Bízol bennem?
Ő kérdezi folyton, mikor valamit rosszul csinálok, elbizonytalanodok, vagy bajban vagyok és ő húz ki belőle. „Bízok-e benne”. Ez pedig egy remek fegyver, melyet elsajátítottam.
Így hát elhúzva a száját, de végül is hátra dől.
- De, ha elrontod..
- Bízzál bennem, szép leszel.
Dúdolva látok neki szétfeszíteni a bőrt, közel hajolva kezdem szedni a kiálló szőrszálakat. Meg sem szólal, hősiesen tűri, tehát teljes mértékben büszke vagyok rá. Hogy is ne lennék büszke, ez egy fájdalmas procedúra , ha ennyi szemöldöke van valakinek.
- De ne dívásra . – nevet fel.
- Nem lesz dívás, ne féljél.- szuszogok mialatt hátrébb döntöm a fejét. Muszáj ilyen szögből, máshogy nem látom át az ívet.
Megpróbáltam nem „buzisra” kiszedni, azonban hála tehetségemnek sikerült vékonyabbra. Mosolyogva húzódom el, karba fonva kezeim nézegetem ringatva kissé magam.
- Upszi.
- Mi az, hogy upszi..? – kérdi gyanakodva.
Nem tudom hogyan fejezhetném ki magam. Nem pont dívás lett, viszont a végét kissé felszedtem. Azt hiszem lesz pár kellemetlen, ugratós perce a kosárcsapatban. Már így is folyton szívóznak vele miattam. Azt mondják én vagyok a barátnője.
Bárcsak én lennék.
De ez badarság.
Így hát csak mosolyogva nézem ahogy szemléli magát a tükörbe. Megkönnyebbül kissé, nyilván valami ezerszer rosszabbra számított.
Míg magával van elfoglalva megmustrálom széles vállat. Milyen nagyfiú lett…emlékszem annyira büszke volt, mikor kinőtt az első kis pihe az állán. Folyton azt mutogatta.
Az emlékképre felnevetek.
Értetlenül fordul hátra, kissé felém biccent a fejével.
- Semmi..eszembe jutott mikor felhívtál, hogy kinőtt a szakállad.
Halványan elmosolyodik.
Régen volt már az. Azóta egészen megfickósodott. Bezzeg én.
Maradtam ugyan olyan girnyó. Ez valahol kissé el is szomorítana, azonban az e-bay-en szerencsére a jó dolgok mindig kis méretben vannak. Életem legnagyobb titka (amit szerintem mindenki sejt), hogy női nadrágokat hordok. Sokkal jobban feszülnek, sokkal csinosabbak is. Persze azokat a fazonokat választom, amin nem látszik, hogy női. A „gombolásán” ki lehetne szúrni, de a hosszú felsőimnek hála nem nagyon szoktam látni engedni.
- Várod már a kosár meccsed?
Aprót biccent.
Közvetlenül a szülinapom előtt lesz, így azt mondta késni fog csöppet. Nyilván megértem. Én is menni szerettem volna drukkolni neki, viszont a vendégsereget nem hagyhatom magára. Viszont megígértem, hogy cserébe bepótoljuk valamikor az ünneplést.
- Remélem nyerni fogtok.
- Mindig nyerünk – derül fel.
- Akkor, ma nem lesz sorozat nézés, ugye?
- Hát..nem nagyon. Az edző szerint korán le kell feküdnünk, hogy kipihenten ébredjünk.
- Egyetlen egy rész sem fér bele?
Összeszorítja az ajkait, összevonja a szemöldökét.
- Csak egy rész..csak hogy megtudjam mi lesz a kicsi Guntherrel, kérlek…! – nyüszítem kiskutya szemekkel.
- Jó..egyet- adja be a derekát.
Boldogan tapsikolva rúgom le magamról a cipőimet, már fel is mászva az ágyára vágom magam törökülésbe. Mosolyogva ingatja meg a fejét, hamar gépét a hatalmas kijelzővel bíró televízióval, majd már bömbölhet is a fél ember nagyságú hangszórókból a tökéletesen megkomponált intro.
Ingatva a fejem csücsörítek, már pengetek is a levegőben.
- Adventure time, come on grab your friends, we will never disaprance! – énekelem fejhangon imitálva az ukulele játékot.
- We will go very distant lands- javít ki.
Mindig ezt csinálja..mindig állandóan mindenbe belebeszél ami angol és rossz, és javít. A háziknál is. Folyton felvág vele, hogy ő tud.
Fapofával nézek rá, majd tovább éneklek.
- Finn the dog, and Jake the human, we will neveeer end, ADVENTURE TIME!
- Jake a kutya, és Finn az ember, és the fun will never end. És az cím előtt is van egy jelző. – okoskodik vigyorogva.
Összeszorítva ajkaim hunyorgok rá.
- I hate you.
- Ezt legalább jól mondod- nevet fel a homlokomra koppintva.
Duzzogva tolom el magamtól a kezét, majd teljes mélységekbe merülök Guntherrel és az ő kis cicájával.
Niloy Connor May Sunwou
Csengetnek, leveszem a fejemről a fülhallgatót. Feltételezem, lent nem fogják kinyitni, de soha nem is vártam el a cselédségtől, hogy nekem ugráljanak, pláne ha én várok vendéget. Lecsoszogok, séta közben próbálom felugratni a papucsot a lábamra, ügyeskedek, miközben ajtót nyitok.
- Anyáék elmennek otthonról, és az enyém az egész ház! És már rendeltem az e-bayról ezeket a cuki piros poharakat, tudod, amik az amerikai filmekben is vannak és… - lép be mellettem egy szőke ciklon, én pedig csak felvont szemmel nézem. Milyen poharak?
- Neked is szia – túrom hátra a hajam, és elindulok Bae után, követve az én szobámba.
- Nincs időnk ilyesmire! Annyi dolgot kell még csinálnunk!
- Mint például? – megint leesik a papucs a lábamról. Francba… becsukom a szobaajtót, rápillantva.
- Például ki kell szednem a szemöldököd.
Ó te jó ég, ne már megint… Bae mániája ez a… valami, tényleg, neki jól áll, de én a legtöbbször próbálom magamtól hátrébb kardoskodni a kencéit, több-kevesebb sikerrel.
- Nem értem, miért kéne kiszedni a szemöldököm… én szeretem úgy, ahogy van – húzom a szám. De azok a nagy nyusziszemei, nem elviselhető. Nem fair! Ez lelki terror.
- Azért, mert ősanyás – tolja felém nyomatékosan a széket, én pedig belenyugodva a megváltoztathatatlan sorsomba leülök. – Ne félj, szép leszel. Bízol bennem?
- De ha elrontod…
- Bízzál bennem, szép leszel – tapsikol, én pedig lemondó sóhajjal lehunyom a szemem, hátradőlve. Mit kezdjek vele, ha ennyire akaratos, és annyira tud örülni, ha előszedheti a vackait… Dudorászik, érzem a tusfürdője, a samponja a gyümölcsillatát és azt a finom, szolid parfümöt, ami mindig körbelengi és elválaszthatatlan tőle. Passzol hozzá, mint a fehér-szőke haj.
- De ne dívásra – mondom, magamban pedig bőszen szórom a keresztet. Volt, hogy eleinte ilyen két csík maradt a szemöldökömből, én meg szenvedhettem hetekig…
- Nem lesz dívás, ne féljél – csitít. Dolgozik és rettentően szar érés, néha megrándul a szemöldököm, szívom a fogaim… ő pedig dudorászva kerget az őrületbe ezzel az örökös csipkedéssel. – Upszi.
- Mi az, hogy upszi? – pattannak fel a szemeim, ránézve. Mi az hogy upszi? A múltkor az upszi nagyon is rosszat jelentett!
Lassan állok fel és a szekrény ajtaján levő tükörhöz megyek, közelebb hajolva nézem figyelmesen. A ütkörképés látom magam mellett, néha nem is a megtépázott szemöldököm figyelem.
A hosszú pulóvert a felhúzott térdeire húzza, elbúj a bő felsőben, összecsomagolva magát. Olyan kicsinek tűnik, világos, fehér az egész fiú, törékeny… a nagy szemeivel, a szép szájával.
Akaratlanul is, amióta megismertem azt az érzést kelti fel bennem, hogy megvédjem, nehogy ezt a vékony valamit összeroppantsa, amiben él. Persze amilyen hévvel megy, tervez és megél mindent, mintha egy porcelántányért egyensúlyozva az élén.
Ez a szemöldök… szent ég, lehetett volna rosszabb is. Te jó ég, mit fogok holnap hallgatni. Megint szívják a csapatban a vérem.
Felkuncog, én pedig számon kérő kifejezéssel az arcomon fordulok felé.
- Semmi – emeli fel a kezeit. Mindig elmerengek, akaratlanul is, hogy hogy lehet ilyen vékony keze? Mint egy manga figurának. – eszembe jutott, mikor felhívtál, hogy kinőtt a szakállad.
Elmosolyodok, megdörzsölve az állam. Még csak nem is serceg az ujjam alatt… nem az én stílusom, na.
- Várod már a kosármeccset?
Biccentek és otthagyom a tükröt. Attól nem lesz jobb a fejem, ha bámulom. Szent ég, úgy nézek ki, mint egy homokos rúdtáncos. – Remélem, nyerni fogtok.
- Mindig nyerünk – dobom el magam mellette az ágyon.
- Akkor ma nem lesz sorozatnézés, ugye? – vékonyítja el a hangját és a kezeit a szája elé teszi. Komolyan, olyan, mintha egy tetves mangából lépett volna ki, hogy csinálja?!
- Hát… nem nagyon – mondom csendesen – Az edző szerint korán le kell feküdnünk, hogy kipihenten ébredjünk.
- Egyetlen rész sem fér bele? – hogy lehet valakinek ekkora szeme?! – Csak egy rész! Csak hogy megtudjam, mi lesz a kicsi Guntherrel, kérlek!
- Jó… egyet – sóhajtok. Felállok bekapcsolni a tévét, összekötve a géppel, elindítom a neki létrehozott mappából a dolgokat… tapsikol, boldogan szorítja magához az egyik párnát. Megcsóválva a fejem mászok mellé, amíg ő nekiáll elkornyikálni az opening-et, ráadásul néhol hibásat, pláne hamisan.
- We will go very distant lands – mondom utána természetesen. Nagyon jól fejlődik az angollal, de nem figyel oda a részletekre, és ilyen apró hibákon szokott sok százalékot veszteni a teszteken. Csúnyán hunyorít rám és folytatja.
- Finn the dog and Jake the human, we will never eeeeeend, Adventure Time! – kiabál a végére
- Jake a kutya és Finn az ember – javítom. – és The fun will never end. És a cím előtt is van egy jelző – vigyorodok el egyre szélesebben, ahogy őegyre jobban összehúzza a szemeit. Szinte összeakadnak a szempillái.
- I hate you.
- Ezt legalább jól mondod – nevetek fel és megpöccintem a homlokát. Ez a mese nagyon gyagyás, de ha az ember odafigyel az egyébként elhanyagolt részletekre, kiderül, hogy rohadt morbid… nem éppen az az igazi gyerekmese. Bár Disney sem panaszkodhat.
- Hozok egy teát, kérsz? – ülök fel kiroppantva a hátam. Ujjatlan van rajtam, bő ujjvágással, így kilátszik az oldalam is. A hasára fordul és tökéletesen manikűrözött körmeit végighúzza az oldalamon.
- Ide simán el tudnám képzelni, hogy tetováltatsz – néz rám a hatalmas szemeivel. Elmosolyodva állok fel.
- Nekem is tetszik – húzom el a felsőt, hogy rendesen meg tudjam nézni az érintett területet. – Mondjuk itt rettentően fájna. Milyen teát kérsz?
- Lepj meg – dünnyög. Biccentek és visszalépek a papucsomba.
- Sorozatlejátszásra állítottam, Ne nyúlj hozzá! – hívom fel a figyelmét. A múltkor amikor hozzányúlt a géphez, a Mac-em alig akart visszatérni az életbe.
- Jóóó, jó fiú leszek – fekszik a hasára és folytatja Gunther kalandjait. Lecsattogok a konyhába és amíg felforr a víz, dünnyögve nézem a szemöldököm az egyik króm felületben. Te szent ég…
Tartok egy dobozzal Bae kedvencéből, beleteszem a szűrőbe a teafüvet. Én csak citromos feketét iszok, megvárom, hogy szépen leázzon. Nem tudok gondolkodni…
XxX
A végén nagyon sokáig maradt, tényleg, be is aludt, én addig letusoltam meg fogat mostam, és amikor hazaért, még felkaptam egy melegítőt és hazakísértem, hiába csak egy ház, de a végén nekiment volna a kerítésnek, amilyen álomkóros.
Reggel aztán kelhetek hatkor… nagyon erős fekete teát keverek zölddel, hogy magamhoz térjek, omlett öt tojásfehérjéből és egy egészből… zöldségek. Most korábban kelek, mint anyuék, hagyok nekik egy cetlit.
Nem valószínű, hogy apu el tud jönni a meccsre, de anyu megpróbál a legtöbben ott lenni.
A meccs kilenckor kezd, addig futunk, bemelegítünk, hazai pályán leszünk…
- Hé, Niloy, mi történt veled… olyan fura a fejed – néz rám Nguyen, és hunyorítva hajol az arcomba. A képébe tenyerelek és eltolom. – Megint buzis a fejed!
- Maradj már – mosolygok csendesen. Megmozgatom a vállam, rugózok, hogy a vádlim is nyúljon. – És szedd össze magad, mert ha megint mellépasszolsz, az edző letépi a fejed és azzal nyomjuk a következőedzést – paskolom meg az arcát.
XxX
Hiába tudom, hogy Bae otthon van a bulin, ahova ezek után mennem kell, mégis minduntalan a tribünre téved a pillantásom. A legtöbb meccsemen ott van, de ha még el akarok menni az ajándékáért, hamar le kell zavarnunk a meccset.
Még öt másodperc, a labda Kwon-nál van… Magasra passzolja, felugorva csípem el az ujjbegyeimmel, és egy kézzel rámarkolva adom bele minden erőm az ugrásba, hogy jóval az ellenfél fölé tudjak ugorni, egy ízületük se érhet bele az ívbe…
Taccsan a labda a hálón, és elzengi magát a kürt. Győztünk, két ponttal, de sikerült!
XxX
Letusolva, rendbe szedve magam megyek el a már elkészült ajándékáért, aztán hazafelé menet megtúrom még a hajam, és becsöngetek hozzájuk.
Bae ajtót nyit… mindig valami elegancia lengi körül, könnyed és laza, és most is… elmosolyodok, ahogy lenézek rá.
- Szia, kis ünnepelt, boldog szülinapot! – mosolygok rá.
- Jaaaj, nem is késtél sokat! – csattintja össze finoman a kezecskéit, és ahogy kitárom a karom, megölelget. Picit be is kell hajolnom, hogy átérje a nyakam. – Már szinte mindenki megérkezett, gyere!
- Várj, előtte oda akarom adni az ajándékod, mielőtt elfelejtem – nézek rá és felé nyújtom a szép dobozt. Izgatottan néz rám és oldalra teszi, leszedve róla a tetejét és széthajtja a selyempapírt.
Egy bársonybélésen egy vékony karperec fekszik, ezüst, némi fehérarannyal futtatva, milliónyi aprólékos indaminta fog körül egy dátumot…
Nem a szülinapjáét, az igaz.
Az a dátum, amikor először találkoztunk. Némán, halvány mosollyal nézek rá, hogy vajon mit szól, de belül kicsit összeszorul a gyomrom, hogy vajon mi lesz, ha nem tetszik neki…
Bae Jung Kim
- Hozok egy teát, kérsz? – szólal meg, miközben már megy ez a csodálatos sorozat. MIÉRT BESZÉL KÖZBEN?!
A hasamon feküdve függök feszülten a képernyő előtt, próbálom ignorálni, azonban a várokozó csönd válaszra kényszerít. Így felé pislantva mérem végig, majd engedve a kísértésnek cirógatok végig ujjbegyeimmel a szem előtt hagyott bőrfelületen, ami történetesen a bordát rejtő oldala.
- Ide simán el tudnám képzelni, hogy tetováltatsz. – dünnyögöm ábrándosan.
- Nekem is tetszik. Mondjuk itt rettentően fájna. Milyen teát kérsz? – mosolyodik el.
- Lepj meg – hagyom rá, majd visszafordulok a meséhez.
Nagyon jól tudja mit szeretek. Azt a gyümölcsös, vaníliásat. Az a kedvencem!
- Sorozatlejátszásra állítottam, Ne nyúlj hozzá!
Elfintorodva pillantok ismét felé (eddig próbáltam a mesére koncentrálni), majd biccentek legártatlanabb pofácskámat felöltve. Amióta meghalt a gépe engem okol. Pedig én esküszöm, nem nyúltam hozzá. Csak fel akartam venni rajta a hangot..kicsit. Nem tehetek róla, hogy lezárolta az egész saját magát!
- Jóóó, jó fiú leszek. – hadarom ismét már a foglalatosságomnak szentelve időmet.
###
Igazából minden bizonnyal nagyon lekötött az egész sorozat, de valószínűleg nem annyira, hogy ébren is maradjak. Finom rázogatásra ébredek, és negédesen suttogó szavakra. Ébredni kéne, mert hogy ő is lefeküdne aludni. Nem zavarná, ha itt aludnék, csak hát ugye holnap tényleg korán kell kelnie, és meccse is lesz, szóval mennem kéne.
Megértem, csak még nem fogom fel mit mondott. Szóval bólogatva kecmergek ki, nagyot ásítok, nyújtózkodok egy csöppet, és elindulok lefelé még mindig csík nagyságnyi résekkel szemem helyén.
Nem értem miért kísér haza, de nem is bánom. Aranyos gesztus tőle, legalább nem akadok fent a kerítésen.
Az ajtóban megállva még egy puszit nyomok az arcára hálából, megmarkolászom kicsit a karját és sok szerencsét kívánok holnapra. A lelkére kötöm, hogy ha nem jön a bulira soha többé nem szólok hozzá, így csak mosolyogva biztosít arról a világért sem hagyná ki, majd távozik a háza irányába.
###
Bár annak ellenére, hogy biztosítottam róla még este, egész nap rá fogok gondolni, sajnos túlságosan lekötött a fodrász, a manikűrös, és az új ruháim bevásárlása a ház kidíszítéséről nem is beszélve. A legjobb formámat szeretném hozni erre a különleges alkalomra, elvégre csak egyszer tizennyolc éves az ember.
Kissé csalódásként élem meg, hogy a piros pohárkák később érkeznek, mint amire számítottam, de ettől függetlenül itt vannak, és nekem ennyi elég.
A „ nyitó ceremóniát” nyolckor tartom, melyre már népes számmal össze is gyűltünk. Bár tudom, hogy nincs még itt Niloy, letagadni se tudnám. Szemnagyobbítós világoskék kontaktlencséim alatt csak és kizárólag őt fürkészem, őt keresem.
A megnyitón gyorsan túl is leszünk, az ajándékokat elfogadva halmozom beőket a szobámba, majd elindítva a hatalmas hangszórókból bömbölő zenét adom át magam a buli hangulatnak. Bár azt képzelem, sajnos rá kell döbbennem, egyik itt jelen lévő iskolai egyed sem a barátom. Nyilván azért vannak itt, mert sok pénzünk van, és ők is szeretnének részese lenni ennek (vagy mert már rég azok, viszont a társadalom megköveteli, hogy a gazdagék összetartsanak. A fene sem tudja…). Így bánatomban alkoholba fojtom érzelmeimet.
Talán ezért is rohanok ki oly lelkesen, mikor meghallom a csöngőt. Nem látszik rajtam, de ekkor már rendesen van bennem. És akkor még elő sem került a nagy durranás Park tasijából.
Niloy ácsorog az ajtóban a maga csodálatos, kissé lezser valójában. Mindegy, nekem teljesen mindegy…
Így is gyönyörű, férfias és ellenállhatatlan, és sármos és csodálatos számomra.
Felvinnyogva ugrok boldogan a nyakába némi tapsikálás után.
Megszoktam már. A szakterületem a „cukin viselkedés”.
- Szia, kis ünnepelt, boldog szülinapot! – köszönt.
- Jaaaj, nem is késtél sokat! Már szinte mindenki megérkezett, gyere! – lelkendezek boldogan.
- Várj, előtte oda akarom adni az ajándékod, mielőtt elfelejtem.
Egy keveset túr a zsebében, majd előhúz egy nagyobbacska dobozt, amit elém is nyújt.
Nem hiszem, hogy annyira jóban vagyunk, hogy megkérje a kezem. Szerintem nem is homokos. Szerintem…be van lőve.
Hunyorogva veszem át a dobozt, szépen ki is bontom, azonban mondhatni nem dob fel a látvány. Bár nyilván sejtettem nem gyűrű lesz benne és nem borul előttem térdre, azért nem sírtam volna, ha még is ez a 0.000001% valószínűséggel bekövetkező esemény teljesült volna. Na jó de…bőgnék mint egy hülye, de kit izgat?!
Egy vékonyka, elég szépen munkált merev karkötő van benne, ami ezüst, és talán egy kevés fehér arany. Gyönyörű.
Megfogatva látom a dátumot is rajta, azonban vagyok már annyira benyomva, hogy ne érzékeljem.
- Elrontottad.
- Tessék? – vonja össze a szemöldökét, talán kissé elsápadva.
- A dátum..nem jó.
- Biztos vagyok benne, hogy ez az a dátum- erősködik.
- Mondom nem..nem ilyenkor van a szülinapom…akkor tizenkettő se lennék. – horkantok fel.
Halványan elmosolyodva ingatja meg a fejét.
- Te se menj agysebésznek.
- Pedig bármikor kioperálnám az orrodon keresztül az agyadat- bökök nevetve, kissé bizonytalanul az orra irányába mutató ujjammal.
Finoman a csuklómra fogva tolja le magam mellé, de nem engedi el a kezem.
- Na, és a karkötő hogy tetszik?
- Hát… olyan kicsit mint te. –vonok vállat. Ismét sápad, értetlenül vonja össze a szemöldökét várva a magyarázatot. – buzis.
- Köszönöm. – horkant kissé sértetten.
Felnevetve felháborodásán ölelem meg finoman szabad kezemmel, kissé esetlenül.
- De ettől függetlenül imádom! Na húzd rám! – tartom elé kezem, és az ékszert.
Széles mosoly jelenik meg az arcán, ahogy „meggyűrűz”. Gyönyörködve figyelem az ékszert a kültéri lámpa fényébe tartva.
- Annyira szép…soha többé nem veszem le. Na gyere!
Azt hiszem elégedett, és boldog.
Besétálva vele mutatom be azoknak, akiket eddig nem ismert, majd büszkén biccentek a vízipipát összeeszkábáló Park felé.
- Kezdhetjük.
Olyan dolgok kerülnek elő, melyek eddig még meg sem fordultak ebbe a házba. Fű, hasis…még talán egy-két bélyeget is láttam. Azonban az ivós játékokat követően ez már cseppet sem zavar engem.
Niloy mellett ücsörögve a kanapén kapok a kezembe egy hasissal megtöltött cigit. Kissé tanácstalanul pillantok rá, aztán le a cigire.
- Egyszer vagyok tizennyolc, nem? - kérdem kissé kétkedve, mire aprót biccent- Csinálod velem?
- Egy kicsit…
- Jó, de először te- nyújtom neki át.
Mosolyogva gyújtja meg, bele is szív így felizzítva, majd lassan, elégedetten fújja az arcomba a füstöt.
Köhögök egy kicsit, majd elvéve a cigit szívok én is. Minden egyes tanácsot megfogadok. Bent tartom, letüdőzöm, megfulladok diszkréten.
Mivel Niloy csak néhány szívást enged meg magának, így a maradékot én csattintom el. Meg is van az eredménye.
Az iszogatás felénél már a srác vállán fetrengek, a nyakába hajtva a fejem nevetek minden szeméten, mely elhangzik. Vékony karommal átfonom övéit, elégedetten nézek néha a karkötőre, majd rá, végül a többiekre.
Mind annyira idegen. És csak vihognak. Nem is értem minek örülnek. Mit keresnek itt.
Hirtelen eltépve a kezem Niloytól pattanok fel ingatagon.
Kérdőn pillant rám, mire csak megingatva a fejem sétálok ki, valamit a mosdóról dünnyögve.
Fogalmam sincs mennyi időt töltök a fürdőbe zárkózva, próbálva beletalálni a kagylóba. Minden esetre azt hiszem diszkréten és pontosan oldom meg feladatom, Arcot is mosok, sminket is igazítok. De egyáltalán nem jobb. Sőt.
Csak rosszabb..
Szédülve botorkálok ki a fürdőből, tenyerem a falra tapasztva haladok ingatagon, de biztosan előre, a konyha irányába. Épp valami „ér felvágós” Lana Del Rey szám megy, ahol holmi „pepsi cola-ról „meg „crazységről” énekelget. Igazából az egyetlen mondat, ami megmarad a fejemben a szövegben elhangzott :
- „ I know your wife, and she wouldn’t mind, we made it out the other side.”
És a kép, a jelent amely ehhez a sorhoz társul.
Niloy a hűtőnek támaszkodik, ugyan olyan lezseren ahogy szokott, kezében a kedvenc sörével, amit csak az ő kedvéért egy egész rekesszel hozattam. Ezzel még persze nem is lenne gond, ha az a ribanc Gi nem épp nagyjából a feje mellett támaszkodva tőle alig pár centire kéretné neki magát majdhogynem már dörgölőzve.
Niloy pedig csak udvariasan mosolyog, ahogy mindig is szokott. Nem tolja el, nem tiltakozik.
( Nyilván abból a két másodpercből, amit fel is fogok a jelenetből, és az aláfestő zenéből ez jön le). Így aztán sarkon is fordulva kezdek visszavánszorogni az emeletre.
Utálom ezt a helyet.
Nem tetszik, mindenki képmutató! Nincsenek barátaim.
Az egyetlen dolog ami megmaradt nekem, az a könnyedség, ami itt van a fejemben. És az ügyességem.
A kötéltánctól mindig megnyugszom. Olyankor csak koncentrálok, és másra nem is tudok figyelni.
Ez kell nekem most is.
Fellelkesedve eszességemen sétálok magabiztosan (kívülről ez csak ingadozásnak és botladozásnak látszik) az ablakig, ahol is bőszen megpróbálom kinyitni azt.
Pár rángatás, szitokszó és síráshatár környékén rájövök, hogy az ellenkezőirányba csavarom.
Még jó pár perc, és sikeresen ki is tárom az ablakok szárnyát.
Keserű emlékekkel, és könnyekkel mászok ki szép lassan, azonban a sötétben nem sok mindent látok. Kába és tompa tekintetemmel próbálom megtalálni a kötelet, amelyet odaképzelek, és biztos vagyok benne, hogy ott is kell lennie. Azonban egyetlen probléma van már csak ezzel. A ház ezen oldala semmire sem néz, és semmivel sincs kapcsolatba. Szimplán csak a hatalmas hátsókert van alattunk apám fészerével. Semmi féle kötél nem volt ide soha kifeszítve, és nyilván szemközti függesztés hiányában soha nem is lesz.
Ettől függetlenül potyogó könnyekkel lépek le fél lábbal. Ilyenkor már meg szoktam találni.
Szinte engem is meglep, hogy nincs meg. Nem ihattam annyit. Már éreznem kéne.
Ujjaimmal görcsösen kapaszkodok a párkányba, azt hiszem tudat alatt ragaszkodom az életemhez.
És más is.
Hirtelen erős szorítást és húzást érzek a gyomrom környékéről, aztán beverem mindkét lábam az ablakpárkányba, és mire feleszmélek már egy nagyon ismerős arc néz le rám dühösen, még mindig szorosan tartva.
- Te mi a szart csinálsz?!- sziszegi ingerülten.- Megvesztél?!
- Kötéltáncoltam..- közlöm kába mosollyal elrejtve fájdalmam.
- Itt nincs semmi féle kötél- vonja össze a szemöldökét.
- Mert már elloptad. – vágom rá szinte határozottan- a kurvádnak kellett biztos.
Nem nagyon érti miről beszélek, de tág pupilláimról és bevérzett szemeimből ítélve nyilván sejti mi lehet a probléma. Kábán billentem fejem a mellkasában, arcom fal fehér. Lehunyva a szemeim nehezedem rá teljesen.
Rosszul érzem magam…Nagyon nagyon nagyon rosszul.
Képszakadás.
###
A következő dolog, amire emlékszem, hogy valami hideg és kemény nyomja a térdem. És hogy valaki turkál a számba.
Fuldokolni kezdek, és kiadok mindent.
Nem pont így képzeltem el a dolgot, minden esetre a wc kagylóba kapaszkodva bőgök, míg barátom fogja a hajam és támasztja homlokom nehogy beleboruljak. Gondolom ő sem így képzelte el az estét.
Ahogy kissé magamhoz térek, szinte azonnal zokogásba török ki.
- Bulimiást csináltál belőlem, sose lehetek modell!
- Nyuszika, te sose voltál modell – mosolyodik el halványan, hangján mintha érezni lehetne a megkönnyebbülést.
- De még lehettem volna! DE MÁR NEM LEHETEK!
Finoman a halántékomra puszilva ölel át szorosan, felhúz, és rendbe rak.
Szerencsére már csak képek maradnak meg abból ahogy levetkőztet, beültet a kádba, szépen megmossa a hajam, testem.
Azt hiszem erre csak a legjobb barátok képesek. Önzetlenül lecsutakolni barátjukról a saját hányásukat. Valószínűleg, ha magamnál lennék rettentően szégyellném magam. Így viszont nem érzek semmit. Azonban a java még hátra van.
Nehézkesen rám tuszkolja az egy részes, hosszú szőrű plüss fehér pizsamát, majd leültetve a lehajtott wc ülőkére sóhajt fel.
- Nyisd ki a szemeid.
- Miért?
- Mert még mindig benne vannak a lencsék. Nem aludhatsz lencsében.
Előkészítve a tartót önt bele némi folyadékot, majd kissé behajolva éri el, hogy hátra döntsem a fejem.
- Nézz felfelé, egy pontra, és ne mozdulj. Gyorsan kiszedem és lefekszel aludni.
- Jó.
Azonban alig hogy hozzá érne felnyüszítve szorítom össze a szemeim.
- Nem akarom, hogy kinyomd, többé jó leszek, NEM NYÚLOK A MAC GÉPEDHEZ, KÉRLEK!
- Nem nyomom ki, csak kiszedem…
- Jó..
Miután ezt négyszer eljátsszuk valami cselhez folyamodva végül is kiapplikálja a lencséket. Nyilván sírok, és utálom. De majd holnap hálás leszek érte.
Aztán az ágyba könyörgés és alvás még egy külön procedúra. Azonban szerencséjére, és a sajátomra is teljesen le vagyok lassulva.
És félek is.
Nem is tudom mióta félek a sötéttől, de most félek.
- Ne hagyj itt Niloy…! NEM AKAROK EGYEDÜL ITT LENNI, NE MENJ LE AHHOZ A KURVÁHOZ! FÉLEK!- görbül le a szám.
Nem nagyon érti milyen kurváról is beszélek, minden esetre megnyugtat hogy öt percen belül itt lesz, egyszerűen csak lezárja a bulit.
Ígéretének eleget is tesz, öt percen belül fáradtan nyit be a szobába. Kér még öt percet, hogy rendbe tegye magát, lehámozza a ruháit és alsóba mellém mászik az ágyra, eleget téve kérésemnek.
Velem alszik.
Ahogy befekszik az ágyba laposakat pislogva fordulok felé.
- Félsz még? - kérdi kisimítva egy még nedves hajtincset az arcomból.
- Már nem, mert itt vagy. Aludhatok a szívverésedre?
Aprót sóhajtva nyújtja ki a karját, hagyja hogy odafészkelődve hajtsam a mellkasára a fejemet.
Megnyugtat az egyenletes ütem.
- De semmi buzulás- teszi hozzá viccelődve.
- Mi nem csinálunk olyat- motyogom átfűzve karom a derekán. Így sokkal jobb… Olyan kellemes, és meleg..és..megnyugtató- Nyertetek?- suttogom még félálomban.
- Mondtam, hogy mindig nyerünk…
Aztán elalszok.
És úgy sejtem, hogy rettentő sokkal tartozom neki.
És úgy is sejtem, hogy ha holnap felkelek lesz mit hallgatnom, lesz mit takarítanom, és lesz miért elmennem vele kárpótlásként cserébe az életmentésért, és a segítségéért a takarításban.
Niloy Connor May Sunwou
Figyelem az arcát, hogy vajon hogy reagál, de picit megrándulnak a szemeim. Valami nem stimmel benne, máris ivott volna? Egyébként sem bírja olyan nagyon jól…
Hunyorítva nézi a karperecet, forgatva a frissen manikűrözött körmei között. Még diszkrét rózsaszínes árnyalattal is ki van emelve, meghalok… a szeme pedig hatalmas és kék. Megy a bőréhez és a szájához…
- Elrontottad – szólal meg lassan.
- Tessék? – hökkenek meg, a gyomrom kicsit lesüllyed. Jesszus…
- A dátum… nem jó – integet előttem.
- Biztos vagyok benne, hogy ez az a dátum – mosolyodok el. Szóval biztos hogy kicsit be van csípve.
- Mondom nem… nem ilyenkor van a szülinapom! Akkor tizenkettő se lennék!
- Te se menj agysebésznek.
- Pedig bármikor kioperálnám az orrodon keresztül az agyadat – hadonászik, de csak elkapom a csuklóját, mielőtt véletlenül megkapar. Olyan kis lelkes, így kipirulva, halvány rózsaszín pírfoltokkal az arcocskáján.
- Na és a karkötő hogy tetszik? – kérdezem picit megszorult torokkal.
- Hát… olyan kicsit mint te – húzza a száját – buzis.
- Köszönöm.
- De ettől függetlenül imádom! Na, húzd rám! – öleli meg a derekam nevetve. Mosolyogva a karjára pattintom, és boldogan figyelem, hogy tényleg tetszik neki. – Annyira szép… soha többé nem veszem le! Na gyere – kapja el a kezem és behúz. Gyors bemutatás, halvány mosollyal emelem fel a kezem, intve a többieknek kapok egy sört a kezembe. Pár embert más ismerek látásból vagy összefutva bizonyos üzleti partykról, ahova családostól illik járni, de kicsit meglepve pillantok Bae-re, amikor leül mellém egy meglehetősen furcsán csavart cigivel a kezében.
- Egyszer vagyok 18, nem? – néz rám, mintha csak megerősítést várna. Hát, elvégre én is most nyertem meg a meccset, ennyi lazítást én is megérdemlek. – Csinálod velem?
- Egy kicsit… - biccentek. Mi van benne egyáltalán?
- Jó, de először te – tolja a szám felé. Elveszem tőle mosolyogva és beleszívva a levegőbe érzem a hasis eltéveszthetetlen illatát. Végül is, két slukk a kedély miatt, bár ez inkább eltompítja az ítélőképességet.
Figyelem, ahogy Bea ajkai között eltűnik az összes többi. Evett egyáltalán, nem lesz sok?
Iszom a söröm, nevetve beszélgetünk, Bae pedig szinte rajtam fetreng, nevetgélve. Nekem is kicsit betesz a füst, pedig talán ha hármat szívtam bele, de rettentő erős… a söröm kortyolom, amikor Bae bocsánat, pisilni kell-kiáltással eltűnik.
Mennyi ember… épp beleinnék az üvegbe, amikor nem jön belőle semmi. Sóhajtva nyomom fel magam, hogy akkor hozok egy másikat a konyhából, a sör megvan, de hol a nyitó… nincs? Egy erősebb papírszelet, hogy felpattintsam? Semmi?
- Szia, ezt keresed? – kerül a látóterembe egy karcsú, természetesre manikűrözött női két, mellé egy barna szempár és egy mézszínűre szőkített fejecske.
- Igen, épp ezt – mosolygok rá – Köszi – nyúlnék utána, amikor halvány kis mosollyal elhúzza előlem, ráfonva az ujjait. Halvány smink van rajta, kicsit sem hivalkodó, ami szimpatikus, természetes.
Nyújtja a kezét.
- Gi vagyok.
- Niloy – mosolygok, finoman megszorítva az ujjacskáit.
- Honnan ismered Bae-t? – mosolygok vissza.
- Nagyon régóta, amióta ideköltöztünk… - beszélgetünk. Pár szóval elbeszélgetünk, iskoláról, felnevet; a mi sulinkkal szomszédos gimnáziumba jár.
Hallok egy nyikordulást, egy tompa puffanást, mintha valaki elkapta volna vállal az ajtófélfát. Hol van Bae, már jó ideje elment pisilni… csak nem lett rosszul, amennyit ivott még a cigi mellé…
- Bocsáss meg egy pillanatra, utána nézek az ünnepeltnek – mosolygok, letéve a sörösüveget. A fürdőbe benyitva nincs ott senki, nem érezni hányásszagot sem. Ki tudja mit vett még be, csak nem…
A fürdők üresek, a legtöbb szobaajtó csukva, mindenki lent van, még elég korán van, beszélgetnek, isznak… talán felment a szobájába valamiért? De mindjárt itt a torta.
- Bae, itt van? Lent már keresnek, megjött a torta, és… - nyitok be a szobájába pár halk koppantás után, mert lehet, hogy elaludt attól a tekintélyes mennyiségben leküldött alkoholtól, ilyenkor mindig elálmosodik…
Megdöbbenve meredek az ablakra, ahol háromnegyed részt már kilóg, épp csak az ujjbegyeivel kapaszkodik a fehér plasztkeretben… a szívem se dobog abban a két pillanatban, amíg rohamtempóban átszelem a szobát és fél kézzel visszarántom a felsőjénél fogva, majd amint elérem, átkarolva a derekát cibálom vissza. Szinte érzem, hogy a hideg veríték végigömlik a hátamon, sípolva kapok levegő után. Úristen, remeg minden tagom miattad, hülyegyerek!
- Te mi a szart csinálsz?! – szidom le zihálva és csak szorítom, ahogy hanyatt estem vele együtt a szőnyegen – Megvesztél?!
Jaj de szétrúgom a seggét! Úristen!
- Kötéltáncoltam. – néz rám, engem pedig az epeömlés kerülget. Hogy mi a franc?
- Itt nincs semmiféle kötél!
- Mert már elloptad! – vádol felsikítva – A kurvádnak kellett, biztos!
Mára elég volt… hirtelen nagyon nagyon elsápad, a pupillái lassan kitágulnak és a szeme fehérje nem is látszódik, olyan piros. Bae…
- Bae? – paskolom mega z arcát, de mintha ellilulna a szája. Úristen… - Bae?! – rázom meg finoman, de érezni, hogy verítékes a homloka… szinte megáll a világ, a végén még valami rohamot kap nekem, összeszűkült gyomorral tartom a kezemben. Úristen… mi a faszt csináljak most, ha rosszul van, hívni kéne a mentőket, de ha beviszik a detoxba… nem, nem! Ki kell szedni ami a gyomrában van.
Összeszorítva a szám kapom fel a karjaimba, csak nyaklik, mint egy rongybaba, magamhoz fogom és szinte kirúgom a fürdő ajtaját. A vécébe célozni most nem… leteszem és a hátát a mellkasomhoz fogva, hogy meg tudjam támasztani ebben a pózban, fél kézzel elkapom a haját a homlokánál, a másikkal pedig széthúzva a száját kíméletlenül a torkába nyúlok, ahogy csak bírok, ledugva két ujjam. Azonnal megrándul a teste és öklendezni kezd, én pedig a fürdőkád fülé tartom, hogy lehetőleg mindent kiadjon magából, ami a gyomrában van. Remegek az idegességtől és az adrenalintól, de fogom, tartom, ahogy feszülnek az izmai, rángatózik a rosszulléttől és levegő után próbál kapkodni, ahogy bőg.
Legalább megmarad, de a seggét akkor is szétrúgom, lélegzek fel. Még mindig elég pápista színe van… hátrasimogatom a haját és amikor már csak az epe öklendezése is abbamarad, megkönnyebbülten rogyok le, átkarolva a mellkasát. Te jó ég, ennyi izgalom még sok is.
- Bulimiást csináltál belőlem, sose lehetek modell! – zokog félrebeszélve, de csak halványan felnevetek. Már csak az az alkohol maradta vérében, a többi kijött, akkor már csak részeg. Hála istennek, köszönöm… érzem, hogy a veríték miatt a hátamra tapad az ingem.
- Nyuszika, te sosem voltál modell – simítom hátra a csapzott tincseit és egy adag vécépapírt leszakítva megtörlöm a száját, egy másikkal a homlokát. Mennyire ki van hűlve…
- De még lehettem volna! De már nem lehetek!
Felsóhajtok. Ez már belefér…
- Gyere… próbálj meg felállni, gyere… Bae – biztatom és a hóna alá nyúlva felállítom, leültetem a lehajtott vécére. A kádat kimosom gyorsan, kinyitom az ablakot, hogy a büdös kimenjen, és leszedem róla az összemocskolt ruháit.
Meleg vizet engedek, levetkőztetem, leszedek róla mindent, és nagyon kell figyelnem, mert néha másodpercekre bealszik, nehogy belefulladjon ráadásként erre a hatalmas bulira… lemosom, lezuhanyozom róla a rossz szagokat és emlékeket, kiemelem, átfonja a nyakam. Milyen könnyű… elvonatkoztatok tőle, hogy anyaszült meztelen, feltűröm az ingem ujját és nagy nehezen beletuszkolom a tagjait abba a pizsamába, ami először akadt az ujjaim közé. Puha, legalább ennyivel jobb állapotban fog holnap magához térni, de a szája rohadt büdös lesz, az biztos.
Kábán néz rám, én pedig hunyorítva és kimerülten gondolkodok, hogy mi nem stimmel azon kívül, hogy az agya takarékra tette magát.
- Nyisd ki a szemeid – állok fel, kinyújtóztatva a lábaim. Basszus, szabályosan elfáradtam, most kezd szivárogni a tagjaimba a kimerültség a nap miatt, de még eszemnél tart az izgalom.
- Miért?
- Mert még mindig benne vannak a lencsék. Nem aludhatsz lencsében – hajtom fel a fejét, és próbálom finoman széthúzni a bőrt, hogy ki tudjam kapni a hatalmas azúrkék lencséket – Nézz felfelé egy pontra, és ne mozdulj. Gyorsan kiszedem és lefekszel aludni – biztatom csendesen.
- Jó…
De összeszorítja a szemét és még a hideg kezecskéivel is eltakarja. Sóhajtva túrok a zilált hajamba, az ingem izzadt és vizes, néhol szappanhabos. Én már csak teát akarom meg aludni. Elég volt a jóból.
- Nem akarom, hogy kinyomd, többé jó leszek, NEM NYÚLOK A MAC GÉPEDHEZ, KÉRLEEEEK – visít.
- Nem nyomom ki, csak kiszedem – próbálom lefeszegetni a kezeit.
- Jóóóó…
Nagyon el vagyok fáradva, mire az ágyba tudom könyörögni és elérni, hogy benne is maradjon. Így már nem mehet emberek közé, a pletykák nagyon terjednek, főleg a köreinkben és semmi értelme, hogy a szülei is leszidják.
- Ne hagyj itt, Niloy! – markolja a kezem és néhol felcsuklik. Biztos elzsibbadt a nyelve az alkoholtól. – Nem akarok egyedül itt lenni, NE MENJ LE AHHOZ A KURVÁHOOOZ!! – sikít – FÉLEEEEK!!
Megsimogatom az arcát, nyakig betakarom, hogy ne is nagyon mocorogjon és megnyugtatom lassan, halk hangon, hogy ne ijedjen meg, hogy azonnal itt leszek, csak hát a vendégek randalírozásának is véget kell vetni.
Az hasára fordul, magához ölelgetve a párnát és remélem, hogy már nincs mit kihánynia és reggel csak mocskosul rossz lesz a gyomra.
Leballagok, próbálom kicsit rendbe szedni magam.
Leállítom a zenét, mire mindenki rám néz. Mosolyogva húzom ki magam, füléjük magasodva – anyámtól örökültem, állítólag az anyai nagyapám két méter körülire nőtt – és csendesen elnézést kérek, de a bulinak sajnos vége, az ünnepelt elaludt… hát igen, az alkohol egy picit, persze, ő már pár pohárkától is képes elaludni, igen… Köszönjük hogy itt voltak, tényleg, remélem, azért jól mulattak, igen… persze…
Hamar összeszedik magukat, mielőtt Gi elmegy, biztosít, hogy bármiben kell segíteni, szóljak csak nyugodtan. Mosolyogva biccentek, hogy nagyon köszönöm, és kikísérem őket… fáradtan dörgölöm meg a homlokom, körülnézve. Szerencsére nincs akkora rendetlenség, a sok mosatlan pohár, egy szétszórt csipszes maradék, félig üres poharak, üres műanyagflakonok… inkább csak a természetesen ezzel járó szemét. Nincs kiégetve semmi, nem tapostak semmit a szőnyegbe.
Majd holnap, majd korán kelek. Még jó, hogy csak két üveg sört ittam, annyi belefér jobb napokon is.
Bae cuki, szőrös, fehér plüsspizsamában hentereg, a nyuszifülek az arca elé lógnak.
Gyorsan arcot mosok és leveszem a foltos, büdös ruhákat, a fürdő meg szellőzzön… előások egyet a pólók közül, amiket az év alatt az én szekrényemből a sajátjába csórt, és alsóban meg pólóban eldőlök mellette.
- Félsz még? – simogatom meg az arcát, a vizes haját oldala simogatva.
- Már nem, mert itt van – dünnyög álmosan, ki se nyitva a szemeit. – Aludhatok a szívverésedre?
Hozzám bújik, én pedig alaposan betakargatom, ne fázzon meg ráadásként.
- De semmi buzulás – mosolygok rá, mire megrándul a szája, halvány mosolyra. Szinte már alszik.
- Mi nem csinálunk olyat. Nyertetek? – kérdezi kábán. Elmosolyodok.
- Mondtam, hogy mindig nyerünk.
Lehunyom a szemem, a mobilra pillantva. De legalább ma időben kerültem az ágyba. Hallom Bae szuszogását és óvatosan fogva a vállát, nehogy nyomjam, én is elalszok.
XxX
Másnap reggel hétkor vibrál a telefon finoman, de én erre is felkelek. Bae összekuporodva a mellkasomon, halkan szuszog. Megigazítom rajta a takarót és óvatosan kisiklok mellőle. Aludjon csak, a szülei olyan kilenc-tíz körül érnek haza, úgy tudom, addigra nem ártana, ha valami rendet rántanék. Megmosom az arcom, felkapom a nadrágom a pólóhoz, amiben aludtam. Legalább emberien nézek ki.
Bae még mindig alszik, és szerintem ez még jó darabig így is lesz.
Lent gyorsan bekapok egy falat rizskenyeret, egy hatalmas pohár vízzel, amíg fő a teavíz és nyitok egy nagy szemeteszsákot. A szar műanyagpoharakat kidobom a tányérokkal együtt, kiszórom a félig megrágott cuccokat, a csipszeket, a popcornos tányérok alját, összeszedem a mosatlant…
Helyrerázom a nappalit, és a mosogatógép folyamatosan megy gyorsított programon. Áthívhatnám tőlünk a személyzet egy-két tagját, de nem akaromőket is zaklatni ezzel, hamar meglesz.
Egy nagy szemeteszsák tele lett, a mosogatógép a harmadik kört csinálja, én pedig végre ihatok egy pohár teát. Csörög a telefonom. Rendes reggelit akarok… És egy erős, forró zuhanyt, meg fogat mosni!
Általános tekintetben használható rend van, klasszisokkal jobb állapotban van a ház, mint az ember egy szülinapi buli után várná. Sajna ennél nagyobb rend nálam sincs soha… visszamegyek a szobába, Bae még mindig alszik, szuszogva. Eresztek neki egy nagy pohár vizet, hogyha az alkoholtól összeaszva magához tér, legalább víz legyen mellette… nekitámasztok egy kis cetlit. Az én szüleim többnyire ragaszkodnak a közös reggelihez, és az olyan fél kilenc körül van…
„Hazamentem, minden rendben van. Ha magadhoz tértél, szólj!
N.”
Sóhajtva kapom fel az ingem és a kulcsaim, a telefonom zsebre vágom és csendesen beteszem magam után a szobája ajtaját. Épp mennék ki, amikor szembejönnek velem a szülei…
- Jó reggelt – mosolygok, félreállva. Az anyukája sóhajtva néz körül, megkönnyebbülve.
- Jó reggelt, Niloy… istenem, rosszabbra számítottam – felnevetek halkan, a hajamba túrva. – Minden rendben volt?
- Persze – biccentek. – Bae még alszik, nagyon jó buli volt, köszönjük!
- Én köszönöm, hogy figyeltél rá – mosolygok rám az apja is. Elköszönök és hazafutok. Jó lenne egy kicsit elmenni kocogni, de szerintem ma ebből csak futógép lesz az otthoni padon.
- Szia anyu, megjöttem!
XxX
Reggeli után végre letusolok futólag, fogat mosok – istenem, de rohadt jó – aztán felkapom a nadrágom, egy pólót és a fejemre nyomva a fülhallgatót rakok zenét, beállítva egy laza 11 km/h-s sebességet intervallozok.
Megakad a zene, pittyenve egyet, hogy sms-em jött… megnyomom a szünetet, és zihálva állok le, megnézve. Na. Bae magához tért?
„Fent vagyok, és szar a gyomrom. Átmehetek?”
Elmosolyodok, letörölve a homlokom vágom a nyakamba a törülközőt, csak gyorsan elpostázom neki a két ikont. Hogy Ok, és hogy Futok. Tudja, hogy ilyenkor le kell jönnie, mert a megadott szám előtt nem hagyom abba, még ha a világvége közeledne is.
Na, most akkor kíváncsi leszek, mennyire van még rosszul… Újraindítom magam egy korty víz után, kimozgatom a nyakam, mégsem tudom megállni, hogy néha az ajtó felé pislantsak a tükörben, hogy mikor nyílik és lép be a maga törhetetlen, édes cukisággal átitatott eleganciájával.
Bae Jung Kim
A macskajaj engem sem kerül el, sőt. Alapjáraton arra kelek, hogy valaminek muszáj lenne kijönnie. És az bizony ki is jön.
Szóval egy diszkrét hányás után szájat törölgetve, szédelegve és széthasadó fejjel mosok fogat. A sírás kerülget, ahogy belenézek a tükörbe.
Ugyan megfürdettek, és a hajam is tiszta de szét áll, ráadásul a szemfestékem is jókora fekete sávban honol a szemeim alatt.
Édes istenem..miért én..?!
Miután valami emberi formát varázsolok magamnak ledöntöm a vizet amit anyáék kedvesen az éjjeliszekrényemre tettek.
Ekkor kezdem el megnézni a papírt, ami neki volt támasztva.
„„Hazamentem, minden rendben van. Ha magadhoz tértél, szólj!
N.”
Na várjunk csak….
Anyának és apának sem kezdődik N-el a neve. Szóval ők nem lehettek.
Akkor..minden bizonnyal…
BETÖRTEK HOZZÁNK!
Bepánikolva kapom elő a telefonom és pötyögök a legerősebb ismerősömnek.
„Fent vagyok, és szar a gyomrom. Átmehetek?”
Nyilván nem fogom neki azt írni, hogy ESTE BETÖRTEK ÉS A BETÖRŐ VIZET ÉS ÜZENETET IS HAGYOTT! Ha anya megtudja, nagyon csúnya büntetés lenne belőle. Mindig mondja, hogy zárjam be az ajtót…
De nem emlékszem, hogy bezártam volna.
Semmire sem emlékszem.
Azonban egyetlen betörő sem tántoríthat el attól, hogy rendbe szedjem magam. Így egy alapos sminkelés, hajcsinálás és egyebek után térdig érőkötött rózsaszín pulóveremben és égszínkék répanadrágomban sétálok át a prémes fehér otthoni csizmácskámban, kezemben a joghurtos panna cotta tortával .
Szabad kezem ujjai elbújtatva a hosszú ujjak alatt óvom őket a reggeli hidegtől. Nemsokára vége a nyárnak…és jön az iskola. Csak pár nap.
Belépve mosolyogva köszöntöm Niloy szüleit, bár hangomat nem nagyon találom. Rekedtes még.
Miután boldog születésnapot kívánnak, és kapok két villát is egyhamar megtalálom a fiút is.
Épp a gépen szenved. Sose lennék rá képes.
Lassan elé csoszogva roskadok le a tortával, megemelem jelzésként az egyik villát, majd letéve magam mellé látok neki lassan, kimérten a másikkal a tortának.
- Szia, jobban vagy? – kérdi mosolyogva miután vége a zenéjének. Leveszi a fülhallgatót, már csak lépdel a gépen, de még mindig gyorsan.
- Eddig se voltam rosszul – magyarázok teli szájjal. Mindig mondja, hogy le kéne nyelnem, rágjam meg rendesen a kajámat, válogassam meg mit eszek. Mindig jön ezzel a buzi egészséges életmódjával. DE HA EGYSZER OLYAN FINOM! Azt hiszem sose fogom megfogadni a tanácsát. Valószínűleg ezért is néz rám rosszallóan- na jó…kicsit- jegyzem meg miután lenyeltem. – Hoztam neked tortát.
- Amit éppen eszel? - nevet fel.
- Ja..én a helyedben sietnék, mielőtt elfogy.
Nem nagy torta, szóval hamar már a felénél járok.
Csatakosan huppan le mellém, szuszogva kapja fel az egyik villát, és lát neki. Így már ketten eszegetjük.
- Nagyon finom – bólogat lelkesen.
- Te rendelted, nem én- vonok vállat, majd felemelve a lábaim nézem meg őket, kicsit csapkodok velük a levegőben.
Nagyot sóhajtok, bánatomban újabb nagy falat tortát tömök az arcomba, hogy aztán ismét megszólalhassak.
- Anorexiás leszek. Eldöntöttem.
Niloy az első ilyen kijelentésemnél még bepánikolt, és másfél hónapig mindig figyelt arra hogy mit eszek. Fölösleges volt. A második nap kizabáltam a fél hűtőt. Aztán megint. Aztán megint. Aztán megint.
Így az ilyen kijelentéseimre már csak vigyorral és bólogatással reagál.
- Nem viccelek, tényleg az leszek. – bökök felé a villával.
- Oké…miért is? – próbál komolyan venni, de nem tudja a képéről letörölni a széles, élveteg vigyort.
- Mert modell akarok lenni. – vonok vállat- Ja, nem lehetek már, mert BULIMIÁSAT CSINÁLTÁL BELŐLEM!- lököm meg vállal az övét.
Szinte kitör belőle a nevetés.
Összeszűkült szemekkel meredek rá.
- Ne nevess ki..nagyon..nagyon megverlek!
- Már alig várom-emelgeti meg a szemöldökét.
Az ölébe nyomva a tortát dobom le a villát a tányérra, majd jókorát rávágok a karjára. Fintorogva rántom is el a kezem.
- Ewwwh…csúszol! Büdi vagy.
- Azért te sem voltál rózsa illatú tegnap este. – célozgat.
Célozgat, de fölösleges…
- Úgy sem emlékszem semmire. Amire nem emlékszem nem történt meg. Kitaláltad az egészet, hogy ugrassál vele!
Fapofával bólogat tömve magába a panna cottat.
- És képzeld el..este betörtek hozzám! A szobába! – újságolom lelkesen.- de olyan édes volt..még hagyott vizet, meg üzenetet is. Lehet egy titkos hódolóm…vagy..Pókember..vagy….lehet, hogy..EDWARD! – csillannak fel a szemeim szám elé kapva ujjaimat. Összehúzva szemeim rázom meg kicsit felsőtestem, lábaimmal toporgok pár aprót lelkesedésem kifejezve.
Tudja rólam, hogy a fiúkat szeretem. És nem zavarja. Bár még soha sem beszéltünk erről, és nem is nagyon szeretném felhozni, de nyílt titok. Tudja, nem ugrat vele, nem bánt miatta. Még így is szeret és így is a legjobb barátom.
- Ki az az Edward?- kérdi félve, de a mosolyát nem lehet letörölni. Olyan édesen mosolyog..olyan..féloldalasan…
Felhördülve meredek rá, majd egy laza mozdulattal dobom fejem oldalra így kisodorva a frufrum a szememből.
- Te műveletlen….hát a Twiligthos Edward. Na..ezért megnézed velem MIND A NÉGY RÉSZT!
- Kizárt.
- Sírni fogok…
- Miért is?
- A LELKEDÉRT! A LELKED…ÜDVÖSSÉGÉÉRT… ez..ez alapműveltség..meg kell nézned. Velem!
- Kizárt. Nem tudsz rávenni.
- Kéérlek- hatalmas cica szemek. Elé tenyerelve hajolok közelebb, bedőlve nézek fel rá kérlelve, majd megismétlem a varázsszót- Kééérlek. Edzek veled!
Ez már másabb dolog.
Fellelkesedve bólint. Azt hiszem így érzi fairnek. Ő mentálisan szenved, én pedig utána.
- És mikor is gondoltad ezt az emberkínzást?
- Még egy hét van mielőtt elkezdődik a suli. Arra gondoltam, hogy elkérem anyáéktól a tóparti nyaralót, és akkor oda elvonulunk kettesben. Csak te, én és Edward.
- Az már hármas.
- Hagyjál már a buzi matekoddal!- ráncolom össze a szemöldököm, majd ellopom előle még az utolsó falatot.
- Azt mondtad anorexiás leszel!- háborog. Megette volna, tervbe volt neki..csak lassú.
- Majd holnaptól- legyintek.
Niloy Connor May Sunwou
- Szia, jobban vagy?
Nagy sokára vánszorgott át, és szinte látom, ahogy nem természetes az egyenletes arcszín, a tiszta szem… nem szeretem, amikor ennyire sminkel. Természetesen sokkal szebb, és ez így rettentően bizarr. Nem szeretem. Pláne hogy a megkínzott gyomrára azt a krémes tortát eszi, hát semmi önuralma…
Leteszem a fülhallgatót, lerovom a levezető egy kilométert.
- Eddig se voltam rosszul – csámcsog. – Na jó, kicsit. Hoztam neked tortát.
- Amit éppen eszel? – mosolygok rá és leállítom a gépet, megtörölve a homlokom.
- Ja… a helyedben sietnék, mielőtt elfogy.
Nem feltétlenül vágyok rá, de kitörne a háború ha elutasítom. Inkább kis falatokat eszek, és lassan. Én inkább vaníliás vagyok, ha már krémes ízt kell választanom.
- Nagyon finom.
- te rendelted, nem én – persze, mert ez a kedvenced. Bármi, ami pasztell, de hogy ez a rózsaszín-kék kombináció honnan jött…? Elmerengve forgatom az apró, rezgős tortarészecskéket a számban.
- Anorexiás leszek, eldöntöttem – én meg migrénes. Elmosolyodok és a hajamba túrva bólogatok. Hát persze, egyértelmű, ennek ellenére annyit eszik, mint egy kisebb hadtest, mégis kicsi is karcsú. Már ebbe a túlzott feminin vonásba se kötök bele, ha neki ez tetszik, hát legyen. – Nem viccelek, tényleg az leszek!
- Oké – vonom meg a vállam. – Miért is?
- Mert modell akarok lenni. Ja – néz rám – nem lehetek, mert bulimiásat csináltál belőlem!! – felevetve csóválom meg a fejem, letéve a villát. Nem, ezt én ma nem biztos, hogy elbírom. Nagyon fáj a fejem, fáradt vagyok. – Ne nevess ki… nagyon, nagyon megverlek!
- Már alig várom.
Némi felháborodással az egyébként még mindig talán kissé zöldesben játszó pofiján próbál vállon csapni, de elég megfeszíteni a bicepszem, hogy az ujjai lecsússzanak. Plusz lefutottam vagy 13 km-t, eléggé leizzasztott. Fürdeni akarok.
- Eeeewhhh.. csúszol! Büdi vagy.
- Azért te se voltál rózsaillatú tegnap este – mondom csendesen.
- Úgysem emlékszem semmire. Amire nem emlékszem, nem történt meg. Kitaláltad az egészet, hogy ugrassál vele!
Persze. Hogy kis híján rohamot kapott, hogy ki akart esni az emeletről, hogy egész éjjel minden mozdulatára felriadtam, nehogy hányni kezdjen és neadjisten belefulladjon, a hajnali, nyúzott kelést és a rakodást, hogy a szülei ne nyúzzák meg elevenen. Csak bólogatok nagy bölcsen, egy falatot trancsírozva a tányéromon.
- És képzeld el, este betörtek hozzám! – felvont szemöldökkel nézek rá? Miről beszél? – A szobába! De olyan édes volt, hagyott vizet meg üzenetet is… Lehet egy titkos hódolóm, vagy Pókember… vagy… Edward! – sikkant fel. Aranyosan toporzékol, átkarolja magát is eés egy falat krém ragadt a szája sarkába.
Nem szólok neki.
- Ki az az Edward? – mosolygok, figyelve, ahogy kipirul.
- Te műveletlen! Hát a Twilightos Edward! Na, ezért megnézed velem mind a négy részt!
- Kizárt – vágom rá csípőből a választ.
- Sírni fogok! – zsarol.
- Miért is?
- A lelkedért! A lelked üdvösségéért! Ez… ez alapműveltség, meg kell nézned! Velem!
- Kizárt. Nem tudsz rávenni – rázom meg a fejem. Semmi esélye, hogy én bármiféle veszett tininyálban fürdő poplistás szaron szenvedjek végig négyszer két órát.
- Kééérleeeeek… Kéééérleeeeeeeeeeeeek – bármelyik csajt lealázza, fogadni is mernék rá, tekintélyes összegben. Felvont szemöldökkel mosolygok rá lusta félmosollyal – Edzek veled!
Felvonom a szemöldököm. Végül is, nem biztos, hogy ez kiegyenlíti egymást, de… biccentek egyet.
- És mikor is gondoltad ezt az emberkínzást?
- Még egy hét van, mielőtt elkezdődik a suli. Arra gondoltam, hogy elkérem anyáéktól a tóparti nyaralót, és akkor oda elvonulunk kettesben. Csak te, én és Edward.
- Az már hármas.
- Hagyjál már a buzi matekoddal! – háborodik fel. Kiveszi az ölembe nyomott tálat és sebtében belapátolja a maradék tortát. Nem sajnálom tőle, engem nem nyűgözött le.
- Azt mondtad, anorexiás leszel.
- Majd holnaptól.
Leteszem a villát a tányérra és sóhajtva állok fel, kinyújtózva ropogtatom ki a tagjaim, lenyújtva. Letörlöm a gépet és a törülközővel a nyakamban kapom fel a vizespalackot.
- Gyere, itt végeztem. Fáradt vagyok – noszogatom, de ő még az ujjával húzza le a tányérról a maradék krémet. – Bezárlak, ha nem jössz – fenyegetem.
- Jól van na! – ölt rám nyelvet és kiszökell előttem. Most kimerültebb vagyok, mint vártam. – Hidd el nekem, Imádni fogod Edwardot, az egész olyan fantasztikus!
- El tudom képzelni – dünnyögök. Amit láttam, amennyi plakát volt az egész hírverés tetőfokán, az utolsó csöves is azt fújta a zsebkendőbe, és valahogy nem győzött meg a vízfejű színész meg a monoarcú színésznő.
- Hát csak képzeld is.
- Ugye tudod, hogy nem adom olyan olcsón a mentális épségem? – vonom fel a szemöldököm halvány mosollyal, mire megtorpan és rám néz.
- Miről beszélsz? Megmondtam, elmegyek veled edzeni. Slussz!
- Részenként két órát kell izzadnod lent a teremben – jelentem ki. Szinte leesik az álla, valahol megsaccolva a csípőjét mered rám, mintha már most egy elmegyógyintézetben lenne a helyem.
- Szó se lehet róla.
- Akkor nem nézem meg – vonom meg a vállam.
- De… De azt mondtad! – nyüszít, de látszólag visszatorpan attól, hogy megfogja a kezem, mert még mindig csillog az izzadtságtól. Lekapom magamról az átizzadt pólót és a vállamra csapom.
- Nem, azt mondtam, hogy benne vagyok, hogy cserébe eljössz edzeni. Azt nem mondtam mennyit. És ha megint megpróbálod elsumákolni, mint a múltkor, büntetőkört adok, mint a múltkor.
- Mekkora egy szemétláda vagy! – fújtat, de látszik, hogy fontolgatja a dolgokat. Megvonom a vállam vigyorogva, és leballagok a konyhába, hogy megkeverjek magamnak egy shaket.
- Hé, az üzlet az üzlet, mit gondoltál? Bohóckodsz a pink cuccodba, én meg szenvedjek?
- Na igen – könyököl. Megingatom előtte az ujjam, amíg a mixer zümmög, hogy habosítsa a port. – Még mindig iszod azt a műszart?
- Igen. De meg se kínállak vele.
- Fuj. Undi és nem természetes, kókadt leszel tőle.
- Az edző”rucid” pont azt éri el – vágok vissza és kilépek, mielőtt a tíz szépen manikűrözött körmöcskéjével nekem esne. – Na, emészd meg az ajánlatot.
- Nem fogok annyit izzadni! Az tök undorító!
- Akkor nem nézek veled nyálas csillogó vámpírokat.
- Nem nyálas!! Seggfej!
- De csillog – mosolygok rá nyugodtan. – Átjössz vacsorára?
- Át – dünnyög, még eljátszva, hogy hisztizik, de a szemén látom, hogy tudja. Én se engedek az igazamból, ott fogja leszenvedni az időt, amennyi kijár. És ez még semmi, mert az esti akciója miatt nem terveztem semmiféle kiegyenlítést. Ennyi jár. Szeretem a társaságát, és egyáltalán nem kínzom olyan szinten, mint ahogy minden alkalommal hörögve el akar halálozni. Meg a körmeit félti, meg a haját, meg persze, hogy nem fog „csillámlani” a teremben.
Engem valahogy ez sosem aggasztott.
- Megyek, letusolok – sóhajtok fel. – Meg akarsz várni?
- Még eldöntöm – húzza fel a pisze kis orrát, én pedig magamhoz véve a shakerem ballagok fel a szobámhoz, a fürdőbe. Végre egy alapos és megérdemelt forró zuhany.
Bae Jung Kim
- Gyere, itt végeztem. – épp eszek.- Bezárlak, ha nem jössz.
Bunkó.
- Jól van na! – táncikálok ki boldogan, ám kissé sértve- Hidd el nekem, Imádni fogod Edwardot, az egész olyan fantasztikus!
- El tudom képzelni
Ez most irónia volt?
- Hát csak képzeld is. – vetem oda.
- Ugye tudod, hogy nem adom olyan olcsón a mentális épségem?
Fapofával állok meg, megigazgatom a pulóverem.
Mi az, hogy nem adja olcsón? Biztos, hogy nem fogok fizetni csak azért, hogy Őlegyen MŰVELT. Nagyon el van tájolódva.
NAGYON.
- Miről beszélsz? Megmondtam, elmegyek veled edzeni. Slussz!
- Részenként két órát kell izzadnod lent a teremben.
Szerintem..beverte a fejét..
Vagy biztos álmos.
Vagy be van lőve.
Én, meg a terem, MEG AZ IZZADÁS?!
Kizárt.
- Szó se lehet róla.
- Akkor nem nézem meg. – von vállat.
Nem erről volt szó.
- De… De azt mondtad!
- Nem, azt mondtam, hogy benne vagyok, hogy cserébe eljössz edzeni. Azt nem mondtam mennyit. És ha megint megpróbálod elsumákolni, mint a múltkor, büntetőkört adok, mint a múltkor.
Legutóbbi büntető.
Már konkrétan sírtam úgy fájt a hasam, és még mindig felülésezni kellett…aztán húzódzkodni..aztán..ismét felülni…Kegyetlen vadállat.
- Mekkora egy szemétláda vagy! – vetem oda puffogva, mialatt követem a konyhába.
Megint azt a szar műport issza.
Aztán olyan lesz, mint egy felhőcske. Nem esztétikus.
Mindig azt a szemetet issza, minden mocskos süteményébe azt keveri bele…nem is értem. Egészséges akar lenni, ezért ilyen szemeteket szed.
Buta fiú..
- Hé, az üzlet az üzlet, mit gondoltál? Bohóckodsz a pink cuccodba, én meg szenvedjek? – szakítja félbe a gondolkodásomat.
Szóval..bohóckodni szoktam szerinte? A pink cuccaimban (Amik amúgy rohadtul nem pinkek, hanem babarózsaszínek, mert az erős színeket gyűlölöm és kerülöm!!!), és amúgy is bekaphatja.
- Na igen. – könyöklök a pultra. Végül is ezektől eltekintve, melyekkel mélyen a lelkembe gázolt valóban remekül összefoglalta mit is terveztem edzés címszó alatt. - Még mindig iszod azt a műszart? – célzok a fehérje porra.
- Igen. De meg se kínállak vele.
Ha adnál se kéne.
- Fuj. Undi és nem természetes, kókadt leszel tőle.
De minimum mint valami leengedett nyomi lufi.
- Az edző”rucid” pont azt éri el – szúr oda, ahol a legjobban fáj. - Na, emészd meg az ajánlatot.
Nem is értem mikor lett ekkora bunkó, és miért csinálja.
Valószínűleg fel sem tűnik neki, hogy fájdalmat okoz. Vannak megjegyzései amik viccesek. Az öltözködésem, és a viselkedésem nem az. És ezt neki is nagyon jól tudnia kéne. Ismer.
- Nem fogok annyit izzadni! Az tök undorító! – közlöm vele rövid hezitálás után kerülve a témát.
- Akkor nem nézek veled nyálas csillogó vámpírokat.
- Nem nyálas!! Seggfej! – morranok fel apró kezemmel a pultra csapva.
- De csillog. – közli a tényt- Átjössz vacsorára?
Összeszűkült szemekkel méregetem.
Miért jönnék…hogy még nagyobb céltáblát biztosítsak? Talán áthívod a homofób barátaid is?
- Át – dünnyögöm, azonban nem játszom meg a hisztit.
- Megyek, letusolok. Meg akarsz várni?
- Még eldöntöm. – vetem oda.
Vállat vonva sétál fel.
Rövid hallgatózás és gondolkodás után ravaszkás vigyor kúszik az arcomra. Ahogy meghallom, hogy csobogni kezd odafent a víz. Lassan pillantok a mosogatóra, majd az emelet irányába.
- Szóval lelombozó pink ruci…mi? – fonom vékony sápatag ujjaim a hideg vizes csap gombja köré, majd kegyetlen mozdulattal tekerem el.
Pár másodperc, majd ordítás és szitokszó a felső fürdő irányából.
Valakinek túl forró lett a fürdővize…
Elégedett mosollyal hagyok neki egy üzenetet a konyha asztalon, miszerint hazamentem, majd vacsorára átmegyek.
###
És valóban.
Vacsorára át is megyek, de egészen máshogy, mint szoktam.
Anyámék eléggé kétkedve méregetnek végig, nagyjából négyszer kérdezik meg jól vagyok-e, minden rendben van-e. Egy fekete csőszárú farmer, sötétszürke trikó, és egy szintén fekete kötött pulóver szerepel a mai felhozatalban.
Akármennyire is kényelmetlen nem teszek fel sminket. A hajamat is csak annyira állítom be, ahogy általánosságban beszoktam.
A tükörbe nézve fintorgok.
Úgy nézek ki mint Miley Cyrus rosszabb napjain.
Gyalázatos…és a legidegesítőbbek azok a mocskos lyukak a felső combjaim között.
Más ölne érte, de én utálom…
Csirke lábak.
Folyton ezzel szívat Niloy is. Mintha neki nem lennének vékony lábai!
Becsöngetek a megbeszélt időpontra, várom, hogy ajtót nyisson.
Egészen addig morcosnak tűnik, míg meg nem lát. Ekkor kissé elkerekednek a szemei.
Nem nagyon mutatok lelkesedést, vagy bármi mást. De nyilván még életében nem látott rajtam feketét. És mást sem, ami nem rokonszín a fehérrel.
Smink nélkül pedig utoljára talán 12 évesen látott.
- Anyukádék?
- Elmentek itthonról megint…gyere- találja meg a hangját, és besétál velem. Már meg van terítve az asztal, valami gőzölög is a serpenyőben.
- Mi ez?-sétálok be, futólag ölbe véve a cicát dögönyözöm meg, majd leülök.- a szokásos egészséges szemeted?
Felvont szemöldökkel néz rám, majd inkább elengedi a megjegyzést a füle mellett.
Jobban is teszi.
Én is inkább leszegve a fejem dögönyözöm a cicát, arcom kissé megenyhül, így játszom vele.
Hamarosan az étel is elém kerül. Nem nagyon szólunk egymáshoz addig.
Végül leteteti velem a macskát, és nekiállunk enni.
Illetve ő áll neki, én csak túrom a villával, és aprítgatom, ahogy ő tette a tortával.
Amúgy sem vagyok éhes most.
Próbál szóba elegyedni, de nem igazán vállalok partnerséget benne.
- Itt alszol? – nyúl végül az utolsó fegyverhez.
Általában ez mindig felvillanyoz, hat éves korom óta. Mindig varázslatnak fogtam fel, amikor itt aludhattam. Annyira kedvesek a szülei, főleg az anyukája. És olyan szép is..és olyan más is…de őt sem nagyon szeretik itt.
Nem szeretik az embereket, akik mások.
- Nem. – válaszolok egyszerűen, letéve a villámat. – haza megyek, szia.
Már állnék is fel, és sétálnék ki. Egészen az ajtóig eljutok, azonban ahogy kinyitom valaki hátulról rá is tenyerel visszanyomva azt. Becsukódik előttem.
Lassan fordulok meg, az ajtónak döntve a hátam meredek fel Niloyra.
- Engedj ki.
- Nem, most megbeszéljük mi a franc bajod van.
- Nincs miről beszélni, semmi bajom. Na engedj ki. – morranok rá ingerülten.
- Ismerlek…jobban, mint bárki más. Látom, hogy bajod van, különben nem vennél fel ilyen ruhákat.
- Ó, szóval ezek a ruhák is lelomboznak? HÁT SAJNÁLOM, tudod, én már csak ilyen vagyok. LELOMBOZÓ!- taszítok egyet rajta a mellkasánál.
Megsértett. És ezt most már ő is tudja.
- Szóval erről van szó…
- Nem. Arról van szó, hogy egy ordas bunkó fasz vagy, és nem veszed észre. Kevesebbet kéne a kosaras barátaiddal lógjál!- csattanok fel a könnyeimmel küzdve- és vegyél egy szemüveget. Nem hordok pinket..az pasztell rózsaszín!
Niloy Connor May Sunwou
Ledobok mindent, és magamra csukom az ajtót. Majd leimbolyog a fejem a helyéről, nem vagyok a topon, talán mégsem kellett volna lefutni a távot, edzés ide vagy oda. Megengedem a vizet és nekitámaszkodva a csempének élvezem, ahogy a kellemesen meleg víz szinte masszírozó erővel üti a hátam.
Hirtelen kezd el égetni, de olyan meglepően, hogy ordítva lépek ki a kabinból, a hajamba túrva. Mi a szent ég… óvatosan, mégis némi égett folttal zárom el vizet, magamra kapva egy törülközőt. Vizes foltokat hagyva csapatok le a konyhába, keresve Baet, mert neki szoktam ilyen hülye poénjai lenni, de csak egy cetli vár, miszerint hazament, majd jön. A csap még mindig folyik és némi kellemetlen érzésem támad.
XxX
Aludnék egy fél órát, de anyuék benéznek, és angolul – anyuval mindig így beszélünk, nekem kell a gyakorlás, ő pedig csak akkor vált koreaira, ha feltétlenül muszáj, vagy megköveteli a társaság – hogy apuval mennek el. Sóhajtva emelem fel a kezem, miszerint vettem, elég volt mára a konzultációból, mert még két óra alvás nélkül az agyam semmiféle összetettebb gondolkodásmenetre nem lesz képes.
Két óra méltatlanul sekélyes szundikálás után csörög a telefon, hogy nemsokára vacsora, és igen, még eszembe jut, hogy az elviharzott Bae is átjön.
Most ha nem hívtam volna át, alhatnék még. Most már mindegy. Neki kell állnom rottyantani valamit, ha már a személyzet is kimenőt kapott mára, anyuék úgy vannak, hogy önellátó vagyok, a lakást se gyújtom fel, boldogulok. Pláne ha hasmánt fekszek és nyáladzva alszom.
Arra jutottam, hogy sült rizstészta lesz zöldségekkel, az könnyű és Bae se moroghat, hogy legalább én nem vigyázok az alakjára.
Csengetnek, mikor javában keverem egy tálkában a szószt. Beletúrok a hajamba, ahogy kiballagok, és meglátom Baet.
Azt a Baet, akit tízévente egyszer pillantok meg, és aki megdöbbentő módon mindig meglep. Még így is gyönyörű, hatalmasak a szemei, szép a szája és szinte vakít az írisze. Szép, természetes, a fekete cucc pedig kiemeli a bőrét, bár talán kissé jelzésértékűen komor. De rajta akkor is fantasztikus… megrázom a fejem kicsit, hogy a pár furcsán sejtelmes gondolatot kirázzam a fülemen át.
- Anyukádék? – zökkent ki.
- Elmentek itthonról. Gyere – állok oldalra.
- Mi ez? – kapja fel Szemit, aki élvezi, ha kényeztetik. Megalomán dög, képes a fejemre mászni este, had fulladjak meg. – A szokásos egészséges szemeted?
Csak az orrom alatt morgok. Futó pillantás: ilyenkor beállítás meg minden nélkül olyan természetesen puhának tűnik a haja, mint valami debil samponreklámban, bele tudnék markolni.
Az egészen ül valami kellemetlen, mély és kínos kuss.
- Itt alszol? – kérdezem. Egyszerűen zavar, hogy csak dünnyög vagy cinikusan szól vissza, nem teljesen értem hogy mi a baja, mert egyértelműen érezteti a dolgokat. Amikor itt alszik, mindig valami filmet nézünk, megered a nyelve, beszél, csacsog…
- Nem – mondja és leteszi a villát csörömpölve – Hazamegyek, szia.
Feláll és kicsörtetne, de két lépéssel utolérem és ahogy kinyitná az ajtót, vissza is csapom rátenyerelve a lakkozott felszínre.
- Engedj ki! – szikrázik a szeme.
- Nem. Most megbeszéljük, mi a franc bajod van – magasodok fölé.
- Nincs miről beszélni, semmi bajom! – az amit mond és ahogy mondja éles ellentétben áll egymással, szinte hisztérikus a hangja. – Na, engedj ki!
- Ismerlek, jobban, mint bárki más. Látom, hogy bajod van, különben nem vennél fel ilyen ruhákat – mutatok rá. Mert hát biztos nem azért csinálta, hogy tessen nekem.
- Ó szóval ezek a ruhák lelomboznak? – nem, ezt egy megveszekedett szóval sem mondtam, de van egy olyan érzésem, hogy most nem is figyelne rám. – Hát sajnálom, tudod, én már csak ilyen vagyok, LELOMBOZÓ – bök meg. Taszítani akart, de na. Mondjuk a szándék a fontos.
Nézek rá, nézek… Nehogymár ez legyen a világ problémája hogy…
Ácsi, most Bae-ról beszélünk. Át kell kalibrálni a fontossági sorrendet.
- Szóval erről van szó…
- Nem. Arról van szó, hogy egy ordas bunkó fasz vagy, és nem veszed észre! Kevesebbet kéne a kosaras barátaiddal lógnod! És vegyél egy szemüveget, nem hordok PINKET! Az pasztellrózsaszín!
Igen, át kell kalibrálni a prioritást, leengedem a kezem az ajtóról, ő pedig vérig sértve hüppög, elfordítva a fejét.
- Bae, ne haragudj – nézek le rá, picit lehajolva, hogy egy szinten legyen a szemünk – Tényleg, komolyan mondom – nézek rá bűntudatosan.
- És fasz voltál – fonja keresztbe a kezeit, még mindig könnyes szemmel.
- És fasz voltam.
- És Az pasztellrózsaszín ruci!
- Pasztellrózsaszín – ismétlem meg engedelmesen, halványan elmosolyodva. – Ne haragudj rám. Sajnálom, de rohadt fáradt voltam, plusz rá is edzettem…
- Nem mentség – néz fel, de már legalább elmosolyodik. Persze, örül a győzelmének.
- Nem – nevetek. – Na, rendeljünk egy pizzát?
- Hawaiit! – sétál vissza a házba. A hajamba túrok, vigyorogva és nekiállok előásni a telefonom.
- Kérek hozzá tiramisut, kérsz te is?
- Fagyi van?
- A mélyhűtőben, vedd elő. Válassz filmet!
XxX
A végére tényleg meg lett békélve, a rózsaszín az rózsaszín, bár nem jegyeztem meg, hogy nekem így smink nélkül szürke vagy sem pólóban sokkal jobban tetszik. Ülünk az ágyon, én az ágy mellett kinyújtva a lábam, néha megfogva a talpam nyújtom magam, a futás után érzem a húzódást… Aztán persze ez egyre nehezebb, ahogy eszem a pizzaszeletet.
Megdöbbenve láttam, hogy egy viszonylag könnyed hollywoodi divatról szóló, számomra kissé felfoghatatlan nyálfilm után Bae az arcomba tol egy horrort, ráadásul pszichohorrort… én szeretem őket, de ő nem az a fajta.
Nekem mondjuk mindegy, fagyi van.
- Holnap terveztem elmenni jógára, van kedved csatlakozni? – nézek hátra, miközben a DVD lejátszót állítom be.
- Oda fel, arra a nyitott tetőre? – dől el, a feje lelóg az ágy széléről a haja a földet söpri. Vigyorogva túrok a tincseibe, egy picit élvezve, hogy lakk meg minden nélkül milyen puha…
- Aha, oda – biccentek – Teljesen beállt a hátam az utóbbi időben.
- Akkor nem masszőr kellene?
- Most nincs rá gusztusom – vonom meg a vállam – Na? Holnapig még emésztheted.
- Nem vagyok valami hajlékony – néz rám felvont szemmel, mintha tényleg valami ökörséget mondtam volna. felmászok az ágyra, indítva a vérfagyasztó introt.
- Figyelj, ahogy gondolod, én se csavargatom magam, de igazából tök jó. Meg amúgy is, ezzel lefaragnád a négy edzésből az egyiket – vigyorgok rá. Fair ajánlat.
Bae Jung Kim
- Bae, ne haragudj. Tényleg, komolyan mondom. – rogyaszt be, próbálva hízelegni.
- És fasz voltál – egészítem ki.
- És fasz voltam. – vallja be.
- És Az pasztellrózsaszín ruci!- ismételtetem utána halvány mosollyal.
„Adjuk meg a császárnak ami a császáré”.
- Pasztellrózsaszín. – bólint. - Ne haragudj rám. Sajnálom, de rohadt fáradt voltam, plusz rá is edzettem…
- Nem mentség - vágom rá.
- Nem – nevet fel- Na, rendeljünk egy pizzát?
- Hawaiit! – sétálok lassan vissza, egyenesen a szobája irányába.
- Kérek hozzá tiramisut, kérsz te is?
- Fagyi van?
- A mélyhűtőben, vedd elő. Válassz filmet!
###
Felérve leguggolok, majd szépen túrni kezdek a DVD- k között.
Sinister.
Többet hallottam róla, mint láttam.
Ettől függetlenül nyilván élvezni fogom. (Nyilván nem).
Gyűlölöm a horrorokat, viszont egy okkal több, hogy odabújjak Niloyhoz. Bánom, hogy nem meleg… És bánom, hogy nem érez többet. Hogy nem érzi azt, amit én.
Olyan jó lenne…
Annyira jó..
Így hát ábrándjaimba merülve látok neki szépen a pizzának, míg azt szemlélem hogyan rakja össze a csodálatos filmet.
Aztán nekiállunk meg is nézni, közben pedig néha beszélgetünk is.
Persze még csak az intro előtt.
- Holnap terveztem elmenni jógára, van kedved csatlakozni? – kérdi, mikor már jóllakott pocakom simogatom.
A hátamra fekve billentem le fejem az ágyról, ahogy megérzem hajam a földön, kissé megingatom azt. Finom ujjai végigszántanak a szálak között, amitől kilibabőrösödöm egy kicsit.
- Oda fel, arra a nyitott tetőre?
- Aha, oda. Teljesen beállt a hátam az utóbbi időben.
- Akkor nem masszőr kellene? – kérdem kétkedve
- Most nincs rá gusztusom. Holnapig még emészheted.
- Nem vagyok valami hajlékony – közlöm vele. Pedig igazából az artistaképző miatt nagyon is annak kell lennem. Ettől függetlenül neki nem kell tudnia róla, ráadásul nem szeretem annyira a szűk felsőket. Nem tetszenek, hogy látom a bordáim. Azokban pedig látszanak.
- Figyelj, ahogy gondolod, én se csavargatom magam, de igazából tök jó. Meg amúgy is, ezzel lefaragnád a négy edzésből az egyiket.
Rám vigyorodik, de úgy, aminek nem lehet ellent mondani.
Így hát aprót biccentek bizalmatlanul, majd felülve ragadom meg az utolsó szelet pizzát, és termelem be.
Nagyjából az első fél percben már nyüszítve kaparászok Niloy válla után.
- Mi a franc ez..? Miért lógnak a fán..? Gyere már fel..Niloy…légyszi, gyere fel az ágyra.- nyígok neki a vállát markolászva.
Végül is megesik rajtam a szíve, és felmászva az ágyra heveredik mellém.
Szégyen, nem szégyen én a kezét szorítom végig, üveges tekintettel meredve a kivetítő nagyságú televízióra. Minden hangosabb effekten összerezzenek, hörgök.
Félek tőle, na.
És Ő?
Úgy kell megrázogatni, hogy ne aludjon.
- Niloy, nem akarok egyedül félni, NE HAGYJ MAGAMRA!- vinnyogok
- hmm.?- pillant rám álmosan, lemondóan odalökve méginkább a kezét.
Mindegy neki, csak hagyjam aludni..
Azonban mikor már érzi a halvány reszketést felsóhajtva karol át, a mellkasára húzza a fejem, és nyugtatóan a karomra cirógatva kapcsolja ki a filmet.
- Még is minek raktad be ezt, ha félsz tőle?
- Mert te szereted az ilyeneket..-sutyorgom alig hallhatóan, a mellkasába rejtve az arcom. Nem is bánom, hogy most nem tettem fel sminket. Legalább nem kenem össze a felsőjét.
- Momentán nem szeretem ezt a filmet…szerintem gyenge.
Összeszorítva az ajkaim szegem le a fejem, elszégyellem magam.
Ilyenkor mindig. Ami neki gyenge, az nekem beteszi a kaput.
Gyűlölöm ezeket az okkultista szarokat.
Aprót sóhajtva puszil alig érezhetően a homlokomra.
Baráti puszi, ráadásul félálomban, viszont tudja, hogy ettől megnyugszom. Az anyukám is mindig ezt csinálta nekem, és talán az övé is.
- Niloy…alszol?- suttogom fojtott hangon.
- Már nem. –mormog.
- Pisilnem kell- motyogom hosszas csönd után, a félhomályban.
- Menjél.
- Nem merek…gyere ki velem légyszi…Várjál meg az ajtóban.
- Felkapcsolom a villanyt-nyűszít lassan elengedve.
- Ne..gyere!
Niloy Connor May Sunwou
Leülök, belekortyolva a poharamba, amikor pár perccel a kezdés után, tényleg csak pár perccel, megérzem Bae ujjat a nyakamon kaparászni.
- Mi a franc ez? – vékonyodik el a hangja, nyüszítve bújik egyre közelebb. Én már utána olvastam a dolgoknak, az alapötlet nem rossz, de a kiszerelés… - Miért lógnak a fán? – mert jólesik nekik? – Gyere már fel… Niloy, légyszi, gyere fel az ágyra – markolássza a vállamon, próbál feltépni rosszul leplezett diszkrécióval az ágyra, hogy ne csövezzek már a szőnyegen, ha ő fél a himbálózó emberektől... hátramosolygok és nyögve nyújtóztatom ki a lábaim, feldőlve mellé.
Mocskosul fáradt vagyok, olyan nagyon fáradt, és most hogy alfába feküdtem, egyre laposabbakat és hosszabbakat pislogok. Néha csak arra riadok fel, hogy Bae megráz, a körmeit a karomba mélyeszti… Teljesen az oldalamnak simul, és amikor megrezzen, felriadva mosolygok le rá. Attól még édes, bár tudom, hogy tényleg fél. Ami bár nem vicces, de olyan édesen tud nyüszíteni…
- Niloy, nem akarok egyedül félni! NE HAGYJ MAGAMRA!! – karmolja le a bőrt a vállamról.
- Hmm…? – rebbenek fel, egy pillanatig elmerengve nézem, üveges szemmel, csak ahogy a tévé villódzik a haján.
Miért ezt tette be ha nem oké a film? Nekem komolyan mindegy, alig látok, égnek a szemeim. Áttapogatózok a távirányítóért, kilövöm a tévét, hogy a film fut tovább, nem gond. Szinte vibrál, annyira remeg, de csak finoman. Mosolyogva szusszantok, átkarolva a vállát húzom magamhoz finoman, simogatva.
- Mégis minek raktad be ezt, ha félsz tőle?
- Mert te szereted az ilyeneket – dünnyög, én pedig lehunyom a szemem. Megint billeg a mérleg, hogy megint elalszok, attól tartok, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy horkolni is fogok. Megsimogatom a fejét, a hajába túrva. Milyen puha…
- Momentán nem szeretem ezt a filmet, szerintem gyenge – dünnyögök. Jó ötlet, jó effektek, néha csak, de a smink, meg… áá, nem. Hatásvadász akar lenni, de csúfos kudarc.
Érzem, hogy megdermed és a mellkasomba fúrja a fejét, lassan kinyitva a szemem nézek le rá, megsimogatva hajolok le és nyomok egy puha csókocskát a homlokára. Finoman cirógatom a vállát, a hátát, még akkor is, amikor kis híján alszom.
- Niloy… alszol?
- Már nem – törődöm bele, hogy ez ma nem biztos, hogy összejön.
- Pisilnem kell – cibálja meg finoman a ruhám.
- Menjél –most komolyan, nem kell közölni, gondolom… Mit vár, hogy kimegyek és fogom neki vagy hogy? Szent ég, kezd fájni a fejem.
- Nem merek… gyere ki velem légyszi… Várjál meg az ajtóban.
- Felkapcsolom a villanyt! – alkudozom kimerülten. Neee…
- Ne… gyere! – szorongatja a kezem. Sóhajtva ejtem a fejem a párnára és megnyomom a hátánál fogva, hogy akkor üljön fel. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, és kimászok vele a fürdőig.
- Kint megvárlak – dőlök a falnak - De utána alszunk, ugye? – fogom rimánkodóra.
- Jó persze, de tényleg várj meg!
- Megvárlak – ígérem.
- Nyitva hagyom kicsit az ajtót, jó? – les ki még mindig, miután ő bent van a fürdőben.
- Oké. Itt leszek. Menj már, mert a végén bepisilsz – cukkolom és lehunyom a szemem, hogy megvárjam.
Tényleg próbáltam és mondjuk, vártam is.
Elaludtam a falnak dőlve, állva, megrogyva. Basszus… arra riadok, hogy Bae a vállam rázza.
- Hülyee! – visít, de széles vigyor ül az arcán – Hogy tudsz állva elaludni? Komolyan?!
- Sokáig pisiltél – morgok rekedt hangon, de alig látok. Most Be fog kézen és húz az ágyhoz, és amint vízszintbe kerülök, hasmánt, lelógó lábakkal ájulok be kimerülten, de még hallom, hogy eltorzult arccal horkantok egyet. Na tessék, megint horkolni fogok.
XxX
Bae kelteget, bár nem tudom, mennyire finoman. Viszont a nyolc óra alvás elég jót tett, legalábbis a szemem nem akar már kiesni.
- Egész este fűrészeltél, nagyon durva, milyen hangokat tudsz kiadni – vigyorog rám – Felvettem a mobiloddal, beállítottam csengőhangnak!
- Kösz – ülök fel. Az arcomra mintát nyomott a párna. Rámosolygok, megölelve túrok bele a puha, kócos hajába. Elaludta, ilyenkor fél oldalra nyomódik neki. Édes. – Reggelizzünk.
- Hogy tudsz ennyit enni?
- Hé, mindig te mondod, hogy ennek az arcnak – húzom el az arcom előtt a kezem őt utánozva, dívásan – kell az energia.
- Hülye – vigyorog, én pedig meglököm a vállammal a vállát kedvesen.
- Megmosakodok, aztán reggelizünk, na? Mi legyen a menü?
- Mindegy. Rázd magad emberré, én is tusolni akarok, meg a saját fogkefém!
- Az nálunk is van – emlékeztetem – Egy ilyen pink.
- Rózsaszín! – csapkod meg a törülközővel, ami ráadásul nedves… a fogkefémmel a számban fogom le a kezeit és megfordítva fogom le, a hátát a mellkasomhoz szorítva, a kezei keresztbe, hogy ne tudjon ficánkolni. Hiába visít…
- Bae, ha hamarosan nem kapok kaját, hisztis leszek és mondjuk eszembe jut, hogy összekenlek fogkrémhabbal. Na?
- Jó leszek, jó leszek! – visong. Nevetve engedem el, és helyet cserélünk.
Én addig ruhát váltok, amíg ő megmosakodik, én pedig szépen megvárom, amíg őpiperészkedik egy kicsit. Most valahogy jobb a kedvem, viszonylag kialudtam magam…
- Baeeeee, ne most kend magad – könyörgök – kiesnek a szemeim! Éhes vagyok! Ha nem ehetek öt percen belül, téged eszlek meg! Fel foglak falni, vedd tudomásul!
Bae Jung Kim
Végül is sikerül szerencsétlent rávennem, hogy kikísérjen a mosdóba, de láthatóan (és érthetően) nem lelkesedik az ötletért.
Nem is értem miért.
Végül is csak az éjszaka közepe van, és két napot összeszámolva együtt nem aludt 5 órát.
Ettől függetlenül eljön velem, és még jól meg is vár az ajtóban.
Istennek – vagy inkább neki- hála.
- Nyitva hagyom kicsit az ajtót, jó?
A biztonság kedvéért. Bármi történjen be tudjon jönni, meg ne ragadjak be meg ilyenek. Így sokkal jobban érzem magam, és kellemesebb lesz a közérzetem is, na.
- Oké. Itt leszek. Menj már, mert a végén bepisilsz.
Boldog fejjel tipegek be.
Szépen megoldom aminek meg kell oldódnia, majd egy alapos kézmosás, fogmosás, mitesszernyomkodás, szemöldök igazítás, arcápoló krém felvitele és fésülködés után ki is sétálok. Azonban a látvány ami fogad nem melengeti meg a szívem.
Niloy állva alszik, amivel nem is lenne semmi probléma, ha nem kapnék tőle hideglelést.
- Hülyee! Hogy tudsz állva elaludni? Komolyan?!
- - Sokáig pisiltél
Egyszerű tényközlés.
Nem javítom ki szerencsétlent, amúgy sem kell tudnia róla, hogy nem csak pisiltem. Úgy is felhúzná magát. Utálja ha tollászkodok.
Persze a végeredményt azt viszont nem utálja..Azt hiszi természetesen olyan puha a bőröm és a hajam….
Ettől függetlenül kézen fogva húzom vissza az ágyra, aztán szépen lefekszem, betakarózom és magamhoz is ölelem a kirendelt gyerekkori plüss maciját.
Nem kell neki sok, már horkol is.
Mint egy vaddisznó.
Én pedig megnyugszom.
Elvégre míg horkol addig él.
És ilyen ordenáré ricsaj mellett senki sem merne betörni.
Még a Sinister csávó se.
###
Azonban csoda, vagy nem de én sem tudok aludni.
Kora reggel már ébren vagyok, forgolódok és piszkálom Niloy telefonját.
Még a facebookjára is felmegyek.
Látom is, hogy volt egy ismerős jelölése.
Az a ribanc Gi az.
Így laza mozdulattal utasítom vissza az ismerős felkérést, majd még cserébe jól le is tiltom.
Elégedetten lépek be a saját fashion, thinspo és egyben személyes blogomra is, egy újabbat postolni.
A szeretett személy itt van mellettem.
Egy karnyújtásnyira fekszik, és angyali hangon adja tudtomra, hogy még él. Persze nem említem meg, hogy disznókat is megszégyenítő módon reszel.
Egy hosszas élménybeszámoló után (milyen édes is volt ez a bizonyos N.Y.C boy) elbúcsúzok a mai napra.
Így már csak heverve Niloy Connor mellett figyelem mosolyogva, s míg mélyen alszik arcára, ajkaira simogatok.
Annyira puhák és teltek..
Kívánatosak.
Ezek azok, melyeket soha sem fogok érezni.
Pedig én lennék a legboldogabb ember, ha az első csókom ettől a szájtól szenvedhetném el.
Aztán gondolok egyet, és felveszem telefonra a horkolását.
Annyira szuper lett, hogy be is állítom csengőhangnak – amikor én hívom-. Így sose fogja elfelejteni kit nem tudott hagyni aludni.
Persze át is írom a telefonjában a „Bae” nevet „Bae eminenciás,szolgálom mindhalálig”-ra.
Elégedetten vigyorodom el.
Ez az én kis titkom marad.
Majd úgy is rájön.
Miután kibohóckodtam magam úgy döntök ideje lenne haza mennem, azonban a riasztó kódot csak Niloy tudja.
Így hát óvatosan rázogatni kezdem, míg magához nem tér.
- Egész este fűrészeltél, nagyon durva, milyen hangokat tudsz kiadni. Felvettem a mobiloddal, beállítottam csengőhangnak!
- Kösz.
Fentebb nyomva magát karol át még álmos tekintettel, finoman a hajamba cirógat.
Lopva szippantok aprót az illatából.
Szeretem, mikor hozzám ér.
- Reggelizzünk. – teszi még hozzá.
- Hogy tudsz ennyit enni?
- Hé, mindig te mondod, hogy ennek az arcnak kell az energia.
- Hülye. –nevetek fel.
- Megmosakodok, aztán reggelizünk, na? Mi legyen a menü?
Igazából nem tudom.
Nem vagyok éhes..
A tegnapi pizzától még most is hányingerem van kicsit…
- Mindegy. Rázd magad emberré, én is tusolni akarok, meg a saját fogkefém!
- Az nálunk is van. Egy ilyen..pink.
Nem PINK.
NEM SZERETEM A PINK SZÍNT NILOY!
Panaszosan felsóhajtva lengetem meg kissé kezemben így felcsavarva a nedves törölközőt, majd jókorát odacsapok a fenekéhez.
- Rózsaszín!
Hirtelen a szájába véve a fogkefét fordul felém, egy mozdulattal elkapva penderít maga elé és átkarolva hátulról markol csuklóimra keresztbe rakva kezeimet magam előtt.
Sokkal erősebb, és nagyobb is mint én.
Nevetve próbálok ficánkolni, szabadulni de nem enged.
- Bae, ha hamarosan nem kapok kaját, hisztis leszek és mondjuk eszembe jut, hogy összekenlek fogkrémhabbal. Na?
- Jó leszek, jó leszek!- szabadkozok csak engedjen el.
Végül is elenged, helyet cserélünk.
Elborzadva vizslatom a hajam, próbálom nyállal, vízzel lenyomni.
Esélytelen..ezt már elaludtam.
Így aztán neki kezdek az S.O.S. sminkelésnek, melynek már hallom is kommentárját.
- Baeeeee, ne most kend magad. Kiesnek a szemeim! Éhes vagyok! Ha nem ehetek öt percen belül, téged eszlek meg! Fel foglak falni, vedd tudomásul!
- Öt perc!- mormogom félig tátott szájjal. A lencse berakása bonyolult dolog.
- Ismerem az öt perced, legutóbb is lekéstük miatta a mozit!
- Nem tehetek róla, hogy nem volt mit felvegyek! – vágok vissza.
- Minek nekem barátnő, mikor itt vagy te.- ingatja meg a fejét nevetve.
Miután bezsebel egy rettentő csúnya pillantást a tükörből, inkább felcsapva a kezeit hátrál ki a fürdőből.
- Majd gyere le, lent csinálom a reggelit.
- Oki.
Így tíz perc múlva le is találok, még mindig pizsamában, kevés sminkkel, de viruló arccal.
Omlett, pirítós, rengeteg zöldség.
Azonban valóban nem vagyok éhes.
Úgyhogy csak leülök és figyelem ahogy eszik. Néha beletúrok a kajába amit elém pakolt.
Rosszallóan ráncolja a homlokát.
- Egyél, neked csináltam.
- Nem kérem…
- Ez nem annak a függvénye. Enni kell-erősködik.
- Niloy, tényleg nem kérem..nem vagyok éhes.- sóhajtok eltolva a tányért.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy bár nem hiszek neked ilyen téren, de ha meglátom a halvány csíráját is annak, hogy nekiállsz a baromságodnak amit folyton hangoztatsz…kitekerem a nyakad. És nem állok veled többet szóba.
- Azért nem kérek, mert tegnap hála neked az egész pizzát én zabáltam fel, és most hányingerem van.
Megvilágosulva bólogat.
- Akkor ma jóga stúdió?
- Oké..csak hazarohanok a cuccomért.
- Oké.
Szóval reggeli után át is battyogok, hogy összeszedjem magam, a ruháim és a lelki erőm.
###
A jóga azért jó, mert nem izzadok le.
Valahol a hátsó sorba foglalok helyet. Próbáltam egy lezserebb pólót felvenni, azonban rá kellett döbbennem, hogy a legginghes hasonló nadrágjaimon és a hatalmas pulóverjeimen kívül nem sok minden van. Így felvéve a testhez álló, kissé latexes anyagú edzésnél is általában hordott együttesem sétálok be Niloy mellett.
Zavar, hogy néznek.
Megbámulnak.
Így észrevétlenül átkarolva magam bújok ahogy tudok Niloy mögé.
- Mi a baj?
- Nem szeretem, ha néznek…
- Azt hittem ez nem így van.
- Nem szeretem, ha néznek..girnyó vagyok. – motyogom leszegve a fejem.
- Majd megizmosodsz. – legyint egy aprót leterítve a jógaszőnyeget.
- Te is tudod, hogy nem fogok…akármennyit eszek nem tudok hízni..és én nem akarok olyan kétajtós szekrény lenni mint te. Akkor minden ruhámat újra kéne vegyem!
Niloy Connor May Sunwou
- Öt perc.
Na persze. A múltkori öt percnél fél óránként kérdeztem, hogy mikor végez… a végén feladtam és felpolcoltam a lábaim. Nem is jutottunk el sehova.
- Ismerem az öt perced, a legutóbb is lekéstük miatta a mozit!
- Nem tehetek róla, hogy nem volt mit felvegyek – turkálja a haját. Mi az istent csinál?
- Minek nekem barátnő, amikor itt vagy te – nevetem el magam. Most kimondottan nem sietek sehova, csak a helyzet komikuma… de olyan csúnyán néz rám a tükrön át, hogy inkább férfiasan menekülőre fogom. Hagyom a hölgyeket meg a sminkjeiket andalogni. – Majd gyere le, lent csinálom a reggelit.
- Oki.
Leballagok… hmm, mi legyen.
Omlettet csinálok, ahogy anyu tanította. A helyieknek egészen más elképzelésük van az omlettel kapcsolatban, és Bae jobban szereti azt, amit anyu vagy én csinálunk.
Leballag, a cuki pasztell pizsamájában, de az arca megint olyan, mint egy modellnek…
Picit összevonom a szemem, kezdek egy tervet építgetni.
Figyelem, ahogy a villával finoman piszkálja a tojásfehérjét.
- Egyél, neked csináltam – nézek rá oldalra biccentve a fejem.
- Nem kérem… - fanyalog, le is teszi az evőeszközt, én pedig összehúzom a szemeim.
- EZ nem annak a függvénye, enni kell!
- NIloy, tényleg nem kérem, nem vagyok éhes…
- Remélem tisztában vagy vele, hogy bár nem hiszek neked ilyen téren – célzok azzal, hogy nagy hangon hirdeti, mennyire anorexiás akar lenni – De ha meglátom a halvány csíráját is annak, hogy nekiállsz a baromságodnak, amit folyton hangoztatsz, kitekerem a nyakad. És nem állok veled többet szóba! – közlöm. Nem fenyegetem, ez tényközlés. Így is kicsi, vékony és törékeny, ha lead két kilót, már kilátszik mindene, neki épp hogy kajarohamainak kellene lennie, nem koplalnia!
- Azért nem kérek, mert tegnap, hála neked, az egész pizzát én zabáltam fel, és most hányingerem van! – rábólintok. Nem erőltetem, de azért nem árt szemmel tartani. Mostanában picit mintha ragaszkodóbb lenne…
- Akkor ma jóga stúdió? – kortyolok a teámba, terelve a témát.
- Oké. Csak hazarohanok a cuccomért.
- Oké – mosolygok rá.
XxX
Megmosakodok és felkapom a sporttáskám. Benne van a víz, a vállamra kapom a felkötött jógamatracot, és a cipőmbe ugorva zárok-riasztok be mindent. Szerencsére nincs messze, tíz percen belül fent vagyok az elegáns irodaház füvesre alakított tetején… én azért is szeretem ezeket az órákat, mert semmi nem zavarja a kilátást, mégis valahogy elzártnak érzem magamtól a lenti nyüzsgést.
Bae eddig ilyet csak velem próbált, otthon, nem pedig közös edzésen. Pedig a tanár sokkal jobban el tudja magyarázni, mint én.
Érzem a kezeit a hátamon, meglepve fordulok hozzá.
- Mi a baj?
- Nem szeretem, ha néznek.
- Azt hittem, ez nem így van.
- Nem szeretem, ha néznek… girnyó vagyok. – suttog.
- Majd megizmosodsz – megyek a helyemre mosolyogva és kiterítem a szőnyegem.
- te is tudod, hogy nem fogok… akármennyit eszek, nem tudok hízni… és én nem akarok olyan kétajtós szekrény lenni, mint te! Akkor minden ruhámat újra kéne vegyem!
- Ha girnyónak tartod magad, miért akarsz mindig fogyni? – nézek rá. Meghökkenve néz rám, és nekem is feltűnik, hogy itt-ott figyelik őt a többiek, mondjuk főként lányok vannak ebben a korai csoportban.
Baen meg a pasztellrózsaszín lycra cucc…
Rajtam egyszerű melegítőnadrág, de szintén kicsit passzentosabb felső, hogy ne csússzon folyton a nyakamba. Ez ashtanga jóga óra, szóval ha abban reménykedik, hogy nem fog megizzadni, nagyon melléfogott. Ez a jóga felnyomja a testhőt, én már csak az első öt perc belégzési szakaszánál izzadok, mint egy ló.
- Hát mert… csak – dünnyög. Elvesz egy matracot-van olyanoknak, akiknek még nincs sajátjuk, el lehet venni egyet- és leteríti mögém.
- Próbálj meg lazítani, jó? Hidd el, senki se téged fog figyelni, a jóga arról szól, hogy önmagadra figyelsz – mosolygok rá biztatóan, és előre fordulok az edzőhöz. Nem akarom, hogy amiatt is frusztrálva érezze magát, hogy figyelem.
Az edző egy magas, nagyon karcsú, izmos csaj, apró forrónadrágban és sportmelltartóban, tetoválva; látni, hogy ezzel foglalkozik főállásban.
- Rendben, öt perc átlégzés, utána fél óra nyújtás és tíz napüdvözlet – mosolyog ránk. Végigfut az ismerős arcokon és kiszúrja Baet, hátrasandítva nézek rá. Annyira jó lenne, ha végre örömöt találna valamiben, ami nem stresszeli, amikor inkább azzal foglalkozik, hogy neki jó legyen és megnyugodjon… - Szia, te most vagy itt először, ugye? – mosolygok rá a csajszi, ő pedig biccent – Jógáztál már?
- Néha – dünnyög.
- Rendben, akkor a kitartásoknál segítek, rendben? Lélegezni csak az orrom át lehet, le torokba… alhasba szívod – magyarázza türelmesen, leül vele szemben és mutatja a tartást – alsó tüdő… mellkas. És lassan kipréseled. Alhas mindig befeszítve, medence előre döntve, rendben? Bármi van, csak tedd fel a kezed és segítek – biztatja őt, előre megy a saját matracára.
- Akkor kezdünk. lótusz, aki már tudja, és lassú belégzés – állítja be a csendes zenét, ami a maradék lenti zajt is elnyomja.
Lehunyom a szemem és kizárom a többieket, gond nélkül pakolom fel lótuszba a lábaim, kihúzom a hátam és csak a mellkasom tágul, megfeszülő izmokkal, ahogy lassan átlégzek.
XxX
Másfél óra múlva Bae a hullapózba dermed. Háton fekszik, tengericsillagként szétterülve és lassan nyitja ki a szemét, rám nézve, ahogy fölé hajolok.
- Szép jó reggelt, csillagom – vigyorgok.
- Izzadt vagyok… az orromba is az izzadtság csorgott, , és minden izmom érzek. Ez a nő egy szadista állat – suttogja alig artikulálva. Elvigyorodok és leülök mellé, áttörlöm a hajam egy törülközővel. – És szomjas vagyok.
- Fél óráig nem szabad inni, mert a tested még méregtelenít. Kibírod? – simogatom meg a kezét.
- Azt hiszem.
- Azért élvezted?
- Még eldöntöm – vigyorog rám. – Nem akarok felkelni. Amikor eldőltem a végén, ropogott a gerincem! Mindenem!
- Az jó – biccentek – Marha ügyes voltál, le a kalappal, az edző az előbb áriákat zengett arról, hogy milyen gyönyörűen rugalmas vagy. Ügyes vagy – mosolygok – Gratulálok. Következő alkalommal is jössz?
- Aha… kiváltja az edzőtermet?
- Ki.
- Akkor igen!
Bae Jung Kim
- Ha girnyónak tartod magad, miért akarsz mindig fogyni?
Remek kérdés..nem tudom
Csak érzem, hogy kell. Aztán sokat eszek, aztán kövérnek érzem magam, és utána megint nem eszek egy hétig. Aztán ismét érzem, milyen girnyó is lettem, és előröl kezdődik az egész. Ezt ő nem értheti.
- Hát mert… csak- közlöm rövid gondolkodás után, mialatt lekapok egy matracot a többi tetejéről, és mögé terítem.
- Próbálj meg lazítani, jó? Hidd el, senki se téged fog figyelni, a jóga arról szól, hogy önmagadra figyelsz.
Könnyű azt mondani.
Végül is biccentek, aztán a langaléta lányra pillantok. Azt hiszem magasabb mint én. És sokkal izmosabb is. Elszégyellem magam.
- Rendben, öt perc átlégzés, utána fél óra nyújtás és tíz napüdvözlet. – mosolyog ránk. Aztán végigfuttatja tekintetét a tömegen, és megakad rajtam. Zavartan próbálok eltűnni azonban már rég késő. Meglátott.- Szia, te most vagy itt először, ugye? Jógáztál már?
- Néha.
- Rendben, akkor a kitartásoknál segítek, rendben? Lélegezni csak az orrom át lehet, le torokba… alhasba szívod. Alsó tüdő… mellkas. És lassan kipréseled. Alhas mindig befeszítve, medence előre döntve, rendben? Bármi van, csak tedd fel a kezed és segítek
Azzal előre sétálva foglal helyet az első sorban, középen.
- Akkor kezdünk. lótusz, aki már tudja, és lassú belégzés.
A zene elindul.
És én az első tíz perc után készülök meghalni.
Így a másfél óra végén már a könnyeimmel küzdve heverek kezem-lábam szétszórva a talajon. Sok volt ez nekem.
Elfáradtam.
Hirtelen Niloy hangjára eszmélek.
- Szép jó reggelt, csillagom –vigyorog le rám.
- Izzadt vagyok..az orromba is az izzadság csorgott, és minden izmom érzek. Ez a nő egy szadista állat – susorgom mozdulatlan ajakkal.
Ő csak elvigyorodva huppan mellém, a haját megtörli a törcsijével.
- És szomjas vagyok –teszem hozzá.
- Fél óráig nem szabad inni, mert a tested még méregtelenít. Kibírod?
- Azt hiszem.
- Azért élvezted?
Ezerszer jobb volt mint a szar kondijai..
- Még eldöntöm. Nem akarok felkelni. Amikor eldőltem a végén, ropogott a gerincem! Mindenem!
- Az jó – bólint.- Marha ügyes voltál, le a kalappal, az edző az előbb áriákat zengett arról, hogy milyen gyönyörűen rugalmas vagy. Ügyes vagy. – mosolyog- Gratulálok. Következő alkalommal is jössz?
- Aha… kiváltja az edzőtermet?
- Ki.
- Akkor igen!
Rövid szenvedés után végül is csicseregve sétálunk el a hely zuhanyzójához.
Niloy mindig szeret edzés után letusolni, én nem szoktam ragaszkodni annyira hozzá, de mivel mindig úgy néz rám mint a véres rongyra, így beiktatok én is egyet.
Ketten vagyunk az öltözőben, mikor nekiállunk vetkőzni.
Általában elfordulok, zavar ha bámulnak.
Nem szeretem a testem.
Idegesítenek a csontok.
És szégyellem őket.
Most sincs ez másként, gyorsan lekapkodva magamról a ruháim tekerem magam köré a törölközőt akár a lányok szokták.
- Megvárlak, aztán megyek én is.
- Ne butáskodj, gyere…két zuhanyzó van bent, így hamarabb végzünk és mehetünk. – pillant rám.
Nem kell nagyon győzködni.
Minden esetre tekintetemmel kerülöm az övét, sőt őt magát is.
Nem nagyon merek rá nézni, félek olyan baleset történne, mely egyikünknek sem lenne kellemes. Így aztán csak gyorsan előre haladva veszem be az egyik fülkét, melytől vékony, homályosított üveglap választja el a szomszédosat.
Szemérmesen pakolva félre a törölközőt lépek be szinte azonnal, s elfordulva nyitom meg a vizet.
Szerencsére nem sok mindent láttam Niloybol.
SZERENCSÉRE!
Így aztán a közös zuhanyzás nem megy el más témába.
Zuhanyzás marad.
Egészen addig, míg ki nem sétálunk.
Az alsómat magamra cibálva hajolok le, hogy felvegyem a zoknim, amikor is érzem, valaki bámul.
Niloy a haját törölgetve ácsorog mögöttem, és figyel.
Valószínűleg a kiálló csigolyáim kötik le.
Zavartan fordulok hátra, tekintetem egy pillanatra végigfuttatom testén, kockáin, karján, majd megállapodok arcán.
- Mit bámulsz?
- Nagyon vékony vagy….el kéne menned vele orvoshoz.
- Egészséges vagyok. Mondtam, hogy nem tudok hízni.
- Viszont fogytál.
Valóban.
Vállat vonok, nem tudom cáfolni állítását.
Mostanában bármit eszek nem nagyon marad meg bennem. Sem így, sem úgy.
De nem akarok orvoshoz menni vele.
Ráér még..először szeretném a tóparti kis hétvégét.
Így aztán elvágva a beszélgetést öltözök tovább.
Már épp venném elő a neszszerem, mikor Niloy lép mellém, finoman a kezemre fogva.
- Meghívlak egy fagyira, ha kihagyod ma a sminket. A kedvenc fagyizónkba..na?
- Jó, de…akkor csak spirált.
- Spirált se…
Oké.
Így aztán természetes külsővel távozunk, jókat nevetgélve.
A nap csodálatosan telik, a fagyimat is megkapom.
Még párszor kitérünk erre a fogyásos témára, de miután nem igazán adok választ a kérdésére így annyiban is hagyja.
- Akkor, holnap reggel hatkor találkozunk a buszmegállóban? – kérdem lelkesen.
- Igen.
- És akkor megyünk, és ott is alszunk, és csak ketten, és nem lesz ott semmilyen térerő meg ilyenek, csak áram, és te meg én, és a természet, és a faház, és a kis tó?- lelkesedek tovább a kezére szorítva.
- Pontosan- mosolyodik el.
- MÁR ALIG VÁROM!
Azzal nyomok egy puszit az arcára, és már rohanok is haza.
Otthon még rengeteg dolgom van.
Be kell pakolni, el kell kérni a kulcsot..
ilyenek!
Egy egész hétvége kettesben a legjobb barátommal.
MÁR ÚGY VÁROM!
Niloy Connor May Sunwou
Megvárom, hogy Bae összekaparja magát, és cuppogva vonszolja ki megnyúlt tagjait az öltözőbe. Ilyenkor még mindig csorog a hátamon az izzadtság, lekapom a pólót, de csak felszabadítom azt az illatarnezált… fuj, muszáj letusolnom. Csillogok a verítéktől. Gond nélkül dobálom le magamról a ruhát, felkapva egy törülközőt.
- Megvárlak, aztán megyek én is – hallom Baet, aki nyakig-fülig burkolózott a fürdőlepedőjébe.
- Ne butáskodj – csóválom a fejem – gyere, két zuhanyzó van bent, hamarabb végzünk és mehetünk.
Kelletlenül pillant rám, de aztán csak biccentve és fut előttem, bevágódva az egyik hátsó tusolókabinba. Meglepve nézek utána, de ráhagyom, ha nem, akkor nem, csak tusolhassak… Jólesően sóhajtok, ahogy ledörgölöm magamról az izzadtságot. Mindig van nálam tusfürdő, és kimondottan élvezem, hogy enyhén levendulás illata van. Szeretem, megnyugtat.
Kint gyorsan felkapom az alsóm, én miközben a farmerom húzom, a tekintetem végigfut Bae fehér hátán. Így, ahogy megfeszül rajta a bőr, átderengenek a bordái, a csigolyái… mint amikor egy keretre feszíted ki a vásznat. Szinte látom, ahogy lüktetnek a vénák, dobog a szíve.
Egy picit bizsereg az ujjam, hogy végigsimítsam a megannyi kis hullámot a hátán.
- Mit bámulsz?
- Nagyon vékony vagy – dünnyögöm zavartan, és inkább áthúzom a fejemen a pólóm, hogy ne lássa az arcom. Aggódom, persze hogy aggódom érte, csak aggódom érte! – El kéne menned vele orvoshoz.
- Egészséges vagyok. Mondtam, hogy nem tudok hízni.
- Viszont fogytál – nézek rá. Megvonja a vállát és visszaveszi a bőpulóverét, a hajába túrva. Még nedves, ezüstösen csillognak a tincsei, amikor turkálni kezd a táskájába. Jaj ne-ne-ne
- Meghívlak egy fagyira – fogom meg a kezét, megszorítva az ujjait – Ha kihagyod ma a sminket. A kedvenc fagyizónkba, na? – csalom lejjebb hajolva hozzá.
- Jó, de… akkor csak spirált – alkudozik. Nem kell neki, így is olyan szép hosszú pillái vannak.
- Spirált se…
Szeretem, amikor olyan természetes, természetesen piros az arca, nem tűnik maszkszerűnek, ha nevet… Elsétálunk a fagyizóba, nincs is messze, és veszek két poharat, ahogy megegyeztünk. Azt pakoltat bele és annyit, amennyit akar, nekem csak megnyugtatja a lelkem, ha látom, hogy eszik. Nem megyek bele jobban a témába, csak teszek az ellen, ami nem tetszik, és hogy vigyázzak is rá.
- Akkor, holnap reggel hatkor találkozunk a buszmegállóban? – kérdezi szökkenve pár aprót, ahogy hazafelé ballagunk.
- Igen.
- És akkor megyünk, és ott is alszunk, és csak ketten és nem lesz ott semmilyen térerő meg ilyenek, csak áram meg te meg én, és a természet és a faház és a kis tó? – hergeli fel magát, a kezem szorongatva. Szinte akaratosan rázza a kezem, lenézve mosolygok rá, visszaszorítva az ujjacskáit óvatosan.
. Pontosan.
- MÁR ALIG VÁROM!! – sikongat. A ház előtt kapok egy puszit, lerántva magához, és befut a házba. A hajamba túrok és hazasétálok. Valami normálisat nem ártana enni, hmhm…
Otthon gond nélkül ledobom a cuccokat, a koszos, átizzadt edzőruhákat a szennyesbe, benézek a nappaliba anyuékhoz. Nyomok egy csókot az arcára, apu mosolyogva biccent felém.
- Jó volt az edzés, édesem? – mosolyog anyu.
- Persze. A hétvégére nem terveztünk semmit, ugye? Megbeszéltem Bae-vel, hogy elutazok vele a hétvégére.
- Persze, drágám. Mikor jöttök?
- Vagy vasárnap este, vagy hétfő reggel, attól függ, hogy jön a busz.
- Majd azért szólj. És hova mentek?
- Tönkre – nevetek fel.
XxX
Este bepakolok az egyik legnagyobb sporttáskámba, váltócuccok, alsó, tusfürdő, törülközők, zoknik… feltöltöm a laptopom és a mobilom, de azért elpakolok hozzá mindent. Gondoltam rá, hogy hajnalban kimegyek futni, amíg Bae alszik, mert őt tuti nem tudok hajnalban kivakarni az ágyból… beteszem az edzőcipőt, kimérve a fehérjét… a kész táskát pedig oldalra dobom az ágy mellé, és eldőlök az ágyon. Ha hatkor már kint kell lenni, ötkor keltem Baet, mert ő a csengőhangok ellenére is képes elaludni…
XxX
Hogy nekem mennyire igazam volt… csörög az ébresztője, mint az atom, ő pedig csak fekszik, az arcára mintát nyom a párna… Elmosolyodok és lekapcsolom a ricsajt, majd mellé lépek és a paplan aló kilógó lábát megfogva megcsikizem a talpát. Eleinte csak megrándul, de aztán orvul be is húzza a lábát… Vigyorogva nézek rá.
- Bae… - cukkolom, az orra hegyét piszkálva, hogy fintorog. – Ébresztőőő– duruzsolom.
- Nyehm. Korán van, még sötét – húzza a fejére a takarót. Megint megpiszkálom a lábát, ő pedig morranva összehúzza magát. Az órára nézek. Ez nehéz menet lesz.
- Van kávé.
- Ehh – morog valami a paplanhalom alól.
- Nem lesz időd sminkelni – provokálom.
- Te így is szeretsz – elhúzom a kedvenc kávéját az orra alól, és látom, hogy kezd kikacsingatni. Igazi „csajos”, mindennel felturbózott izé, amit őkávénak hív, még a szívószál is „decens” halvány rózsaszín, ahogy szereti. Szeretem ha mosolyog és azért bármit megtennék.
- Bizony. De elalszod a hajad, és fél órája könyöröglek ki az ágyból, nem lesz időd megcsinálni – duruzsolom angyalian, mire olyan hirtelen ül fel, hogy lefejeli az orrom, én pedig kis híján leesek az ágyról. Az orrom markolva nyögök fel, de a kávé meg se billen…
- Már fél hat?! – pattan ki az ágyból, elvarázsolva figyelem a bolyhos pizsamáját. Megzabálom, de szerintem vérzik az orrom. Eltörött? Rohadtul fáj. – Basszusbasszus, elkéssük a buszt!
- El – dünnyögök orrhangon. – Azt hiszem, eltörted az orrom.
- De a hajam!
Aha, érzem hol a prioritás, az én orrom vagy az ő haja. A haja győzött.
- Ne sokáig tollászkodj, még ki kell jutnunk a megállóba is – nézem meg az arcom… kicsit vérzik, nem olyan vészes. – És itt a kávéd! Ki fog hűlni!
- Édes vaaagy! – sikkant ki dallamosan és hallom, hogy nekiállt a mosakodásnak. Fáj az orrom, jesszus, csikorognak a csontok benne? Nem. Fuj. Borzalmas hallani… Bae fogat mos, a vizes-zselés-nemtudommivel keni a haját, előássa a hajszárítót, hogy beszárítsa… sóhajtva dőlök el az ágyán, érezve, ahogy a teste után még mindig meleg. Mindenhol az ő illata van. Ez nem olyan, mint amikor nálunk alszik, ez mindenhol ott van… a kellemes langymelegben el tudok aludni, nem akarok megmoccanni, fáradt vagyok, fáj az orrom…
- Niloooooy, ne aludj el! – csattan a fülemben a hangja, szinte kiesik a szívem a mellkasomból. – El fogunk késni!
- De olyan jó illat van – dünnyögök álmosan. Tényleg elaludhattam… égnek a szemeim. Álmosan nézek rá, megcirógatva a haját. Olyan jó puha. Az egész Bae édes és puha. – Na jó, menjünk – nyomom fel magam. – Nem fogunk elkésni, ne aggódj. Bepakoltál?
- Persze hogy! – mutat a kisebb bőröndre, de nem szólok egy szót se. Én is nagy sporttáskával vagyok… felkapom az övét is, és kiterelem a szobából.
- Szüleid mit szóltak hozzá? – dobom be a cuccokat a taxiba, amit rendeltem és megadom a címet.
- Semmi extrát, csak hogy ne csináljunk rendetlenséget – vigyorog és hátradől.
- Oké – sóhajtok. Amikor ismét kinyitom a szemem, szinte az arcomba hajol, meglepve pillantok rá. – Mondd nyuszika.
- Megittam a kávét – mosolyog cicásan. Jó neki, én még mindig retekfáradt vagyok.
- Örülök.
- Nagyon fáj az orrod?
- Hát, tisztességesen lefejeltél – mosolygok rá nyugodtan – De nem tört el, addig pedig nincs gáz.
- Mit akarsz ma csinálni?
- Először érjünk oda, mit szólsz? És bebiciklizünk az üzletbe, főzünk majd meg minden.
- De nem egészségeset, ugye? – veti rám szép cicaszemeit. Elnevetem magam és megcsippentem az állát.
- Amit csak szeretnél, rendben?
- Helyes – dől el mellém elégedetten. Megérkezéskor felteszek mindent a buszra, megveszem a jegyeket, és kivételesen nem harcolok az ablak melletti helyért sem. Valahogy sokkal jobban élvezem, amikor Bae tapsikolva örülök és mellém dől. Mosolyogva nézem, ahogy izgatottan mered ki az ablakon, lehunyom a szemem, hátradőlve kényelmesen. Úton vagyunk, az már valami.
Bae Jung Kim
Bár szépen bepakolok, és az ébresztőt is beállítom, még is elalszik.
Olyan szép álmom van…
Egy ismeretlen fiúval együtt heverünk a nyaraló mögötti kis réten, és fogjuk egymás kezét. Csak az eget nézzük. Igazából az arcát nem látom, de kedvelem. Érzem, hogy kedvelem, és nagyon közel áll hozzám.
Talán szeretem is.
És nem tudom ki ez.
Ez zavara legjobban, hogy nem látom az arcát. Csak érzem a boldogságot mellette, és hogy magam lehetek.
Fogalmam sincs, mi is ez, de melegség járja át a testem. Aztán valami egészen más is.
Mormogva húzom be talpam a takaró alá. Buta legyek..
Aztán ez a légy az orrom kezdi birizgálni. Fintorogva próbálom elfordítani a fejem.
Ismerős hang csapja meg a fülem.
- Bae…Ébresztőőő
Niloy az..
Mi a fene..EZ NEM TUD ALUDNI?!
- Nyehm. Korán van, még sötét – mormogom nyüszítve, ahogy megint megpiszkálja a lábam csak még morcosabb leszek.
- Van kávé.- próbál győzködni.
Dugd fel a kávéd. Hagyjál aludni. Nyűgös leszek! NAGYON NAGYON NAGYON NYŰGÖS!
- Ehh. – reagálom le egyszerűen.
- Nem lesz időd sminkelni – hozza az újabb érvet a felkelés mellett.
Nem is értem.
Amúgy sem szereti, ha sminkelek…
- Te így is szeretsz.
Motyogásom alig hat többnek mint némi cincogás, ettől függetlenül érzi a realitás alapját. Más eszközökhöz folyamodik hát.
Van egy bizonyos kedvencem a királylányos kávézóból.
Karamellás, dupla csokit tejszínes vanília fagyis álomcsoda. Szívószállal!
És pontosan ez az, amire alapozva el is húzza a pohárkát az orrom alatt. A frissen pörkölt kávé illata kissé kicsalogatja szememből az álmot, de azért nem nagyon győzött még meg.
- Bizony. De elalszod a hajad, és fél órája könyöröglek ki az ágyból, nem lesz időd megcsinálni.
BEST SELLING POINT!
Szinte azzal a lendülettel fel is pattanva fejelem be szegény orrát.
Kissé megdörzsölve homlokom reménykedem benne, hogy nem lesz puklis a buksim, mialatt szinte kirohanok a fürdőbe.
Muszáj rendbe pakolnom magam.
MUSZÁJ!
Így aztán gyorsan – elborzadva- szemlélem meg a helyzetet, majd mosakodni kezdek.
- Basszusbasszus, elkéssük a buszt! – nyüszítem a hajam rendezgetve.
- El – motyog orrhangon- Azt hiszem, eltörted az orrom.
- De a hajam!
Őszintén.
Kit érdekel az orra ilyen vészhelyzetben?
Rossz hajjal nem léphetek ki az utcára. Ha nem léphetek ki az utcára lekéssük a buszt. Ha lekéssük a buszt nem tudunk elmenni a nyaralóba. Ha nem tudunk elmenni a nyaralóba NEM LESZÜNK OTT. Ha pedig nem leszünk ott, akkor itt leszünk. Ha itt leszünk akkor pedig végül is nem tudjuk úgy együtt tölteni a hétvégét, hogy kettesben legyünk, és ne zavarjon minket semmi, és ne legyen térerő se, meg ilyenek (és ne érje el az a ribanc Gi Niloyt).
Tehát…KIT IS ÉRDEKEL AZ A TÖRÖTT ORR, MIKOR ILYEN VÉSZHELYZETBEN VAGYUNK?!
- Ne sokáig tollászkodj, még ki kell jutnunk a megállóba is. És itt a kávéd! Ki fog hűlni!
Nem érek rá kávézgatni.
Sietek.
Ettől függetlenül a gesztus édes, és a tudtára is adom.
Rövid időn belül sikerül is rendbe tennem magam, így aztán megújulva, smink nélkül sietek ki hozzá. Kissé megragadva a vállát rázom meg, majd kivéve a kezéből a kávét kortyolgatom boldogan, mialatt sipákolok.
- Niloooooy, ne aludj el! El fogunk késni!
- De olyan jó illat van – motyog félálomban. Aranyos..ez meg is mosolyogtat kicsit. Kaphat még ebből a jó illatból, csak üljünk fel végre a buszra- Na jó, menjünk – tápászkodik fel.- Nem fogunk elkésni, ne aggódj. Bepakoltál?
- Persze hogy! – mutatok büszkén a kis rózsaszín bőröndre.
- Szüleid mit szóltak hozzá? – kérdi mialatt a táskákkal együtt lépdel le halkan az emeletről. Fölösleges, már senki sincs otthon, elutaztak.
- Semmi extrát, csak hogy ne csináljunk rendetlenséget – vonom meg a vállam behuppanva a taxiba.
A kocsi lassan indul el, én pedig kissé megnyugszom. Így aztán Niloy mellé tenyerelve hajolok boldogan a képébe.
Vajon alszik?
- Oké – sóhajtja, majd kinyitva a szemeit kissé meglepődik, szemöldökét is felvonja- Mondd nyuszika.
- Megittam a kávét. – közlöm a tényt cica szemekkel, fejemet kicsit a nyakába bújtatva.:3
- Örülök.
- Nagyon fáj az orrod?
- Hát, tisztességesen lefejeltél. De nem tört el, addig pedig nincs gáz.
Látod, férfi vagy te. Tűrjed.
- Mit akarsz ma csinálni?- terelem a témát.
- Először érjünk oda, mit szólsz? És bebiciklizünk az üzletbe, főzünk majd meg minden.
Nem akarok főzni.
És nem akarom, hogy ő főzzön. Akkor nem eszünk ma se semmit, legalább is én nem.
- De nem egészségeset, ugye? – kérdem nyüszítve.
Édesen felnevetve csippenti mutató és hüvelykje közé az állam, kissé megrázza, közelebb hajol. Boldognak tűnik.
- Amit csak szeretnél, rendben?
- Helyes.
A buszra hamar fel is szállunk, Niloyra hagyom a pakolászást és minden egyebet.
Csúnyán néznek ránk az öregebbek.
Nyilván azt hiszik, hogy egy pár vagyunk, ezt pedig nem igazán nézik jó szemmel.
Niloyt egyáltalán nem érdekli, engem viszont általában zavar, még ha nincs is feltételezésüknek valóság alapja.
Így aztán felérve a buszra – engem is meglep, de nem kell harcolnom a sráccal a belső ülésért, magától átengedi- így büszkén elfoglalva a helyemet kotrom elő a baglyos kis hátizsákomból a pihe-puha utazós plüss nyuszim, ami már koránt sem olyan pihe-puha, mint 10 évvel ezelőtt volt. Még a 8. születésnapomra kaptam Niloytól, azóta is ezzel alszok. Megmosolyogja általában, azonban már nem fűz hozzá semmi mást.
Így aztán ölembe ültetve Bastien urat nézünk ki együtt az ablakon, egyik kezemmel ölelve a plüss derekát, másikkal az ölembe terített pasztell takaró alatt összefűzve barátommal ujjaim, és fogva a kezét hallgatom a zenémet.
Különös ez a nyugalom, ami bennem van.
Még nem éreztem ilyet..soha.
###
Nagyjából az út felénél meg is köszönöm a szíves együttműködést, és el is alszom. Így a háromnegyedik óránál már arra ébredek, félig lecsúszva Niloy vállán alszok halálos nyugalommal. Így aztán kissé riadtan kapom fel a fejem, lopva megtörlöm a számat, és megbotránkozva veszem ki a fülhallgatóm. A fiú mosolyogva pillant le rám, eddig a tájat nézte. Szerpentines úton haladunk a hegyekben, alattunk a völgy. Nem tudom mennyit alhatott, de már nem vörös a szeme szerencsére.
- Miért húzod a fejem a válladra?!- botránkozok meg, így mentve saját magam.
Felnevetve ingatja meg a fejét, könyökkel kissé oldalba bök.
- Nézd, itt van a vízesés, ahol kicsinek mindig lógtunk, míg anyáék nálatok grilleztek a nyaralóban.
- Tudom- lelkesedek fel- ez a kívánság vízesésünk, már nem vagyunk messze..KÍVÁNJ VALAMIT!
Hogy ő kíván-e azt én nem tudom.
Én viszont összeszorítva a szemeim kívánok valamit.
Pontosan, precízen, minden részletre ügyelve.
Aztán csak várok.
Várom, hogy megérkezzünk.
###
Hosszas zötykölődés után végül is lerak minket a busz, nem messze a háztól. Csupán tíz perc séta, és már is a szemünk elé tárul a hatalmas faház a saját kis tóval, körülötte a gyönyörű erdővel, és ösvényekkel.
Igen.
Anyáék tudták, hova kell jönni, és mitől döglik a légy.
Plusz pont, hogy anya állítása szerint én is itt fogantam meg.
Ennek a helynek története van.
És én ezt nem is bánom.
Egyhamar becuccolva rohanok körbe.
Minden ugyan olyan, mint mikor itt hagytuk, annyi különbséggel, hogy ellepett mindent a por.
- Még mindig olyan szép, mint régen- nyújtózik ki Niloy.
- Igen! Tudom..most pedig döntsd el, hogy mit fogunk enni!
- Még nem tudom, gondoltam kivesszük a fészerből a biciklit, elkerekezünk a faluban lévő boltba, és bevásárlunk – von vállat.
- Nem Niloy. Te elkerekezel, én meg addig kitakarítok kicsit, és berámolok. Aztán szerzel fát estére, mert én biztos nem fogok itt fagyoskodni. – jelentem ki határozottan, csípőre vágva a kezem.
Persze Bastien úr előkelő helyet foglal addig a poros kanapén.
Egy ideig húzza a száját drága barátom, aztán Ő is belátja, ésszerű az okfejtésem, miért és hogyan, és mit is kéne csinálni.
Így aztán biztosít, hogy húsz perc múlva visszatér, addig ne nagyon mozduljak ki, és a biztonság kedvéért az ajtót is zárjam kulcsra. Nem mintha bárki is jönne ide…
Mindegy.
Miután adok neki pénzt rá – ragaszkodom hozzá- el is megy.
Így aztán fütyörészve kezdek port törölgetni, felhúzni a frissen hozott ágyneműket, kiteregetni a szőrös ágytakarókat az ágyra és a kanapéra is.
Aztán beiktatok egy gyors mosogatást, hogy legalább ne poros edényünk legyen.
Így mire Niloy visszaér már egy egész otthonos hely fogadja.
Szeretem ezt így.
Ajtót nyitva előtte segítek becuccolni.
- Egy ágyat vetettem, remélem nem baj- cukkolom.
- Nem, te úgy is a kanapén alszol- vigyorog vissza, mialatt leteszi a táskákat a pultra.
Szinte azonnal túrni is kezdek a zacskókba.
- Csokit hoztál?
Szomorú fejet vágva ingatja meg buksiját.
- PEDIG MONDTAM!- fakadok ki.
- Csak gondoltad.
- NEM..MONDTAM! MONDTAM, HOGY HOZZÁL CSOKIT!- görbül le a szám.
Közelebb lépve ingatja meg a fejét.
- Hunyd le a szemeid..
- De MIÉRT?!
- Csak csukd be őket. – sóhajt.
Engedelmesen csukom be. Aztán valami kemény hirtelen a homlokomnak koppan.
Kipattannak a szemeim.
Egy tábla lila csoki van a kezében.
Boldogan felsikkantva ölelem át szorosan, majd kitépve a kezéből ülök fel a pultra, rögtön neki is látva.
- Tudtam, hogy hoztál- nyammogom teli szájjal. – hoztál sört is?
- Hoztam-sóhajt.
- Király vagy..
- Ismerem az igényeid- von vállat vigyorogva.
- A tűzifát is igénylem. – célzok a még rá váró tevékenységre.
Felsóhajtva bólint.
- Tudom. Meg van még hátul az a kis sütögetős rész?
- Mit tervezel? – kérdem ravaszkás mosolyát látva.
- Titok.
- Jó…estére milyen időt mondtak? Nézd meg a telefonodon!
- Nem tudom. Nem emlékszel? Itt nincs se térerő, se internet..semmi.
Elhúzom a szám.
De legalább vele vagyok.
Niloy Connor May Sunwou
Némi fészkelődés, helyezkedés, pakolás – nyuszi elő, pokróc fel, cipő le, láb fel - után nem kell sok, hogy Bae feje előre biccenjen és lassan a vállamra dönti a fejét, még tíz percen belül finoman horkantva nyitja ki a száját. Mosolyogva cirógatom meg az állát, és becsukom a száját, nehogy kiszáradjon és még a torka is fájjon.
Fájnak a szemeim, de egyenesen ülök, hogy a nyaka ne gémberedjen el. De én is bebóbiskolok, ahogy ringat a busz, égnek a szemeim, hát nem harcolok ellene. Legalább nem fognak kiesni a szemeim, és a vezető bemondja, merre vagyunk.
XxX
Hamarabb kelek fel, mint Bae, mosolyogva nézem, ahogy összekuporodva durmol a vállamon. Ráhagyom, a hajához hajtva a fejem mosolygok. Bae illata van, kellemes, és puha!
Figyelem az alattunk elfutó szerpentint. Minden olyan szép itt, zöld, sárga kavicsokkal, kék vízzel. Ez még természetes, kint van egy szép tiszta tavacska partján. Szeretek ott, a mienk olyan negyed óra autóútra van Bae családjának a vikkendházától. Ahhoz képest, amilyen fokozatban dolgoznak a szülei, viszonylag egyszerű, de szerintem sokkal jobb így. Nincs túlbonyolítva.
Bae mocorog, lepillantok rá halvány mosollyal. Kipirult, és a szemei is tisztán csillog, legalább tényleg kialudta magát. Hála istennek, nem tudom, mit csináltam volna, a hulláját nem tudnám magam után vonszolni.
- Miért húzod a fejem a vállamra?! – piszkál, de csak mosolygok. Oldalra fordítom a fejem, megmozdítva a vállam.
- Nézd, itt van a vízesés, ahol kicsinek mindig lógtunk, míg anyáék nálatok grilleztek a nyaralóban.
- Tudom! – tapsikol – Ez a kívánság vízesésünk, már nem vagyunk messze! Kívánj valamit! – cibálja meg a pulóverem.
Lehunyom a szemem, de még mindig látom a kicsit sziklás, kicsit homokos partrészt, hogy a vízesés tövétől öt méterre érezni azt az erős levendula illatot, ami a bokrokból árad… a latyakosabb részen vadmenta, kakukkfű…
Kívánok.
XxX
Kinyitja az ajtót, én pedig sóhajtva dobom le a csomagokat. A leterített asztalon, a szekrény tetején puha olajban eltett levendulacsokrok, gyógynövényes illatok lengenek be mindent, hogy ne kezdjék meg a molyok, a bogarak, és mellé isteni az illata. Jaj, ez egy annyira remek ötlet volt, szinte már most pihenek.
- Még mindig olyan szép, mint régen – roppantom ki magam.
- Igen! Tudom… most pedig döntsd el, mit fogunk enni! – szedi le a kanapéról a lepedőt Bae.
- Még nem tudom, gondoltam kivesszük a fészerből a biciklit, elkerekezünk a faluban levő boltba és bevásárolunk.
- Nem Niloy – néz rám, még a kezét is csípőre vágja, mint egy hepciás feleség – Te elkerekezel, én meg addig takarítok egy kicsit és berámolok. Aztán szerzel fát estére, mert én biztos nem fogok itt fagyoskodni!
Hát persze, igenis, drágám. Bár vele vitatkozni, még lealázna a rutinjával, hát belemegyek. De hogy valami útmutatást, mit akarna enni… elgondolkodok, mi az, amit nagyon szeret, és én is el tudom készíteni.
Tetszik, ahogy a hajamba kap a szél, felállok a nyeregről és tekerek. Régi, nincs rajta se váltó, se spéci ülés, kemény a nyereg és csak úgy lehet fékezni, ha hátratekerem a pedált. Mégis jó… mosolyogva gurulok a földúton.
Még jó, hogy a bicikli előtt van egy fonott kosár.
Kis bolt, az első, amit meglátok és az isteni útmutatás vezeti a kezem, két tábla csoki, egy nagy zacskó mályvacukor. Veszek friss magvas bucikat, friss vajat – nem margarint, vajat! – áfonya és eperlekvárt… grillezni való húst, friss, piaci zöldségeket. Jó lesz ez, elégedetten mosolygok. Szeretem a friss zöldségek illatát, és így, piacról, helyi kisboltból még az illata is más.
Hazakerekezek, és megfogom a két nagy papírzacskót, a három papírtáskát, amiben a friss kaja van. Csak nem túlzás három napra. El fog ez fogyni…
Persze Bae a zsebembe tuszkolta a pénzt, juszt se azt költöttem. Majom, mégis mit gondol? Majd visszacsempészem a kabátzsebébe.
Elismerően füttyentek, amikor átveszi tőlem a táskákat és becuccolok. Kevesebb por, friss virágillat, de ez a bolyhos valami…
- Egy ágyat vetettem, remélem nem baj – masírozik ki a konyhába előttem.
- Nem, te úgyis a kanapén alszol – cukkolom.
- Csokit hoztál? – tűnik el könyékig a táskában, de abban épp a zöldségek vannak, rossz lyuk. Elhúzom a szám, lemondóan csóválom a fejem és kiveszem a papírba és zacskóba csomagolt húsokat, a tésztát. Ejjh, hát dehogy, elfelejtettem, ajaj… - Pedig mondtam!! – fakad ki.
- Csak gondoltad – emelem fel az ujjam.
- Nem! Mondtam! Mondtam, hogy hozzál csokit! – hisztériázik, kimeresztve a nagy szemeit, legörbítve a száját. Jaaaj, beveti a cicaszemeket, a kis aljas. Jókedvűen hunyorítva pillantok rá. Kis majom. De édesen csinálja, ez a szexepilje.
- Hunyd le a szemed – hagyom figyelmen kívül a hisztit.
- De miért?
- Csak csukd be őket – amikor végre becsukja a szemeit, előásom a zacskóból az egyik csokit, és megpöckölöm a homlokát. Sikkantva kapja ki a szememből és lerendez egy futó öleléssel feldobja magát a fa borítású pultra.
- Tudtam, hogy hoztál! – keni szét a száján a csokit. – Hoztál sört is?
- Hoztam – biccentek és felemelem a hatos kartont.
- Király vagy!
- Ismerem az igényeid – hunyorítok mosolyogva.
- A tűzifát is igénylem – nyalja meg a száját. Biccentek, mert jaj, micsoda papucs vagyok, mit csinálhatok…
- Tudom. Megvan még hátul az a kis sütögetős rész? – kérdezem.
- Mit tervezel?
- Titok.
- Jó… estére milyen időt mondtak? Nézd meg a telefonodon!
- Nem tudom – vonom meg a vállam és összecsomagolom a papírzacskókat, félretéve. Nem dobom ki. – Nem emlékszel, itt nincs térerő, se internet, se semmi.
Látom, hogy nem tetszik neki, de mosolyogva pakolok el.
- De megnéztem otthon, erre a hétvégére csak napsütést mondanak. Hoztam ilyet – teszem ki elé a kis zsemlét – Kapj be egy falatot, mert nem reggeliztél, jó? Hoztam rá vajat meg dzsemet, meg hoztam tejet is, ha kávét szeretnél.
- Szuper – harap ismét a csokiba.
- Főzöl nekem egy teát? – pakolok el, megpaskolom a combját – Kimegyek, megcsinálom a fát. Aztán eldöntheted, hogy tábortűz legyen, vagy grillezzünk.
- De van kandalló is!
- Abban is vágok – biccentek és kimegyek.
- Milyen teát akarsz?
- Levendulás zöldet! – nevetek be és bemegyek a csomagokhoz, hogy elővegyek egy nyúzhatóbb pólót. Leveszem a vastagabb kötöttet, felveszek egy vörösesbarna ujjatlant és kimegyek. A ház mögött, hogy ne rontsa az összképet, van egy nagy halom ölfa, letakarva, hogyha esik is, ne ázzon át. Mennyi kéne? Öt öl?
Na basszus, hogy én ezt hogy utálom csinálni. Jó pár rönköt odahordok magam mellé, a fészerből előveszem a baltát, hogy na akkor férfiasan essünk neki.
Hogy én ezt hogy utálom, egyszerűen parázok; csak egy mozdulat és mindig a szemem elé villan, hogy kicsúszik és belemetszek a saját lábamba.
Viszont edzésnek nem utolsó, fél óra munka után majdnem végzek, de reggel-nem reggel, dől rólam a víz, levettem a pólóm is.
Letámasztom a baltát és oldalra nézek, ahol kint a verandán ül Bae és macskás mosollyal nézi, ahogy dolgozok. A kezében csésze.
- Az az én teám? – túrom hátra a hajam. Jól is esne.
- Az, de már megittam – néz a csészébe, sóhajtva nevetem el magam. Nem iső lenne, ha nem.
- Akkor csinálj nekem, mert nem adom oda a meglepetést estére!
- Miért, mi a meglepi?
- Azért meglepi, hogy meglepődj. Összekócolom a hajad! – nevetek rá. Lenézek a fára. Elég lesz, inkább dolgozok kétszer, de én már meg nem fogom a fejszét! Megmozgatom az ujjaim, beállt a tenyerem.
- Sör nem jó? Már lehűlt – ajánlkozik, két kezét a hajára szorítva, nehogy tényleg két marokkal kócoljam össze neki.
- Inkább álljunk neki az ebédnek, mert kiesnek a szemeim – mosolygok rá. – Csak két perc, lemosakszok, mert megizzadtam.
- Aha, láttam – dünnyög mögöttem, a hátamra szegezve a pillantását. Ránevetek.
- Na, eldöntötted, hogy mi legyen az ebéd? Grillezzünk, vagy csináljunk tésztát? – keresem elő a törülközőm. Nekem már bármi jó, sőt… én már nagyon éhes vagyok. – De ragaszkodok a tához! És ezt most ne idd meg!
- Jóó tudom – noszogat a fürdőbe – Menj már, húzod magad után a bűzcsíkot! Fuj!
Bae Jung Kim
Csodálatos helyzet mentés:
- De megnéztem otthon, erre a hétvégére csak napsütést mondanak. Hoztam ilyet – pakolja ki a zsemlét- Kapj be egy falatot, mert nem reggeliztél, jó? Hoztam rá vajat meg dzsemet, meg hoztam tejet is, ha kávét szeretnél.
- Szuper – majszolom a csokit.
- Főzöl nekem egy teát? Kimegyek, megcsinálom a fát. Aztán eldöntheted, hogy tábortűz legyen, vagy grillezzünk.
- De van kandalló is!
- Abban is vágok. – hagyja rám.
- Milyen teát akarsz?
- Levendulás zöldet!
Azzal ki is megy.
Amit persze nem is bánok.
Így rövid szenvedés után sikerül beüzemelnem a tüzet, és felrakom főni a vizet.
Aztán még egy rövid szenvedés után sikeresen kezemben a teával ki is sétálok. Elégedetten figyelem, ahogy Niloy izmai megfeszülnek, minden egyes hasításnál.
Hogy lehet valaki ennyire izmos..és..szexi..
és..
Izmos?!
HOGY?!
Mindegy is..a lényeg, hogy leülve a tornácra figyelem elégedetten, néha meg-meglökve magam a hintaágyban.
Aztán felpillant rám, megtörli kézfejével csatakos homlokát.
Kockásak a hasai.
- Az az én teám?
Hát..ő…volt.
- Az, de már megittam – szegem le a fejem egy gyors pillantást vetve az üres csészébe. Még van benne egy kicsi..ha..persze gondolja.
- Akkor csinálj nekem, mert nem adom oda a meglepetést estére!
OHÓÓÓ!!!:3
- Miért, mi a meglepi?
- Azért meglepi, hogy meglepődj. Összekócolom a hajad!
SOSE!
Sose fenyegess a hajammal!
Sose.
Soha.
- Sör nem jó? Már lehűlt – védem két kézzel a hajam.
- Inkább álljunk neki az ebédnek, mert kiesnek a szemeim. Csak két perc, lemosakszok, mert megizzadtam.
- Aha, láttam. – motyogom felegyenesedve.
- Na, eldöntötted, hogy mi legyen az ebéd? Grillezzünk, vagy csináljunk tésztát? De ragaszkodok a teához! És ezt most ne idd meg!
- Jóó tudom.. – hagyom rá- Menj már, húzod magad után a bűzcsíkot! Fuj!
Ő el is megy persze fürödni, én pedig ismét eljátszom vele amit szoktam.
Ordítása szinte mennyei muzsikaként hat.
- BAE!- csörtet le törölközővel a derekán, az egész válla vörös.
- Ha?- kérdem ártatlan arcot vágva.
- MÁR MEGINT AZT A ROHATD CSAPOT PISZKÁLOD!
- Én nem! – hápogok- meggyanusítassz! SÍRNI FOGOK.
Csúnyán néz, nekem pedig remegni kezdenek az ajkaim.
- Jó..Jó, csak ne sírj!
- DE IGEN MERT ILYEN VAGY!
- Jó..- nyüszít
- Kérj bocsánatot!
- Én nem kérek!
- KÉRJÉL!- csattanok fel, már a könnyeim is potyognak.
Hápog egy sort, majd morog egy bocsánatot, és csúnyán nézve vissza vonul.
Elégedetten dőlök hátra, de megkegyelmezek.
Ezek után már nem piszkálom a csapot.
###
Miután sikeresen rendbe tette magát és felvette a legkényelmesebb szabadidőfelsőjét a legkényelmesebb pólójával leslattyogva lát neki tésztát főzni.
- Szeretem az üveg tésztát- csivitelem lelkesen mellette ácsorogva.
- Tudom, azért vettem. Nehéz volt, de vettem.
- És este milyen filmet nézünk? – tudakolom.
- Csak akció filmem van.
- TUDOD, HOGY AZT UTÁLOM!- nyafogom.
- Tudod, itt nincs se internet, se térerő. – emelgeti meg a szemöldökét, emlékeztetve arra, milyen „buta is vagyok”.
Én nem vagyok buta.
- Tudod mi van itt viszont? – nézek rá összeszűkült szemekkel.
- Mi?
- Ez.
Mogorván harapom tarkón.
Hirtelen felszisszenve fordul meg, reflexből ragadja meg a csuklómat, és a következő pillanatban már a pulton hasalva kapom magam.
Nem is értem..mi történt.
- NA, NILOY! NAA! – nyüszítem próbálva elhúzni a kezem.
- Rossz vagy.
- Tudom, de cserébe cuki, és szeretsz. Niloy, engedj el..NILOOOY. – nyafogok.- Király vagy meg minden, és nem volt felesleges az ovis karate, csak ENGEDJÉL MÁR!
Egy ideig még hallgatja a fényezést, majd elégedett vigyorral enged el.
Mogorván, összehúzva szemeim nézem, majd felfújva arcom kísérlem meg megütni. Azonban ismét elkapja a csuklóm, és meg is fogja.
- A-a… - ingatja meg a fejét rosszallóan.
- Utállak. – sziszegem, bár arcomon látszik, hogy valójában nincs így.
Nevetve csókol ökölbe szorított ujjaimnak körmeire, aztán szép lassan el is enged.
Megebédelünk, egy kicsit sétálgatunk, aztán ahogy leszáll az este és sikeresen behordjuk a tűzifát (ő behordja, én meg nézem) kiülünk pár sörrel, és a mályvacukrokkal a tábortűzhöz.
Boldogan, nevetgélve hagyom hogy ráhúzza a botokra a cukrokat, aztán szépen neki is látok a sütésének, mialatt konstans fogy a sör.
- Ne a tűzbe tedd Bae- oktat.- meg fog égni
- Ne mondjad meg hogy csináljam, én majd tudom!- förmedek rá.
Vállat von.
Aztán persze rá két percre már hatalmas szemekkel nézem az övét.
Az övé szép karamell színű az enyém meg szén fekete.
- Nem adok. Mondtam, hogy ne rakd a tűzbe. – vonja fel a szemöldökét.
NAGYOBB SZEMEK, HALK NYÜSZÍTÉS.
- Jó…talán egyet adok-bizonytalanodik el- ne nézz így rám.
NYÜSZÍTÉS.
Kelletlenül tartja elém a botját, és süt magának újat.
Én pedig győzelmem megkoronázva látok neki elégedetten, boldogan, és spiccesen.
Tényleg be fogok rúgni.
Vagy már be is rúgtam.
###
Kellőképp adtam az érzésnek, így már csak azt érzem, valaki vaskos karja öleli a derekam, és támogat fel a lépcsőn. Azt mondja vigyázzak, én meg hogy jó. Aztán pofára esünk.
Felnyögve kapaszkodok meg Niloy vállába, aki próbál feltápászkodni velem, de megállíthatatlanul nevetek. Olyan vicces ez az egész.
- Gyere nyuszika..gyere, már nincs messze az ágy- nevet ő is, bár hangján hallom a spiccességet. Vagy talán ő is részeg. Nem tudom, de minden bizonnyal józanabb mint én.
Elterít az ágyon, segít vetkőzni.
Bonyolult dolgok ezek a gombok, nem is nagyon sikerül elsőre leapplikálni a kardigánom és a nadrágom. Aztán végül is összejön.
- Eloltom a tüzet, aztán jövök.
Biccentve hagyom rá, várom, hogy megérkezzen.
Szerencsére a kandallóban már ropog a tűz, ami könnyedén befűti az egész viskót, és felragyog a fénye a galériára (ahol a háló van) is.
Egyhamar meg is érkezik, segítek neki levenni a ruháit.
Nevetve dől mellém.
- Akkor nem lesz film?
- Nem…egymás társaságát kell élveznünk, teljesen lemerült a laptop – közli egyszerűen.
Neki mániája, hogy mindig kikapcsolva tölti a dolgait.
Félti az aksit, vagy ilyesmi.
Vállat vonva könyökölök fel, esetlenül simogatok a hajába.
- Olyan puha..azt a hajápolt használod, amit mondtam?
- Azt- vallja be derekasan.
Büszkén biccentek.
- Niloy…
- Ha?
- Te már..csókolóztál valaha?- kérdem rövid várakozás után.
- Aha- nyögi kábán, a hátára heveredve. Lelógnak a lábai a hatalmas ágyról.- Mert?
- Mindegy.
Mindketten berúgtunk..nagyon.
- Akarod, hogy megmasszírozzalak?- kérdem rövid idő után.
Aprót biccentve megy bele, majd felmászva egészen fordul a hasára, hagyja, hogy levegyem róla a felsőt.
Sikeresen le is hámozom, a fenekére ülve fészkelődök kicsit, és szépen gyömöszölgetni kezdem. Érzem, ahogy kilibabőrösödik a teste a kezeim alatt.
Ezt szereti, és én is.
Még soha sem csináltam neki, de jó érezni, hogy élvezni.
- Isteniek a kezeid- sóhajt rezignáltan. Gondolom ezt mondja, a dünnyögését nem nagyon értem.
- Niloy..
- Ha?
- Téged…már..haraptak nyakon?
- Nem – mormog
- És..milyen érzés lehet szerinted?
- Nem tudom…
- Esetleg..mi..kipróbálhatnánk nem? Szóval..úgy értem, nemsokára már csajunk lesz, meg ilyenek, és mi úgy is legjobb barátok vagyunk, és soha senki nem tudná meg, és..és..gyakorolnánk…ilyen..semmi extra..csak..csak kipróbálni.
Túl sokat beszélek.
És túlságosan gyorsan vörösödök.
És amúgy is részeg vagyok mint a franc.
- Jó. – közli egyszerűen. – kezded.
- Én..nem tudom…hogy kéne…én..még nem csináltam ilyet..-motyogom megsemmisülve, majd lassan lehajolva támaszkodok a feje mellett a puha matracba, és óvatosan megharapom.
Nem tudom milyen érzés neki, nem reagál sok mindent.
Aztán hirtelen lesodorva magáról gyűr a teste alá.
Érzem, hogy árad belőle a pia.
Belőlem is.
Ez így jó.
- Megmutassam hogy csinálja egy profi?- kérdi széles, élveteg vigyorral.
- Azt mondtad, még sose csináltad.
- Nem, de nyilván jobban csinálom, mint bárki más. – vonja fel az egyik szemöldökét.
Ha részeg mindig versengeni kezd. MINDENKIVEL.
- Nyilván- ütöm meg kételkedő hangszínem.
Aztán elhallgatok.
Belém fojtja a szót.
Érzem nyakamban a haját, a forró leheletét, fogának borzongató szorítását. Egész testemben kilibabőrösödöm, kezeimmel izmos karjaira fogok. Hagyom, hogy felém magasodjon, már amennyire meg tudja ezt tenni.
Jólesően nyögök, kissé megrázkódom, ahogy végigfut rajtam a hideg.
- Na..el ne élvezz már- röhög fel kábán, butácskán.
- Én..nem- visszakozok szinte azonnal. Pedig majdnem..nagyon jól esett.
Az arca vészesen közel kerül az enyémhez…és csak vigyorog.
Azzal a tipikus, féloldalas mosoly-vigyorral, mikor valami turpisságra készül, ami tilos lenne, de meglépi, mert tudja, hogy ezzel nagyon vagány dolgot visz véghez.
Esetlenül, remegő kézzel simítok az arcára, a szívem hevesen ver, az arcom lüktet.
Aztán a nyakamba hajtja a fejét, szorosan átöleli a derekam, és nem is mozdul.
Azt hiszem kiütötte a pia.
Niloy Connor May Sunwou
Elégedetten állok be a tus alá, megengedve a kellemesen meleg vizet és átdörgölöm a hajam, a mellkasom, előveszem a tusfürdőm. Épp lehajolok érte, amikor megrándul a csap és a gőzzel együtt végigégeti a hátam… csapkodva törtetek ki a tusolóból, remegve kapom magamhoz a törülközőt, lecsattogva.
- BAE!
- Ha? – pillog rám. Nekem viszont ég a bőröm, mintha megnyúztak volna!
- MÁR MEGINT AZT A ROHADT CSAPOT PISZKÁLOD!
- Én nem! Meggyanúsítasz! Sírni fogok!
Ne már, basszus, miért csinálja ezt folyton… Basszus már…
- Jó, jó… csak ne sírj… - sóhajtok fel.
- De igen, mert ilyen vagy!
- Jó… - sóhajtok fel.
- Kérj bocsánatot! – cukkol. Egyszer elverem a fenekét, az biztos, hogy hason fog aludni!
- Én nem kérek!
- KÉRJÉL! – sírja el magát. Ezt a sunyi disznót, elmotyogok neki egy bocsánatot, és visszamegyek. Legalább az izzadtság lement rólam, de a szappan kezd kényelmetlenül rászáradni a vállamra, tépi a bőrt. Azért gyanakodok és nyitva hagyom a kabin ajtaját, hátha megint szórakozni támad kedve…
XxX
Megkönnyebbülve a zuhanytól öltözök fel és leballagok, de már olyan éhes vagyok, hogy a tea se segít.
- Szeretem az üvegtésztát – motoszkál Bae a kezem alatt. Rámosolygok, de szinte csorog a nyál a számból.
- Tudom, azért vettem. Nehéz volt, de vettem.
- És este milyen filmet nézünk?
- Csak akciófilmem van.
- Tudod, hogy azt utálom!
- Tudod, itt nincs se internet, se térerő – rándítom meg a szemöldököm, miközben megrándítom a wokot, hogy ne törjenek a zöldségek, és meglocsolom szósszal.
- Tudod mi van itt viszont? – duzzog?
- Na mi? – mosolygok, megkeverve a tésztát. Egyre jobb, elájulok, olyan éhes vagyok…
- Ez – harap nyakon. Úgy látszik ő is épp elég éhes, de ez nem azt jelenti, hogy engem kóstolgathat! Egy mozdulattal a pultra csomagolom, lefogva, hogy csak ficákolni tudjon, és van valami… jó érzés abban, hogy kiszolgáltatva fekszik, mint egy kis gusztusos előétel.
- Naaa… Niloy! Naaaa!!
- Rossz vagy – húzom össze a szemeim.
- Tudom, de cserébe cuki, és szeretsz. Niloy, engedj el, NIlooooooy! – nyüszít – Király vagy meg minden, és nem volt felesleges az ovis karate, csak engedjél mááááár…
Hahh, most én dirigálok, a-a, nem adom olyan könnyen a kezemből az irányítást, de félő, hogy a tészta odakapódik, én meg majd megvakulok az éhségtől…
Épp felemelném a fakanalam, amikor visszafordulok, mert már ismerem annyira Baet, hogy tudjam, nem elégszik meg ennyire és támadni akar… lefogom, a háta mögé csavarva, a mellkasa szinte nekem simul. Érzem az édes tusfürdőjét.
- A-a.
- Utállak! – dünnyög, de én csak nevetve engedem el, összefonva az ujjainkat nyomom a kezecskéjére egy puszit, aztán visszafordulok az ebédünk felé. Szeretek főzni.
XxX
Az egész olyan rohadt idilli, szokás szerint nem hallgat rám, odaégeti a mályvacukrát, a lángoló, olvadt cucc lepottyan, ő pedig még meg is lepődik, mert hát ez most hogy… Belekortyolok a sörbe, megiszom a söröm, elfogynak a sörök. Elfogy a mályvacukrom, persze az ő arca szippantja be, de amilyen élvezettem eszi a kekszen, nem is bánom. Legalább eszik. De azért dolgozzon meg érte!
Imádom ezt a kiscica fejét, meg tudnám ölelgetni…
XxX
Már nehéz a fejem, szinte tekereg, eldőlök a pokrócon a tábortűz mellett, de amikor Bae bele akarna szédülni a parázsba, inkább felnyomom magam és megfogom a derekát, duruzsolva, hogy felmegyünk, aludni, késő van, fáradt és jót fog tenni. Fogalmam sincs, milyen marhaságokat hordok össze, de ahogy nyaklik jobbra-balra, ledönt a lábamról. Úgy esek, hogy én kerüljek alulra, nehogy odavágja magát a lépcső fokainak, de egy pillanat alatt el tudnék aludni. Túl sokat ittam.
- Gyere nyuszika, gyere, már nincs messze az ágy – kuncogok és felsegítem. Leteszem az ágyra, leszedem a pulcsiját, a nehéz cipőt, a nadrágot. De vagy mellé nyúlok vagy ő tekereg… - Eloltom a tüzet, aztán jövök – suttogok.
Kint leöntöm egy adag homokkal és pernyével a tüzet, figyelme hogy tényleg elaludjon, aztán visszamegyek, enélkül igazán hideg van itt kint. De bent az elzárt kandalló miatt jó meleg van, hiába jön az ősz, hideg lesz… Megdörzsölve a karom megyek fel, fel a lépcsőn, eldőlve az ágyon. Nevetek, ahogy próbálja leszedni rólam a felsőt, hagyom neki, nevetve tologatom el a kezét, had morgolódjon.
- Akkor nem lesz film? – dünnyög, de már álmos a hangja.
- Nem, egymás társaságát kell élveznünk – ásítok. – Teljesen lemerült a laptop.
Lehunyom a szemem álmosan, ahogy a pici ujjai a hajamba túrnak. Elalszom, csak pár pillanat…
- Olyan puha… azt a hajápolót használod, amit mondtam?
- Azt – mormolom.
- Niloy…?
- Hm?
- Te már… csókolóztál valaha?
- Aha – dőlök felé, résnyire kinyitva a szemeim. Ha trécsel, egy darabig nem lesz alvás. – Mert?
- Mindegy – harapdálja a puha, rózsaszín ajkait. Figyelem, ahogy a felszűrődő tűz fénye megvilágítja a bőrét, a szemeit. – Akarod, hogy megmasszírozzalak?
Belemegyek, feljebb mászok és hason fekve elnyúlok, ő pedig rám nehezedik. Kellemes, már ettől kiroppant egy csigolyám, és a mai munka után pláne jól esik. Ért ahhoz, hogy kell szétgyúrni a vállam… Imádom… Minden pici porcikáját.
- Isteniek a kezeid – morgom a párnába.
- Niloy?
- Ha? – nyáladzok jólesően.
- Téged már… haraptak nyakon?
- Nem…
- És milyen érzés lehet… szerinted? – lustán kinyitom a fél szemem, felsandítva rá.
- Nem tudom.
- Esetleg… - simítja végig a meztelen hátam az ujjbegyeivel, a körmeivel - mi… kipróbálhatnánk, nem? Szóval, úgy értem, nemsokára már csajunk lesz – dadog – meg ilyenek… és mi úgyis a legjobb barátok vagyunk, és soha senki nem tudná meg… és… csak gyakorolnánk. Ilyen… semmi extra, csak… kipróbálni.
Szussantok egyet, lehunyva a szemeim.
- Jó, kezded.
- Én… én nem tudom, hogy kéne, én… még nem csináltam ilyet… - motyog lassan forgó nyelvvel. Megnyikordul a fejem mellett a matrac, megérzem a forró ajkait a nyakamnál nem sokkal a fülem alatt, és egyszerre vibrálnak be az idegszálaim. Visszafojtom a levegőt is, nyitott szemmel meredek a sötétbe, érezve a forró leheletét.
Egy mozdulattal kapom el a derekát és magam alá szorítom, a csípője a lábaim közé kerül, a kezeit finoman lefogom. A csuklóján vibrál a szívverése.
- Megmutassam, hogy csinálja egy profi? – duruzsolom széles mosollyal. Kócos…
- Azt mondtad, még sosem csináltad.
- Nem, de nyilván jobban csinálom, mint bárki más…
- Nyilván.
Aha, szóval provokálsz? Rossz ötlet. Itt fekszel alattam, kifeszítve, egy vékony göncben, kócosan, leszorítva, és be akarsz szólni? Most én vagyok felül, most nincs cicaszem és cicamosoly… lehajolok, az orrommal lassan beszívva az illatát, még lassabban nyitom ki a szám, hogy a forró sóhaj megborzongassa, és beleharapok, lassan fokozva a fogaim nyomását. És ahogy felnyög rá! Megfeszül minden izmom.
Az ujjacskái megsimítják a karom, a vállam… levegőért kapva emelem fel a fejem, de olyan közel van, hogy könnyedén összeérhetne az orrunk.
- Na, el ne élvezz már.
- Én… nem! – dünnyög. Félmosollyal figyelem, ahogy futkosnak rajta a lángnyelvek, ahogy álmosan és mégis perzselően csillog a szeme, és amikor megnyalintja az ajkait, az szinte szikrázik.
Annyira… olyan nagyon…
De megérinti az arcom, én pedig levegő után kapok és egy pillanatra és elkapva a tekintetem a látványtól a nyakába fúrom az arcom.
Ez rohadt szar ötlet volt, borzalmas, nem csinálhatom ezt! Egyáltalán, mit csinálok?
- Niloy…? - érzem meg a kezecskéit a hátamon. – Elaludtál…? – suttog.
- Nem – morgok. Én csak hülye vagyok. – Csak kicsit megszédültem, bocsi.
- O-oké – dünnyög, én meg erőt veszek magamon és felnyomom magam róla, eldőlve mellette. Egy takaró… mennyit fogok ma aludni? Semennyit, mi? Franc… álmos mosollyal felé tárom a karom, hogyha akar, bújjon ide, hogy beérjen minket a takaró és a pokróc, és ahogy szeret aludni, majd mikor elfészkelődött, betakarom magunkat és a fejéhez hajtom a fejem.
- Jó éjt, nyuszika –dünnyögök.
XxX
Másnap hagyom aludni, sőt, én nagyon korán felkelek. Még épp csak pirkad, én már felkötöttem a cipőm, hagytam egy cetlit hogy kimentem futni…
Gyönyörű itt a táj, végig tudom futni-sprintelni a töltést… a mobilomon követem a távot, hallgatom a zenét.
Kitisztul a fejem. Ma nem szabad annyit innom, jesszus…
Amikor visszaérek 13 kilométer után, Bae még alszik. Sebaj… kidobom a cetlit és nekiállok a reggelinek. Ha már ott voltam, elfutottam üzletbe, veszek friss bucit, olyan mézes-magosat, amit Bae annyira szeret és még meleg; a belseje omlós, a külseje ropog. Van még rá vaj, lekvár, isteni lesz… éhes vagyok.
Keverek neki kakaót, vaníliával, és felmegyek a galériába, elhúzva az orra előtt.
- Jó reggelt – piszkálom, egy tollal az orrát simogatom, hogy fintorogjon. – Ébresztőőőő…
- Neeeehh… - húzza a fejére a paplant.
- Süt a nap, reggel van, hoztam reggelit. Van kakaó… naaa – piszkálom a talpát a tollal – Vaníliásat csináltam, amit szeretsz. És ne aludd végig a napot… Bae…
Kiles a takaró alól álmosan, kócosan.
- Olyan igazi főzöttet?
- Tejszínhabbal – biccentek. – Gyere, olyan meleg van, fürdünk a tóban!
XxX
Nem is tudom, mennyit ökörködtünk, a reggeli isteni, az ebédre grilleztünk a kinti sütőn, frissen, sok zöldséggel… fürdésre való idő volt, az utolsó meleg napok egyike. Sikerült rávennem, hogy biciklizzünk be a városba, hogy holnap reggel ezzel már ne legyen gond, vettünk vacsorára még édességet neki, gumicukrot, még sört merthogy elfogyott…
Hazabicikliztünk. Isteni táj, és jól mutatott a pasztellrózsaszínra kent, fehér kosaras biciklin.
- Kezd hideg lenni – fut be mellém a kertből, vastag pulóverben. Épp leöntöm a teát, az egyiket elé tolva.
- Azaz. Ennyi volt a nyár, hazamegyünk és kezdhetünk a suliban – nevetek rá, meglökve a csípőmmel finoman. – Várd meg, hogy kiázzon, addig előszedem a laptopot.
- Le tudom forrázni a teát – ölt nyelvet – Biztos hogy csak szar akciófilmjeid vannak?
- Dehogy – hunyorítok félmosollyal, mire közelebb óvakodik – Mondtam, hogy megnézem veled azokat a gagyi vámpírfilmeket, egy edzés, egy film.
- Komolyan? – sikkant fel – Tényleg? Elhoztad?
- Az elsőt, igen – vigyorgok – de csak azt, mert csak egy edzésen voltál! Valamit valamiért.
- Seggfej! – ugrik egy picit, tapsikolva – Juj, tedd be, gyorsan, meg hozz édességet, hozom a teát meg minden, naaaaaa… – noszogat, én pedig nevetve ásom elő a mappák mélyéről. Elindul a komor, bamba vízfejűszépfiú meg a botoxtúltengéses csaj monokróm arckifejezésének habzó nyálzása, én pedig a teámba készülök fulladni. Mintha már lenne az íze a teámnak mint megszoktam, gyanakodva kortyolgatom.
- Bae, mit tettél a teába? – szimatolok bele, de lepisszeg, hogy a legjobb résznél pofázok és ugyan figyeljek már mert nem fogom érteni… megvonom a vállam és megiszom a hatalmas bögrével. Majdnem fél liter… Bae pinky bögréje se kisebb, ez pont olyan didergős napokra való.
A végére épp csak elfojtani tudom a röhögésem és egyensúlyozok az alvás peremén. Hála istennek hogy vége, és ebből még három!
- Ez olyan… olyan romantikus, nem? – néz rám – Képes visszafogni magát, hogy ne ártson a szerelmének…
- Most akkor ha vámpír és vega…? Egyáltalán vega ha állatokat szív le? És ha nincs benne vér, hogy áll fel neki? – gondolkodok felvidultan, kipirult arccal. Valamit tuti nyomott a forró teába, mert igencsak melegem van.
- De hülye vaaagy! Ez önuralom kérdése!
- Szerintem képessége sincsen rá – cukkolom gonoszan, kiöltve a nyelvem, mire sikoltva próbál felém kapni, de a reflexeim még működnek. Fél kézzel simán elkapom és leszorítom, a combjaimmal a combjaira nehezedek, hogy leszorítsam, a szabad kezem karomszerűen felemelem. – És most addig csikizlek, ameddig bocsánatot nem kérsz!
- Nem kérek bocsánatot! – sikít és kapálózni próbál de nevetve közelítek felé.
- Halljam – vigyorgok és megcsikizem az oldalát, a bordáinál.
- Neeeem! –sikít, de már ő is nevet, szinte hisztérikusan.
- Mondd hogy igen, igen, sajnálom – bólogatom is hozzá, de amikor a bordái érzékeny részéhez érek, visongva dob magán egyet, de olyan erővel, hogy leesek a kanapéról, de őt magammal rántom elsőmegdöbbenésemben. Rám zuhan, le is fejem, de kivételesen ő van felül.
- Nem sajnálom – vigyorog rám zihálva, teljesen zilált külsővel, kipirulva. Elnevetem magam, megcsóválva a fejem, a lábammal beleütközök a ma este megivott üres sörösdobozokba. Megint sokat ittunk volna?
- Tudom. na, élvezel felül lenni? Ne szokd meg.
- Mert?
- Mert nem győzöl le, és… - kezdem az érvelést, de ahogy felülnék, hogy demonstráljam az erőviszonyokat, talán rosszul hajoltam talán ő akar lejjebb hajolni, hogy fenyegetőbb legyen…
De megérzem a számon a száját, az illatát. Abban az egyetlen szent pillanatban, ahogy megmoccannak a puha ajkai, reflexből, gondolkodás nélkül szorulnak az ujjaim az ujjaira, és visszacsókolva, ösztönösen.
Egyszerűen mindenhol ott van, nem is gondolkodok, hogy mit csinálok, csak morranva, már-már apró harapással csókolok vissza, mintha minden porcikám mohón magához akarná rántani.
Felnyögök halkan az érzésre, ő felnyüffen, érzem a leheletét, elkerekedett szemmel nézek rá, ahogy elkapja a fejét, elsápadva aztán hirtelen vörösödve mered rám.
Túl hamar tisztul ki a fejem. Na basszameg, ez meg mi volt…? Te jó ég, ez mi a szar volt?!
Bae Jung Kim
Pár pillanatot még várok, aztán információ híján finoman a hátára cirógatva suttogom vékonyka hangon a nevét.
- Niloy…? Elaludtál…?
- Nem – szólal meg fázis késéssel- Csak kicsit megszédültem, bocsi.
- O-oké…
Rá hagyom, mi mást is tehetnék.
Még egy ideig rajtam hever, csípője az enyémnek simul, aztán nagyot sóhajtva nyomja fel magát, és mellém vágódik. Egy ideig kotor, nem tudom mi után.
Aztán végül is megtalálja a gyapjú takarót, magára dobja, és miután realizálja, hogy csak egy van kitárva karjait enged be alá.
Elfészkelődöm az erős szorítás között, alkarjára hajtom a fejem, fülem a mellkasának szegezem. Élvezem a közelségét, a meleget amit áraszt.
A szívverésére alszom el.
Annak a megnyugtató ritmusára.
Tudum. Tudum. Tudum…..Tudum…Tudum….tum…tum…tum.
- Jó éjt nyuszika- hallatszik még valahol a távolból. Érzem, hogy kicsit erősebben szorít magához.
Képszakadás.
####
Legszebb álmom kellős közepén vagyok, amikor valami megint elkezdi bizgálni az orrom.
Morcosan húzom a fejemre a takarót, de aztán az a valami megint a talpamnak esik neki. Miután azt is behúzom meleg pajzsom alá ismét az orrom birizgálja.
Nyűgösen nézek csíknyi szemeim mögül.
- Jó reggelt… Ébresztőőőő…- nyújtja el Niloy.
Hogy a francba van neki ennyi ereje…? HOGYAN?!
- Neeeehh…
Hagyjál. Hagyj aludni…ne bánts.
- Süt a nap, reggel van, hoztam reggelit. Van kakaó… naaa. Vaníliásat csináltam, amit szeretsz. És ne aludd végig a napot… Bae…
Ohó..pedig én megkísérelném.
Tennék rá egy kósza kísérletet, hátha sikerülne. Persze csak akkor, ha VALAKI nem keltene fel állandóan.
De ne félj Niloy Connor May Sunwou, mert JÖN MÉG KUTYÁRA DÉR!
Fogsz te még aludni, míg én fent leszek. És abban nem lesz hála. Búcsút mondhatsz a szőrnek a lábadon, erre mérget vehetsz.
Bosszúm el fog érni.
Még nem tudom mikor, hogyan, és miért. De el fog…és akkor megtanulod, hogy Bae eminenciással nem lehet kekeckedni!
Várjál.
Mit is mondott…?
Kakaó, ahogy szeretem…?
- Olyan igazi főzöttet? – teszem fel leplezetlen kíváncsiságtól csöpögő kérdésem.
- Tejszínhabbal – biccent- Gyere, olyan meleg van, fürdünk a tóban!
Meggyőztél.
Megkegyelmezem a lábszőrödnek.
Mára.
###
A nap csodásan telik, mi több a legjobban, ahogy el tudtam volna képzelni.
Egyszerűen minden annyira különleges, és egyedi..és csodálatos.
Fürdünk a tóban, bohóckodunk. Délben grillez valami finomat életem legjobb barátja, aztán elbiciklizünk egy csöppet, bevásárolunk.
Útközben megnézzük a levendulásat, napraforgók keretezik keskeny betonos utunkat.
Mindet imádjuk.
Ezt az egészet.
Meg is egyezünk ebben.
Ennek a helynek két elengedhetetlen kelléke van: a levendula, és a napraforgó.
És valóban.
Még egyáltalán nem tudom mit jelent az, amikor út közben egy szál napraforgót tör nekem Niloy, és a kosaramba tűzi. Mindössze boldog leszek tőle.
Mert virágot kaptam a barátomtól, akit szeretek.
Ő pedig boldog, mert én is az vagyok.
Persze egyikünk sem sejti miért olyan különlegesek ezek a növények.
Csak szépek, és rengeteg terem belőle itt.
Estére jócskán lehűl a levegő, így az esti pikniket lefújva inkább bevesszük magunkat a lakásba.
Niloy meggyújtja a tüzet, lerakja az asztalra a laptopot, majd kisétál hozzám a konyhába. Ekkor én már bele is csempésztem a rumot a teácskánkba.
Találtam, finom volt az illata, és különben is, felmelegít!
- Kezd hideg lenni.
- Azaz. Ennyi volt a nyár, hazamegyünk és kezdhetünk a suliban – lök aprót csípőmön az övével, majd lepillant a teázgatásra - Várd meg, hogy kiázzon, addig előszedem a laptopot.
- Le tudom forrázni a teát – öltöm ki a nyelvem felé - Biztos hogy csak szar akciófilmjeid vannak?
- Dehogy – hunyorít, míg én közelebb araszolok - Mondtam, hogy megnézem veled azokat a gagyi vámpírfilmeket, egy edzés, egy film.
- Komolyan? – lelkesedem tapsikolva párat- Tényleg? Elhoztad?
- Az elsőt, igen. de csak azt, mert csak egy edzésen voltál! Valamit valamiért.
Mi értelme van az elsőnek?!
A maraton számít!
Csak, és kizárólag a maraton!
- Seggfej! Juj, tedd be, gyorsan, meg hozz édességet, hozom a teát meg minden, naaaaaa…
Boldogan teszek-veszek, rohangálok egy kicsit, aztán elsőként foglalok helyet a kanapén kezemben a teámmal, csokival, rágcsával, mindennel ami kellhet.
- Bae, mit tettél a teába?
Vizet.
Mi mást tettem volna?!
Meg amúgy is, ez az egyik legjobb rész. Miért kell mindig a legjobb részeknél beszélnie?!
MINDIG!
Így aztán hamar le is pisszegem.
Végig izgulom a tömör két órát, néha szipogok kicsit, néha hangosan drukkolok. Aztán elégedetten szisszenek fel, ahogy Jamest megölik.
HALÁL RÁ, BÁNTANI AKARTA EDVÁRDOT!
- Ez olyan… olyan romantikus, nem? – szipogok a szemeim törölgetve, ahogy vége a filmnek.- Képes visszafogni magát, hogy ne ártson a szerelmének…
- Most akkor ha vámpír és vega…? Egyáltalán vega ha állatokat szív le? És ha nincs benne vér, hogy áll fel neki?
Hogy lehet valaki ennyire primitív, és bunkó, és..nyers.
Hát..csak feláll neki és kész! És amúgy sem ilyeneken kell gondolkodni, mert Bella meg Edward szerelmesek, és KÉSZ! NINCS TOVÁBB A TÖRTÉNET!
- De hülye vaaagy! Ez önuralom kérdése!
- Szerintem képessége sincsen rá. – közli.
Fú..
Most messzire vetetted a sulykot Niloy Connor May Sunwou. NAGYON…nagyon messzire.
Ez véres bosszút kíván.
Morranva próbálok neki ugrani, azonban sokkal gyorsabb, fél kézzel könnyedén lenyom, mire észbe kapok már a kanapéra szögez, fél kézzel pedig kínoz.
- És most addig csikizlek, ameddig bocsánatot nem kérsz!
- Nem kérek bocsánatot! – köpöm dacosan, aztán egy sikoly keretében próbálok kiforgolódni alóla.
- Halljam – élvezi ki a helyzetet.
Mocskos szadista.
- Neeeem! – tovább csikiz, tovább nevetek.
- Mondd hogy igen, igen, sajnálom. – bólogat, tovább szenvedtet.
Addig hányom-vetem magam, míg hatalmas koppanással földet nem érünk.
Engem is meglep a hirtelen fordulat, büszkén feszítek felette, combjaim között csípőjével. Felegyenesedve ücsörgök lovagló ülésben, ujjaim összekulcsolva az övével szegezem kezeit a feje mellé.
Oppá-oppá.
Milyen erős, és király is vagyok én.
Most ki van felül, és ki a kiszolgáltatott?!
- Nem sajnálom – közlöm dacosan, ismét jó pár sörrel magam mögött. Józanul nem ücsörögnék ilyen nyugodtan az ágyékán.
- Tudom. na, élvezel felül lenni? Ne szokd meg.
Milyen hülye kérdés ez?
És..milyen hülye válasz..
És..
- Mert?
- Mert nem győzöl le, és…
És..csak..így..megtörténik.
Én lentebb hajolok, hogy jobban meg tudjam fenyegetni, ő hirtelen felül.
Fejünk koccan egy aprót, valami nedves érintést érzek az ajkaimon.
Már szóra is nyitnám a számat, azonban Niloy az ujjaimra szorít, s elsöprő, elemi erővel csókol meg.
Az agyam kikapcsol egy pillanatra, kábán, zsibbadtan adja magát át a kellemes érzésnek. Nem igazán tudom viszonozni, nem tudom hogy kell.
Azt viszont tudom, hogy nagyon jól esik.
A gerincem mentén végig libabőrözik a hátam, a karom, a nyakam.
Bizsergést érzek, melyet csak tetéznek a fogai apró nyomásai az alsóajkamon.
Harapdál..de úgy, hogy még a tarkóm is borsózik tőle.
Hirtelen nyögése zökkent ki a kába, delíriumos állapotból, és valami más is.
Valami különös, feszítő érzés.
Kényelmetlen.
Lopva pillantok le magamra, arcom egyszerre sápad el, majd vörösödik akár a paradicsom.
Felnyüszítek.
Ez…nem velem történik meg.
Álmodok…
Szinte azonnal ellökve magamtól kúszok hátrébb, szemeimbe könnyek szöknek.
A szégyen könnyei.
Két dologra tudok csak gondolni.
Mit gondolhat, ha meglát így.
Egyfelől szánalmasnak fog tartani, mert alacsony az ingerküszöböm. Másrészt többet nem lesz a barátom, mert…már nem lehetünk barátok.
Mert én ilyen beteg vagyok, és ő nem… És…ezek után már soha többé nem fog hozzám szólni, és elveszítem őt.
És ezt nem dolgoznám fel.
Nem tudnám hogyan feldolgozni a hiányát.
Soha.
Nehézkesen felállok, próbálnék elrohanni, de hirtelen valami erős a derekamra szorít, és megállít. Visszaránt, lenyom a kanapéra.
Keservesen felsírva próbálok egy ideig szabadulni, aztán már csak gyászosan pityeregve ölelem magamhoz a díszpárnát, így palástolva szégyenem.
Niloy pedig engem ölel, csitítgatva simogatja a fejem.
Megrémültem.
És tudom, hogy ő is rémült.
De van annyi lélek jelenléte, hogy ne magzatpózba kuporogjon és bőgjön, mint egyesek.
Hogy miért is sírok annyira keservesen?
Nem akarom elveszíteni.
Nem akarom, hogy tudomást szerezzen erről az egészről, vége legyen a barátságunknak. Hogy lenézzen, hogy gyűlöljön miatta.
Hogy gyűlöljön azért, mert ez megtörtént.
Ez nem történhetett volna meg.
Soha.
- Shh…nyugalom. – suttog a hajamat simogatva, ringatózik kissé- nyugodj meg…csinálok neked kakaót. Főzök neked kakaót, rendben? – sutyorog bíztató, apró mosollyal.- Véletlen volt..nincs semmi baj, nyuszika.
Ahogy legörbülő szájjal, vörös szemekkel felpillantok rá csöndben letörli hüvelykjével a könnyeimet szemeim zugából, aztán ad egy zsepit.
Szipogva bólintok aprót, kifújom az orrom, de nem mondok semmit.
Mit is mondhatnék erre…
Holnap is ugyan úgy emlékezni fog a kis esetre..
És én is.
Hogyan is felejthetném le ezt.
Egy ideig még figyel, majd mikor meggyőződik, hogy már nem sírok, és nem is megyek sehová nesztelenül áll fel, kivonul a konyhába.
Kiüresedett tekintettel hallgatom a tűz ropogását, Niloy szöszölését.
El is múlt az inger, azonban a párnát tovább ölelem.
A kakaómat megiszom, ettől függetlenül nem nézek rá.
Nem merek rá nézni…
És bár az este hideg, és kint tombol a vihar is…nem alszok mellette.
Ugyan mellé heveredem, de mikor már hallom, hogy alszik lesétálva a kanapéra kuporodom össze. Csak bámulom a tüzet, és azon gondolkodom most mi lesz.
Vajon mit gondolhat.
Mi lesz így velünk..ezek után..?
Lesz-e még a barátom.
Tekinthetjük-e meg nem történtnek?
Mit fog szólni Ő?
Vagy a szülei..
A mi szüleink.
Ez csak egyre rosszabb.. Ahogy bonyolódik.
Miért nem születtem lánynak?! Mennyivel egyszerűbb lenne az egész…
Keserű szájízzel és potyogó könnyekkel merülök álomba, úgy ahogy a hajnal talál. Pizsamában, nyúzottan, piros kockás pokrócba burkolózva a kanapé sarkában kuporogva.
###
Másnap ugyan nem keltenek, de már a reggelit csinálják, és kenik.
Álmosan, csöndben csoszogok ki hozzá, leroskadva az asztalhoz nézek rá.
Nem élem fénykorom, ezt ő is láthatja.
Meg kéne beszélnünk, de én biztosan nem fogom szóba hozni…ahhoz nincs elég lelki erőm.
Elém teszi a reggelit, mosolyog ahogy szokott, de nem tudom viszonozni.
Rá sem tudok nézni az ételre, szinte bukfencezik tőle a gyomrom.
A barátságunk a végét járja, ő meg csak a kajára tud gondolni…
Lebiggyesztve alsó ajkam nézem a pékárut, majd ujjaimmal kissé arrébb tolom a tányért.
- Nem kérem…
- Szeretném, ha ennél egy kicsit, már tegnap sem vitted túlzásba. – sóhajt fel.
- Nem vagyok éhes- kerülöm a tekintetét.
Felállva hagyom ott, elsétálok pakolni.
Nemsokára megérkezik a busz.
Nekünk pedig késznek kell lennünk.
###
Miután sikeresen lekéstük a buszt, egy órás ücsörgés vár ránk.
Így aztán leülve a bőröndömre forgatom vékonyka ujjaim között a Niloytól kapott, már kissé száraz napraforgót.
Hirtelen a sóhaját hallom, majd az arcát az enyém előtt.
Elém guggolva fog a kezemre, így megállítva a szárnak sodorgatásában.
- Bae, beszélnünk kell, ez így nem mehet tovább.
- Jó… de nem tudnád már akkor mondani, mikor..haza értünk?
- Nem akarom. Most akarom megbeszélni, szar érzés ez így. Hogy nem beszélünk..legalább is te nem szólsz hozzám.
Meglep, hogy még szeretné, hogy hozzá szóljak.
- Én…sajnálom…a tegnapot…én…nem akartam…én…ne haragudj..-sutyorgom leszegve a fejem. Ismét könnyek gyűlnek a szemembe. Csodás.
Egy ideig figyel, majd eltekint egy pillanatra, és ismét vissza rám.
- Túl fogom élni, előttem is rengetegen látták már azt a gagyi vámpíros filmet.
- Nem azt…-sutyorgom a szemeim törölgetve.
- Másra nem igen emlékszem. – von vállat.
Kegyes hazugság, senkinek sem árt.
- Nem…?
- Nem.
Valami féle ismeretlen megkönnyebbülés fut át rajtam.
A barátságunk megmenekült. Nem emlékszik semmire. Legalább is azt mondja. És ez így jó. Ezzel a tudattal már sokkal jobb.
Megkönnyebbülten elmosolyodva bújok karjai közé, szorosan ölelve nyakát fúrom a vállához a fejem.
- Akkor most megint barátok vagyunk?
- Eddig is azok voltunk te buta.
Azt hiszem nagyon szeretem.
Annak ellenére, hogy még nem tudom mi is az a pontos óriási nagy meglepetés.
Így aztán jó pár csokor szárított levendulával és napraforgóval a kezemben kecmergek fel a következő buszra, hogy elfoglalhassam méltó helyem Niloy mellett.
Most, hogy átevickéltünk ezen a stresszhelyzeten ezerszer könnyebben beszélgetek vele. Csivitelek minden féléről.
Mit várok már az iskolában, mennyire várom már.
Milyen jó is lesz.
Vajon mit rejtegethet ez az év.
Néha kipillantok az ablakon.
Utunkat az egyik oldalról lila tenger, a másikról sárga keretezi.
A levendula kifinomultságot, bájt, és eleganciát képvisel. A levendula majdhogynem szent helyet tölt be a természetben ibolyaszín virágaival gyakran legkecsesebbnek és az összes közül legpompásabbnak tartott szín. A női szépség üzenetét hordozza.
Mindemellett a napraforgó a szerelmi részegség hordozója. Az Isten felé forduló lélek szimbóluma, de az előkelőség és az alattvalói hűség jelképe is lehet. Jelentése virágnyelven: „Mindig a Nap felé fordul. Amit neki a napfény, azt jelenti az én életemnek a te szerelmed.”.
Ha egy férfi napraforgót ajándékoz, egyértelművé teszi vele saját birtoklási vágyát és férfiasságát.
Vicces. Mik vannak
Tudat alatt.
Niloy Connor May Sunwou
Ne, ne ne… ne, Bae, ne sírj, ne…
Idegesen simogatom a fejét, ölelem magamhoz, szorítom magamhoz, hogy véletlenül se tudjon elfutni, de remeg a kezemben. Jesszus, majd kiesik a szemem, nem tudom, mit csináljak mit mondjak…
Beledobbant a szívem, amikor nekem simult, de ezt nem tudom hová tenni. De most nem is tudok másra figyelni, csak hogy mennyire remeg és sír, basszus, ne sírjon, azt nem bírom elviselni, egy utolsó kis szardarabnak érzem magam, ha sír…
Nem tudtam megvédeni, hogy ne legyen rossz neki, vagy én bántottam meg… basszus ne… Az arcom a tincseibe fúrom, vigasztalva simogatom meg. Ne érezze, hogy én is mennyire a pánik szélén állok, bár én attól, hogy ő így kipörgött.
- Sshhh… nyugalom – suttogom nyugtató hangon, elnyomva magamban a remegést – Nyugodj meg. Csinálok neked kakaót, főzök kakaót, rendben? – simogatom meg az arcát – Véletlen volt… nincs semmi baj, nyuszika…
Finoman letörölgetem a könnyeit, legszívesebben nyomnék egy puszit az orrára, amitől mindig mosolyog, de most nem merem…
Rám sem mer nézni. Hiába próbálok mindent, mindig elhúzódik, próbálom mosolyogni… Hiába van kint nagyon hideg, a kandallóban is már csak épp hogy parázslik a tűz, kimászik mellőlem. Érzem, hogy kicsusszan a paplan alól, és kisunnyog. Utána kéne szólnom, hogy ne menjen, hogy hova megy, maradjon itt, de csak nyitott szemmel nézek utána és hallgatom lent a motoszkálást.
A hátamra fordulok sóhajtva. Nem tudok aludni, ez így nincs jól. Mindig is éreztem, sőt, igenis tudtam, mit flancolok, hogy Bae feminin viselkedése nem véletlen, ez van. Nem zavar, a legjobb barátom, bekötött szemmel is a tűzbe mennék érte.
Fogalmam sincs, mikor készülök ki annyira, hogy elnyomjon az álom, de amikor hajnalban, maximum egy-két óra alvás után felriadok, esélyét sem érzem, hogy kimenjek futni. Leviszek egy vastag plédet és a kanapé sarkában kuporgó Bae köré csavarom, nehogy még jobban elfagyjon.
Sírt, foltos az arca, piros és püffedt… sóhajtva törölgetem le az arcát nagyon óvatosan.
Csinálok reggelit, de amikor felkel, csak maga elé mered, nyúzottan, még csak kísérletet se tesz, hogy cinkeljen vagy valami, és eltolja az ételt… sóhajtva nézek utána, leülve, szemben az üres székével. Basszus…
Xxx
Én ezt nem bírom, meg fog fojtani ezzel a kisugárzással, én nem ezt a Baet szeretem, hanem a kis harcost… én se tudok hova tenni dolgokat, de valahol mélyen még szarabbul esik, hogy ő nem is akarja.
Mindegy, nem gond, nem… csak ezt ne csinálja!
- Bae, beszélnünk kell, ez így nem mehet tovább – simogatom meg a kezét.
- Jó… de nem tudnád már akkor mondani, mikor haza értünk?
- Nem akarom. Most akarom megbeszélni, szar érzés ez így. Hogy nem beszélünk… legalább is, te nem szólsz hozzám.
- Én… sajnálom a tegnapot! – fakad ki. – Én nem akartam én… ne haragudj…
Oldalra pillantok, lassan kiengedve a levegőt.
- Túl fogom élni, előttem is rengetegen látták már azt a gagyi vámpíros filmet.
- Nem azt…
- Másra nem emlékszem – hagyják el a számat a szavak, közben figyelem őt.
- Nem? – remegnek a szemei.
- Nem.
Kis bolondom… felé nyújtom a kezét, a karjaim közé bújik. Végre, fellazul és nem fog sírni… megsimogatom a haját.
Van időnk, elcsalom az út két oldalát szegélyező mezőkre. Nevet, kiabál és futkos, én egy kis késsel lemetszek jó pár csokor levendulát. Mindenhol ez az illat van, a kezén, a haján.
Mi mindig barátok leszünk. Hallgatom ahogy csacsog, aztán kicsit elszunyókál a vállamra dőlve. Egy szál levendulát forgatok az ujjaim között, lesandítok rá. Legalább végre pihen, rendesen…
Szeretem a levendulát. Baere emlékeztet… de a napraforgó közelebb áll hozzám. A levendula Bae: finom, kecses, illatos, pasztellszínű, gyengéd.
Én meg a napraforgó, a masszív szárral, a bumfordi, merev fejjel, a pici szirmokkal. Az egész olyan… nem is tudom. Én.
- Bae… cicus, megérkeztünk – suttogom a fülébe csendesen. Olyan, mint egy kismacska, egyszerűen a számra jön, hogy becézzem. – Bae…
- Még egy picit – dünnyög álmosan, a pofiját a vállamhoz dörzsöli. Mosolyogva, szuszogok a hajába, lehunyva a szemem. Mindenhol a levendula illata…
- De hazaértünk… ha továbbmegy a busz, fennragadunk. Gyere, most jön a meglepetés.
- Milyen meglepetés? – nyitja ki résnyire a szemeit.
- Hát, meglepetés. Na? – cirógatom meg az ujjbegyemmel az orrát. – Gyere.
- Éhes vagyok – nyüszít, miközben a hátamra veszem a táskát és lesétálunk a buszról. Nála egy táskában a virágok vannak. Mindenhol ez az illat, de az utolsó pillanatban visszafogom magam, hogy ne szimatoljak a hajába. Basszus, mi van velem…
- Van még csoki a táskában – rebbenek fel, ránézve.
- Előveszed? – pillog rám, én pedig nevetve biccentek.
- Persze, csak ints le egy taxit.
- Még mindig nem mondod el, hova megyünk? – kérdez rá, mikor a kezébe nyomom a csokit, de amikor kibontja, orvul odahajolok és beleharapok. – Naaaa! Disznó! Az én csokim!
- Hamm – nyalom meg a szám. – Nem mondom el.
Csak imádkozok, hogy tényleg jól süljön el… Beülünk a taxiba és csendesen rágom a szám, mint mindig, amikor stresszelek. Észreveszem, hogy Bae nézi az arcom, de csak rámosolygok.
- Jó az illata a virágoknak – mosolygok.
- Az… imádom a levendulát. De akkor is ez a legjobb – forgatja a napraforgót az ujjai között.
- Mert?
- Hát, mert tőled van! – pillog rám. Elnevetem magam és intek a taxisnak, hogy kiszállunk. – Meg is jöttünk? Hol vagyunk?
- Hát – nézek rá kicsit idegesen – A múltkor, meg azelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt – vigyorgok, amikor megbök.
- Értem, na – duzzog.
- Említetted, még régebben – célozgatok megint – Hogy szeretnél… egy tetoválást. Igazából, én is régóta gondolkodom rajta – vallom be – De úgy voltam, hogy nélküled talán nem merném megcsináltatni. És ha te is szeretnél, arra is gondoltam, hogy… csináltathatnánk valami hasonlót. Nem teljesen, csak… én örülnék, ha lenne rajtam valami, ami Rád emlékeztet.
- Tényleg…? – néz rám a nagy cicaszemeivel. Picit el is vörösödök…
- Aha… - dünnyögök – De persze, neked nem kell, ha nem akarod, csak én… örülnék, ha legalább addig bejönnél velem.
Bae Jung Kim
Ernyedt kis kacsómban tartva a nekem vágott napraforgót alszok nyugodtan Niloy vállának dőlve.
Nyugodtan szuszogok, szinte egy pillanatnak tűnik, míg odaérünk.
De ott vagyunk.
- Bae… cicus, megérkeztünk – suttog a fülembe- Bae…
- Még egy picit- nyüszítem felemelve a fejem, majd a vállába hajtva dörzsölöm meg kicsit az orrom az anyagban...
- De hazaértünk… ha továbbmegy a busz, fennragadunk. Gyere, most jön a meglepetés.
- Milyen meglepetés?
- Hát, meglepetés. Na? – csikizi meg az orrom, kicsit felkoppintva- Gyere.
- Éhes vagyok – közlöm a tényt, mialatt nehézkesen lekászálódom.
- Van még csoki a táskában.
- Előveszed?
- Persze, csak ints le egy taxit. – biccent.
- Még mindig nem mondod el, hova megyünk?
Halálos nyugalommal bontom ki, hatalmas lelki erővel készülök fel az orgazmusként ható íz áradatra, lehunyva a szemeim nyitom ki a szám, és már emelném is oda, de LEHARAPJA ELŐLEM!
Éhetetlen…éhenkórász…izé…!
FÚ!
Duzzogva emelek hangot igazam mellett.
- Naaaa! Disznó! Az én csokim!
- Hamm- nyalja meg látványosan a száját, mint a macskák. De ő nem lehet macska. Az én vagyok. Ő EGY GALLÉROS DISZNÓ!
Hogy milyen is az a galléros disznó?
Olyan mint Niloy.
Galléros.
És disznó.
Kész.
Ráadásul nem is mondja el hova megyünk, amitől még inkább duzzogóra fogom a dolgot. Már nem is érdekel a meglepetés.
KAPJA BE!
Beülünk a taxiba, nem sokat megyünk, már le is állunk.
- Jó az illata a virágoknak
- Az… imádom a levendulát. De akkor is ez a legjobb – mutatom felé a napraforgót.
- Mert?
- Hát, mert tőled van! Meg is jöttünk? Hol vagyunk?- pillantok körbe…
Kiszállva pislogok körbe, a negyed ismeretlen, még soha sem jártam erre.
Aztán kérdőn pillantok az izgatottnak tűnő Niloyra.
- Hát…A múltkor, meg azelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt – kezd bele..
- Értem, na – sürgetem.
- Említetted, még régebben, Hogy szeretnél… egy tetoválást. Igazából, én is régóta gondolkodom rajta, De úgy voltam, hogy nélküled talán nem merném megcsináltatni. És ha te is szeretnél, arra is gondoltam, hogy… csináltathatnánk valami hasonlót. Nem teljesen, csak… én örülnék, ha lenne rajtam valami, ami Rád emlékeztet.
- Tényleg? – tágulnak ki a szemeim a boldogságtól, és a döbbenettől. Meglep. És boldoggá is tesz.
- Aha…De persze, neked nem kell, ha nem akarod, csak én… örülnék, ha legalább addig bejönnél velem.
Egy ideig figyelem, majd hirtelen szorosan megölelve fúrom a nyakába a fejem.
- Olyan buta vagy…én is szeretnék..barátság tetkó!
- Komolyan?
- Igen, de te fizeted.
Felnevetve biccent aprót, aztán besétálunk.
A terem nem annyira tágas, csupán egyetlen egy művész dolgozik benne. Egy húszas évei végén járó nő az, aki csuklótól nyakig ki van varrva. Barátságosan hunyorog, felegyenesedve sétál oda hozzánk, szinte azonnal kezet is fog.
Rövid diskurálás után- és nem is értem miért, de folyton csak vigyorogva néz ránk- megállapodunk mit is szeretnénk.
Levendulát és napraforgót.
Először Niloy megy a vágóhídra.
Rövid előkészítés után lefektetik az asztalra, felhúzatják vele a felsőt, és már neki is látnak a megrajzolt minta indigózására, majd felsimítására.
Egy napraforgó, világos színű selyemszalaggal átkötve, pár levendulával a tövében.
A tű berregni kezd, én pedig sápadtan figyelem a fiút, aki rezzenéstelen arccal tűri.
- Meg akarod fogni a kezem? – nyújtom neki oda, bátorságot erőltetve a hangomba. Szerintem én jobban félek, mint ő. De ez mellékes.
Megfogja, bár nem nagyon szorul rá, egy sokatmondó mosollyal pillant fel.
A nő szélesebb mosolyra húzza a száját.
- Ti együtt vagytok, ugye? – kérdi kuncogva.
Hirtelen nem nagyon értem a kérdést.
Hát, végül is együtt jöttünk, meg ilyenek…szóval igen.
- Igen- vonok vállat. Niloy nem mond semmit.
- Láttam rajtatok – biccent- és mióta?
- Már gyerekkorunk óta- csicsergem, mire a nő vékonyra szedett szemöldöke megrándul.
- Ez édes…azt hiszem ti vagytok az eddigi legaranyosabb meleg pár, akivel valaha találkoztam.
- Mi nem vagyunk melegek!- szólal meg hirtelen Niloy, mint akit álmából keltenek fel.
A nő kérdőn pillant felé, majd rám. Az én arcomra pedig kiül az ádáz vigyor.
Revans a sok szekálásért….
- Már hogy ne lennénk azok, miért tagadsz le, azt hittem megbeszéltük, hogy felvállaljuk!
- De hát..mi nem is..
- Sírni fogok- vonom fel a szemöldököm, a kezem is elhúzom. Arcomra kiül a sértettség.
A nő nevetni kezd ismét, megingatja a fejét.
- Édesek vagytok…és ki hordja a nadrágot nálatok?
- ÉN!- vágom rá szinte azonnal.
Viccesnek hathat pont az én számból. Másfél fejjel alacsonyabb, húsz kilóval könnyebb és két kiló vakolattal több vagyok mint Niloy.
Ez már valahol az ő büszkeségét is sérti, így felveszi a kesztyűt. Hazai pályán aláz le.
- Kivéve, mikor nem kap sírógörcsöt, mert a Szex és New York aktuális részét lekéste. Olyankor nem is lehet hozzá szólni…meg sem lehet érinteni. És a reggeli sminkelés…másfél órát várunk, hogy elinduljonk….és..
Egyre jobban élvezi, én pedig egyre jobban vörösödöm.
Összehúzva szemeim vágok a mellkasára kézfejemmel.
- Ezért még számolunk Niloy Connor May Sunwou!
Mintha valami átkot szórtam volna rá.
Pedig ez csak a neve.
- Kész is- vág közbe gyorsan a nő, remélve, hogy így megmenti nem létező párkapcsolatunkat.
- Te jössz, te igazi férfi – emelgeti meg Niloy a szemöldökét, lekászálódva nézi is meg magát- Azt a mindenit! Ez nagyon szép lett!
- Köszi..na gyere – lapogatja meg nekem is.
Én a csuklómra kérem, közvetlenül a karkötősre. Három szál levendula, egy napraforgó fej. Összefonva.
A nő szépen neki is lát.
Ahogy megérinti a tűvel a bőröm, szinte a sírás kerülget, felpislogva Niloyra tátogom, hogy „nagyon fáj”. Bíztatóan szorít szabad kezemre, mosolyog.
- Barátság tetkónk lesz!
- Igen, az lesz nyuszika- bólint.
Aztán szépen lassan el is készül.
###
Boldogan fütyörészve sétálok ki le sem véve szemeim Niloyról.
- Nem sokára fellépésem lesz. Tudod, a múzeumok éjszakája miatt. A cirkusszal. Remélem eljössz.
- Ki nem hagynám, de előtte tudod, hogy még van egy hely, ahova el kell mennünk.
- Hova? - tudakolom- még egy meglepetés?
- Nem annyira…orvos.
- De miért?
- Te is tudod miért.
Tudom miért…
Így aztán rövid szöszölés után, és miután hazamentünk – lepakoltunk, ettünk, és ismét sikerült kihánynom amit magamba próbáltam tuszkolni- el is megyünk.
Persze még csak időpontot kapunk, de a közeljövőbe.
Tehát a napot kellemesen eltöltjük, aztán mindenki megy az újtára.
Fura nélküle elaludni, ezért fel is hívom, és tudatom vele:
Legközelebb nála alszok, mert hiányzik az illata.
Rövid szuszogás után végül is közli, hogy én is hiányzok neki, és kinyom.
Előkotorva a laptopom logolok be a blogomra, majd szépen pötyögni kezdek.
„ Feel Fool(l)
Igazán teljesnek érzem magam. És bolondnak.
Vagy nem is tudom..
A hétvége csodálatos volt, amit eltöltöttem NYC.-vel. Annyira szuper volt, mint nem is tudom. Mint egy tündérmese.
Azt játszottuk, szerelmesek vagyunk.
És tetszett.
Különös érzés volt valakinek elaludni a szívdobogására, és érezni ő a tiéd, te pedig az övé vagy. Senki sem zavart minket, senki sem állhatott közénk.
Bárcsak valósak lennének ezek az érzések. Bárcsak..
Ott maradtunk volna a faházban.
Bárcsak…
Örökre hétvége lenne.
Örökre. „
Szépen be is linkelem alá a „barátság tetkónkat”, melyet közösen fotóztunk – egymás mellé téve a két felületet-. Persze tele rakom rengeteg cuki filterrel, rakok rá pár aranyos matricát is, és feltöltöm.
Szinte azonnal kedvelik is, újabb hat követőm lesz.
A chat panelben látom a lelkesedésüket.
Az egyik azt írja a levendula jelentése a nőiesség, finomság, a napraforgó a vidámság, az erős szerelem, a férfi birtoklási vágyának jelképe.
Különösen mosolyodom el, akaratlanul is az éjjeliszekrényemre kirakott, már hajlakkal lefújt napraforgóra pillantok, melyet Niloytól kaptam.
Birtokolni akar…
Engem!
###
A megbeszélt időpontra elmegyünk a kórházba.
Nem nagyon akaródzott, de szerinte, és a szüleink szerint is ideje volt.
Már kezdtek előjönni a rosszullétek, a bőröm is sápadtabb. Mindössze 45 kilót nyomok, ami a magasságomhoz nem szerencsés. Arcom kissé beesett, de még így is ragyogok. Mert boldog vagyok.
Mert Niloyyal vagyok.
Bár ez a kórházi közeg nem tesz boldoggá.
- Niloy ..ha miattad..bent fognak tartani..és ilyen fos..SZAROS ETETŐ PROGRAMRA FOGNAK..és ezért lekésem a versenyt…és nem mehetek. Azt soha sem bocsájtom meg neked…remélem tudod.
- Ne aggódj, csak kivizsgálnak. De muszáj, ez így nem jó.
- Nem lehetett volna a verseny után?
- Már így is rezeg a léc- néz rám csúnyán.
Megadóan tárom szét a karjaim.
Adjuk meg a császárnak, ami a császárnak kijár.
Így aztán bemegyek az orvoshoz, száj húzva.
Megkérem Niloyt, hogy ne jöjjön be velem.
Nem akarom, hogy ruha nélkül lásson. Így nem.
Már így is lötyögnek rajtam a régi gönceim. Mármint a nadrágok. A pulóverek eddig is leestek rólam. Most sincs ez másként.
Azonban a látvány engem is meglep.
Egy öreg doktor néni, és egy fiatal fiú vár bent.
A fiúnak kiszőkített haja van, testalkatra hasonlít Niloyra, csak kicsit vékonyabb. A magassága is majdnem megmeggyezik.
Elámulok a gyönyörű jelenségen, hirtelen meg sem tudok szólalni.
A doktor néni szépen meghallgatja a panaszom, viszont már a különös fiú vizsgál meg.
Kenzo – merthogy így hívják- udvariasan megkér, hogy vegyem le a felsőmet.
Nagyon finoman tapogatja ki a bordám, majd kérdőn pillant az orvosra.
Pár rövid keresztkérdés után, - és egy NAGYON NAGYON NAGYON CUKI, FEHÉRNEMŰOLVASZTÓ MOSOLYKA UTÁN!!!- vissza is öltözhetek.
Kapok pár gyógyszert, amiket szednem kell. Ezek majd megakadályozzák, hogy kijöjjön a kaja.
Valami kísérleti, homeopatás – vagy milyen- gyógyszerek, amik jó eredményeket mutatnak.
Majdnem nekimegyek az ajtófélfának annyira köszöngetek el a szőke fiútól – és a doktor nénitől-, aki szintén azzal a féloldalas mosolykával biccent felém.
Nagy nehezen ki is botorkálok, az arcomról letörölhetetlen vigyor árad.
- Mi az?- kérdi aggódva Niloy.
- Olyan..cuki…-sóhajtom gondterhesen.- és sose többé nem látom.
- Kit? MIT MONDOTT AZ ORVOS?
- És a nevét se tudom…- motyogom, elindulva.
###
Nem találom a telefonom
Szuper.
Nem is tudom hol lehet…
Aztán lassan rájövök.
Miután még aznap este egy gyönyörű, fekete motor áll meg a házunk előtt, és egy bukósisakos tag tenyerel a csengőre.
Leslattyogva nyitok ajtót.
Ahogy lekerül a bukó, megismerem a szőke, kórházas fiút a sofőrben.
Értetlenül pislogok rá, kimakogok egy sziát, mire egy barátságos mosoly fogad.
- Miben..segíthetek..?- kérdem dadogva, fülig vörösödve.
- Csak..a rendelőben hagytad a mobilod, és kilestem a kartonból a lakcímed, ide hoztam.- lengeti meg előttem a kis ketyerét...
- Köszönöm! Életmentő vagy! – sikkantok fel boldogan tapsikolva, már kapnék is utána, azonban elrántja.
- A-a…nincs ám ingyen. – vigyorodik el.
Összehúzva a szemöldököm pillantok fel rá, kérdőn. Várva az ajánlatát.
- Eljössz velem sörözni.
- Jó, nekem a jövőhét jó le…
- Most- vág a szavamba.
- Nem lehet, anyukámék nincsenek itthon- vonok vállat-.
- Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Na.csak egy sör. Aztán haza hozlak. Hmm?
- Jó..de csak egy sör- adom be a derekam.
Féloldalas, észveszejtő mosoly.
Aprót sóhajtva hagyom, hogy kivezessen a motorhoz, és rám segítse a bukósisakot. Miután felül a motorra követem példáját. Átöleltetve velem a derekát rúgja be, és indul el.
Még megpillantom az ablakból Niloyt, aki a szomszédból sasol.
Boldogan integetek neki, aztán elhúz a motor.
Már meg is van a holnapi programom.
„Könyörögni Niloynak, hogy ne mondja el anyáéknak, amit látott”.
Niloy Connor May Sunwou
Ahogy megölel, ahogy a nyakamba ugrik és az orromba furakszik a levendula illata. Ujjong a fülembe, szinte ő húz be a szalonba… több kosaras havernak is van, mind ezt ajánlotta, hogy a tetkós tökéletes munkákat végez, megéri a pénzét… Kicsi a hely, kicsit cigifüstös, kicsit füstölős.
Nagyon rendes a nő, stílusos, az biztos, nyakig ki van varrva, mint az állat, elképedve nézegetem, néha el is bambulok a képekben, Bae bök meg, hogy na, figyeljek már, ha már valami kép kerül fel a bőrömre… megszorítom a kezét, zavartan rámosolyogva.
Napraforgó. Levendula. Ő meg én. Mosolyogva nézek rá, mikor a nőmegmutatja a vázlatot, hogy mire gondolt, én pedig rábólintok. Nagyon tetszik, három szál virág, a napraforgófej, két oldalára rendezve két szál levendula, egy kilátszó szalag… az oldalamra fordulok, fel a felső, lejjebb a gatya, pont a csípőmre lesz, úgy kell fordulnom, hogy a medencecsont ne nyomódjon ki. A fertőtlenít, átmásolja az indigót, bemosakodik, felveszi a gépet.
Baszott rossz érzés, már bocsánat. Tűrhető, nem kínoznak vele, de rohadtul fáj. Elég ellentmondásos, mint amikor az embernek rettentően elzsibbad a karja és fáj, ahogy szurkálja az idegeket…
- Meg akarod fogni a kezem? – néz rám Bae sápadtan. Mintha neki fájna… rámosolygok óvatosan kinyújtva a kezem, hogy a nő ne rezzenjen meg, nem tudom, mit csinálnék ha elrontaná… megszorítom az ujjait. Milyen izzadt a tenyere, jesszus, ne félj…
- Ti együtt vagytok, ugye? – beszélget a nő Bae-vel.
- Igen – lehunyt szemmel fekszek, pont a csont fölött jár, rágcsálom a nyelvem, néha összeszorul a szemöldököm, de tűröm.
- Láttam rajtatok. És mióta?
- Már gyerekkorunk óta.
- Ez édes. Azt hiszem, ti vagytok az eddigi legaranyosabb meleg pár, akivel valaha találkoztam.
Kipattannak a szemeim, mereven nézek rájuk. Hogy micsoda?! Dehogyis! Basszus, csak barátok vagyunk, ő kicsit érzékenyebb, elkísértük… egymást! Ennyi!
- Mi nem vagyunk melegek! – csúszik ki a számon elvörösödve. Basszus, Bae, eszedbe ne jusson, így is folyton ezt hallgatom edzéseken és…
Összeszorítom a számat, eszembe jut, amikor mellém bújik, csak aludni, vagy ha fél, ha örül…
- Már hogy ne lennénk azok! – rebbent vissza Bae elszánt hangja. Provokálni akar – Miért tagadsz le, azt hittem megbeszéltük, hogy felvállaljuk!
- De hát… mi nem is… - vörösödnek el a füleim.
- Sírni fogok! – fenyegetőzik. Azt ne, azt annyira nem szeretem…
- De édesek vagytok – nevet a nő – És ki hordja a nadrágot nálatok?
- Én! – vigyorog Bae. Felvonom a szemöldököm.
- Kivéve, mikor nem kap el a sírógörcs, mert a Szex és New York aktuális részét lekéste. Olyankor nem is lehet hozzá szólni… meg sem lehet érinteni! – duzzogok – És a reggeli sminkelés… másfél órát várunk, hogy elinduljunk… és…
- Ezért még számolunk, Niloy Connor May Sunwou! – csattan fel nyakig vörösen, megcsapkod. A nő addig biztonságosan elveszi a gépet…
- Kész is – mosolyog rám egy bő fél óra múlva. Óvatosan állok fel, a bőröm fáj és húzódik, de nagyon jól néz ki. Mosolyogva nézek Bae-re, aztán a nő leragasztja az oldalam, miután bekente.
- Te jössz, te igazi férfi – nevetek fel. Már erre elsápad, leül és összepréselt ajkakkal tartja a kezét. Leülök mellé, megfogom a kezét, bár az előbb ő húzta meg, tudom, milyen kis hebrencs.
- Barátság tetkónk lesz! – mosolyog rám, de gyöngyözik a homloka. Megszorítom a kezét, nem érdekel, mit gondol a nő. Nagyon fájhat neki, olyan kis vékony a csuklója…
- Igen, az lesz, nyuszika…
XxX
- Nemsokára fellépésem lesz – forgatja a csuklóját, pedig le van kenve-kötve, hogy ne fájjon neki, ne gyulladjon be. – Tudod, a múzeumok éjszakája miatt, a cirkusszal. Remélem, eljössz.
- Ki nem hagynám, de előtte tudod, hogy még van egy hely, ahova el kell mennünk.
- Hova? Még egy meglepetés? – elmosolyodok rajta. Sajna nem… bár az lenne, bármit megcsinálnék érte.
- Nem annyira… orvos.
- De miért?
- Te is tudod, miért.
Rám néz sápadtan, de csak megszorítom az ujjait. Rettentően aggódok miatta, félek, hogy összeszedett valami betegséget, de valami komolyabbat… nem, erre nem is gondolhatok, nem. Semmi baja, biztos csak valami futó vírus. Majd én ügyelek hogy szedje a gyógyszert, ha kap, rendesen egyen…
Mindenhova elviszem, anyuék bíznak bennem, az ő szülei is. Tudják, hogy bízunk egymásnak, és hogy vigyázok rá, minden áron.
Egy csengésre riadok fel, álmosan tapogatózok a telefonom után. Csörög… basszus, elaludtam a számítógép előtt…
- Szia, Niloy… - hallom Bae hangját. Elmosolyodva dünnyögök, miközben hallgatom, hogy hiányzok neki, szar egyedül aludni… Ő is nekem. Tényleg. Megszokta, jó érzés.
Most már illik átmászni az ágyamba.
XxX
Nem véletlenül járok vezetésórákra, egy hónapon belül meglesz a jogsim… Ha megyünk valahova, mehetünk csak úgy, nem kell buszra, taxira várni. Nem kell aggódni semmi miatt majd, tényleg.
Utálom ezt a helyet. Kosáron tört már el a kezem, ment ki a bokám, és a többi, egyébként is rossz előérzetem van az ilyen helyek miatt, pláne hogy Bae-t hozom be…
- Niloy, ha miattad bent fognak tartani, és ilyen fos, szaros etetőprogramra fognak, és ezért lekésem a versenyt… és nem mehetek… azt sosem bocsájtom meg neked! Remélem tudod!
- Ne aggódj, csak kivizsgálnak – szorítom meg az ujjait. – De muszáj, ez így nem jó.
- Nem lehetett volna a verseny után?
- Már így is rezeg a léc – morgok. Utálom, hogy húzná az időt, mindig, bármi áron.
Nem mehetek be vele, megkért, így hát idegesen kint maradok, malmozva az ujjaimmal. Csak ne legyen semmi baja, tényleg csak valami szar vírus, mostanában úgyis terjed valami gyomorpanaszos, egyszerű gyógyszerrel ki lehessen kezelni, kérem… nem tudom, kihez imádkozhatnék.
Meddig van bent, ugye ez nem azt jelenti, hogy valami baj van és több vizsgálat kell? Basszus, Bae, merre vagy már…
Végre kijön, én pedig azonnal felpattanok.
- Mi az? – nézek rá, megérintve a vállát, de olyan kába mosollyal lép el mellettem, hogy le is esik a kezem a válláról. Valami… nincs rendben.
- Olyan cuki… és soha többé nem látom – andalog, csámpásan rakva a lábait. Összeszorítom a fogaim. Miről beszél?
- Kit? Mit mondott az orvos?
- És a nevét se tudom…
Összeszorul a gyomrom, a levegőt se kívánom. Hogy mi?
XxX
Ideges vagyok, amióta hazajöttünk a kórházból, szétvet az ideg. Bae nem mondott semmit, csak hogy kapott pár bogyót és minden rendben, és onnantól kezdve ignorál. Sétálok körbe a szobámban, leülök a géphez… Valami nem stimmel, nem, valami nem jó. Beletúrok a hajamba, beletépve. Nincs rendben valami nagyon nincs…
Kinézek az ablakon, fontolgatva, hogy átnézek Bae-hez. Azt mondta, ma nem lesznek otthon a szülei, és úgy éreztem, bármibe belemennék, csak lássam hogy semmi baja, hogy megint úgy viselkedjen mint régen… és úgy aludjon, hogy hozzám bújik.
Kinézek az ablakon, és látom, hogy a fehér pulóveres vékony alak – Bae! Mit csinálsz? – felszáll egy motorra, felém int és a motor erős motorbőgés közepette eltűnik.
Ledöbbenve állok az ablakban, összeszorítva a szám. A kurva életbe…
Hova ment? És ki az az alak?
A rohadt életbe, mit érdekel egyáltalán engem? Bae egy normális alak, persze… egyértelmű, hogy nem… nincs oda a lányokért, persze, biztos megismert valakit, én a legjobb barátja vagyok, ennek örülnöm kéne!
De miért nem tudom, hogy ki az… nem mondta el…?
A kései óra ellenére csak felmarkolom a mobilom és a fülesem, cipőt cserélek. Futni akarok, bömbölő zene mellett nem izgat, nem akarok gondolkodni sem!
XxX
Aludni egyáltalán nem alszom jól, nem tudom mennyit futottam, de a végére nem láttam a kimerültségtől. Akkor is szar…
Aztán jön egy tweetszerű üzenet, kelletlenül nézem meg reggeli közben. Étvágyam sincs. Megcsendül a telefon. Tweet egy-kettő-három.
„Niloy, fent vagy? Kelj fel, na! Átmehetek?”
„Niloy, azonnal szólj ha fent vagy, átmehetek?”
„Niloy, készülj, átmegyek!”
Zavartan babrálom a telefonom, hogy kellene válaszolni, de olyan… nem akarok.
Mit mondjak? Ez szar. Basszus.
Borzalmas barát vagyok.
„Fent vagyok, gyere csak J”
XxX
Ez tényleg… Egy ritka szar embernek érzem magam, Bae pedig csak rója a köröket a szobámban, én ülök az ágy szélén és hallgatom, nézem ahogy gesztikulál, vigyorog, néha felsikkant és megrázza a haját, beletúr, nevet és lelkendezik…
Én meg egy ritka féreg vagyok, hogy nem örülök neki. Sőt, szar érzés, de próbálok mosolyogni, már ráfagyott az arcomra. Ülök, az arcomon egy szar műmosollyal és bólogatok…
De neki jó, akkor én miért nem örülök?
- Szuper – mosolygok rá keserű szájízzel. – Holnap kezdődik az iskola.
- Tudom, hát nem szuper? – abszolút nem figyel rám. Bae-nek amúgy is külön világa volt, de úgy érzem, ebbe már pont nem férek bele. Csak mosolygok, és bólintok. Oké.
Aztán hallgatom tovább, ahogy mesél a félmosolyáról, meg a szeméről, meg a hajáról. Bárkivel szívesebben cserélnék, csak ne itt kelljen lennem. Rossz barát vagyok.
XxX
Másnap felveszem az egyenruhát, megcsinálom a hajam… mielőtt betűröm az inget, megnézem a tetoválást a csípőmön.
Úgy van, hogy Bae-vel együtt megyünk, mint minden reggel, felveszem a táskát az oldalamra, elegáns, sötétbarna táska, és elköszönve anyuéktól sétálok át Bae-ért, hogy együtt menjünk. Ez rutin, minden reggel együtt járunk, megszokás, hagyomány és tradíció.
- Jó reggelt – mosolygok az anyukájára. – Bae kész van már? Indulnunk kell, hogy beérjünk a megnyitóra.
- Niloy…? – néz rám meglepve, én pedig érzem, hogy megint az arcomra fagy a mosoly – Én… nem is tudom, ez elég…
Leolvad a mosolyom. Bae elment volna nélkülem? Ezt nem hiszem el, ez nem így volt megbeszélve. Még Bae se csinálna ilyet.
Bae Jung Kim
Ahogy megérkezünk a barátságos kis kocsmába, az egyik sarok asztalhoz ülünk.
Különös látni, hogy ő is szőke.
Azonnal rendel mindkettőnknek egy-egy erős sört, és pár perc múlva már azt szürcsölgetve beszélgetünk.
- Amúgy, a nevem..Bae- nyújtok kezet.
- Tudom. – vigyorodik el megfogva kissé. Különös mód simít végig hüvelykjével a kézfejemen, ami meglep. Megrázkódom. – Kenzo vagyok.
- Szóval Kenzo, mit is csináltál te ott a kórházban?
- Végzős vagyok az orvosin, a gyakorlatomat töltöm itt.
- Húú…végzős? Orvosis? – csillanak fel a szemeim – akkor te biztos nagyon okos vagy!
- Hát, mondhatni-mosolyodik el féloldalasan, hamiskásan.
Az egy sörből három lesz, és mire észbe kapok, már kint ücsörgünk a motoron. Én az ülésen, ő előttem áll. Kezei a derekamon, nyelve a számban.
Annyira berúgtam, hogy nem is igazán tudok mást csinálni, mint hagyni.
Kábán kapaszkodok belé, nehéz fejem hátradöntve hagyom.
Olyan jól csinálja..persze nem olyan jól, mint Niloy, de azt képzelem ő az.
Ahogy megérzem kezeit a fenekemen, szinte azonnal magamhoz térek, csuklójára fogva húzom fel őket, majd eltolva a fiút próbálok lemászni.
- Késő van, haza megyek.
- Rendben cica. Elviszlek.
- Nem kell, azt hiszem nem nagyon tudnék a motoron maradni- nevetek fel.
- Kapaszkodj, lassan megyünk.
A fejemre applikálja a sisakot, aztán valahogy- magam sem tudom hogyan sikerül- de elvisz.
A következő kép, hogy egészen az ajtóig felkísér, és elkéri a számom.
Megköszöni az estét, még megpróbál megcsókolni, bejutni a lakásba.
Megingatva a fejem nevetek fel, kissé elfordítom, és a csók csak az arcomra jut.
Integetve figyelem, ahogy elmegy.
Megígértette velem, hogy még találkozunk, úgyhogy találkozni is fogunk.
Nem hittem volna, hogy Ő is meleg, és hogy ez így működik.
Ennyire egyszerűen.
Már a közös jövőnket tervezgetem.
Eszembe sem jut, hogy esetleg csak egy éjszakát szeretne, és tovább is áll.
Elvégre nem lehetnek ilyen emberek.
Niloy sem csinálna ilyet, pedig ő igazi férfi.
Ő a férfi.
###
Másnap reggel lelkesen írok Niloynak, ahogy kipattannak a csipáim.
Átmegyek hozzá.
Persze előtte jelzem, de átmegyek.
Ahogy beérek szinte azonnal lelkendezni kezdek Kenzoról. A hajáról, a mosolyáról, miket mondott. Mennyire aranyos.
Olyan aranyos!
Persze nem annyira, mint Niloy, de azért aranyos.
De ezt nem mondom el neki. Ahogyan azt sem, ami a parkolóba történt.
Semmit.
Valamiért azonban nem örül neki annyira, mint én.
Látom rajta.
Talán untatom.
Így aztán az én kedvem is alább hagy, nem is ecsetelgetem tovább a dolgot. Valami mondva csinált ürüggyel lelécelek, és inkább otthon élem ki magam a kis blogom írásában.
„ First step to paradise
Tegnap muszáj volt kórházba mennem, ahol sikeresen ott is hagytam a mobilom. Megismertem, egy bizonyos K.-t. Gyakornok, orvosnak tanul. Sebész lesz, csak így kell dolgoznia. És itt.
És annyira szuper, mert ő is olyan mint én.
MÁS.
Annyira megérettük egymást, olyan egy hullámhosszon voltunk, ahogyan még mással nagyon nem.
Illetve egy valakivel igen. NYC.-vel hasonló jóságban voltunk, viszont vele soha sem éreztem azt, hogy ennyire..ilyen…ilyen lehetek.
Tudod, ez olyan érzés, mintha madár lennél.
Nagyon szereted azt, aki arany kalitkában tart, mert ad enni, és inni, és szeret, de mégiscsak másabb a szabadban röpülni.
És most olyan, mintha azt csinálnám.
Repülnék a szabadban!
K.val.
- Még egy cuki képet is Postolok. Van egy fotóm, ahol összefontuk az ujjainkat, és a sör előtt van a kezünk. Annyira szép, persze ezt is teletoltam filterekkel. És matricákkal. Hamar fel is pakolom.-
Már ennyi.
Puszi blog olvasók”
Ismét hét kedvelés, négy komment.
És egy új regisztráló.
Egy regisztráló, akinek se képe, se adatai. Viszont minden bejegyzésemet nyomon követi.
Nem tudom ki lehet ez, de nem is érdekel.
Híres leszek.
###
Niloyyal nem nagyon beszélek már azon a napon, és másnap reggel sem.
Iskola kezdés.
Muszáj lenne bemennem, de semmi kedvem.
El is kések a felkeléssel, az egyenruhámból is kifogytam.
Pár óra elteltével már a tájfun utáni (Bae névre hallgat a természeti csapás) szobámban ücsörgök, sírva.
Rajtam a lógó ruha, körülöttem a káosz.
Minden felborogatva ,a ruháim kidobálva.
Valaki kopogtat az ajtón.
- NEM MEGYEK SEHOVA, MEGMONDTAM ANYA, HAGYJ BÉKÉN! – csattanok fel hozzávágva a kezembe akadó göncöt a csukott ajtóhoz.
Lassan nyílik ki, Niloy az.
Mintha valamitől megkönnyebbült képet vágna, persze ez rajtam nem segít.
Tovább bőgök, a hajam kócos, az arcom nyúzott.
- MENJ KI A SZOBÁBÓL, NE NÉZZ RÁM! – csattanok fel- RONDA VAGYOK!
- Na, gyere, fejezd be a hisztit, menjünk iskolába, mert elkésünk. –sétál be, a hónom alá nyúlva próbál felhúzni.
A földre hasalva bőgök tovább, kapaszkodok a komód kifaragott lábába.
- NEM AKAROK! NÉZZ RÁM! RONDA VAGYOK.
- Istenem Bae, nekem mindenhogy gyönyörű vagy. Kinek a véleménye érdekel..az enyém, vagy a többieké?
- A…tiéd..- hüppögöm.
- Nekem így is tetszel, na gyere már. – nyöszörög még mindig próbálva felhúzni.
- Jó, de…veszel nekem..csokit….suliba menet?- hüppögök tovább.
- Veszek, csak gyere – bólint.
Már is jobb kedvvel engedem, hogy felszedjen a földről.
Rövid rendezkedés, szenvedés után végül is megoldom, hogy ne legyen annyira gáz az összhatás, és sikerül emberi kinézetet erőltetnem magamra.
Boldogan szökdécselek Niloy ellett a macskaköves úton. Egészen addig önfeledten beszélgetünk, míg szóba nem jön Kenzo.
Ekkor elhallgat, egyszeriben komoly lesz.
- Bae, ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem…?
- Igen..miért?- pislogok rá.
- Nagyon szeretlek, mintha a testvérem lennél. De megkérhetlek, hogy előttem ne nagyon emlegesd, ezt a motoros tagot?
- Jó, de miért utálod..?
- Csak nem bírom az arcát. Rossz előérzetem van vele.
- Buta vagy, csak féltékeny vagy, mert ő sokkal szexibb, mint te. – lököm meg finoman az oldalát könyékkel.
Nem mond semmit, én pedig rá hagyom.
Beérve a suliba szinte mindenkivel azonnal puszilkodok is, majd méltó helyet foglalok a lányok között, míg be nem csöngetnek.
Addig is sikeresen kritizáljuk a többieket.
Aztán becsöngetnek, én pedig boldogan huppanok le a Niloy melletti, régi és jól megszokott helyemre.
A tanár bejön, azonban valami mást is hoz magával.
A kórt…
A vészt…
A végzetet…
Veronicat.
###
„New chicken in the hutch
UTÁLOM!
Gyűlölöm ezt a lotyót.
Új csaj jött a gimibe, ráadásul Amerikából. Ronynak szólíttatja magát, vagy Veronak, ráadásul böszme. Csirke lábú, tehén szemű, tyúk agyú liba. UTÁLOM!
Szinte azonnal rávetette magát Niloyra, kipécézte magának, és elérte, hogy mellé ültessék. A tanár persze engem ültetett el, mert ki mást?!
Miért engem?!
„Hogy a kislány Niloy mellé ülhessen”. Aztán be nem állt a pofájuk.
Folyamatosan angolul karattyoltak.
Niloy – a legjobb barátom- szerintem totál belezúgott. UTÁLOM.
Ebéd szünetnél is mellé ült a ribanc.
AZ ÉN HELYEMRE.
És mikor meg mertem említeni Niloynak, hogy ez az én helyem, csak annyit mondott ne legyek már gyerekes.
Aztán értetlenül meredt utánam, mikor mellé csaptam a tálcát, és közöltem, hogy elment az étvágyam.
Nincs is étvágyam…
Azóta meg pláne, mióta vele jött haza.
Mivel kitalálták, hogy a kislány esetleg lakhatna nála.
Az év végéig.
Szuper!
Azt hiszem ideje eret vágnom.”
Nem érdekel ki nézi meg a bejegyzésem.
Lecsapva a laptopot hívom fel Kenzot.
Szükségem van a kikapcsolódásra.
Ezen a napon kihagyom az evést, és a gyógyszert is.
Így nincs mit kihánynom, tehát legalább a súlyom stagnál.
Mivel Kenzo nem ér rá, így lemegyek az edzésre, és gőzerővel kezdek rá készülni.
Hamarosan verseny lesz, nekem pedig elegem volt ezekből a dolgokból.
Mindenből.
Most azzal kell foglalkoznom, amiből később profitálhatok.
Meg kell nyernem a Fiatal Artisták Versenyét, hogy enyém lehessen az ösztöndíj.
Az első helyezett a következő évtől egy éves szerződést kap New York egyik legjobb cirkuszában, ami még kapóra is jönne, mivel nem nagyon tudom mit is kezdhetnék magammal az iskola után.
Ezt el tudnám kezdeni.
Tetszene nekem!
Niloy Connor May Sunwou
Aggódva nézek be, és amikor beengednek, csendesen felmegyek Bae szobájához… aggódva nézek a pasztellre kent ajtóra és csendesen bekopogok.
- NEM MEGYEK SEHOVA! – sikít ki – MEGMONDTAM ANYA, HAGYJ BÉKÉN!
Ójaj, ennyire rossz a helyzet? Mégis egy kő esik le a mellkasomról, sokkal rosszabbra számítottam.
Halványan rámosolygok, besétálva guggolok le mellé.
- Menj ki a szobámból, ne nézz rám! – zokog – Ronda vagyok!
- Na, gyere – simogatom meg a kezét – Fejezd be a hisztit, menjünk iskolába, mert elkésünk… - próbálom felemelni, de direkt elhagyja magát. Geez… Fel tudnám kapni, de ekkor tíz körömmel kapaszkodik, ami így elég komikus.
- Nem akarok! Nézz rám, ronda vagyok!
- Istenem, Bae – sóhajtok fel, rámosolyogva – Nekem mindenhogy gyönyörű vagy! Kinek a véleménye érdekel, az enyém, vagy a többieké?
- A tied – szipog. Felé nyújtok egy zsepit majd ismét megpróbálom felkapni a bolyhos szőnyegről.
- Nekem így is tetszel, na… gyere már.
- Jó… de veszel nekem csokit a suliba menet?
- Veszek, csak gyere.
XxX
Megvárom, addig kapok egy teát, mosolyogva beszélgetek az anyukájával, aki a jövőbeli terveimről faggat. Mosolyogva nézek rá, aztán elköszönve indulunk el. Szerencsére nincs messze az iskola, de nem árt, ha pontosan érünk be. Bae ismét a hullámhegy tetejére érve energikus és mintha ő lenne a világ királynője, mosolyogva hallgatom, amíg szóba nem hozza a tegnap estét… összepréselve az ajakim hagyom egy darabig, de ez az egész akkor sem tetszik… mardossa a mellkasom.
- Bae, ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem…? – kérdezem keresve a szavakat.
- Igen… miért?
- Nagyon szeretlek – csúszik ki a számon, de egy pillanatra megáll a szívem, ahogy a hatalmas kék szemeibe nézek, szinte égeti a szám az ösztönös korrekció – mintha a testvérem lennél. De… megkérhetlek, hogy előttem ne nagyon emlegesd et a motoros tagot? – dünnyögök halkan és direkt elfordulva. A fülem is ég…
- Jó, de miért utálod?
Mert egy féreg, egy arrogáns faszkalap, aki… nem! Nem is ismerem! Egyszerűen csak előítéletes vagyok és féltem Baet, mert olyan kis… édesen naiv és… a rohadt életbe, ez nincs így jól.
- Csak nem bírom az arcát. Rossz előérzetem van vele.
- Buta, csak féltékeny vagy, mert ő sokkal szexibb, mint te – kapar belém tíz körömmel Bae minden szava. Merev arccal nézek magam elé, ahogy a kőfut a talpaim alatt.
Tényleg ez lenne? Féltékeny lennék? De mire? Csak mert Bae találna magának valamit, ahhoz nekem semmi közöm, a legjobb barátja vagyok, örülnöm kéne a boldogságának. Sötét kedvvel megyek mellette, erőtlen mosollyal emelve fel a kezem köszönöm, Bae pedig beleveszik a társaságba. Leülök a megszokott helyemre és elmerengve nézek ki az ablakon, át a fák fölött.
Mire lennék féltékeny? Igen, Bae már kiskorom óta az életem része, el se tudnám képzelni máshogy.
Ez nem normális, ez nem egészséges! Van élete, és látszólag ő is úgy gondolja, hogy bár a barátja vagyok, törődjem a magam dolgával, ennyi. Nem is tudom, mit vacillálok rajta ennyit, miért izgat egyáltalán ennyire…
De a rohadt nyilvánvaló tényre nem is gondolok, nem is akarok gondolni. Az dobozolva száműzetett az agyam hátsó részére.
Igen, Bae csak a barátom, megvan a joga és a lehetősége egy párkapcsolatra, ne izgassam magam miatta, majd nekem is akad. Ennyi.
Becsöngetnek, de csak arra rebbenek fel, amikor a tanár a nevemen szólít. Felállok a megszólításra és akkor veszem észre a mellette álló lányt. Látom rajta hogy zavart és ideges, próbál fellazulni… de semmi esetre sem olyan, mint az itteni lányok.
Cserediák, ösztöndíjjal jöhetett át tanulni.
Veronica. Szőke, zöld szemű, picit szeplős, édesen fürtös hajjal, ami így göndören is a derekáig ér. A professzor azt mondta, hogy épp most tárgyalnak a szüleimmel, miszerint a cserediák programban részt vevőket egy-egy családnál helyezik el, hogy sokkal jobban tudjanak asszimilálódni, én pedig biccentek. Logikus, végül is, nagy a házunk, van hely. Biztatóan mosolygok a lányra, de elkapom Bae gyilkos tekintetét, amikor a tanár őt ülteti egyel odébb.
Az ebédszünet sem volt sétagalopp, Veronica rettentően ideges volt, de nyugtattam, hogy ne aggódjon… persze Bae nem segített ezen a téren, hisztisen és meglehetősen ellenségesen firtatta Veronicat, aztán hisztisen távozott… Zavartan nézek utána, aggódva sóhajtok.
Ebéd után hiába keresem Baet, hogy együtt sétáljunk haza, mint mindig, de a telefonját se veszi fel… Rony zavartan szorítja magához a táskáját, én pedig nem akarom, hogy aggódjon, biztatóan rámosolygok és hazamegyünk. Mindenről mesélek neki, New York-i, sok mindenről tud mesélni, a szülei küldték erre a programra, de hogy miért, arról nem beszél… Mesélek a családomról, Baeről, az iskoláról, hogy Baet hogy ismertem meg, minden… kérdezget, lassan fellazul.
Anyu már otthon volt, kedvesen fogadta és mondta, hogy előkészítettek neki egy szobát, megmutatja neki. Mosolyogva intek utána, hogy menjen csak nyugodtan, én addig átöltözök itthoniba. Le akarok menni edzeni.
Késő délutánra lemennek a szokásos, kötelező körök, Anyuék kifaggatják Ronyt, hogy otthon hogy van, miért jött ide tanulni, stb… de nála is érzem a zavart mosoly mögött, hogy van valami. Nem kérdezek rá, de érzem a pillantásán.
Amikor anyuék elmennek, elnézést kérve, főzök két teát és leülünk a nappaliba, hozok lentről két nagy babzsákot.
Beszélgetünk, mindenről, könnyű témákról. Hobbiról, könyvekről, ő is sportol, versenyszerűen teniszezett, de lesérült a könyöke és abba kellett hagynia, most ezért jár jógára és pilatesra…
Felajánlottam, hogy a következő jógaórára elkísérhet, ha lesz rá kedve…
- Niloy, mindig a mobilodra nézel – mosolygok, átváltva angolra. Direkt megkért, hogy koreaiul beszéljük, hogy gyakorolhassa a nyelvet. – Hívást vársz…?
- Nem – rebbenek fel, letéve a telefont. Tényleg folyton az előlapra pillantottam, és még csak nem is regisztráltam. – Nem tudom… ne haragudj.
XxX
Este idegesen kopogtatom az ujjammal a laptopom szélét, a ceruza végét rágva. Bae nem hívott, nem írt és nincs is Online. Aggódom… írtam neki ott egy üzenetet, de dobtam neki egy tweetet is, hogy mi van vele, ha ráér, szóljon…
De semmi, én ennek már negyed órája. Ideges vagyok, de miért? Biztos tanul. De akkor online lenne, mert mindig zenét hallgat és dobálja a matricákat.
És ha azzal a Kenzoval van?
„Csak féltékeny vagy, mert ő szexibb, mint te”
Most valahogy meg tudnék ütni valakit.
Veronica tanul, elvonult a szobájába, nem is zavarnám, hát fogom magam és egy meglepivel átmegyek Bae-hez, bekopogtatva.
- Jó estét – mosolygok az anyukájára. – Bae?
- Szia Niloy. Még nincs itthon, elment edzésre iskola után – tényleg, az akrobatika-edzés. A fellépés nemsokára. Mindenképp felírom, nehogy elfelejtsem.
- Értem. De… - nézek rá zavartan – Annak már rég vége kellene, hogy legyen, nem?
- Egy kis barátjával van – mosolygok a nő, nekem pedig összeszűkül a gyomrom és abszolúte nem lesz őszinte a mosolyom. Aha. Értem.
- Értem – görcsbe fog rándulni az arcom ennyi hazugságtól, ennyi rohadt műmosolytól. – Köszönöm.
Az ujjam rászorul az USB kulcsra, ahogy hazasétálok. Ezért nem képes egy üzenetet se dobni? Leülök a lépcsőre a házunk előtt, felsóhajtva.
Mi van velem? Ez nem normális!
Írok neki egy tweetet, megint… aztán mogorván felmegyek az ágyamra dobok mindent és felveszem a futócipőm, meg a fülhallgatóm. Szét tudnék robbanni a mellkasomban tomboló idegtől.
„Bae, jelentkezz, ha hazaértél, hogy minden rendben van-e, kérlek. (aggódom…~) Niloy.”
Bae Jung Kim
Keményen edzek.
Az izzadság csorog a homlokomról, ruháim szinte hozzám tapadnak. Már érzem, tagjaim fáradtak, de muszáj még elgyakorolnom.
Még pár százszor..
Hogy tökéletes legyen.
Meg kell lennie ennek a versenynek, muszáj kijutnom innen. Távol mindentől, és mindenkitől.
Minden kibaszott áruló baráttól.
Egy óvatlan lépésnél megbillenek, elveszítem egyensúlyom.
Rövid zuhanás után nyekkenve érkezem a biztosító hálóba, fejem hátrabillentem. Az edző szerint a trapézon is ki kéne próbálnom magam, de semmi kedvem hozzá. A kötelet szeretem. Annyira ruhanyos, feszes…ingatag…
Mint Niloy.
Nagy a tűrőképessége, simulékony, még is feszes, és szorosan tart.
Mindig szorosan tart.
Kitart amellett, amit gondol. Nem lehet megingatni a hitében.
Persze én lennék a legjobban meglepődve, ha tudnám jelenleg is abban inog. De kit izgat. Nem beszélünk.
- Bae, mára ennyi elég, túlhajszolod magad..menj tusolni, aztán menj haza.- lépdel mellém az idősödő edzőnő.
Nem tudok neki ellenszegülni, biccentve sétálok el az öltözőbe.
Rövid tusolás, hajmosás. Már is sokkal jobb.
Felmarkolva a telefonom nézem végig az eseményeket. Két nem fogadott hívás. Kenzo neve villog a kijelzőn.
Fellelkesedve hívom vissza, épp öltözöm, mikor felveszi.
- Hello cica, miért kerestél?
- Unatkozom…találkozhatnánk.
- Hol vagy most?
Bediktálom a régi cirkusz címét. Biztosít, hogy tíz perc múlva itt lesz.
Kinyomom a telefont, majd felhívom anyát, hogy kések kicsit, az egyik barátommal találkozok.
###
Kenzoval meglepően jó estét töltünk.
Kiülve a folyópartra sörözgetünk, vesz egy-egy hamburgert is, és szépen eszegetünk, beszélgetünk.
Szimpatikus fiú, mesél a családjáról, a hobbijairól.
- Niloy is szeret sportolni!
- Ki az a Niloy?
- Hát ő az..én..legjobb..gyerekkori barátom. Szerintem meg kéne ismernetek egymást! ANNYIRA HASONLÓAK VAGYTOK!
- Ez remek ötlet- kacsint rám, majd áthajolva csókol meg hosszan.
Sötét van, és kihalt a partszakasz.
Különös érzés vele lenni. Mintha Niloyyal volnék, csak ő nem nyomul ennyire. Ellenben Kenzo ismét taperol.
Ledöntve a fűbe kerül valahogy fölém, ismét kótyagos vagyok.
Sőt..részeg.
Elég részeg.
Amit biztosra érzek, hogy dörgölőzik.
Már így, a maximum harmadik találkozás után.
Azt susogja lelki társak vagyunk, és hogy kedvel.
Nagyon, nagyon..nagyon kedvel.
És azt is, hogy szüksége van rám.
- Bae..annyira szép a szád- suttog hüvelykjével az alsóajkamra cirógatva.
Az említett, zsibbadt területet kissé összedörzsölöm, nevetve hunyorgok.
- Niloy szerint is. Ő is mindig ezt csinálja…csikizi, mikor alszok- csacsogok boldogan barátomról, azonban Kenzot ez egyáltalán nem nyűgözi le, sőt.
- Tudod, hogy én nem a barátod akarok lenni..ugye?
- Tényleg? Akkor..mi akarsz lenni?- pislogok fel rá értetlenül.
Buta kérdés.
Egy csókkal meg is válaszolja, dudorodó nadrágját a combomhoz nyomja, aprókat mozdul.
Riadtan húzom el lábam, próbálok kimászni alóla, azonban felém nehezedve szorít kissé le.
- Ne félj, nem bántalak.
- Én..nem félek.
- Tudom, hogy szeretnéd, ne kéresd magad.
- Én..nem-motyogom megsemmisülve, kissé a vállára szorítva.- engedj el, haza szeretnék menni.
- Maradj még egy kicsit, haza viszlek….
- Nem szeretnék, most akarok haza menni.
- Bae kérlek…kedvelsz?
- Igen, de…
Még mindig zavar, hogy konkrétan maga alá szegez.
- Akkor..segíts kicsit.- suttogja a kezemre fogva.
Csuklómra markolva vezeti óvatosan le magán, nadrágjába tolja a kezem.
Ahogy ujjhegyeimmel akaratlanul is megérintem, megpróbálom kirántani a kezem, de szorosan tartja. Oda simul.
- Csak egy kicsit..kérlek..annyira boldoggá tennél vele. Csak a kezeddel- duruzsol a fülembe, földöntúli, búgó hangon.
Végül is..
Nincs ebben, semmi..nem igaz…?
Mi lelki társak vagyunk..és..egy kezezés..az még..nem a világ..És..különben is, aztán haza megyünk..és..ez sokat jelentene neki, meg boldog is lenne tőle.
Meg végül is ez csak tíz perc.
Se.
Tétován, félénken fogok rá, két ujjamat mozgatva figyelem az arcát. Vicces arcokat vág.
Vajon Niloy is ilyen képet vágva?
Tényleg..mennyi az idő?
Holnapra még meg kéne csinálnom a házit is..
És mikor lett ennyire hideg?
Vagy józanodok, vagy csak tényleg hideg van.
Néha kapok egy-egy szuszogást a nyakamba, aztán egy harapást is, mellyel némi foltot hagy. Persze nem nagyot, de jelzi, hogy az övé vagyok.
Kenzo egész teste feszül felettem, fejem mellett a fűbe markolva fújtat, felül.
- Bae…kicsit a száddal…-sutyorog kérlelően, eddig ismeretlen tekintettel pillantva le rám.
- Nem szeretném- motyogom alig hallhatóan.
- Kérlek..
- Nem szeretném.
- Csak egy kicsit…csak öt másodpercre…-simogatja meg az arcom, lehajolva csókol a homlokomra.
Niloy szokott a homlokomra csókolni.
Végül is..belemegyek.
Magamba számolva veszem be, rutintalanul, esetlenül mozgatom óvatosan a fejem. Persze ő a hajamba fogva „segít”.
Az ötödik másodpercnél – nagyjából jó az tíznek is- hirtelen megragadva a hajam rántja el a fejem, fújtatva fejezi be a dolgot.
Kábán, rezignáltan pillantok le a fejem mellett, ezüstösen csillanó fűcsomóra.
Még nem fogtam fel, hogy mit csináltam, és nem is nagyon szeretném.
Ez az a történet, amit soha sem fogok elmesélni senkinek..
Soha…
###
A hazafelé vezető út elégedett, és boldog.
Legalább is látszatra.
Kapok még két sört, hogy biztosan jó dolgom legyen, aztán persze haza is visznek, és a lelkemre kötik, ez a mi kis közös titkunk marad.
Hogyne maradna, ha mind ezt úgy teszik, hogy közben végig a kis kacsódat fogják, és bizalmas fejet vágnak.
Bólogatva esek haza, a telefonomra pillantok.
Lassan silabizálom csak ki:
„„Bae, jelentkezz, ha hazaértél, hogy minden rendben van-e, kérlek. Niloy.”
Kótyagosan nevetek fel, persze már csak a szobámban.
Próbáltam anyáéknak azt mutatni,hogy józan vagyok, de nyilván ők is látják, be vagyok rúgva, mint a szemét. Ellenben nagyon örültek Kenzonak, mert őjózanul hozott haza, épségben. Azt hiszem kedvelik.
Mégiscsak sebésznek tanul.
Felérve a szobámba vihogok.
Hirtelen milyen aggódó lett Niloy.
Nem is értem miért érdekli, hogy minden rendben van-e.
Talán a kurvája már nem szórakoztatja?
Megunták egymást.
Megyek is, megnézem mi van vele.
No persze nem az ajtón…
Az ablakon jövök.
###
Istennek hála, volt annyi eszem, hogy kifeszítettem egy acélkötelet Niloy és a saját ablakom között. Ő nem látta a funkcióját, és még én sem, de most kurva jó ötletnek tűnik.
Szépen átsasszézok, mint egy csodálatos pillangótündér, majd belépek az ablakán (kár, hogy csukva van, de kit izgat, a PILLANGÓTÜNDÉREK NYILVÁN MEGOLDJÁK AZ ILYEN PROBLÉMÁKAT), és jól megmondom neki, hogy…
Nem tudom.
Majd út közben kitalálom, de jól megmondom a magamét.
Szóval ennek fényében boldogan mászok ki az ablakon, ingatagon kapaszkodom meg.
Lepillantok.
Talán 6 méter is lehet, biztosítókötél és háló nélkül.
Persze, eszembe sem jut, hogy akár egyetlen rossz mozdulat is végzetes lehet.
Ilyenkor ilyesmire nem is gondol az ember.
Elszántan pillantok át a húsz méterre lévő ház ablakára, ahol még ég a kislámpa. Tehát Niloy ébren van.
Nem a legszerencsésebb időt választottam a táncikálásra. A szél erősen fúj, ráadásul esőszagot hoz.
Este nagy vihar lesz.
Nem is emlékszem mostam-e kezet.
Arra sem, hogy igazából mi volt.
És csak reménykedni tudok, hogy nem cuccolt össze Kenzo.
A blogba se írtam..
És a hajam is szarul állhat.
Ezekre tudok csak gondolni, ahogy szép lassan lavírozok átfelé.
Néha megingok, egyszer majdnem le is esek, ettől függetlenül szépen átér(ek.)
Nék.
Az utolsó két méteren Niloy kinyitja az ablakot, szinte lesápad ahogy meglát.
Kitárva a karjait mászik ki félig az ablakon.
Szerencsére.
Az utolsó egy méteren megingok, és hatalmasat tanyálok előre, konkrétan a karjaiba.
Nyekkenve fejelem be csontos vállát, kába, nehéz fejem a nyakába fúrva szippantok mélyet az illatából.
- TE MI A SZART CSINÁLSZ A TETŐN?! kérdi idegesen.
- Ollé!- csuklok fel halkan nevetve.
Beszed az ablakból, lepakol az ágyra.
Árad belőlem a pia szag, és ragaszkodóan ölelem.
- Niloy, én..nem akarok veled rosszba lenni, nem akarom, hogy ne legyünk barátok- darálom rezignáltan, nem is törődve azzal, hogy mit mond.
- Mi mindig barátok leszünk.
- HAGYJÁL MÁR A FASZSÁGODDAL, HOGY LEHETSZ ILYEN KIBASZOTT VAK?! – fakadok ki.
- Mármint?
- Mármint seggfej vagy. – csuklok fel ismét. – Kenzo annyival életre valóbb, ma is…
- Igen? – vonja fel a szemöldökét.
Egy ideig figyelem, majd elhallgatva rázom meg a fejem.
- Mindegy..nem beszélünk Kenzorol. Megbeszéltük.
- Nem, most már mondjad..érdekel.
- Jaj, kussolj már- sóhajtok fel nehéz fejem kissé hátrébb billentve.
Mondana még valamit, de már unom.
Nagyon..nagyon..nagyon unom.
Gondolatban eljátszom azzal, hogy megcsókolom.
Vajon milyen arcot vágna?
Vajon hogyan reagálna?
Ha mondjuk a nyakába harapnék..úgy, mint ő nekem csinálta.
Tetszene neki?
Ki kéne próbálni….
De félek az elutasítástól..
És ettől az egésztől.
Hogy akkor most, hányadán állunk.
Most..Kenzo..vagy Niloy…vagy…inkább…nem is tudom.
Legyen inkább Amerika.
Maradok az ösztöndíjnál.
De előtte megcsókolom Niloyt.
Vodkásan, kicsit vörösen, és spiccesen nevetgélve.
Mit spiccesen..megint berúgtam, mint a szemét.
Niloy Connor May Sunwou
Nem tudom mennyit futottam, de rohadt sokat, szinte remegnek a lábaim, le is tusolok, Az agyam teljesen le van zsibbadva, és legszívesebben kikapcsolnám. Sose vágytam még ennyire arra, hogy egy gondolatom se legyen, ne emésszen az ideg. Pedig megfogalmazni se tudom, miért… A hajamat dörgölöm, elsétálva az ablak előtt, ösztönösen átlesve Bae ablakára, és megvillan valami a szememben, de először rutinosan tovább is sétálok, megrázva a fejem. Persze.
Aztán elkerekedett szemmel lépek vissza, elhúzva a függönyt és érzem, hogy lesápadok, a szívem is megáll, csodálom, hogy nem kapok helyben szívrohamot és agyvérzést egyszerre… Te jó ég, Úristen, Bae! Ha valami baja esik!
Kicsapom az ablakot és kimászok, amennyire csak lehet, szinte csak a térdemmel meg egy kézzel tartom magam a párkányt markolva… Gyere, Gyere semmi baj, nem lesz semmi baj…
A végén botlik meg vagy megakad, vagy én nem tudom, de rémülten kiáltva nyújtózok ki amennyire csak tudok és elkapom a mellkasánál fogva, átkarolva a hátát. Kiesik a szívem a szívem a helyéről, de ő még csak kuncog is. Behúzom, kis híján hanyatt esek és magamhoz szorítom, remegve. Te jó ég, majdnem megölte magát…
- Te mi a szart csinálsz a tetőn? – nézek rá idegesen.
- Ollé! – lebegteti a kezeit. Remegve simítom meg az oldalát, az arcát, két tenyerembe fogom a fejét. Érzem a piaszagot… úristen. Ez valami rohadt… mennyit ivott? Annyira csillognak a szemei… és így mászott ki?!
A két kezem összeteszem és holnap isten bizony elmegyek a templomba is imádkozni, hálát adni hogy semmi baja nem lett… megsimogatom az arcát, beletúrok a hajába, leültetem az ágyra. Kell neki adnom egy nagy pohár vizet hogy kijózanodjon kicsit…
- Niloy, én… nem akarok veled rosszba lenni, nem akarom, hogy ne legyünk barátok – dünnyög. Csupa kócos a haja és vizes… kint dörren egyet az ég. Basszus… megcirógatom az állát, de valami nem stimmel. Összehúzott szemmel méregetem, megcirógatom puhán. Nem lesz semmi baj.
- Mi mindig barátok leszünk.
- Hagyjál már a faszságoddal, hogy lehetsz ilyen kibaszott vak?! – kiabál rám, még megtaszítani is megpróbál, de abszolút félrekoordinálja… Vak? Miért?
- Mármint…?
- Mármint Seggfej vagy. – Nagybetűvel. Én is így érzem, egyre gyakrabban. Épp nyitnám a szám, de közbevág – Kenzo annyival életre valóbb, mint te!
Meg a kurva anyját Kenzonak, már bocsánat.
- Igen?
De csak néz rám, aztán elfordítja a fejét. Mit ivott…?
- Mindegy… nem beszélünk Kenzoról. Megbeszéltük.
- Nem, most már mondjad… érdekel – nézek rá aggódva. Mit akar csinálni vele az a debil?
- Jaj, kussolj már – dől hátra, alig tudom megtartani, le ne essen az ágyról.
- Bae, én… - a hajamba túrok, megvakarva a tarkóm – Én nem tudom, hogy mit mondhatnék, tényleg… egyszerűen beleőrülök a gondolatba, hogy azzal a taggal vagy, nem akarom, mert… én…
De rám se figyel, nevetgélve nyaklik hátra a feje, keserűen nézek rá. Minek strapálom magam…
Megdöbbenve kerekednek el a szemeim, amikor csillámló szemekkel a számra tapad… érzem az alkoholt, vodka, talán, de Bae édes, epres ízét is…
Felmorranok, lehunyva a szemem és a kezembe zárom az arcát, magamhoz húzom… talán ösztönös, nem tudom és nem is érdekel, visszacsókolom az arcát magamhoz húzva. Ő is meglepetten nyüsszen fel, megsimítja a kezeim, hozzám bújva…
Pedig most én nem is ittam. Mégis megcsókolom, pedig ez nem normális, egyáltalán nem, de úgy bújik hozzám, átkarolja a nyakam, érzem az illatát…
Kint megint dörren az ég, elkezd esni az eső. De ő visszacsókol, a hajamba túr… levegő után kapva húzódik el, az arca nagyon sápadt. Rosszul lesz… tiszta víz mindene, izzadt. Megborzong… teljesen kifut a vér az arcából, a szeme is tompa. Jesszusom… evett egyáltalán? Bevette a gyógyszerét?!
Forró vizet engedek a kádba, leveszem róla a felsőjét, a cipőjét mindent, amit hirtelen tudok és nem érdekel, hogy rajtam mi van, beülök vele, hogy átmelegedjen. A háta a mellkasomnak simul, halkan pihegve fekszik a vállamon a feje, én pedig finoman átkarolva a mellkasát öblítem le róla a verítéket. Összeszorul a mellkasom… ma már nem engedem sehova, ez egyértelmű.
- Bae… - simogatom meg az arcát, a feje nehezen fordul felém. – Bae, semmi baj, ne félj.
- Nem érzem jól magad – nyüszít, én pedig nyomok egy csókot a halántékára, az arcára.
- Semmi baj, vigyázok rád, jó? Mid fáj?
- Mindenem – hajtja a fejét a nyakamhoz, én pedig átkarolva a fejét öblítem át megint a meleg vízzel. Nem lesz semmi baj.
XxX
Feladok rá egy nagy, vastag felsőt, befektetem az ágyba, mellé bújok. Átmelegedett, hányt is egy sort, nem zavar, ez legyen a legkevesebb, ha jobban lesz.
- Niloy, ne menj el – fogja a kezem és próbál bágyadtan visszarángatni maga mellé. Nem megyek el, leoltom a villanyt és mellé bújok, szinte rám vackolódik és nehezen szuszog. Nem szabad neki ennyit innia… neki nem is lenne szabad innia, nem bírja!
- Nem megyek – suttogom, az ajkaim a bőrét érik. Finom Bae illata van. Mit csinálok, én idióta? Neki ott van az a fiú… most velem csalja meg?! Én miért megyek ebbe bele egyáltalán? Nem vagyok erkölcscsősz, kije vagyok?
- Jobban csókolsz, mint Kenzo – dünnyög. Szusszantok egyet magamhoz ölelve.
- Ennek nagyon örülök. – de még inkább annak, hogyha felébred, nem fog rá emlékezni, olyan ittas. De ha mégis… - Bae, megígérsz nekem valamit? – nézek a szemébe. Átkarolja a mellkasom, majdnem alszik. Dehogy fog, dehogyis! Mindig elfelejti, vagy egyáltalán nem is akar majd emlékezni rá…
- Mit?
- Ha emlékszel erre holnap, beszélünk róla? – kérdezem megsimogatva az arcát.
- Aha, persze – mormog a mellkasomba és el is alszik. Tovább cirógatom a hátát, őrzöm, hogy biztos mélyen alszik-e… rámosolygok.
Úgysem fog rá emlékezni, ismerem… lehunyom a szemem és magamhoz ölelem.
XxX
Másnap reggel iskola van, nincs szívem felébreszteni, ezért inkább csinálok lent pirítóst meg a kedvenc teáját, kávét meg tejet most nem adnék a gyomrára… felviszem neki és finoman megsimogatom az arcát.
- Bae… - cirógatom a kócos tincseit. – Bae, ébresztő, suliba kell menni.
- Nem akarok – húzza a párnát a fejére – Fáj a fejem…
- Azt elhiszem – mosolygok – Hoztam teát meg pirítóst… szerintem tusolj le, jó? Indulnunk kell. Kimenjek?
- Nem kell – ül fel. Olyan nyúzottnak néz ki, megsimogatom a kezét.
- Minden rendben? Emlékszel… valamire tegnapról? – kérdezem óvatosan.
Bae Jung Kim
Legyünk egymással őszinték.
Fogalmam sincs miről beszél.
Rohadtul nem értem.
Mond valamit, de felfogni nem tudom felfogni. Olyan szépen csillog a szája, ahogy beszél..meg akarom érinteni az ajkait.
Csücsörögve követem le számmal szájának a mozgását, hátha így sikerül felfognom mondandóját.
Hasztalan, mondhatom.
- Bae, én…n nem tudom, hogy mit mondhatnék, tényleg… egyszerűen beleőrülök a gondolatba, hogy azzal a taggal vagy, nem akarom, mert… én…
Felnevetve billen hátra a fejem, érzem, ahogy kissé megemel.
Viccesnek tartom, ahogy itt makog. Én meg azt sem tudom mit mond.
Csak azt tudom, hogy meg akarom érinteni a száját.
A számmal.
MUSZÁJ!
Nehézkesen feltornázom magam, összeszűkült szemekkel szuggerálom ajkait, majd hirtelen rátapadva csókolom meg őket.
Nem..igazából csak a szájának nyomom az enyémet. Fogalmam sincs hogyan kell csókolózni, mindig Kenzo vezet ott is.
Hirtelen megérezve szájának mozgását, tenyere arcomra tapad. Forróság önt el.
Mellkasom hevesen kezd mozogni, ahogy kapkodom a levegőt, érzem a gyomrom bukfencezik egyet.
Aztán valami felszalad a torkomba.
Nem…nem a szívem, és nem is pillangók azok.
Asszem hányni fogok.
Lehunyva a szemeim dőlök neki amennyire tudok, mély levegőket véve koncentrálok arra nehogy kiadjam azt, amit ittam. Amúgy sem ettem, az epét pedig megtartanám magamnak. Elvégre az ilyen fontos dolog lehet.
Biztos okkal van bennünk, elvégre a hogy is hívják ezt termeli. Niloy tudja, őilyen okoskodó mindig.
- Okoskodó- vihogok fel a fogalmon- tudálékos..kodás..kod…ó..- próbálom kiejteni a fontos szavat, majd dühösen fújtatva egyet csattanok fel- BUZI VAGY!
- Jó, az vagyok, csak ne hangoskodj- sutyorog csitítgatva.
Fél kézzel a derekam tartja, a másikkal valamit kotor a fürdőbe.
A picsába..hogy kerültem a fürdőbe?
Hát..mindegy is.
Puha ez a pulóver, ami rajta van. Cseresznye ízű..
Vajon az íze is cseresznyés?
Ezt csak egy féleképp lehet megtudni.
Határozott magabiztossággal nyalok végig a pulóveren, majd Niloy nyakán.
Aztán csókolni, harapdálni kezdem, mint ahogy a filmekbe láttam. Ahogy Kenzo csinálja nekem mindig. De nem hagyok nyomot.
Nem is törődve vele ültet le stabilan, tart, majd levetkőztet.
A következő emlékképem, hogy együtt fürdünk, vagy ilyesmi. Valami meleg és otthonos vesz körül, és mivel már nem vagyok csecsemő, így csak egy dologra tudok gondolni.
Két izmos kar öleli a derekam, egy csontos vállnak billen koponyám hátsó része.
Milyen aranyos ez a Kenzo…csak..remélem nem feküdtünk le.
Azt még nem akarom. Azt Niloynak tartogatom.
Ha nem is használja ki, az akkor is az övé, mert Ő AZ ÉN LEGJOBB BARÁTOM, ÉS ELŐTTE NEM GÁZ, HA BÉNÁZOK.
Azonban fontos gondolatmenetem félbeszakítja az inger.
Aztán a kis róka ki is suhan az odúból.
Jól mondta az az „Expüré” tag…Ami a szemnek fontos, az a szívnek láthatatlan – vagy ilyesmi-.
Képszakadás.
Az ágyban heverünk, kint dörög az ég, és hallom ahogy vadul kopog az ablakon az esőcseppek arzenálja.
Kissé berezelek azért, így Niloyhoz bújok.
Ismét valami puha melegség ölel körül. És az illata.
Az ő „mákossütismadártejes-csípős szegfű” illata leng körül mindent.
Engem is.
Én is az övé lettem, vagy ilyesmi.
Jó volna, az tetszene nekem…asszem.
- Jobban csókolsz, mint Kenzo – csúszik ki a számon az, amit soha sem mondanék neki józan állapotban. Szorosabban ölel magához, mintha némi büszkeséget is hallanék a hangjában.
- Ennek nagyon örülök. – egy kicsit haboz, majd hozzá teszi- Bae, megígérsz nekem valamit?
- Mit?- motyogom
- Ha emlékszel erre holnap, beszélünk róla? – cirógat az arcomra.
- Aha, persze – hagyom rá, és el is alszok.
###
Másnap macskajajra, és Niloyra ébredek.
Nyüszítve nézek rá, reggelit is hozott.
Milyen édes…
- Bae – simogat a hajamba. Gyűlölöm, ha nem tökéletesen lát. - Bae, ébresztő, suliba kell menni.
- Nem akarok – közlöm a nyilvánvalót - Fáj a fejem…
- Azt elhiszem – mosolyog – Hoztam teát meg pirítóst… szerintem tusolj le, jó? Indulnunk kell. Kimenjek?
- Nem kell – nyögöm rekedtes hangon.
A kézfejemre cirógat, kissé sajnálkozó fejjel néz rám.
Biztos elég gázul festek…
- Minden rendben? Emlékszel… valamire tegnapról? – kérdi kis habozás után.
Hát..ez egy jó kérdés.
- Hogyne..emlékeznék!- jelentem ki túl magabiztosan is. Egy vérszegény mosolyt kapok.
Gyorsan végig gondolom.
Most..akkor, nem is találkoztam Kenzoval? Vagy akkor hogy kerültem ide? Miért itt ébredtem?
Egyszer csak lesápadok.
Logikám eljutott odáig: emlékszem, valakit lecumiztam az este.
Halott tekintettel pillantok a srácra. Illetve, hát hogy..holtra vált arccal.
- Találkoztunk..és..hiányoztál- kezdek bele, mire ő bólogat.- Aztán együtt aludtunk- itt már egy kicsit megingatja a fejét. Így volt, de nem ez az egész történet.- és…lecu..miztalak?- kérdem félve.
Niloy azzal a lendülettel nyeli félre a nyálát, vad köhögésbe kezd.
Felnevetve nézem.
- Hogy..mit csináltál?!- kérdez vissza, hangjában némi gyanakvással, miután kap levegőt is. Még vörös a feje.
- Viccelek – legyintem le. Pedig nyíltan emlékszem, hogy volt valami. Valahol…
Rosszallóan figyel egy ideig, majd két kezével a két kezemre fog.
- Bae, megkérhetlek, hogy többé ne találkozz Kenzoval?
- De miért ne?
- Mert nem bírom a tagot.
- Rendben- megyek bele könnyedén.
- Hogy..mivan?- vonja fel a szemöldökét. Már készült volna a nagy veszekedésre.
- Jó, nem találkozok vele. – biccentek- de akkor te lepattintod Ronyt. Oda megy ahova akar, azzal barátkozik akivel akar. Velünk nem. Veled nem.
Megütközve néz rám, majd fejet ingat.
- Az más.
- Hát hogyne… miben is?
- Rony cserediák..Kenzo meg csak egy seggfej, aki meg akar….- kezd bele felbőszülve
- Ismerni? – egészítem ki a mondatát
- Mélyrehatóan- hörren idegesen.
- Ő legalább megakar. – motyogom leszegve a fejem.
Megfagy egy pillanatra a levegő.
Niloy nem tud erre mit mondani, ahogyan én sem.
Egy ideig még leszegett fejjel ülök előtte, aztán szépen lassan felemelem, szomorkásan elmosolyodom. Csontos kezeimmel kezeire szorítva nézek mélyen a szemeibe.
- Niloy, nagyon..nagyon fontos vagy nekem. De te is tudod, hogy..én más vagyok. Te pedig nem vagy olyan, mint én. És…nekem…szükségem van arra, hogy..valaki szeressen…Hogy valaki ne a kisöccseként nézzen rám, hanem..máshogy..és..és Kenzo..úgy néz rám..és..szeretem..azt hiszem.
Nagyjából a harmadik szó után már a kezeinket nézem.
Nem merek a szemeibe nézni.
- Tudtam, hogy más vagy –szólal meg nagy sokára.
- Honnan?
- Nyuszika…hetero nem hord pasztellt, nem szőkítteti ki a haját, és nem visel csak női nadrágokat.. Ráadásul járatosabb vagy a divatújságokban, mint bármelyik lány a gimiben.
- És téged ez nem zavar…?
- Nem.
- Nem félsz?
- Nem.
- Köszönöm. És..sajnálom, hogy…megcsókoltalak..tegnap este.
- Tehát emlékszel?
- Igen. – bólintok.
- Megbeszéljük?
- Még nem akarom…nem akarom elrontani ezt a napot.
Aprót hunyorít, majd elhúzom a kezem.
A reggeliből az erőltetése ellenére sem kérek. Nem vagyok egyáltalán éhes.
Egy gyors zuhany után már megyünk is az iskolába.
Ott persze nem csapom ki a hisztit, szimplán csak a lányaimmal ücsörögve ég a kantinban is szítom őket a kis amerikai lotyó ellen.
Büdös amcsi.
Eszembe sem jutott, hogy Niloy anyja is az.
DE AZ MÁS.
AZ MÁS!
Aztán elmegyek edzeni.
Késő este, 11-ig vagyok bent.
Aztán megcsörren az edzés félidejében a telefonom.
Felvéve csicsergek boldogan Niloyyal.
- Szia nyuszika, mikor végzel?
- Este 11kor, miért?
- Mert arra gondoltam elmehetnénk a parkba a kedvenc helyedre egy üveg borral és leülhetnénk a stégre dumálni.
- Jaj, nem jó..Kenzo már jön értem- hadarom gyorsan.
A telefonba sajnos mindig hadarok.
- Mondd le azt a köcsögöt….a legjobb barátom vagy, és beszélnem kell veled.
- Jó, de nem arról a csókról, ugye? Mondtam hogy sajnálom!
Hosszas hallgatás után végül felsóhajt.
- Nem arról..csak beszélnem kell veled négy szem közt.
- Rendben!
Felhívva a cseppet sem boldog Kenzot közlöm vele, hogy ma inkább egyedül megyek haza.
Megérti.
Fáradt.
Szóval visszatérek edzésre, és várom, hogy Niloy megjöjjön értem, mint a kicsikért szoktak a napköziben.
Szupi!
Niloy Connor May Sunwou
- Hogyne emlékeznék!
Na basszus. Valahol szerettem volna, ha semmi nem marad meg neki, valahol pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy végre felnőtt emberekként megbeszéljünk mindent… Lebaszhassam az öngyilkossági-kísérlete miatt, meg ilyenek…
- Találkoztunk – sápad el rettenetesen – és… hiányoztál… aztán… együtt aludtunk – szívom a fogam, lassan ingatva a fejem. Mondjuk. Egyelőre stimmt, bár hiányos, de tudni akarom, hogy mi maradt meg abban a szép fejecskéjében. Komolyan, néha – minden rosszindulat nélkül – az jut eszembe, hogy Bae alapot ad a szőke nős vicceknek. Vagy csak rájátszik, én komolyan nem tudom… - És… le…cu-miztalak? – akad el a hangja lesápadva.
A tüdőmre fut a korty és az agyvérzés, a szívroham, a döbbenet és a MIAFASZ?!
- Hogy… mit csináltál?!- hörgök levegőért kapva, két fulladási stroke között. A rohadt kurva életbe, ha én meglátom ezt az rohadt faszkalapot, kitépem a tetves gerincét a száján keresztül!!! Mégis mit gondolt?!
- Viccelek.
Ismerlek, mint a rossz pénzt basszameg, tudom hogy nem! Nyugalom, reszketve teszem le a poharat, nehogy összeroppanjon a kezemben. Megfogom a kezét, hűvös és kellemes, de megnyugtat, bár dobol a vér a fülemben. Nem érdekelnek a következmények…
- Bae, megkérhetlek, hogy többé ne találkozz Kenzoval?
- De miért ne? – pislog rám ártatlanul. A két szép szemedért, a mosolyodért, az illatodért, és hogy ne baszogasson a tudat, hogy tegnap is valószínűleg… az… után ENGEM csókoltál meg! Egyszerűen NEM!
Nem fogok osztozni, nem érdekel, jussak a pokolra, adjam el a lelkem a keresztútnál, nem izgat. Faszt.
- Mert nem bírom a tagot.
- Rendben – mosolyog.
- Hogy… Mivan? – hökkenek meg. Felkészültem mindenre, görög-olasz-vénasszonyos veszekedésre, mekkora seggfej vagyok féltékeny és rossz barát és minden más… de a szívem lassan dobban egyet, de most már boldogan.
- Jó, nem találkozok vele. De! – mit de? – Akkor te lepattintod Ronyt. Oda megy, ahova akar, azzal barátkozik, akivel akar, velünk nem. Veled nem.
- Az más – nézek rá megzavarodva. Rony az… hozzá se mérhető Baehez. Semmiben sem.
- Hát hogyne! – ironizál – Miben is?
- Rony cserediák… Kenzo meg csak egy seggfej – és még finoman fogalmaztam, annak a pasinak ösztönből lenyúznám az arcát – aki meg akar…
- Ismerni…? – provokál?
- Mélyrehatóan – morgok bosszúsan. Még mindig nem engedem el a kezét.
- Ő legalább meg akar!
Megdöbbenve nézek rá, zavartan lesápadva, és abban a pillanatban minden megfagy. Ő is, pedig nem szokása, nekem pedig az egész világ lehalkul, csak a saját gondolataim sikítoznak. Tessék? Hogy…Én?
- Niloy – megszorítja az ujjaim, erre kapcsolok be zavartan. Őkomolyan…? én bele se mertem gondolni, hogy a barát, a legjobb barát, majdnem testvér és pontpontpont után én még… számon vagyok tartva bármiben is. Magammal kapcsolatban se vagyok képes elhinni, hogy én is… - nagyon… nagyon fontos vagy nekem… de te is tudod, hogy én… más vagyok. Te pedig nem vagy olyan, mint én, és… nekem… szükségem van arra, hogy… valaki szeressen. Hogy valaki ne a kisöccseként nézzen rám, hanem… máshogy… és… Kenzo… úgy néz rám, és… szeretem, azt hiszem.
A mennyből a pokolba lehet ilyen a meredek út. Fuck.
- Tudtam, hogy más vagy – kapaszkodok bele a monológja legnyilvánvalóbb információjába.
- Honnan?
- Hetero nem hord pasztellt, nem szőkíti a haját és nem visel csak női nadrágokat… ráadásul járatosabb vagy a divatújságokban, mint bármelyik lány a gimiben.
- És téged ez nem zavar?
- Nem – fordulok el. Sosem zavart.
- Nem félsz?
- Nem.
- Köszönöm… és… sajnálom, hogy… megcsókoltalak… tegnap este – halvány mosollyal nézek rá, legszívesebben megsimogatnám az arcát, hogy ne legyen ilyen kis letört, nem áll jól neki… még örülök is, hogy emlékszik.
- Tehát emlékszel?
- Igen.
- Megbeszéljük?
- Még nem akarom… nem akarom elrontani ezt a napot.
Hát az enyém már most a szarban ül fülig, nagyra tátott szájjal. Kurva szar érzés, a fejemben dobolnak a szavai… „Kenzo igen, azt hiszem szeretem”. Ne Szeresd! Annak a féregnek élnie se lenne szabad!!
Istenem, békés embernek tartom magam, de gyilkolni tudnék.
XxX
Az iskolában ülve idegesen kopogtatom a tollammal a papírt. Egyszerűen nem tudok az órára figyelni, emésztem magam. Hagytam volna, hogy kiússzon egy lehetőség a kezeim közül?
De mikor kezdett el Bae ennyire az életem részévé válni?
Én nem vagyok meleg, sose tartottam magam annak, volt már barátnőm…
De Bae… egyszerűen hiába mantrázom magamnak, hogy én örülnék, ha boldog lenne, be kell ismernem magamnak, hogy bárkit látnák meg mellette, mészárlást tudnék rendezni. Körülnézve az osztályba az agyamban képek villannak fel mint potenciális… ellenfelek, konkurensek.
Ez elég nyilvánvaló szituáció, legyek már annyira férfi, hogy magammal szemben őszinte vagyok…
XxX
Bae edzésre megy, mi hazasétálunk Ronyval, beszélgetünk. Nagyon rendes, nyílt, de nála valami mást érzek. Nem olyan, mint a többi lány, és nem a negatív értelemben. Függetlenül attól, hogy milyen szituációban beszélgetek lányokkal, mindegyiknél érzek egy bizonyos tetszeni vágyást. Volt párjuk, nem volt, mindegyik nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de flörtölt.
Veronica nem. Nyílt, nevet, de nem célozgat, nem provokál, nem érint meg, csak sétálunk, beszélgetünk. Elmosolyodok. Ő egy jó ember és ennyi, ennek örülök.
De az én problémám attól még fent áll, és az ilyen szituációkat eléggé utálom ahhoz, hogy minden bátorságom összeszedve feltárcsázzam Baet.
- Szia nyuszika… mikor végzel?
- Este 11-kor, miért?
- Mert arra gondoltam hogy… elmehetnénk a parkba, a kedvenc helyedre… egy üveg borral – rágom a szám – és leülnénk a stégre dumálni.
- Jaj, nem jó… Kenzo már jön értem.
Megfeszül az állkapcsom, megcsikordulnak a fogaim. Nem tudok uralkodni magamon….
- Mondd le azt a köcsögöt… a legjobb barátom vagy! – vetem be a adut, pedig sosem szoktam, utálom felemlegetni, hogy prioritások vannak… - Beszélnem kell veled.
- Jó, de nem arról a csókról, ugye? Mondtam, hogy sajnálom!
A számat rágom, idegesen vakargatva a lábam. Mindent összekészítettem már és kiszakad a gerincem, olyan ideges vagyok…
- Nem arról… csak beszélnem kell veled négyszemközt.
- Rendben – csivitel és leteszi.
Idegesen dobolok és figyelem az órát. A térdemen könyökölök, a szemem dörgölöm, járkálok, ránézek a kosárra, a borra, a pokrócra.
Nem vagyok normális.
XxX
Taxival megyek érte, de innen nincs messze a kedvenc helye, amikor végez, én már ott állok erőtlen mosollyal és integetek neki. Már nézem jó pár perce, ahogy járkál, ugrik… gyönyörű. Annyira gyönyörű…
Felriadok, és mosolyogva nézem, ahogy felém fut.
- Mindjárt kész vagyok! – integet a fejére dobva egy törülközőt – Csak letusolok.
- Én itt várok – biccentek mosolyogva. Türelmetlenül dobogok a lábammal, de türelmesen ücsörgök és várom, hogy az ő szavaival élve, szép legyen.
De amikor visszajön, tényleg szép, felöltözve, de nem sminkelt. Szélesen elmosolyodok, akaratlanul is kinyújtom a kezem, végigcirógatom az arcát és a hajába túrok. Puha, semmi hajhab meg zselé…
- Imádom – dünnyögöm. Olyan jó az illata… aztán zavartan húzom el a kezem, még el is vörösödök, ahogy próbálok rámosolyogni. – Bocsánat…
A hajába túr, vigyorogva.
- Ugye, milyen puha?
- Nagyon – mosolygok és felé nyújtom a kezem, ő pedig belém karolva szökdécsel.
Gyalog sétálunk ki a partra, leterítem a kockás pokrócot és lezuttyanok. Leül mellém, felhúzva a lábait és izgatottan ficereg, mint mindig edzés után. Sok az energiája.
- Mit akartál mondani? – kérdezi, miközben előveszem a direkt neki vett borospoharat. Ehhez annak idején még ő ragaszkodott, hogyha már „piknik”, akkor legyek szíves megadni a módját és nagyon hamar felejtsem el a műanyag poharakat… némán szorongva töltöm ki neki a kedvenc borát és zavartan forgatom az öblös, egyszerű fehérboros poharam.
- Ez… kicsit nehéz, úgyhogy… ne haragudj – mondom. – Mondtam, hogy nem fogok a… tegnap estéről beszélni, de én szeretnék…
- De mondtam, hogy ne…! Sajnálom, tényleg, ne haragudj miatta!
- Nem haragszom – szakítom félbe, előreesett vállakkal. – Egyáltalán nem, sőt…
- Tessék? – kortyol. lsszuk a bort, én pedig csak szidom magam, hogy milyen gyerekesen viselkedek.
- Amit mondtál a délután, azt… én is úgy gondolom, hogy… az nem fura meg minden – vakarom meg a tarkóm a hajamba tépve. Egyre rosszabb, egyre idegesebb vagyok. – Én egyszerűen megveszek a gondolattól, hogy Kenzo van, nem akarom hogy legyen…
- Miért?
- Mert… - kitépném, megölném és elásnám a kibaszott nebraskai sivatagban!!! – Nem kedvelem, nem bízom benne – még finoman fogalmaztam – és – gyűlölöm, gyűlölöm, kibaszottul a közeledben sem akarom tudni! – féltékeny vagyok…
- Tessék? – döbben meg, rám meredve, de az arca elpirul.
- Nem bírom elviselni a tudatot – jajdulok fel a hajamba markolva – Egyáltalán nem haragudtam… akkor sem amikor a hétvégén a tóparton voltunk, meg tegnap se, sőt… nagyon fontos vagy nekem, fontosabb, mint én magam gondoltam, és… - a szemébe nézek megkínzottan, de elmosolyodok… persze egy ideg vagyok, hogy mit fog rá szólni, mit csinál, pláne a tegnapi, horrorisztikus kijelentése után, miszerint azt hiszi, szereti azt a nyomorult férget – Én egyáltalán nem bánom… már ha… te sem.
Bae Jung Kim
Nos, nos nos.
Az edzés nagyon szuper, meg minden, de ami utána jön ezerszer jobb.
Boldogság tölti el kicsi szívem ahogy meglátom Niloyt a kosárkával a kezében. Tehát tényleg komolyan gondolta!
- Mindjárt kész vagyok! Csak letusolok.
- Én itt várok.
Biccentve sietek.
Letusolok, felöltözök.
Egy ideig vacillálok a sminken, de aztán úgy döntök nem teszem fel. Amúgy sem szereti.
A hajamat sem állítom be, mindössze egy hajápolóval lefújom. A végét védi, sokkal puhább lesz tőle az egész. Imádom!
Aztán boldogan szökdelek ki hozzá, megállva előtte pislogok fel rá.
- Imádom – dünnyög a hajamba túrva. Mosolyogva figyelem. Látszik rajta, hogy tetszik neki! De mostanában olyan tök furán viselkedik. Mintha el lenne varázsolva. Ez teljesen nem jellemző rá. - Bocsánat…
Miért kér bocsánatot..?
Nem is értem.
Mindegy.
A lényeg, hogy tetszik neki, és ettől nekem is sokkal jobb. Miért érzem vele ennyire nyugodtan magam? Miért nem röpködnek pillangók a hasamban?
Miért nincs az a feszültség, amit Kenzoval szoktam érezni?
Neki nem akarok bizonyítani semmit. Vele csak komplex vagyok, egész. Önmagam.
És sokkal, sokkal jobb ez az egész.
- Ugye, milyen puha?
- Nagyon.
Felém nyújtja a kezét, én elfogadom.
Boldogan lépdelünk a kedvenc helyünk felé.
Mindenféle dolgokról csacsogunk, miközben odaérünk. Ott leteríti a pokrócot, előkerül a bor is.
Ahogy megkapom a pohárkám már neki is látok.
- Mit akartál mondani?
- Ez… kicsit nehéz, úgyhogy… ne haragudj – makog- Mondtam, hogy nem fogok a… tegnap estéről beszélni, de én szeretnék…
Jaj..ne..ne már.
Nem akarok a szopásos témáról beszélni.
Légyszi, ne hozd fel. Nem vagyok rá büszke, nem is nagyon emlékszem..csak légyszi…ne.
- De mondtam, hogy ne…! Sajnálom, tényleg, ne haragudj miatta!
- Nem haragszom – szakít félbe- Egyáltalán nem, sőt…
Hogy..mi?
- Tessék?
- Amit mondtál a délután, azt… én is úgy gondolom, hogy… az nem fura meg minden – vakarózik, leszegi a fejét, rázza a lábát. Utoljára akkor volt ilyen, mikor eltörte a nagymamája vázáját, és aznap jött látogatóba a nagyi- Én egyszerűen megveszek a gondolattól, hogy Kenzo van, nem akarom hogy legyen…
Már megint ez a Kenzo téma.
Mindig Kenzoval jön!
MINDIG!
Uncsi.
- Miért?
- Mert…Nem kedvelem, nem bízom benne….és…féltékeny vagyok…
Oké..
Nem kedveli, nem bízik benne, és félté..mi?
Féltékeny?
Elkerekedő szemekkel nyelem félre a bort, vad köhögésbe kezdek, a mellkasom püfölöm, könnyeket törölgetek.
Mi a fene?
- Tessék? – vörösödök fülig.
- Nem bírom elviselni a tudatot. Egyáltalán nem haragudtam… akkor sem amikor a hétvégén a tóparton voltunk, meg tegnap se, sőt… nagyon fontos vagy nekem, fontosabb, mint én magam gondoltam, és…- kezd bele a monológba, a kezemre fogva néz mélyen a szemembe. Szinte érzem ahogy elfogy a levegőm, éget az orrom. Fáj levegőt venni, és már-már kellemetlenül dübögörög a szívem a mellkasomban. - Én egyáltalán nem bánom… már ha… te sem.
- Oké, de mit?
Sejtem mire gondol, de mindig ugrat a hajszínemmel.
Szerinte lassú a felfogásom.
Aranyosnak tart, és imád, de a felfogásom lassú.
Hát megadom azt, amit a császárnak meg kell adni.
Látom, hogy Niloy még idegesebb lesz, még inkább rázza a lábát. Nem könnyítem meg a dolgát. Az arca már paradicsom vörös, keresi a szavakat, de nem tudja kimondani.
Neki is nehéz beismerni ezt.
- Hát…azt.
- „Azt”? – vonom fel a szemöldököm.
- Tudod…. – vág olyan képet, mint akinek szorulása van. Önkéntelenül is felnevetek.
- Nem értem.
- Mindegy – sóhajt.
- Nem az, mondd ki.
- Hát, hogy..esetleg..te..meg..én.. és így..mi…tudod.
Nagyon..nagyon..nagyon zavart mosoly kúszik ki az arcomra.
Értem mit mond.
Hogyne érteném.
Nagyon sokszor gondoltam már erre, de most, hogy itt vagyunk ez teljesen más dolog. Nem hittem volna, hogy ilyen lesz.
- Nem akarok..félek tőle. – motyogom a kezünkre pislantva, kissé az ujjaira szorítok- én még..nem állok erre készen..veled.
- Kenzoval készen állnál rá?! – kérdi elhűlve, mintha némi dühöt hallanék a hangjában.
- Kenzo más…
- Még is miben más?! Egy szemétláda- fakad ki.
- Kenzoval..azért más..mert…őt…nem szeretem. Őt..nem úgy szeretem, mint..téged. Ha ő elhagyna..csak rosszul esne…ha benned csalódnék..azt hiszem..azt nem élném túl. Én nem akarok benned csalódni..érted? – préselem ki magamból a szavakat, kerülve a tekintetét- ha elvesztenélek, belepusztulnék. Nem akarlak elveszíteni Niloy.
Az utolsó szavakat szinte suttogom, a gondolatra az ajkaim is remegni kezdenek.
Könnyek gyűlnek a szemembe.
Bele sem merek gondolni milyen lenne, ha nem beszélnénk többé. Ha nem foghatnám a kezét, ha nem bújhatnék oda, ha nem mehetnék át, hogy elmondhassam neki bármi problémám van. Ha nem lenne aki értem jöjjön az edzésekre, nem lenne kit ugratnom. Nem lenne kivel lógjunk a közös családi nyaralásokon.
Potyogni kezdenek a könnyeim, és bár tudom, hogy Niloynak ez fáj – látom az arcán- nem tudok vele mit csinálni. Sajnálom, hogy megint sírok.
Tényleg.
Leteszi a poharát, csitítóan szorít két kézzel az arcomra, nagy hüvelykjével letörli a könnyeimet. Vészesen közel kerül az arca az enyémhez, forró ajkai nedves érintését a homlokomon érzem.
- Ne sírj Bae, kérlek.
- Sajnálom, ígérem..nem fogok- makogom hüppögve- ne haragudj, buta vagyok.
- Igen…buta vagy. – sutyorog halványan elmosolyodva. – buta vagy, mert azt hiszed hagynám, hogy elveszítselek. Soha…SOHA sem fogsz elveszíteni, mindig itt leszek neked..érted amit mondok? Érted? – ismétli magát, hogy biztosan felfogjam.
Bár alig hallhatóan beszél, még is úgy hangzik, mintha hangosbemondóból sivítaná a fülembe.
Talán csak túl nagy a csend.
Csak az ajkait tudom fürkészni, tétován bólintok.
Közelebb hajolok, ő is.
Mindketten lehunyjuk a szemeinket, csak hajolunk..hajolunk.
Aztán valami hatalmas koppanást érzek a homlokon.
Fáj.
Felszisszenve szorítok fejemre, majd felnevetek.
Összefejeltünk a nagy romantikába. Így el is múlt a sírási vágyam.
Helyét átveszi a féktelen kacagás.
Látva a fejdörzsölgetését, és vicces arcát nagyobb hahotába kezdek. Mint valami elcseszett amerikai vígjáték.
- Kemény a fejed!
- Te beszélsz?-vág vissza-
- Megsértettél, ki kell engesztened- közlöm vele felé tartva a poharam.
Önt még egy kicsit, mosolyogva néz rám.
Én is mosolyogva nézek vissza, belekortyolok a borba.
- Akkor? – kérdi nagy sokára.
- Jó..de..akkor mi most..járunk?
- Hát..olyasmi – von vállat zavartan vakargatva meg a tarkóját.
- És ez miben lesz más, mintha nem járnánk?
- Semmiben..egy valami kivételével.
- Mégpedig?
- Nem szeretném, ha találkoznál Kenzoval. Vagy ha beszélnél vele. Most már velem vagy, és én nem szeretném, hogy bármi is legyen közted és közte. Az enyém vagy.
- A tiéd vagyok – ismétlem mosolyogva, a kezére szorítva- mindig is a tiéd voltam, te buta.
Nem..
Igazából te voltál az enyém, csak még te sem tudtad.
És én sem.
Egyikünk sem.
Niloy Connor May Sunwou
- Oké, de mit? – esküszöm, ezt direkt csinálja, látom a kaján csillogást a szemében… belemarkolok a hajamba idegesen. Basszus, még ha én magam tudnám, mit mondjak…
- Hát… azt…
- Azt?
- Tudod… - nyögök fel, most mit mondjak? Nem érzem magam melegnek, soha egy pasira se gondoltam úgy, de Bae egyszerűen más!
- Nem értem.
- Mindegy – törődök bele a megváltoztathatatlanba, hogy hülyét csináltam magamból. Remek. Mit próbálok én itt? Szerelmet vallani? Minek? Bae-nek… ki vagyok én? A legjobb barátja, csak… Ennyi. Megőrültem.
- Nem az, mondd ki.
- Hát… - meredek magam elé – hogy esetleg… te meg… én… és így… mi… tudod. – nem merek ránézni sem. Basszameg, fuck! Hülyén érzem magam, nem is kicsit hülyén. És ezzel most… elrontottam mindent, tönkremegy a barátságunk, de basszus… én nem azt akartam, csak féltem és… és… fontos nekem…
- Nem akarok – megdöbbenve nézek magam elé, rákapva a pillantásom. Ne. Basszus, Bae… a gyomrom összeszorul és egy pillanatra minden mást szívesebben csinálnék. Számítottam rá, de valahol mégis jobban reménykedtem, nem… de tényleg nemet mondott… - Félek tőle. Én még nem állok… készen erre… veled.
- Kenzoval készen állnál rá?- fakadok ki támadóan, de aztán el is szégyellem magam. Nem Fair tőlem. Nem dönthetek helyette. De akkor is bassza meg, miben jobb az a féreg nálam? Miért? Miért pont Kenzo?! Ha egy ujjal is hozzáér, megölöm, esküszöm…
- Kenzo más…
- Mégis miben más? Egy szemétláda! – szorítok össze az ajkaim.
- Kenzoval azért más, mert… őt nem szeretem – forgatja a poharat a kezében. Megdöbbenve nézek rá – Őt… nem úgy szeretem, mint téged, ha őelhagyna, az csak… rosszul esne. Ha benned csalódnék, azt hiszem… azt nem élném túl. És nem akarok benned csalódni… érted? Ha elvesztenélek, belepusztulnék. Nem akarlak elveszíteni, Niloy – néz rám. Idegesen nézek rá, zavarodottan. Most akkor… ez most egy talán?
De ahogy eltorzul az arca, szipogva törölgeti meg az arcát. Jaj ne, ne sírj, azzal nem tudok mit kezdeni, mindig úgy érzem magam, mintha belerúgtam volna Bambiba… A két tenyerembe fogom az arcát, megcirógatva. Legszívesebben… szájon csókolnám, hogy kicsit jobb kedve legyen, de miért lenne ettől jobb kedve? Hiszen ő mondta, hogy nem… mindegy.
- Ne sírj, Bae, kérlek…
- Sajnálom… ígérem, nem fogok. Ne haragudj, buta vagyok.
- Igen… buta vagy – mosolygok, de magamhoz húzom. – Buta vagy, mert azt hiszed, hagynám, hogy elveszítselek. Soha… Soha nem fogsz elveszíteni, mindig itt leszek neked… érted? – suttogom. A kezem még mindig az arcán, szinte összeér a homlokunk, úgy suttogok, hogy biztos felfogja. Néha olyan kis nehéz a felfogása. Mindegy… ha nem, nem. Megmaradok a barátjának, a támaszának…
De mégis… ahogy csillog a szeme, ahogy finoman beharapja az ajkát…
A picsába, elméreteztük… oda a hangulat, a feeling. Így odabaszni…
De Bae felnevet, és a fejére tapasztja az ujjacskáit.
- Kemény a fejed!
- Te beszélsz?
- Megsértettél, ki kell engesztelned – nyújtja felém a poharát. Mosolyogva töltöm újra, de nem dobja fel a hangulatom. Akkor most nem…? Basszus Niloy, fejezd már be, ez nagyon gáz.
- Akkor…? – csúszik ki mégis a számon.
- Jó – meglepve nézek rá. Komolyan? – De akkor mi most… járunk?
- Hát… valami olyasmi…?
- És ez miben lesz más, mintha nem járnánk?
- Semmiben – nézem magam elé. Nem tudom, változik? így is mindig együtt voltunk. – Egy valami kivételével.
- Mégpedig?
- Nem szeretném, ha Kenzoval találkoznál. Vagy ha beszélnél vele. Most már velem vagy – basszus, de furán jó kimondani – És én nem szeretném, hogy bármi is legyen közted és közte. Az enyém vagy – mosolygok.
- A tiéd vagyok – lelkesedik fel, megfogva a kezem. – Mindig is a tied voltam, te buta.
Rámosolygok, zavartan vörösödik ki az arcom, megszorítva az ujjait.
- Ezt… tényleg… örülök ennek – zavartan nézek rá. – Akkor most…
- Igeen? – nyakig vörösödök. Ez tök hülyeség, komolyan, de…
- Megcsókolhatlak…? – így… most először józanul, meg minden, hogy mondjuk… ne érezzem az alkoholt a száján.
- Most… csak így?
- Nem, mindegy, hülyeség… - nézek vissza magam elé és kiiszom hirtelen a boromat, nyakig zavarban – Akkor, most… - fordulok felé, de megdöbbenve nézek rá, annyira közel van hozzám… elkapva a pólóm elejét húz le magához, és apró nyüsszentéssel tapad a számra.
Megcsókolt. Megcsókolt, tényleg!
Lassan szusszanok, leengedve a vállam megkönnyebbülve, most akkor… tényleg… mi rendesen együtt vagyunk?
Visszacsókolok, a kezem az arcáról a tarkójára simul, közelebb húzva magamhoz. Belemosolygok az ajkaira, finoman belemarva… nem izgat. Finoman simul a mellkasomnak, érzem az illatát és finom bor meg Bae íze van.
Soha nem is mertem volna elképzelni, max álmaimban, hogy tényleg megcsókol… megcsókolhatom!
Amíg nem kapkodok levegő után, zavartan és kipirulva néz a szemembe.
- Ezt… meg kell majd ismételnünk – dünnyög zavarodottan. Nevetve ölelem magamhoz, beleszimatolva a hajába. Bae az enyém!
XxX
Rutin lett, hogy minden nap megvárom Baet a sulinál. Persze Ronyval is jó a kapcsolatunk, de megesküdtem Baenek, kisujj-kiscserkész-becsületszó-vágjákkiavesémhanemcsinálom, hogy Rony csak a barátom, tényleg, sőt, csak haver, akinek segítek, mert itt tanul. Soha nem mozdultam rá, ő se rám, soha nem is fog.
- Sőt – nézek rá, megcirógatva a kezecskéjét. Nyilvánosan meg meri fogni a kezem, én pedig boldogan szorítom meg. – Szerintem ő sem akart tőlem semmit, csak barátot itt is… ha engem kérdezel, New Yorkban van valakije.
- És kibírná nélküle egy évet? – hitetlenkedik.
- Nem bízol bennem? – lököm meg finoman a vállammal. – Most én is féltékenykedjek?
- Nem – húzza össze a száját duzzogva. – Bízok benned.
- Én is benned – mosolygok rá. Olyan… kis édes.
- De benne kicsit sem!
- Akkor elég, ha bennem bízol – húzom oldalra séta közben, és lehajolva nyomok egy csókot a szájára. elpirulva néz fel rám, az alsó ajkát rágva. – Jó?
- Jó – dünnyög pirosodva. – Holnap… ugye eljössz?
- Semmi pénzért ki nem hagynám. És utána, hogy ünnepeljük a győzelmed?
- Honnan tudod, hogy én győznék?
- Mert tudom. Igazam szokott lenni, igaz?
- Igaz – kuncog és átkarolja a derekam magamhoz szorítva ringatom meg finoman.
- De szeded a gyógyszereid, ugye? Nem hagyhatsz ki egyet sem, mert legyengülsz! – szidom meg halkan, de csak nem emeli fel a fejecskéjét a mellkasomról… zavartan próbálom eltolni magamtól, hogy a szemébe nézhessek, de csak nem engedi el az egyenruha kabátom. – Bae…?
- Nem hiszem hogy nyerni akarok-e…
- Tessék? – hökkenek meg – De hát ezért gyakoroltál annyit…
- De akkor el kell mennem Amerikába.
- És? – mosolygok. – Na, Bae, nézz a szemembe. Miért baj az, hogy elmehetnél New Yorkba tanulni?
- Mert te itt maradsz… - ellágyulva nézek rá. Basszus…
- Megyek veled – nézek rá. Felnéz rám, kikerekedett szemmel és megmarkolja a kabtáom elejét, megrázva.
- És azt mégis hogy gondolod? Elszöksz? Ellógunk, egy teherszállító vonat hátsó részén és átutazunk Oroszországon, Amerikáig??
- Én hajóra gondoltam, arra rövidebb – nevetek fel. Megdöbbenve néz rám, hogy most nem viccelek, komolyan? – Dehogy, nyuszika… én is megpályáznék itthon egy ösztöndíjat egy kinti egyetemen… vagy egyszerűen kimegyek tanulni… kifizetem a tandíjat. Jó iskola, és közel lennék hozzád… lehetnénk egy albérletben is! Mit szólsz?
- Akkor… - szipog, felnézve rám és hozzám bújik izgatott mosollyal, megcibálva az ingujjam – Mindent bele kell adnom, hogy nyerjek!
- Én pedig ott leszek és szurkolok! – hunyorítok jókedvűen.
XxX
Nekem pont aznap reggel volt a vizsgám, hogy végre jogosítványt szerezhessek. Egy ideg voltam, de Bae reggel átmászott – persze megint az ablakon keresztül, had kapjak szívrohamot, persze, a végén lezuhan nekem a kis hülye – és egy szerencsehozó jóreggelt-csókot kapok, hogy mindenképp sikerüljön.
- És végre a saját autóddal jöhetsz értem!
Az biztos.
Nem is dobog a szívem, olyan ideges vagyok… mégiscsak vizsga, és mit fognak szólni, ha annyi óra meg gyakorlás után mégis meghúznak… Az ujjaim a kormányra tapadnak, és veszek egy mély levegőt. Baszod, menni fog.
Baetől kaptam szerencse-csókot!
És utána… elmegyek érte, végig szurkolok, ő nyer, és együtt… elmegyünk Amerikába az év végén…
Talán még saját lakásunk is lehetne. Ő bejárna gyakorolni, edzeni, és kénytelen lesz normálisan kajálni, mert én főzök. Én meg…
Nem tudom, mit kezdjek majd magammal.
Bae Jung Kim
- Ezt… tényleg… örülök ennek.. Akkor most… - pislog rám az arcom fürkészve.
- Igeen? – kérdem szemérmesen, fülig pirulva.
- Megcsókolhatlak…? – kérdi kis várakozás után.
Szeretném.
Mindennél jobban, de…ez így..annyira..fura.
És erőltetett.
ÉS vicces…
- Most… csak így?
- Nem, mindegy, hülyeség… - rázza meg a fejét. NE NILOY, NE VISZAKOZZ! - Akkor, most…
Nagyon közel hajoltam hozzá.
Túlságosan is közel.
Hatalmas szemekkel figyelem, majd lehunyva a sajátjaimat, megragadom mellkasán a felsőt, és aprót rántva rajta csókolom meg.
Illetve. Az ajkaira illesztve az enyémet cuppantok rá.
Belemosolygok.
Egy örökkévalóságnak tűnik míg csókol, a tarkómra csúsztatva a kezét. Neki simulok, megtámaszkodom a combjai mellett, kissé megemelkedem.
Szeretem amikor megharapja az ajkam, olyankor teljesen belebizsergek mindenhol!
Ahogy elhúzódom fülig vörösödve nézek fel rá, arcomra kába, élveteg mosoly ül ki.
- Ezt… meg kell majd ismételnünk – dünnyögöm alig hallhatóan.
Felnevet.
###
A postjaim egyre vidámabbak lesznek a blogon, végül is megírom: azzal a bizonyos NYC.-vel minden jóra fordult.
Észrevette, hogy szeretem és ő is szeret engem. És boldogak vagyunk. És már nem is veszekszünk, mert egymás babái vagyunk, és kiegészítjük a másikat.
És minden öröm és boldogság!
Szóval szeretjük egymást, és kész.
Minden egyes nap megvár a suli előtt, hogy aztán együtt mehessünk haza. Bár azt mondtam neki nem beszélek már Kenzoval, ez butaság.
Egyszer…egy héttel ezelőtt találkoztam vele titokban.
Megkért, hogy ne mondjam el Niloynak, mert fél, hogy nem lenne jó vége. Csak engem félt.
Megbeszéltük, hogy ő szeret annyira engem, hogy elengedjen, és csak barátok leszünk. Abból nem lehet semmi baj.
És megjegyeztette velem, hogy bármi van, rá mindig számíthatok.
Azóta beszélgetek vele.
Órán..óra után..óra előtt. Míg Niloy nem látja. A telefonomon, csak üzizgetünk.
Kenzo azt is mondta, hogy ha Niloy nem érti meg azt, hogy mi csak barátok vagyunk, és tovább féltékenykedik, az csak annyit jelent, hogy nagyon gyerekes, és meg sem érdemel engem.
Aranyos amit mond, de nem hiszek neki.
Niloy nagyon is megérdemel, és én is megérdemlem őt.
Mi megérdemeljük egymást.
Egymás kezét fogva andalgunk hazafelé, mialatt halk beszélgetésbe kezdünk. Megint Rony a téma.
- Sőt – kezd bele- Szerintem ő sem akart tőlem semmit, csak barátot itt is… ha engem kérdezel, New Yorkban van valakije. – persze..jó, hogy nem már rögtön leszbikus, és nem is jelent potenciális veszélyt, és konkurenciát. NE KAMUZZ NEKEM NILOY Connor May Sunwou!
- És kibírná nélküle egy évet? – szúrok oda.
- Nem bízol bennem? – mosolyogva lök meg kicsit a vállával.- Most én is féltékenykedjek?
- Nem – nem mintha adnék rá okot.. - Bízok benned.
- Én is benned .
- De benne kicsit sem! – teszem hozzá sietve.
- Akkor elég, ha bennem bízol – kapok egy csókot is- Jó?
- Jó – mi mást tehetnék? - Holnap… ugye eljössz?
- Semmi pénzért ki nem hagynám. És utána, hogy ünnepeljük a győzelmed?
- Honnan tudod, hogy én győznék?
- Mert tudom. Igazam szokott lenni, igaz?
Felkuncogva bújok oda, igazat adok neki.
Szeretem őt, és ő is szeret engem. Ez pedig látszik rajtunk.
Kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és boldogabbak. Többet mosolygunk, és ez a tanároknak is feltűnt.
Túlságosan is..
Hirtelen megpróbál eltolni magától, és kellemetlen témákra evezget.
- De szeded a gyógyszereid, ugye? Nem hagyhatsz ki egyet sem, mert legyengülsz!..- nem nézek rá- Bae!
Néha kimarad egy-egy.
Lusta vagyok szedni, és nem jó az illata, és az íze se.
Nem veszem be! KESERŰ!
- Nem hiszem hogy nyerni akarok-e… - terelem a témát.
- Tessék? De hát ezért gyakoroltál annyit…
- De akkor el kell mennem Amerikába.
- És? Na, Bae, nézz a szemembe. Miért baj az, hogy elmehetnél New Yorkba tanulni?
Még kérdezed?!
- Mert te itt maradsz… - suttogom alig hallhatóan, inkább magamnak, mint neki.
- Megyek veled. –közli egyszerűen.
- És azt mégis hogy gondolod? Elszöksz? Ellógunk, egy teherszállító vonat hátsó részén és átutazunk Oroszországon, Amerikáig??
- Én hajóra gondoltam, arra rövidebb - nevet fel barátságosan hunyorítva - Dehogy, nyuszika… én is megpályáznék itthon egy ösztöndíjat egy kinti egyetemen… vagy egyszerűen kimegyek tanulni… kifizetem a tandíjat. Jó iskola, és közel lennék hozzád… lehetnénk egy albérletben is! Mit szólsz?
Az..annyira jó lenne.
Olyan nagyon..nagyon..nagyon boldog lennék tőle.
- Akkor… - szívom meg az orrom- Mindent bele kell adnom, hogy nyerjek!
- Én pedig ott leszek és szurkolok! – kacsint rám.
###
Másnap hamar át is lavírozva a kötélen mászok be Niloy nyitott ablakán.
Szerintem direkt hagyja nyitva, számít a hajnali meglepetés „jó reggelt” puszikra.
Most sincs ez másképp, mellé mászva az ágyra ölelem át finoman, az arcára, szájára, nyakára csókolgatva ébresztgetem finoman.
Lassan tér magához, elégedett mosollyal, reggeli mackós mozdulattal szorít a testéhez ölelés címszó alatt. Álmosan csókol vissza.
- Ma fogsz vizsgázni..izgulsz?
- Eddig izgultam.
- Már nem?
- Nem.
- Miért?
- A szerencsehozó csók miatt. – mosolyog rám.
Felnevetve cirógatok az arcára, ismét megcsókolom.
- És végre a saját autóddal jöhetsz értem!
Egy ideig még csacsogunk, szeretgetjük egymást. Aztán végül is én visszamászok a kötélen saját lakosztályomba, ő pedig elmegy vezetni.
Boldogan kapcsolom be a gépet, azonban hamar le is lombozódom.
A verseny szervezőitől kaptam üzenetet, azt írták átrakták a verseny időpontját holnap estére, mert valami műszaki meghibásodás vagy ilyesmi volt, amit nem tudtak kiküszöbölni.
Jó, végül is mindegy.
Elővéve a telómat dobok egy sms-t Niloynak, hogy ügyesen csinálja, és közlöm nem kell jönni a versenyre, holnap lesz.
Aztán elheveredve az ágyba üzenetezgetek az épp kajaszünetes Kenzoval.
Jókat nevetgélek, virulok az írásain.
És persze meghívom őt is a holnapi versenyre, elvégre barátok vagyunk!
Azt mondja, ki nem hagyná.
Persze, azt még akkor nem tudom, hogy egy sorba ül Niloyyal, és maximum 3 ember választja majd el őket egymástól.
Ilyenekre én nem is gondolok egyelőre.
###
Tudom, hogy Niloy szülei elmennek otthonról, ráadásul az enyémekkel együtt.
Valami konferencián vesznek részt, ezért sem tudnak eljönni a fellépésre se. Minden esetre anyám Niloy lelkére kötötte, hogy mindenképp vegye fel csodálatos perfrációmat videóra, és küldje el neki e-mailen. Mert érdekli.
Niloy meg persze jó kisfiú módjára bele is ment.
Én nem is értek ezekhez a kütyükhöz.
Megcsörren a telefonom.
- Hallo?
- Szia nyuszika..átjössz?
Niloy az.
- Áh, most nincs kedvem. – közlöm egykedvően, bár arcomon szétterjed a széles, gigászi vigyor.
Meglepetést tartogatok neki.
Édeset. Olyat, amit még eddig soha sem kapott, csak még én sem tudom.
Miután teljesen kihallom a csalódást, és a beletörődést a hangjából le is teszem a telefont.
Megvárom, hogy elsötétedjen a szobája, majd kimászva az ablakon lopakodok át gyors léptekkel a kötélen.
Aztán be is csusszanok a szobájába.
Sötét van, csak az egyenletes szuszogása hallatszik.
Nesztelenül mászok az ágya mellé, finoman fölé hajolok, nézem nyugodt arcát.
Aztán hirtelen kipattannak a szemei, megragadva a tarkóm ránt le, és egy mozdulattal gyűr maga alá. Felsikítanék rémületemben, de időben ajkaimra tapasztja a tenyerét, arcára ádáz vigyor ül ki.
Egyik kezével lefogja csuklóimat, másikkal a számat tartja.
Aztán gyorsan elhúzva a kezét meg is csókol.
- Tudtam, hogy ravaszkodsz..ismerlek, mint a tenyeremet- suttog a csókba, még mindig leszorítva a matracára.
Halkan felnevetve biccentek.
- Túlságosan is. Meglett a jogsid?
Válasz helyett újabb csók.
Hosszan viszonozva ölelem át szorosan a nyakát, tarkóján kulcsolva karjaim emelem meg a csípőm, a matracra talpalva tolom altestem az övének.
Nem részeg…
Nincs betépve.
Még is érzem rajta a mámort, ami rám is rám ragad.
- Hiányzotál..egész nap..drukkoltam neked-suttogom reszketőhangon, ujjaimmal a felsője alá szántok, a gerince mentén.
A nyakamra talál ajkaival, édes nyögés szakad ki belőlem.
Hajába túrok, finoman rászorítok, mozdítok a csípőmön.
Még soha sem éreztem ilyet….senkivel.
Lekerülnek a fölsőt is.
Nem is értem..
Én..nem is gondolkodom..csak..csináljuk, mert jól esik.
Csókolgatjuk egymást ott, ahol érjük a másikat.
Erősen hozzáfeszülve dörgölöm fenekem hozzá az egyre mélyülő csókok alatt. Ő hangosabban morran – ilyet még nem is hallottam tőle – határozottan akasztja nadrágomba ujjait, és annál fogva rántja határozottan még közelebb csípőmet az övéhez.
Erre a jelenetre nyit be Rony, aki megrökönyödve pislog kettőt, angol könyveivel a kezében.
- Nilo..é..szia..sztok..én…me…- be is csapódik az ajtó.
Persze az érkezése akkora meglepetést okoz, hogy Niloy szinte szöcskéket is megszégyenítő ügyességgel pattan le rólam, én fülig vörösödve bújok mögé.
Látom Niloy arcán a zavart.
- Ezt..nem..láthatta volna meg – suttogom a lapockájába fúrva a fejem.
- Nem érdekel. – közli, bár ezzel inkább csak engem szeretne nyugatatni.
- Engem igen..beszélj vele, hogy ne mondja el..mi csak…gyakoroltuk az..elsősegélyt. Mondd meg neki.
- Jó, megmondom..nem ér rá holnap? - pislog rám gyászosan, mintha kissé még reménykedne.
- NEM! MOST MENJ UTÁNA!
- Mikor visszajövök itt leszel még ugye?
- Itt.
- És velem alszol?
- Nem…Semmyvel. – pillantok a macska felé.
Kelletlenül kászálódik ki, megigazgatja magán a ruhát, és méltóságteljesen megy Rony után.
Mire Niloy visszajön elnyom az álom.
Félálomban azért még kimotyogom neki, miszerint szeretném, ha a kis tóparti házban „ünnepelnénk meg a győzelmem, kettesben”.
Amúgy, mellesleg.
Búcsúzóul még egyet rezzen a telefonom.
Egy bizonyos „Ami” írt jóéjt.
Ez még nem is lenne akkora probléma, ha az a bizonyos Ami valójában nem egy 180 centis, szőkített hajú orvosi egyetemista srác lenne, akinek tanácsára megváltoztattam a nevet a telefonomban, hogy ne legyen botrány abból, hogy vele beszélek.
Mert ugye Niloy gyerekes, és nem értené ezt meg.
Meg sem fordul a fejemben, hogy ennek esetleg rossz vége is lehet..ha mondjuk kiderül.
Hogy ez akár a kapcsolatunk végét is jelenthetné.
Én ilyenekre nem gondolok.
Csak a holnapi győzelmemre,
És…
A weekend házra, ami csak ránk vár.
Kettőnkre.
És talán „Ami” üzeneteire.
Talán.
Niloy Connor May Sunwou
Hihetetlen stressz az amúgy is forgalmas és őrült fővárosi közlekedésben vizsgavezetni, mindvégig a higgadt, tudomhogymitcsinálok arckifejezéssel és reakciókkat… nem figyelni a dudálásra a türelmetlen sofőröktől, figyelni a vizsgabiztosra, az útra, a táblákra, a tempóra… izzadtan markolom a bőrborítású kormányt, és összeszorul a mellkasom, amikor szól, valamit nagyban írva a táblácskájára, hogy Oké, húzódjon le és állítsa le a motort…
XxX
- Hallo? – hallom meg Bae hangját a hosszas búgás után. Amint kiszálltam a kocsiból, megnézhettem a telefonom és láttam, hogy sms-ezett, miszerint csak holnap kell nagyon-nagyon szorítanom neki… Gondoltam, este átjöhet, megnézhetünk egy filmet, vagy valami.
- Szia nyuszika… átjössz? – mosolygok, figyelem a programban villogó kurzort. Lecke-esszét írok, de már a végét taposom. Mire Bae felöltözik meg minden, háromszor is befejezhetem.
- Á, most nincs kedvem.
Elhúzom a szám, kicsit lekonyulva. Aha… gondoltam, megkérdezi hogy sikerült a mai nap vagy valami… hátradőlök a székemben, hajamba túrva.
- Oké… hát, akkor ahogy gondolod, majd neten dumálunk. Szia… - leteszem, oldalra dobva a mobilt. kedvetlenül nézek a leckére. Ez eléggé odacsapott, komolyan. Mindegy, na, ha nincs kedve, nincs. Az órára pillantok. Már úgyis késő van, kár is volt találgatnom, lefekszem időben aludni.
Az utolsó szavak gépelése már rutinból jön, de Baen gondolkodok. Ő nem szokott ilyet csinálni…
Először mindjárt egy olyan gondolat merült fel, hogy mi van, ha kint van… mi van, ha Kenzoval van?!
De nem. Bae Megígérte! Bízom benne.
De akkor is sunyul, biztos tervez valamit… kisandítok az ablakon, aztán kinyomtatva és eltéve a leckét öltözök át, eldőlve az ágyamon. Hát, kivárom, hátha. Ha tervez valamit, úgyis belesétál a csapdába.
Nem is kell sokat várnom, még azt se várta ki, hogy kicsit elpilledjek! Hallom a motoszkálását a szobában és alvást színlelek. Érzem az illatát magam fölött, hogy mellém áll, fölém hajol…
Széles vigyorral kapom el, lerántva magamhoz és amikor felsikkantana, befogom a száját is. Ahaaa. Győztem! Tudtam!
Amikor biztos vagyok benne, hogy nem fog sikítani, amivel felverne mindenkit, lehajolva csókolom meg mosolyogva.
- Tudtam, hogy ravaszkodsz – hunyorítok – ismerlek, mint a tenyeremet.
- Túlságosan is – nevet – meglett a jogsid?
A csuklóinál fogva fogom, így kifeszül, ahogy levegőt vesz, megemelkedik a mellkasa, a csuklója olyan vékony, hogy könnyedén át tudom fogni egy kézzel is… csillogó szemmel hajolok le, forrón megcsókolva, de hagyom, elengedem… teljesen hozzám simul, átkarolva.
- Hiányoztál – suttogja rekedt hangon – egész nap… drukkoltam neked – simít a pólóm alá. Megfeszülnek az izmaim, de hagyom, hogy beszéljen, imádom a hangját… a füle alatt simítok végig, a nyakába csókolok. Már tusolhatott, érzem az illatos tusfürdőjét, de a bőre édes, mint valami gusztusos gyümölcs. Annyira hozzám feszül, mintha teljesen belém akarna olvadni, a lába a lábaim közé simul, én pedig az izgató érzésre akaratlanul is felmordulok, magamhoz rántva határozottabban. Ezt ne hagyd abba… mind a két karommal szorosan átkarolom, magamhoz húzom, végigsimítva a vékony, feszes hátán, a csípőjéig, amikor a már sötét szobába egy éles fénysáv tör be. Meglepve ugrok össze és Veronica megdöbbent habogására elönti a vér az arcom. Idegesen kászálódok le Baeről, aki azonnal mögém bújik, mintha úgy nem látszódna. A rohadt életbe… idegesen túrok a hajamba, ami már így is elég kócos Bae ujjai után…
- Ezt… nem láthatta volna meg! – nyüszít halkan a hátam mögül. Hát… ez rohadt kínos és kényelmetlen szituáció, az tuti.
- Nem érdekel – morgom. Nem… nem érdekel, hogy meglátott, én Bae-vel vagyok, felvállalom, csak… tényleg nem akartam volna, hogy még megtudják…
- Engem igen! Beszélj vele, hogy ne mondja el, mi csak… gyakoroltuk az elsősegélyt… mond meg neki. – elsősegélyt, persze. Ez olyan Bae-s ötlet. Szürreális.
- Jó, megmondom. Nem ér rá holnap? – egy porcikám se kívánkozik, hogy magyarázkodhassak a cserediáknak, mégis miért másztam rá az elméletileg legjobb barátomra, a szájában turkálva a nyelvemmel. Tényleg, rohadt jó beszélgetés lenne.
- Nem! Most menj utána! – kezd hisztériás lenni a hangja.
- Mikor visszajövök, itt leszel még? – nézek rá, megfogva a kezét.
- Itt.
- És velem alszol?
- Nem. Semmyvel – néz a macskára, aki kíváncsian fekszik az íróasztalhoz tartozó kényelmes forgószékemben, felsőbbrendűségének teljes tudatában.
Morogva állok fel, visszaveszem a pólót és összeszoruló tokorral és szégyenvörös fejjel megyek Rony után. Basszus… bekopogok az ajtaján és megvárom, hogy kiszóljon.
- Rony… beszélhetünk…? – nézek be, idegesen toporogva állok az ajtóban.
- Persze… - nem néz rám, vörös az arca.
- Figyelj… - kezdjük egyszerre, és zavartan felnevetünk mindketten… - Mondd csak…- megint. Idegesen túrok a hajamba, a földre sütve a pillantásom.
- Amit… az előbb láttál… - kezdem zavartan, nem túl férfiasan, be kell látnom.
- Niloy, engem… nem zavar – buzerálja a könyve szélét.
- Ennek… örülök. De…
- Nem mondom el senkinek.
- Köszi – könnyebbülök meg. – Mármint… tényleg…
- Látszott rajtad – fut ki a száján, én pedig megnyúlt képpel nézek rá. Micsoda? Nem is. – Mármint… figyelj, nekem is van legjobb barátom otthon, de még vele sem ennyire bizalmas a kapcsolatom…
- Bae még… féltékeny is volt rád – nézek rá. Meglepődik, aztán zavartan hátratúrja a göndör loboncát.
- Nem mondom, helyes vagy, tényleg… de valahogy érződött rajtad, hogy kicsit… talán… más… meg… nekem otthon van valakim.
- Én meg… ezt sejtettem, szerintem – nézek rá. – Ja…
- Szóval ne aggódj… nagyon megértem, ebben nincs semmi rossz – néz ki az ablakon, de van valami furcsaság a hangjában.
- Rony…? – nézek rá, de ő csak oldalra néz.
- Tudod, engem anyámék küldtek az ösztöndíjra, egy egész évre – dünnyög kelletlenül egy vallomást. Összehúzom a szemeim. Most ez… célzás? Előhúz egy képet a képkeretből, ahol egy felborotvált fejű, vörös csajszival mosolyog a polariod képen. – Ő Freddy. Ő… a párom.
- Aha – kerekedik el a szemem, aztán felmosolygok rá… ő is, zavartan néz félre, aztán rám.
Elnevetjük magunkat. Megkönnyebbülök… Bae nagyon fog örülni, hogy Rony tényleg nem jelent… fenyegetést, sehogy sem. És tényleg, őszintén barátok lehetünk.
XxX
Bae el akar menni megint a kis házba… meglepődök az ötleten, de olyan édesen alszik… magamhoz ölelem, a hátát a mellkasomhoz húzom és a nyakába fúrva az arcom alszom el. Kipihentnek kell lennie holnapra…
Végre a saját autómmal vihetem őt el a verseny színhelyére, és mielőtt kiszállunk, áthúzom magamhoz egy forró csókra.
- Szerencsecsók – dünnyögöm az ajkaiba. Mosolyogva pirul el, én pedig megcirógatom az arcát. – Menni fog. Te győzöl, tudom! – cirógatom meg az ajkait az ajkaimmal.
- Nem kell bekísérned… menj, ülj le, és majd szurkolj – mosolyog.
- Minden ujjam keresztbe teszem! – ígérem. Ő befut, én pedig leparkolok. Nézem a jegyeket, hogy hova szól, nagyon remélem, hogy jó helyre és mindent látni fogok.
Akkor… 75… B… Bal oldal…
A meglepije, amit vettem neki…
Megvan, ez a helyem.
- Elnézést – mosolygok, hogy be tudjak surranni, aztán leülök a helyemre.
Izgatottan teszem keresztbe az ujjaim, le se veszem a szemem a színpadról. Bae tökéletes lesz!
xXx
Amint lement az előadása, azonnal lesiettem, hogy gratuláljak neki és együtt izguljuk végig az eredményhirdetést…
- Fantasztikus voltál – ölelem magamhoz szorosan.
- Nagyon félek! – szorongatja a derekam – A többiek is annyira jók!
- Ne törődj vele, te voltál a legfantasztikusabb.
- Legfantasztikszuperebb!
-Az – nevetek fel és lopva lehajolok, megsimogatva az arcát csókolom meg. – Mikor lesz az eredményhirdetés?
- Nemsokára… - dünnyög. megsimogatom a haját, látom rajta az erős színpadi sminket, a csillámport, a passzentos ruhát…
- Olyan szép vagy – mosolygok rá.
- Bae! – hallok egy hangot és megfordulok, le is fagy az arcomról a mosoly. Ez… ez mi? – Nagyon jó voltál, gratulálok!
- Köszi – dünnyög Bae, zavartan markolászva a karját. – Niloy, ő… Kenzo.
- Tudom – szorítom össze a szám. De mit keres itt, honnan tudta, hogy… Ó. – Hello.
Csevegnek, de főleg Kenzo, aztán Bae is, de én oldalra lépek. Nem figyelek arra, mit beszélgetnek, egyszerűen csak… ez így szar. Szóval Bae meghívta, holott megígérte, hogy nem tartja vele a kapcsolatot… mert ő egy rossz ember, egyszerűen érzem, látom a szemén!
- Niloy? – néz rám Bae… a mellkasom égeti az ajándéka, de megrántom a vállam.
- Látom, jól érzitek magatokat. Nem is zavarok.
- De… - néz rám. Csak ránézek… csalódottan, megbántottan. Be akart csapni, hazudott nekem. Nem is kicsit… mióta? Nem is érdekel. – De Niloy! Én…
Megrántom a vállam és elsétálok. Ez… rohadtul fáj.
Bae Jung Kim
A saját kocsijával visz a verseny helyszínére.
Egész nap nem ettem semmit, nem is nagyon tudtam.
Izgulok, liftezik a gyomrom.
Miután parkolóhelyet keres – és talál- ki is szállunk, és már indulunk is, azonban előttem még magához húz, és megcsókol.
- Szerencsecsók. Menni fog. Te győzöl, tudom! – suttogja az ajkaimra.
- Nem kell bekísérned… menj, ülj le, és majd szurkolj – fürkészem a tekintetét.
- Minden ujjam keresztbe teszem!
Még jó.
Idegesen, szinte csoszogva tűnök el a paravánok rengetegében, mely az öltözőhöz vezet.
Már nincs időm semmire.
Gondolkodni se.
Még gyors telefon ellenőrzést tartok. Kenzo sok sikert kívánt, azt írta késni fog, és hogy csak az első sorba tudott helyet szerezni, remélem nem leszek zavarban mikor meglátom.
Felnevetve írok vissza, bemelegítek, hagyom hogy sminkeljenek, megcsinálják a hajam, átöltözöm.
Az idő gyorsan telik, a nevemet mondják.
Dübörgő szívvel pillantok körbe, sípol a fülem.
Nincs körülöttem senki, - senki aki releváns lenne- így aztán szépen kisétálok.
Hamar fel is mászok a kötéllétrán, majd a kifeszített fémkötélre pillantok.
Alattam a mélység – igazából maximum négy méterről beszélünk- , és háló sincs.
Ez egy színvonalas verseny, itt már nem megengedett a hibázás.
Így hát aztán – ahogy meghallom a zenét- neki is látok a gyakorlatom bemutatásának.
Úgy érzem magam, mint a bazári majmok.
Sorra dobálják fel az eszközöket, melyekkel zsonglőrködök. Végül egy szalag kerül fel.
Könnyedén mozgok vele, kecsesen mozgatva a szert.
Aztán megállok.
Nagy és mély levegőt veszek.
A mindent eldöntő mozdulat következik, amit eddig kevés ember csinált meg.
Mindig itt rontom el én is.
Ha most leesek, nem elég, hogy eltöröm a csontjaim, még veszíteni is fogok.
Ha hibátlanul végrehajtom az enyém a győzelem. Torony magas nyerés lenne.
Kettő apróbb rugózás után a magasba emelkedek, megpördülve saját tengelyem körül szaltózok egyet.
Félreszámoltam.
Lábam lecsúszik a kötélről, elveszítem egyensúlyom érkezésnél.
Legnagyobb meglepetésemre utolsó pillanatban még sikerül megragadnom a kifeszített kötelet, és egy nagy lendüléssel visszafordulnom rá.
Ahogy ismét felegyenesedem elmosolyodva hajbókolok, mintha így terveztem volna.
A közönség hirtelen morajlik fel, vad tapsolásba kezd.
Még végigcsinálom a maradékát a gyakorlatnak, aztán meg is hajolva távozom.
Utánam már csak páran vannak.
Nem tudok velük foglalkozni, csak az izgat, hogy elrontottam a gyakorlatot. Oda lett az a sok munka…az a sok gyakorlás.
Niloy is csalódni fog bennem.
Tönkretették az életem.
Az eredményhirdetés és az utolsó produkció zárása között fél óra van.
Még mindig sápadtan, és vérszegényen rohanok oda Niloyhoz, ahogy meglátom.
Szorosan ölelem, a mellkasába fúrom a fejem, a sírás kerülget.
- Fantasztikus voltál – közli boldog mosollyal.
- Nagyon félek! A többiek is annyira jók!
- Ne törődj vele, te voltál a legfantasztikusabb.
- Legfantasztikszuperebb! – javítom ki, bár magam sem hiszek benne.
- Az… Mikor lesz az eredményhirdetés?
- Nemsokára… - sütöm le a szemeim.
Egy pillanatra elfelejtettem a hibázást, de most ismét eszembe jutott.
Nem jó szájízzel gondolok rá.
- Olyan szép vagy – suttogja mosolyogva.
Bazsalyogva nézek fel rá, ám ekkor hátulról a nevem hallom.
Szinte egyszerre fordulunk hátra Niloyyal. Azonban ahogy meglátja a hang tulajdonosát, szinte megfagy a hangulat, a vér is kifut az arcából.
- Bae! Nagyon jó voltál, gratulálok! – Kenzo az, a maga tökéletes, fekete eleganciájával.
Viharfelhőket érzek.
Nagyon..nagyon..nagyon rossz előérzetem van.
Mintha kezdene kiszaladni a lábam alól a talaj.
Elengedve Niloyt markolászom zavartan a karomat, kapargatom róla a bőrt.
- Köszi… Niloy, ő… Kenzo. – Niloyra sem merek nézni. Félek, hogy megölne a tekintetével..
- Tudom! Hello – köpi oda.
Kenzot nem nagyon érinti meg, egyhamar beszélgetni is kezdünk.
Niloy egyre oldalbabra húzódik, míg végül nem is látom.
Felé fordulok.
- Niloy…?
- Látom, jól érzitek magatokat. Nem is zavarok. – közli, majd elindul.
- De… De Niloy! Én… - habogok, könnyek gyűlnek a szemembe.
Most magyarázkodjak neki?
Magyarázzam meg miért beszélgetek a barátaimmal?!
Könyörgöm!
Kenzo a barátom, ő pedig nagyon gyerekesen viselkedik.
Persze ekkor nem nagyon érdekel ez az egész.
Megpróbálok utána menni, de a tömeg nagy hátráltató erő.
Aztán mire kiérek a parkolóba már sehol sincs.
Hűlt helye a kocsinak.
Elpityeredve roskadok le oda, ahol parkolt az autó, guggolva kuporgok, szorosan ölelve magam.
Most haragszik rám..? Most..akkor..elhagyott?
Most..mi lesz velünk?
Lomhán fonódik mellkasom köré két vaskos kéz, lassan húznak fel állásba. Egy pillanatra benn akad a levegő, megörülve fordulok meg.
Niloy még sem ment el, csak viccelt. Csak jól beugratott, hogy azt higgyem. Igazából itt maradt, mert tudja mekkora dolog ez nekem, és mennyire fontos.
Azonban nem ő az.
Kenzo ölel olyan szorosan, ő törölgeti a könnyeim.
Ennek tudatában pedig még jobban sírni kezdek.
Én ezt..nem értem..
###
Immáron kisírt szemekkel állok fel a sorba társaim mellé, várva az eredményt.
A harmadik helyet elvitték már.
No se baj, az nem is olyan fontos.
A második helyet is elvitték már…
Kezdek izgulni, de azért túlélem. Az elsővel jár amerikai ösztöndíj úgy is.
- Az első helyezett pedig nem más, miiiiint…Sung Park.
Elsápadva pillantok körbe.
Ki az a Sung Park..az nem én vagyok.
Oda a verseny..
Oda Niloy is.
Zúgni kezd a fülem, majd hangosan sípolni.
Tüdőm összeszorul, néma sikolyra tátom ajkaim.
Még érzem, megpróbálom megragadni társam karját, de az elrántja.
Aztán a fülzúgás már mindent elnyom, nem hallok semmit.
Az utolsó gondolatom az; ez életem legrosszabb napja.
Aztán elsötétül minden.
###
Otthon ébredek, az ágyamban, párnák között.
Kenzo mellettem van, a telefonomon lóg. Ahogy meglátja, hogy magamhoz tértem szinte azonnal a homlokomra fog, majd a kezemre.
Gondoskodóan mosolyog, meg is paskol.
- Felhívtam anyukádékat..elájultál..de most már minden rendben van.
- Niloy..?- kérdem alig hallhatóan.
Csak összeráncolja a szemöldökét, megingatja a fejét.
- Nem hiszem, hogy megérdemel egy olyan ember, aki faképnél hagy, mert egy barátoddal beszélgetsz.
- Niloy jó ember…csak…még..gyerek.
Mondom ezt úgy, mintha én annyira idős és tapasztalt lennék.
- Szeretem Niloyt…
- És vajon Ő is szeret téged? Nem úgy tűnik- közli egyhangúan Kenzo- most is..ki van melletted? Én. És ő mit csinál? Valami kurvával nevetgél a szomszédban.
Niloy szobája látható az én szobámból.
Ha kicsit megerőltetném magam láthatnám, hogy Niloy Ronyval az ágyán beszélget, néha nevet egyet-egyet.
Ettől csak még rosszabb lesz a kedvem.
- Itt maradsz estére? – kérdem alig hallhatóan Kenzotól.
Félek, hogy butaságot csinálnék.
- Csak ha szeretnéd.
- Szeretném.
- Akkor itt.
###
Nem történik semmi.
Kenzo egyhamar le is viszi az idő közben fel-felszökő lázat. Azt mondja túlhajtottam magam, kimerültem. Kötelezővé teszi a bogyók szedését, ellenőrzi is.
Vicces látni mennyire foglalkozik velem.
A maradék napokban nálunk lesz, míg anya meg nem jön apával.
Lehetnék Niloyyal is, de nem akarok.
Annál én büszkébb vagyok, és amúgy is ő hagyott el.
Ebben Kenzo is megerősít.
Amúgy kaptam leveleket a verseny bizottságtól, de meg sem merem nyitni…Mindig helyből törlöm.
Nem vagyok büszke erre az egészre, és az eredményemre sem.
Csak szeretnék végezni olyan hamar ahogyan csak lehet.
Talán már emlíettem… Egy hete nem beszéltem Niloyyal.
Ami nálunk nagy dolog.
Egyikünk sem írt a másiknak.
Az iskolába ha együtt is megyünk, mindössze a buszmegállóban találkozunk. Őaz elején, én a végén szállunk.
Az osztályteremben egymásra sem nézünk (na jó, lopva de, de úgy, hogy a másik ne tudja meg). Az ebédnél Rony mellett ül, ignorál.
Úgy érzem esélyt sem ad rá, hogy beszéljek vele.
Így nagyjából a 8. nap az, ahol betelik a pohár.
Ahogy meglátom a kantinban szinte azonnal ki is dobom a tálcám tartalmát, azzal sarkon is fordulok, és távozok.
Pont Ronyval dumált, de felém pillantott.
Őt ne viseli meg ez az egész annyira mint engem.
Nem fésülködtem, nem mostam hajat sem…és nem is sminkeltem.
És bár nem vagyok rettentően ronda, a megszokotthoz képest még is gyűröttnek nézek ki.
Van egy régi törzshelyünk.
A tető.
Oda rohanok fel – már amennyire tudok- majd előkotorva a telefonom keresem ki a szüleim számát.
Ahogy meglátom, hogy Anya, szinte azonnal hívom is.
Ma érkeznének meg.
Elfojtott hangon, sírva kezdek bele a mondókámba, meg sem várva, hogy bármit is reagáljanak a vonal túlsó felén.
- Anya…ki akarok iratkozni, nem akarok többé ebbe a suliba járni..GYŰLÖLÖM EZT A HELYET, írass át máshova- zokogom kuporogva, a telefonba nyüszítve. – Gyere értem, haza akarok menni..nem érzem jól magam.
Niloy Connor May Sunwou
Összepréselve az ajkaim és legszívesebben a szemeim is, mert majd kiesnek a helyükről, ég és fáj. Nem túl férfias, de sírni volna kedvem… idegesen alig találok be a kocsikulccsal a zárba, és egy pillanatig szinte zihálva markolom a kormányt, mérgesen felkiáltva csapok a bőr borításra, majd ráhajtom a fejem.
Ez nem lehet igaz, ez nem igaz… Miért csinálta, miért, amikor tudta, hogy nem ok nélkül kérem, sose kértem tőle semmit, csak hogy az a féreg…
Mióta csaphatott be? Jó, nem mondom, hogy hazudott, mert nem mondta hogy Aha, nem beszélek vele meg semmi, de megígérte, hogy nem fog, és mégis! Átvert…
Pedig én bíztam benne. De ezek szerint Kenzo jóval fontosabb, ha annyit jelent, hogy nem tudja otthagyni.
Nem tudom, merjek-e vezetni ilyen állapotban, annyira remeg a kezem, és szinte sötétedik a világ…
Haza akarok menni.
Nem akarom hallani Bae magyarázkodását, elegem van, hogy mindig én jövök ki hülyén a ki önző hisztijeiből! Én idióta! Elindítom a kocsit és kerékcsikorgás közepette bőszen nyomom a gázt.
Minden homályos, idegesen és a szám tépve törlöm meg az arcom. A mellkasom nehéz, nem is emlékszem, veszek-e egyáltalán levegőt.
Mindig én kérek bocsánatot, én adom fel azt, hogy hülyének gondoljam magam, én emésztem magam, hogy mit gondol rólam, hogy neki jó legyen, hogy nem kínos neki, hogy velem van…
A rohadt életbe… A fékre taposok és a kormányra hajtom a fejem, zihálva. A mellkasom égeti a dobozka, amit neki szánok… szántam?
Kitépem és a hátsó ülésre dobom. Látni se akarom.
Én hülye… a félelemtől, hogy nem vagyok elég… férfi, mert Bae több, mint egy barát…
A félelemtől, hogy egyáltalán szeretem őt…
Nem tudom, megérte e. Ez most… kibaszottul fájt. Mindig én nyeltem, mindig én voltam a hülye, minden esetben bocsánatot kértem, csak hogy mosolyogni lássam!
A csípőmre teszem a kezem, a levendulás tetoválásra.
Újraindítom, nem érdekel, hogy dudálnak mögöttem, és remegő kézzel hazavezetek. Fogalmam sincs merre megyek, csak rovom a várost.
XxX
Olyan hangosan vágom be magam mögött az ajtót, hogy Rony meglepve nyomja ki a fejét a konyhából. Érzem a tea illatát.
- Szent ég – sápad le, rám nézve. – Niloy, mi történt?
- Lófasz – fakadok ki keserűen, pedig gyűlölöm a csúnya beszédet. – Egy idióta, hülye fasz vagyok…
- Ez azért kicsit erős – néz rám – Menj fel, viszek neked is teát… Szeretnél egyedül lenni?
- Nem tudom – rogyok le a konyhaszékre, lógatva a fejem. Csak… nem akarok tudni senkiről. A világról sem.
- Akkor menj, mindjárt megyek, jó?
Nem zárom be az ablakot, de a torkom a levegőt se engedi át, amikor látom a másik, másmilyen szőke fejet. Hát persze, én idióta, hülye kis buzi. Remek.
Most innék. Sokat. Hogy ne is emlékezzek.
Rony hoz be nekem egy erős teát és leül mellém az ágyra… de nem mondd semmit. Megvárja, amíg kifakadok, meghallgat, de nem mondd semmit, nem ad véleményt, nem bírál.
- Ennyire fáj…?
- Bíztam benne… kicsi korunk óta, mindenben, és többször csinálta, eljátszotta, hogy csak félreértelmezi amit kérek, még ha nekem fontos is! – szorítom ökölbe a kezem – Én idióta, szerencsétlen hülye barom… azt hittem… - sóhajtok reszketve, és a tenyerembe temetem az arcom – Hogy csak egy kicsit szeret…
XxX
Én ezt nem bírom, alig eszek, nincs étvágyam. Esténként a telefonomon nézem a képeit, vagy a nevén tartom az ujjam, egy hajszálnyira attól, hogy felhívjam.
Napközben meg kerülöm, mint az ördög a szenteltvizet. Elegem van, arra nem… annyit se próbál, hoyg meg akarja magyarázni, vagy urambocsá’, bocsánatot kérjen?! Csak ennyit jelentettem?
Mindig túlhergelem magam, de annyira, hogy a vérnyomásom az egekben…
Halálra hajtom magam. A kosár nem megy, mindig kipattan, hát futok. És jönnek a súlyok.
Ott annyira kell koncentrálni, hogy semmi másra nem tudok figyelni, és ez az áldott gondolatlanság az egyetlen, ami kikapcsol. Annyira mélyre nem akarok süllyedni, hogy gyógyszerrel kelljen elaludnom.
De fáj, rettentően fáj, egy kis hang ül a vállamon, egy fekete kis szörny, aki folyamatosan vigyorogva nyomja a süket szöveget, hogy mekkora lúzer vagyok, miért is gondolkodtam nagyobban, amikor egy ilyen kislányos fiút se tudtam megtartani…
Talán nem jól csináltam valamit, hogy én nem voltam elég? Nem szerettem eléggé? Vagy nem jól?
Csak piszkálom ebédnél az ételt…
És mégis, folyton rápillantok. Aggódom érte. Sápadt, beteges, karikás a szeme, sehol a skatulyából-húzott-kinézet. Legszívesebben mellette lennék, megölelném, hogy minden rendben lesz… Én vagyok a nagyobb, mindig én voltam az erősebb, nekem kellene rá vigyáznom!
De ő nem kért belőlem. Tudom, hogy az a rohadt seggfej náluk van.
Tudom! Láttam!
A fejemben rémképek, hogy mit csinálhatnak. Meg fogok őrülni.
Elintéztem magamnak egy külföldi ösztöndíjat. Nem érdekel, elmegyek erről a rohadt helyről nagyon-nagyon messzire.
És persze ott van az ajándék.
és, hogy nem ő nyert, amitől még inkább egy kis szardarabnak érzem magam, néha az jut eszembe, hogy talán igaza van… én vagyok a rossz, nem Kenzo.
Minden nap frissítem a verseny honlapját, és minden nap látta, hogy a neve nem jelent meg az első háromban.
Aztán mégis kijött egy frissítés… kinagyítottam a telefonommal és átfutom, megnyúlik az arcom, felkapom a fejem. Rony kérdőn néz rám, de nagyon rendes és hálás vagyok, amiért nem néz hülyének, mert ennyire nem figyelek rá.
Hintázik az étkezde ajtaja… összeszorul a torkom. Francba, mit akarok én… a telefon szinte roppan a kezemben, ahogy próbálok levegő után kapni, egy ép gondolatért, hogy mit csináljak most. Mi lenne ilyenkor a jó…? érzek egy lökést a hátamon, meglepve nézek Ronyra.
- Menj már – mosolyog, tovább böködve.
Étkező, folyosó, ajtó, lépcső, lépcső, lépcső, korlát, ajtó…
Szél. Lehunyom a szemem és hallom a hangját, lassan kilépek, de nem tudok közelebb menni.
Megfordul, rám néz, én pedig még szarabbul érzem magam, mert látom, hogy sírt.
- Mit akarsz? – törli meg az arcát dacosan, a kezében szorongatva a telefont. Csak összeszorítom a szám, a hangjára megint felfut bennem a pumpa. Persze, megint én legyek a hülye fasz, mi? Csak összepréselem az ajkaim, és a kezébe nyomom a telefonom, látom, hogy meglepődik, de elolvassa, ami ki van írva.
Hogy a versenyen kiderült, hogy a pontszámlálásnál némely bíró direkt csalt, így jöhetett ki az az eredmény, ami végül is kijött…
- Gratulálok – mondom csendesen – Te nyerted meg. A tied az ösztöndíj.
- Tényleg…? – néz rám, és mintha kicsit meg lenne szeppenve, de aztán visszanyomja a telefont a kezembe.
- Nem ártana felvenned a bizottsággal a kapcsolatot, mielőtt a másodiknak adják – jelzem színtelen hangon.
- Már úgyis mindegy – vonja meg a vállát – Minek menjek Amerikába?
Csendesen nézek le a cipőm orrára. Nem tudok erre mit mondani. Most mondjam azt, hogy mert én is megyek…? Érdeklem még egyáltalán?
Mély kuss, kellemetlen mély kuss.
- Nem tudom. Amiért akarsz.
- Csak ennyi? – felvillan a szemem.
- Nehogy te legyél megsértődve.
- Mert? Elmész, otthagytál a legfontosabb pillanatomban!
- Ó, nem voltál egyedül, vigasztaltak egy egész héten át! – fakadok ki keserűen, még a hangom is megremeg, de azonnal befogom a szám és összeszorult torokkal nézek félre. – Rohadtul átvertél, mit vársz? Azért én se bírok ki mindent, pláne nem tőled!
- Én nem hazudtam neked!
- De ugyanaz! Megígértél valamit!
- De ő csak a barátom!
- Akit én nem bírok! Soha nem kértem semmi mást! Én bíztam benned! – emelem fel a hangom, de érzem, hogy megint égni kezdenek a szemeim, zihálva megyek félre. megtámaszkodok a korláton, az arcom a tenyerembe hajtom és tényleg minden erőm összeszedem, hogy ne remegjenek a vállaim. Ramatyabbul vagyok, mint gondoltam. – Becsaptál… annyira… kurvára fáj – suttogom. – Ha nem voltam elég jó, megmondhattad volna, akkor nem élem magam annyira bele – nézek lefelé keserűen. – belenyugszom, hogy oké, ennyi, nem vagyok normális, mert ennyire… szeretlek…
Bae Jung Kim
Hiába nyugtatgatnak, egyáltalán nem leszek jobb, és kiegyensúlyozottabb sem.
Csak azt tudom kántálni, hogy el akarok menni ebből az iskolából.
Gyűlölöm ezt az iskolát, nem akarok többé itt lenni.
Soha többé.
Mikor anyámék felvetik az ötletet, hogy beszélnek Niloyyal, szinte felsikítva kérem őket, hogy ne…ne beszéljenek vele, mert..
Mert…mi…
Végül is azt nyögöm ki, hogy összevesztünk.
A miérteket már nem. Nem is kell.
Lerakom hüppögve a telefont, úgy érzem valaki figyel.
Aztán megfordulok, és meglátom őt a maga majdnem két méteres valójában. Arcom bár könnyes, de megkeményedik, vonásaim szigorúbbak lesznek.
- Mit akarsz? – vetem oda hanyagul letörölve az arcom.
Nem csinál semmit, mindössze összeszorítva ajkait tolja a képembe a telefonját.
Elvéve nézem meg kelletlenül.
Aztán látom amit nem akarok elhinni.
Többször is átpörgetem az egész szöveget, míg végül realizálódik bennem a helyzet.
Nyertem.
- Gratulálok. Te nyerted meg. A tied az ösztöndíj.
- Tényleg…? - kérdem alig hallhatóan, visszaadva a kezébe a telefont.
- Nem ártana felvenned a bizottsággal a kapcsolatot, mielőtt a másodiknak adják…
- Már úgyis mindegy…Minek menjek Amerikába?
Várok..
Várom, hogy mondjon valamit.
Akármit.
Esdeklően nézek rá. Szeretném, ha mondana valamit.
Bármit ami használható.
- Nem tudom. Amiért akarsz.
KÖSZÖNÖM….
- Csak ennyi?
- Nehogy te legyél megsértődve.
- Mert? Elmész, otthagytál a legfontosabb pillanatomban! – vetem a szemére.
- Ó, nem voltál egyedül, vigasztaltak egy egész héten át! – fakad ki. Ó igen…Kenzo egész héten ott volt, mert TE NEM VOLTÁL OTT! És mivel nem voltál ott, nyilván azt sem tudod, hogy Ő AZÉRT VOLT OTT, mert a legutóbbi két napban rendszeres volt az ájulás. Féltett, ellentétben veled. - Rohadtul átvertél, mit vársz? Azért én se bírok ki mindent, pláne nem tőled!
Kelts bűntudatot.
Ezaz…már így sem éreztem magam annyira szarul.
Ja, várjunk…MÉG IS!
- Én nem hazudtam neked!
- De ugyanaz! Megígértél valamit!
Te is megígértél valamit Niloy..
Azt, hogy nem hagysz el. Soha sem hagysz magamra…
Hol voltál, amikor bőgve ringatóztam a kocsisorok között a parkolóban, mert nem találtalak? Vagy hol voltál akkor, amikor elájultam a versenyen? Vagy akkor, amikor annyira kiakadtam, hogy nem szólsz hozzám és haragszol..hogy anyám borotvapengéjével akartam kivágni a csuklómból a tetoválást….?
Kenzo, aki CSAK A BARÁTOM ott volt…te, aki életem szerelme vagy, pedig egy szeplős kis kurvával nevetgéltél a szomszéd házban…
- De ő csak a barátom!
- Akit én nem bírok! Soha nem kértem semmi mást! Én bíztam benned! – emeli meg a hangját.
Még soha sem hallottam megemelni a hangját..soha.
Elfordul tőlem, a korlátnak támaszkodva néz le.
Most le akar ugrani?
Most..sírni fog?
- Becsaptál… annyira… kurvára fáj – sutyorog- Ha nem voltam elég jó, megmondhattad volna, akkor nem élem magam annyira bele…belenyugszom, hogy oké, ennyi, nem vagyok normális, mert ennyire… szeretlek…
Némán egyenesedek fel, lassan mögé sétálva ölelem meg szorosan, hátulról.
Látom, hogy mennyire kivan…Látom, hogy menyire rosszul van, mennyire szenved.
Nem akarom többé így látni.
- Sajnálom, hogy így érzed…én..nem akarok veled rosszba lenni..de..nekem Kenzo a barátom. Fáj, hogy nem bízol bennem.
- Nem benned nem bízom, hanem benne.
- Kenzo jó ember. Nagyon sokat segített nekem…például ellátta a kezem, amikor…
Rossz ötlet.
Eléggé nagyon nagyon nagyon rossz.
- Mikor? – kéri egészen más hangon.
- Mikor..el kellett, és mellettem volt, és figyelt a gyógyszereimre.Ő csak a barátom. A szerelmem te vagy..érted? Ezért nem akartam elmondani, hogy még mindig beszélek vele, mert…nem akartam ezt..Féltem, hogy elveszítelek..De már..elveszítettelek. – motyogom a hátának billentve a homlokom- engem..az sem érdekel, ha többé nem járunk..csak ne haragudj rám. Szeretlek.
- Mint barátot…?- sandít hátra lopva.
- Mint ezerszer többet..Mint szerelmet. Mint a levegőt, mint…Téged.
Lassan fordul meg, én szorosan ölelve fúrom mellkasába a fejem.
- Akkor..szent a béke..? – kérdem félve, fel sem merve pillantani rá.
- Csak egy feltétellel..
- Még pedig?
- Ma nálunk alszol.
Felnevetve bólintok, össze-vissza csókolgatom az arcát.
Ő nem tűnik annyira boldognak, mint én..
Talán nem bocsájtott meg, talán csak fáradt. Nem tudom…de rossz érzés.
Némán a kezemre fog, felhúzza a kabát ujjat.
Szinte azonnal elkomorulok, ahogyan ő is.
Összeszorított ajkakkal néz a vastag fáslira, mire csak lesütve a szemeim húznám el a kezem, hogy elrejthessem előle szégyenem. Nem engedi.
Lassan hajol le, a tőle telhető legnagyobb óvatossággal puszil a kötésre.
Innen tudom, hogy..már nem haragszik.
- Soha többé ne csinálj ilyet, megértetted…? Soha többé ne merd bántani magad. – sziszegi a szemeimbe nézve. Eddig ismeretlen, parancsoló hang az, amit megüt. Nem tudok neki ellentmondani, így csöndesen biccentve billentem hátrébb a fejem.
Csak lehunyom a szemeim, hogy aztán egyhamar meg is érezhessem azt, ami már annyira hiányzott.
A csókja ízét.
- Akkor szent a béke?
- Szent- fúj egyet.
Talán megkönnyebbült.
###
Este a bolyhos pizsiben és egy rakat dvd-vel cammogok át. Rony otthon van, de szerencsére nem futok vele össze. Niloyyal valami féle békülős magányra vágyunk, amit meg is értett a lány, így tapintatból elkerült minket.
Lehuppanva a srác ágyára nézek rá.
Mintha még neheztelne rám, nem merek hozzá szólni, vagy bármit is csinálni.
Én..csak..rossz érzés.
Aztán megcsörren a telefonom a zsebemben.
„Ami” az. Jó éjt kívánt, és figyelmeztetett, vegyem be a gyógyszereim.
Önkéntelenül is elmosolyodom.
Ő legalább foglalkozik az ilyen dolgokkal.
Niloy meg csak a dvd-t állítja némán, még mindig duzzogva…
Niloy Connor May Sunwou
Hasogatja a mellkasom, összeszorítom a szemem és a szám. Basszus, mit gondolok, hogy érdekli egyáltalán? Lószart.
- Sajnálom… hogy így érzed – hallom meg a hangját, de csak megfeszül a hátam – Én… nem akarok veled, rosszban lenni. De… nekem Kenzo a barátom.
Hát ez az. – Fáj, hogy nem bízol bennem.
- Nem benned nem bízom, hanem benne.
- Kenzo jó embert – hülyeség. Olyan idióta tudsz lenni… barom, buta, naiv… csak egy… szőke… egy édes, aranyos, jólelkű Bae, akinek nem kéne mindenkiben bíznia! – Nagyon sokat segített nekem… például ellátta a kezem, amikor…
Megfeszül a hátam és elkerekedett szemmel fordulok felé.
- Amikor? – szorul össze a torkom. Mit csináltál, te szerencsétlen…
- Mikor… el kellett, és mellettem volt és figyelt a gyógyszereimre – sorolja – Ő csak a barátom. A szerelmem te vagy, érted? Ezért nem akartam elmondani, hogy még mindig beszélek vele, mert… nem akartam ezt… féltem, hogy elveszítelek. De már… elveszítettelek. Engem – ölel át, összeszorult torokkal hagyom, és csak hallgatom. A fenébe is – az sem érdekel, ha többé nem járunk, csak ne haragudj rám. Szeretlek!
- Mint barátot? – csúszik ki a számon keserűen.
- Mint ezerszer többet… mint szerelmet. Mint a levegőt… mint téged – néz rám a nagy szemeivel. Reszketegen sóhajtok fel és lassan ölelem magamhoz, a hajába fúrva az ujjaim, magamhoz szorítom. Érzem az édes illatát, a puha tincseit az arcomon. – Akkor… szent a béke? – szorítja meg a hátamon a ruhát.
- Csak egy feltétellel – dünnyögök.
- Mégpedig?
- Ma nálunk alszol – mosolygok rá halványan és lehajolva csókolom meg… de mégis, nem stimmel. a keze… Hiába ugrik a nyakamba, elkapom a kezét és felhúzom az egyenruha kabátjának sötét ujját, meglátom a kötést, a szorítással a csuklóim. Elsötétül a szemem, ahogy felnézek. te… idióta. Szerencsétlen, hülye barom…
Én pedig még annál is nagyobb idióta balfasz vagyok, hogy egyedül hagytalak egy pillanatra is, és bántottad magad… az arcom a kötéseihez szorítom. Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen. Soha.
- Soha többé ne csinálj ilyet, megértetted? – szidom le remegő hangon – Soha többet nem merd bántani magad! – szigorúan nézek a szemébe, ellenállást, ellenkezést, feleselést nem vagyok hajlandó eltűrni. Ha egy haja szála is meggörbül, bármi miatt… két tenyerembe simítom az arcát, hátracirógatva a tincseit, lehajolva csókolom meg finoman. Szent ég, mintha a szívemet fércelnék vissza a helyére.
Még laza, rojtos, nem az igazi, elég instabil, de legalább a helyén van.
XxX
Estére direkt összevásároltam Bae kedvenc nassolnivalóit. Pisztácia, mandula, mályvacukor, a kedvenc bonbonjából is vettem egy nagy dobozzal… a csillagokat is lekaparnám az égről, ha arra lenne kedve.
Mégis, a hosszú ujjú felső alól kivillan a kötés. Klasszisokkal zuhany a kedvem, bekísérem, csináltam neki egy nagy bögre tejszínhabos, vaníliás-fahéjas kakaót, ahogy szereti, krémesen, édesen, mint amilyen ő maga… nem szólok egy rossz szót a filmválasztékra sem.
Ücsörög az ágyam közepén, az általa áthozott nagyon rózsaszín és nagyon bolyhos párnáját ölelgetve mobilozik.
- Biztos ezt a filmet akarod? – nézek rá hátra, mielőtt elindítom.
- Aha – mosolyog rám és leteszi az éjjeliszekrényemre a telefont.
- Fene az ízlésedbe – mosolyodok el és elindítom a filmet, majd visszamászok mellé. – Az enyém a következő filmválasztás?
- Az attól függ, mit választasz – mosolyog rám, de még mindig a párnát szorongatja.
- Még eldöntöm – mosolygok… felé tárom a kezem – Hozzám bújsz?
Felragyogó arccal mászik mellém, és a mellkasomra vackolja a fejét… átkarolom, szorosan magamhoz simítva és a homlokára csókolok. Mennyire szeretlek, te kis bolond… úgy igazán.
Valami amcsi nyálas szar lett… én oldalra pillantok, eszegetem a csokoládéba forgatott aszalt banánkarikákat, ő a pisztáciát és a mályvacukrot halmozza, hogy mennyi fér a szájába és néha próbálja az én számba is tunkolni. Nevetek, de sose fogom le, vigyázok rá, a sérült kezecskéire.
Néha meg is eszem ezeket a Frankenkajákat, amiket halmoz. És nézem a nyálfilmet.
A vállamra hajtja a fejét, a mellkasomra fektetve a kezecskéit, én pedig a hátát, a derekát simogatom, a másik kezemmel pedig a kezét fogom meg. Mennyire hiányzott…
- Bae…? – szólalok meg hirtelen, bár a film nagyjelenete van, kivételesen nem kussoltat el, hogy milyen modortalan vagyok borzalmas időzítéssel és egyébként is miért jártatom a pofám… - Akkor… most hogy megnyerted a versenyt… mész Amerikába?
- Hát… - felül, a takaró szélét buzerálva. Felülök én is, de zavar, hogy nem simul nekem, nem ér hozzám.
- Bae…? – megfogom a kezét és belecsókolok a tenyerébe halvány mosollyal.
- Igen. Elvégre ez lehetőség! És nagy!
- Híres lehetsz – biccentek.
- De… te itt maradsz? Én egyedül… még angolul se tudok rendesen…
- Hát nem – ismerem be, mire megcsípi a karom duzzogva csücsörítőszájjal. Lehajolva nyomok egy csókot a csücsöri ajkaira, mosolyogva húzom magamhoz és egy hosszú percig el sem engedve csókolom. – És ha veled mennék?
- Mert…? – hökken meg, de nem sértődök meg. Persze, furán hangzik, mert persze nyílt titok, hogy nekem apa a céget szánja… De ahhoz persze nem áll távol az, hogy én külföldön végezzek egy jó nevű egyetemen.
- Mert… ha te mész, én is megyek. Nem hagylak magadra – fogom a tenyerembe az arcát. Mélyen a szemébe nézek – Megígértem, nem?
- Na de… hogy akarsz velem jönni?
- Egyetemre. Közel hozzád. Nekem… van egy ajándékom – vörösödik el az arcom és elengedve húzom ki az éjjeliszekrényem fiókját, elővéve a sötétkék bársonydobozkát. – Én… akkor akartam odaadni, amikor nyersz, meg… csak hát, ugye… nem úgy alakult – nézek a szemébe és a kezébe adom, de a kezére fonva az én ujjaimat is. – Nem kell igent mondani meg semmi mert tudom, hogy ez olyan… nagy dolog, de mégis.
Teljesen lesápadva néz rám, és kinyitja a kis dobozt. Komolyan, összeszorul a mellkasom, hihetetlenül meghatározhatatlan pillantás ül az arcán, ahogy kiemeli… egy bársonypárnán két karikán két kulcscsomó, az egyiken Bae neve, az egyiken az enyém. És egy motívum, ami két félre van szedve,
Lassan megvilágosodó arccal néz fel rám és lassan elpirul.
- Ez…. ez most komoly, tényleg minden…
- Igen – biccentek dünnyögve – Egy… közös lakás. Már ha… még szeretnéd, persze… a förtelmes féltékenységi jelenetem után…
Bae Jung Kim
Rövid Feszengést követően a nap máris sokkal gördülékenyebben telik. Az a bizonyos mellkasé és gyomor szorongató érzés mely eddig a nyakamon ült Niloy megbocsájtásának tudatában azonnal tova is illant.
Így aztán boldogan, kedélyesen fecserészve baktatunk haza együtt.
Most az sem zavar, hogy Rony velünk van.
Kit is izgat….Veronica…? (ENGEM IGEN!)
###
Hazaérve szinte azonnal a gép elé robbanva írom ki ujjaimból hosszas blog történetem. Rengetegszer megállok, visszatörlök.
Gyakran pillantok a másik (kék) ablakra is, ahol folyamatosan Kenzo neve villog.
Nevetgélve válaszolok kérdésére, Niloynak csak hosszú percek elteltével válaszolgatok.
Majd írok egy bűvös „Pill”t, amíg befejezem a bejegyzést. ( Mondanom sem kell, az egyikőjükkel azután is lelkesen dumálgatok).
Vicces mennyire összenőttünk a verseny óta. Azt hiszem az volt az a pillanat, mikor elkezdtem Niloytól távolodni, és Kenzo felé sodródni, csak még mi sem tudjuk.
Végül letusolok, összeszedem pizsim és kedvenc párnácskám, plüsseim, majd át is csattogok, kivételesen a rendes bejáratot használva.
Átérve szinte azonnal be is veszem magam a szobájába, felmászva az ágyára fészkelődök csöppet.
Megrezdül a zsebem.
Önkéntelenül is felnevetve kotrom elő két ujjal a rózsaszín telefont, hogy aztán egy gyors mozdulattal pötyögjek az élménybeszámolót tartó és kérdést felvető Kenzonak.
:::.Bae üzenete:::.
- „Most nem tudok írni, Niloynál vagyok, itt ül előttem és ha meglátja, hogy veled dumálok megint hisztizni fog. Hétvégén akkor tali?”
Várok, várok.
Látta….
Már ír is!
:::Kezno üzenete:::..
- „ :D:D:D. Ujúj, vigyázz nehogy megint morci legyen! Akkor hétvége. Már várom, letöltöttem a filmed is!”.
Leírhatatlan mosollyal teszem le a telómat az éjjeliszekrényre, hogy aztán magamhoz ölelve bolyhos párnám figyeljem az amerikai nyál filmet.
Nem nagyon van hozz kedvem, mert Kenzo szerint ezek gázak. Szóval már nem is szeretem őket. Szerintem is gáz, és Niloy is az, hogy ilyet tesz be.
( Eszembe sem jut, hogy DIREKT miattam nézzük ezt a szart.)
Mindegy is.
Mellé fészkelődve heveredem rá birtokló macska módjára. Nem nagyon tudok a filmre koncentrálni, jobban leköt a kezével cirógatása, a szívverése.
Mindene.
Kenzo is így csinálhatja.
Csak fogja a kezem, aztán faggatni kezd Amerikáról.
Nem nagyon akarok róla beszélni. Igazából nem is akarok menni..
Ő is itthon lesz..és Kenzo is. Akkor mit kezdenék én ott egyedül?!
Aztán miután kiderül, hogy ő is jön már jobb egy kicsit.
És miután előkerül egy bársonydobozka a hangulat csak fokozódik.
A torkom összeszorul, remegő kézzel nyitom fel.
Mi még túl fiatalok vagyunk ehhez….és hogyan néznénk ki az esküvőnkön….és..hogyan adnánk ezt be anyáknak…és…
:::::.KATT.::::
És amúgy mi a szar ez?!
Ennek nem gyűrű formája van…
Ez egy kulcs.
Hogy a fenébe húzzak egy kulcsot az ujjamra?!
Ilyen inci-finci lyukon be se fér!
Szerintem arcomról süt a döbbenet, viszont nem tudja hova tenni reakciómat.
Aztán megmagyarázza a nyilvánvalót.
„Egy egy kulcs”.
Ezek a kulcsok a jövőnk zálogai.
- Te…vettél..egy…Amerikába…egy…Házat?! – makogom megilletődve
- Igazából ez egy lakás…Manhattenben. – mosolyog őszintén.
Boldogan felsikítva dobom el a dobozt, azonnal rávetve magam puszilgatom ahol érem.
- Van egy közös házunk!
- Van – próbál levegőt venni a hajamon és rajtam keresztül, hangja tompa. Szűröm a zajt, na!
- Upszi…
- Mi az?
- Véletlen annyira örültem, hogy eldobtam a kulcsot…Segítsél már megkeresni! – mások le róla hamar négykézláb, forgolódva, tapogatózva.
Csak nevetve csóválja meg a fejét.
###
Madárcsicsergés üti meg a fülem, és valami édeskés illat.
Gofri, méghozzá friss...
És valami más is még.
Egy nagyon puha, és nagyon nedves valami, ami röpkén az arcomhoz ér, majd az ajkaimra. Önkéntelenül is elmosolyodva pislogok fel rá álmosan, gyenge kezeimmel átkarolva a nyakát húzom le az arcára puszilgatva.
- Niloy..-nyöszörgöm.
- Óvatosan- nevetve húzódik el finoman, segít felülni, és miután arrébb csúszok velem szemben ülve az ágyon rakja elénk a hatalmas tálcát amin a sok finomság van, a két csészét , melynek az egyike zöldteát a másik pedig kakaót rejt, és még valami mást is. Két szem gyógyszert.
- Most álmodom?- pislogok rá édesen kidörzsölve a szememből az álmot kézfejemmel.
- Már nem. – mosolyog rám.
Hasztalan volt, még mindig álmos vagyok.
Nyűgös fejjel, széttúrt hajjal pislogok körbe.
Minden fa, és fenyő illatú. És túlságosan is ismerős, viszont ez nem a szobája, nem is az én szobám, sőt még csak nem is a házunk.
Mármint a miénk, de nem a városi…
- Hogy kerültünk ide? Ez tuti álom.
- Emlékszel mit kértél? A verseny után ruccanjunk le a nyaralóba. Nem felejtettem el, szóval hamarabb felkeltem, összepakoltam, beraktalak a kocsiba a csomagokkal együtt, és jöttünk.
- Anyáék tudják?
- Persze, ők segítettek a dolgaiddal.
- Árulók.. a kulcs meglett? – motyogom duzzogva. Niloy nevetve biccent, majd óvatosan a kezemre fog, a tenyerembe ejti a két bogyót, és belenyom egy pohár vizet is.
- Szeretném, ha bevennéd őket.
- Mik ezek?
- A gyógyszereid, hogy megmaradjon benned a kaja.
- Milyen figyelmes vagy… - mosolyodom el lassan, szabad kezemmel a kezére simogatva. Már pont hozzátenném, hogy olyan, mint Kenzo, de inkább megtartom magamnak.
Csicseregve falatozgatunk, nem hazudtolom meg magam.
Ismét túleszem magam, és NIloyt is.
Büszkén paskolom meg prémes pizsamával eltakart pocakom jelezve milyen jól is laktam.
- Istenkirály vagy.
- Viszont van egy rossz hírem is- tolja félre a tálcát, lassan mellém mászva karol át, közelebb húzva magához billenti homlokát az enyémnek, arcomra teszi a tenyerét, és hüvelykjével a pofimra cirógat.
- Nem tudom elképzelni, hogy mi rossz történhet egy ilyen helyen, ha te is itt vagy…- motyorgom alig hallhatóan, szemeim majdhogynem teljesen lehunyva. Halkan mondom, rettegek tőle, hogy bárki is meghallhatja rajtunk kívül. Még ha a sors is. A rossz karma.
- Esik az eső, és az elkövetkező két napban esni is fog. Így kénytelen leszel rám és a társaságomra fanyalodni – vigyorog mialatt mondja.
Álmélkodva figyelem hófehér fogait, fel is csúsztatva mutató ujjam fúrom kezem magunk közé, finoman a hófehér zománcra cirógatva ujjbegyemmel.
- Milyen szép..- mormogom a szájában turkálva.
- NA! Megharaplak- próbálja hátra húzni a fejét, de nem hagyom.
Nevetve megyek utána, lomhán mászok felé, míg végül büszkén, lovagló ülésben nem terpeszkedem a hasán.
- Mássz le, behányok – nyög. Mintha meghatna ezzel.
- Nem! Te már az enyém vagy.
- Oké, a tiéd, csak mássz lentebb, mert tényleg behányok. – tartja fel védekezően a kezeit.
Lentebb csusszanva ücsörgök tovább felsőcombjain, még mindig diadalmasan nézve le rá.
Majd egyet gondolva fészkelődök egy kicsit, arcomra különös vonások ülnek ki. Fejem kissé fentebb emelem, aztán egy egyszerű mozdulattal rávetve magam harapom nyakon, leszorítom kezeit, és végül fejemet a nyakába fúrva fekszem párhuzamosan rá, teljesen lefedve testével az enyémet.
- SZARDELLA VAGYOK! - motyogok a fülébe.
- Miért?- teszi fel az ostoba kérdést, bár ő is tudja, ez MÁR MOST hiba volt.
Lelkesen kezdem neki kifejteni, hogy a szardellák szorosan egymáshoz simulva élnek a rajokban így védve magukat a ragadozóktól, és egymás mozdulatait lekövetve utánozzák a másikat, így egyszerre mozognak, és sebezhetetlenek, és milyen cukik is.
- És mit is fogunk csinálni mi itt ebben a kis faházban kettesben két napon át?
- Hát…
- VÁRJ, MÁR TUDOM! OLVASTAM ILYET A COSMOPOLITANBAN, HOGY HA ESIK AZ ES…
- Várj..mit mondtál, hol olvastad? – ráncolja össze a szemöldökét.
Ismét a nyakába harapok, majd ciccentve felülök rajta, aprót legyintek a levegőbe.
- Ne szólj közbe, mert elfelejtem. Tudod, a cosmoba, hogy ha esik az eső meg ilyenek, akkor mit lehet csinálni.
- Na, és mit…?- kérdi meg félve.
- Hát..sütit sütni, meg filmet nézni, - remélem hoztál filmet~teszem hozzá gyorsan~ - meg kincset keresni, meg társasozni, meg filmet forgatni, meg KINCSET KERESNI, meg…
- Igen, azt már mondtad- bólogat ferdésen elmosolyodva, hunyorog is hozzá.
Alig érezhetően mellkason bököm.
- Na!!!! NE IZÉLKODJÁL!
Nagyon, NAGYON, NAGYON SZOMORÚ ARCOT VÁG, aztán a bökés helyére tapasztva a tenyerét néz fel rám, és elnyüszíti a bűvös mondatot. Mind ezt persze olyan hangon, olyan szemekkel, hogy én érezzem magam rosszul, és el is szégyelljem tettem.
- You poked my heart!
Egy ideig még figyelem, majd felsóhajtva hajolok le, eltolva onnan a kezét puszilok nagyon óvatosan a mellkasára.
- Ne haragudj..kaptál rá gyógypuszit…
Niloy Connor May Sunwou
- Van egy közös házunk! – sikít fel és ráugrik, hogy a doboz kiesik a kezemből és messze csattan az ágytól, még nekem is nyekken egyet a mellkasom, de boldogan tartom oda a szám a csókjaihoz. Jaj, csak tessen neki, komolyan…
- Van – nevetek rá.
- Upszi – ül fel hirtelen, kócosan lógnak a szemébe a tincsei. Finoman cirógatom hátra. Kis bolondom.
- Mi az?
- Véletlen annyira örültem, hogy eldobtam a kulcsot… Segíts megkeresni! – csipkedi meg az oldalam. Nevetve könyökölök fel és lemászok, hogy átfésüljük a szőnyeget. Lemászva kapom el, az ölembe húzva csókolom meg a nyakát. Az én Baem!
XxX
Együtt alszunk. Választ mindenféle filmet, megtaláltuk a kulcsot is, visszateszem a dobozba… A vállamra borulva karol át, mintha én lennék a párna… mosolyogva nyomok egy csókot a fejére, átkarolom.
Soha nem éreztem még ennyire jól magam. Tényleg. Mintha most azonnal bele tudnék olvadni az érzésbe.
Olyan szép… halvány mosollyal nézem, ahogy Bae hosszú pillái árnyékot vetnek az arcára, ahogy néha megrezzen az orrcimpája.
Óvatosan szedem ki magam a karjaiból és ráhúzom a puha, bolyhos takarót. Leballagok…
Anyuéknak szólok, hogy mi a tervünk. Anyu persze négyszemközt félrehúzott, és aggodalmasan kikerekedett szemmel kérdezett rá… még kínosabban hogy akkor mi most… ugye…
Ez a téma marha kényelmetlen és egy porcikám se kívánja, de ki venné be, hogy csak barátokként járkálunk mindenhova édes kettesben, a hétvégi házba…
Aztán New Yorkba. Eszembe jut a ház, amit kinéztem… nem olyan messze a Central Parktól, de pont rálátni.
Az a lakás csak a mienk. Nyaranta mindig dolgoztam apa cégénél, akár csak részmunkaidőben, és olyan fizetésért is, de éveken át melóztam, gyűjtögettem… most valahogy jóleső érzés tudni, hogy ezért.
Meg az ösztöndíjért, ha nem kapnám meg. És munka kell majd kint…
- Connor! – érint meg anya, én pedig megrezzenve nézek fel. Teljesen elkalandoztam, pedig komoly témáról van szó.
- Semmi baj – váltok angolra. Rámosolyog, két kezembe fogom az arcát és nekidöntöm a homlokom a homlokának.
- Nem mindenki olyan, mint mi…
- Itt pláne nem – nézek rá. Látom, hogy villan a szeme, és tudom, hogy őt sokat bántják a helybeli feleségek. Tiszta Lila akác köz. Kibeszélik, pedig apa gazdag, szépen élnek, komolyan, ők még szeretik egymást. Nem úgy, mint a többiek… ők még tudnak őszintén kézenfogva menni az utcán.
De tudja, hogy mit tartanak róla, mit mondanak a háta mögött. Ő akkor is idegen lesz.
Megszorítom a kezét, rámosolyogva.
- Mi lesz velem, ha elmentek? – mosolyog rám szomorúan.
- Hát, kijöttök utánunk.
- Szép az a lakás – suttog, és megpaskolja az arcom – Kis bolondom.
- Te segítettél – nevetek rá. Együtt választottuk még anno, bár ő se hitte volna, hogy erre a célra… - Gyere, segíts.
XxX
Reggelit csinálok, terjed a fenyőillat között a friss sült tészta. Dudorászva keverem a csokoládéöntetet rá, és hallom, hogy Niloy mocorog. Na, mindjárt felkel?
Megcsinálom a kis ágyba ihető tálcán a reggelit. Pihenő, ünnep… most csak mi ketten vagyunk. Mosolyogva lököm be a könyökömmel a háló ajtaját és egyelőre oldalra teszem a tálcát.
Jó reggelt… Puha csókot nyomok ez arcocskájára, amin mintát hagy a párna huzata, hatalmas liliommintát. Aztán a szép piros ajkait. Megcirógatom az ujjbegyeimmel a vonalát, a finom redőket benne. Le kéne festeni, olyan szép.
És ahogy rám mosolyog, mikor kinyitja a szemét, álmosan, összetapadt pillákkal, és már az orrocskája mozog, amikor megérzi az illatokat.
- Niloy…
- Óvatosan – mosolygok rá és felhúzom, a vállára csókolva. Az ölébe teszem a tálcát és figyelem, ahogy szinte macskásan mosakodik a kezeivel. Még ásít is, halkan nyikkanva mellé.
- Most álmodom?
- Már nem – mosolygok. Hagyom, hogy körülnézzen, hogy kicsit felfogja, hogy hol is ébredt. Meglepetés, ahogy megígértem.
- Hogy kerültünk ide? Ez tuti álom.
- Emlékszel, mit kértél? A verseny után ruccanjunk le a nyaralóba. Nem felejtettem el, szóval hamarabb felkeltem, összepakoltam, beraktalak a kocsiba a csomagokkal együtt és jöttünk.
- Anyáék tudják?
- Persze, ők segítettek a dolgaiddal – mosolygok. Azt a menetet még egyszer, hogy az anyjáékkal beszéltem… még jó is, hogy eljöttünk legalább egy kis időre. Pedig nem mondtam semmit, jó lenne az ilyesmit együtt intézni. Ez olyan közös dolog.
- Árulók – mosolyog. – A kulcs meglett?
Biccentek, mosolyogva és a kezébe nyomom a gyógyszereit.
- Szeretném, ha bevennéd őket.
- Mik ezek?
- A gyógyszereid, hogy megmaradjon benned a kaja.
- Milyen figyelmes vagy – nézi a bogyókat, én pedig megcsókolom a halántékát.
Direkt neki csináltam gofrit, friss kakaót, krémeset, ahogy szereti. És jó nézni, ahogy eszik, én főleg csak a teát iszom, néha bekapom azt, amit felém nyújt, de hagyom, sőt, elvárom hogy az egész adagot falja csak be…
- Istenkirály vagy.
- Viszont van egy rossz hírem is – nézek rá elvéve az üres tányért, és végre megsimogatom az arcát, lesöpörgetve a morzsákat a szája széléről. Alulról pillantok rá, a homlokom a homlokának döntve.
- Nem tudom elképzelni, hogy mi rossz történhet egy ilyen helyen, ha te is itt vagy…
- Hát… - mosolygok a szavaira, nyomok egy puszit az orra hegyére. – esik az eső, és az elkövetkező két napban is esni fog. Így kénytelen leszel rám és a társaságomra fanyalodni.
Puha kezecskéivel, hosszú ujjaival megsimogat, belesimítom az állam, ő pedig megérinti a fogaim.
- Milyen szép…
- Na! Megharaplak – nevetek rá szélesen. Hiába próbálok kificánkolni, hogy ne a torkomig tudja a kezét, nevetve birkóz le, és hagyom is nyerni.
- Mássz le, behányok – figyelmeztetem.
- Nem! Te már az enyém vagy.
- Oké, a tiéd – nevetek rá – Csak mássz lentebb, mert tényleg behányok.
Lejjebb csúszik és a combomra ül, én pedig a fejem a tarkóm alá téve nézem. Kócos, kipirult, és még ott a halvány minta az arcán. Ő az enyém. Ritka szerencsés vagyok.
- Szardella vagyok! – sikkant fel és végigfekszik rajtam. Nevetve karolom át a derekát, felpillantva rá.
- Miért?
És nekiáll magyarázni a büdös kis szardella cukiságfaktorának eszményi erejét. Hihetetlen… mosolyogva hallgattam. Aztán jön a mi is a program… hát, lenne egy-két ötletem.
- Hát…
- Várj, már tudom! Olvastam ilyet a Cosmopolitanben, hogyha esik az es…
- Várj, mit mondtál, hol olvastad? – vigyorgok a szavába vágva, és legszívesebben megcsókolnám, olyan kis meghökkent arcot vág.
- Ne szólj közbe, mert elfelejtem. Tudod, a Cosmoba, hogyha esik az esőmeg ilyenek, akkor mit lehet csinálni.
Szent ég, a Cosmo, a Női Biblia, minden probléma eredete, mert amit ott írnak, annak szerintem egy pasi se tud megfelelni. Legszívesebben nem is adnám a kezébe, inkább bármi mást, komolyan, valami divat, de semmi pasifejben turkáló kielégítetlen hárpiák gyülekezete.
- Na és mit…?
- Hát… sütit sütni, meg filmet nézni – eddig oké, folytasd – Remélem, hoztál filmet. Meg kincset keresni, meg társasozni, meg filmet forgatni, meg kincset keresni, meg…
- Igen, azt már mondtad – mosolygok jókedvűen, hunyorítva rá.
Megböködi a mellkasom, csúnyán nézve, összehúzva a szemöldökét.
- Naaa, ne izélkodjál!!
De Au! Ilyet nem csinálunk, nyuszikám… megbántottan nézek rá, elővéve a nagyon véges esetekre tartott pillantásom és csak nézek rá, nézek… nééézek…
- You poked my heart! – nézek rá és csak néééézem… Tessék engem kiengesztelni!
- Ne haragudj – szusszant fel és lehajolva nyom egy puszit a foltra, én pedig elkapom a kezét, lent tartva. – Kaptál rá gyógypuszit!
- Még mindig fáj – húzom össze a szám és megsimogatom a kezét. – Szerintem további gyógypuszikra lesz szükségem, hogy elfelejtsem ezt a traumát.
- Nem is volt trauma! – nevet rám, én csak megsimogatom az arcát, és begörbített ujjal lecsalogatom magamhoz.
- Rendes gyógypuszit kérek – csalogatom.
Lehajol, és kapok egy puha, de hosszú csókocskát a számra, én pedig mosolyogva simogatom meg a tarkóját, lent tartva magamnál. Szeretem az ízét, a puha ajkait, és hogy gátlástalanul megcsókolhatom, amikor csak jól esik… puhán csókolom, átkarolom a derekát és magamhoz szorítom
- Nagyon szeretlek – nézek rá mosolyogva, amikor kipirulva, cseresznyeszínű ajkakkal emelkedik kicsit fel – Olyan gyönyörű vagy – cirógatom meg az arcát. Még bele is pirul… megcirógatom, az ujjaimmal végig követve az álla vonalát. – Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
- Bolond vagy…
- Az – mosolygok. – Alig várom, hogy együtt lakjunk.
- Milyen a lakás? – dől a mellkasomra, én pedig jóleső sóhajjal karolom át a derekát, a hátát cirógatva.
- Egyelőre… fehér – suttogom, az ujjaim a hajába bújtatva. Imádom a haját, olyan puha… - imádom, olyan… rohadt puha a hajad – suttogom, belemarkolva, és lassan végighúzom az ujjaim. Puha és selymes.
- Igen, tudom – dobja hátra reklámmozdulattal, aztán visszabújik a nyakamba. – Na, folytasd! Tudjuk, hogy én fantasztikus vagyok, de a lakás!
- Hát – nevetek fel, simogatás közben a póló alá cirógatok, de nem kalandozok el. Csak érezni akarom a teste melegét, hogy milyen puha a bőre. – Hatalmas ablakok vannak. Déli fekvésű, egész nap besüt a nap… Szép a kilátás, pont a Central Parkra. Magas lakások, régi stílusú, de felújítva. Négy szobás, egy fürdő, de az nagy. Kád, tusoló… még teljesen üres. Olyan színű lesz, amilyet csak szeretnél. Ha akarod, lesz külön szobád is – nézek rá – Ilyen… budoir, vagy mi.
- Komolyan? Egy saját szoba, csak nekem?
- Persze – mosolygok rá. – Egy közös háló – csippentem meg az állát mosolyogva és nyomok pár puha csókocskát az ajkaira – Egy hatalmas, nyitott nappali, amerikai konyhával, egy szoba csak neked, hogy olyan legyen, amilyet csak szeretnél, minden elvadult nőiességed kiélheted ott – nevetek rá.
- És a negyedik?
- Hát, azt még nem találtam ki. Azt majd közösen kitaláljuk, megnézzük… berendezzük…
- De ha teljesen üres… - ül fel, én pedig utána könyökölök, kérdőn oldalra biccentve a fejem – Nagyon drága lesz, mire mindent megcsinálunk berendezzük…
- Anyuék szponzorálják – mondom – Vagy legalábbis egy részét. Még meg kell kapnom az ösztöndíjat az egyetemre, ott kereshetek munkát… Megoldjuk. De anyuék segítenek elindulni.
- És az én szüleim?
- Hát – zuhanok vissza a párnára, megfogom a kezét, és a számhoz emelem az ujjait, megcsókolom mosolyogva. – Azt még együtt elintézzük. Ez ilyen közös program, tudod.
- Marha romantikus – forgatja meg a szemeit, de beharapja az ajkát, hogy ne nevessen. – És a te szüleid…?
- Apu élvezi az áldott tagadást, anyu meg próbálja beadni az ötletet, hogy az üres szoba legyen egy általános vendégszoba, hogy ő néha át tudjon ruccanni, kipihenni magát.
- Még jobb – nevet fel. Lehúzom magamhoz, megcsókolva. Ezt sose tudnám megunni. Az ízét, a mosolyát…
- Nem érdekel, ki mit mondd, kiscicám… meg hogy mit fognak szólni a szüleink, meg úgy általában. Saját, közös életünk lesz, a többit pedig megoldjuk.
- Ennyire komolyan gondolod? – cirógatja meg az ujjbegyeivel az arcom vonalát, néhol serceg az ujjai alatt a borostám. Borotválkozni kéne…
- Nagyon. Veled? Bármikor – csókolom meg a vállát, felülve. A szemébe nézek – És te?
Bae Jung Kim
- Még mindig fáj – grimaszol- Szerintem további gyógypuszikra lesz szükségem, hogy elfelejtsem ezt a traumát.
- Nem is volt trauma! – nevetek rá.
- Rendes gyógypuszit kérek
Utasításának eleget téve csókolom meg gyöngéden.
Most boldognak, és teljesnek érzem magam. Nem kellemetlen, nem érzem kényszerítettnek, vagy tilosnak a légyottunkat. Ez csak a mi kis titkos házunk, a mi titkos szerelmi fészkünk. A hely, ahol bármi megtörténhet, a tökéletes életünk minimalizált, bevezető lenyomata.
Egy saját kis ház, egy saját kis élettel.
- Nagyon szeretlek. Olyan gyönyörű vagy… Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
Hatalmas szavak, melyek arcpírt csalnak orcáimra.
Becéző keze, cirógató ujjai és lélekmelengető szavai könnyeket csalnak a szemembe. Megremegő ajkakkal fúrom nyakába a fejem így visszanyelve a meghatódott könnyeket.
- Bolond vagy…- nyüszítem.
- Az. Alig várom, hogy együtt lakjunk.
- Milyen a lakás? – kérdem érdeklődve.
Átkarolva simogatja vállam, hátam, derekam.
- Egyelőre… fehér – mormogja elkalandozva, néha meg-megállva a babusgatással.- imádom, olyan… rohadt puha a hajad- simít inkább a hajamba.
Persze, persze, de a ház.
Ráhagyva dobálom kicsit a hajam, majd unszolom, folytassa a beszámolót.
- Hát – vág bele ismét- Hatalmas ablakok vannak. Déli fekvésű, egész nap besüt a nap… Szép a kilátás, pont a Central Parkra. Magas lakások, régi stílusú, de felújítva. Négy szobás, egy fürdő, de az nagy. Kád, tusoló… még teljesen üres. Olyan színű lesz, amilyet csak szeretnél. Ha akarod, lesz külön szobád is… Ilyen… budoir, vagy mi.
- Komolyan? Egy saját szoba, csak nekem? – lelkesedek be.
- Persze – mosolyodik el- Egy közös háló – itt szerelmes tekintettel csókol meg egy röpke pillanatra- Egy hatalmas, nyitott nappali, amerikai konyhával, egy szoba csak neked, hogy olyan legyen, amilyet csak szeretnél, minden elvadult nőiességed kiélheted ott
- És a negyedik?
- Hát, azt még nem találtam ki. Azt majd közösen kitaláljuk, megnézzük… berendezzük…
GYEREKSZOBA!
Tudom, még korai, de akkor is…GYEREKSZOBA!
Szinte már fellelkesedem, mikor is Niloy közli, az anyja vendégszobát szeretne, hogy néha itt tudjon aludni.
Persze, szeretem az anyukáját, de nem hiszem, hogy a szemébe tudnék nézni azok után, ha végiggondolja mi mindennek lehetett helyszíne már az a ház.
Azonban egyvalami nem hagy nyugodni.
- De ha teljesen üres…Nagyon drága lesz, mire mindent megcsinálunk berendezzük…
- Anyuék szponzorálják. Vagy legalábbis egy részét. Még meg kell kapnom az ösztöndíjat az egyetemre, ott kereshetek munkát… Megoldjuk. De anyuék segítenek elindulni.
- És az én szüleim?
A válasz pontosan az, amitől féltem.
„ Azt nekünk közösen kell megbeszélnünk”.
Hát nem nagyon szeretném, de nyilván ez egy olyan beszélgetés lesz, amit nem lehet elkerülni. Ez közös program lesz.
- Marha romantikus – puffogok bazsalyogva-És a te szüleid…?
- Apu élvezi az áldott tagadást, anyu meg próbálja beadni az ötletet, hogy az üres szoba legyen egy általános vendégszoba, hogy őnéha át tudjon ruccanni, kipihenni magát.
- Még jobb – nevetek fel.
Átkarolva a nyakam von le magához, gyöngéden csókolni kezd, melyet azonnal viszonzok is.
- Nem érdekel, ki mit mondd, kiscicám… meg hogy mit fognak szólni a szüleink, meg úgy általában. Saját, közös életünk lesz, a többit pedig megoldjuk. – közli határozottan, a szemeimbe nézve.
- Ennyire komolyan gondolod? – simogatok körmeim hegyével az arcélére. Serceg..borostásodik, pedig nem sokszor láttam rajta olyat.
- Nagyon. Veled? Bármikor. És te?
- Én még nem gondolkodtam ennyire előre..én szeretném először az érettségit, aztán hogy meglegyen az ösztöndíjad, aztán hogy kijussunk. Ha lezuhan a gép, akkor tök mindegy- nevetek rá vállat vova.
Ujjait az ajkaimra tapasztva pisszeg le rosszallóan.
- Ilyet ne is mondj..
- És lesz kutyánk is, majd Niloy?
- Ha szeretnél..
- És el is veszel..?
- Igen, ha úgy alakul- biccent határozottan.
- És lehet majd babánk is?
- Egy egész focicsapatnyi– hunyorít szórakozottan.
- És lehet Kenzo a keresztapjuk?- lelkesedek be a sok pozitív válasz alapján.
Sötét fellegek kezdenek felettünk gyűlni.
Niloy arca egy csapásra megkeményedik, ki is mászik az ágyból.
- Há, most hova mész..?- kérdem ijedten.
- Szerintem megfáztál a hidegben..lázálmaid lehetnek, azért beszélsz ilyen butaságokat. Rakok még a tűzre. – közli komolyan, azonban mondata végét elsomolyogja.
- Te buzi- nevetek fel, felpattanva az ágyra rugózok egy kicsit. – menekülj, mert én most LEOPÁRD VAGYOK ÉS ELKAPLAK!
- Eddig szardella voltál.
- Most már Szaopárd vagyok!- szegem fel a fejem.
- Az milyen is?- nevet fel- kezdek félni..
- ILYEN!
Leugorva toporgok előtte, megfordítva ugrok a hátára, és szorosan ölelve a nyakát fúrom a tarkójához az arcom.
- Leterítettelek, és most már szorosan egymás mellett élve fogunk közlekedni.
- Áh..értem.
A combomra markolva dob rajtam egy aprót, és felnevetve sétál le, hogy begyújtsa újra a más csak pislákoló tüzet.
A napunk nem telik tartalmasan. Leginkább csak egymást babusgatjuk, teszünk egy sáros-gumicsizmás túrát kézen fogva a közeli falusi kis boltba, hogy holnap minden tökéletes lehessen.
(Nem is kell említenem, hogy rám ugrott egy béka, és véletlen megtapostam egy szegény csigabigát, szóval mélyletargiában és halálfélelemben tettem meg az út hátralevő részét. Hiába könyörögtem Niloynak, hogy vegyen a hátára, azt mondta már nagy fiú vagyok, egyedül is tudok járni. Nem is értem minek szedi azt a sok buzi port, ha a három, nagyjából 4 kilós zacskó mellett nem tud még engem is elvinni…Tök gáz!).
Aztán egy hatalmasat villámlik.
Elsápadva nézek Niloyra, illetve néznék, de egyáltalán nem látom.
A tüzet még nem gyújtotta meg a kandallóban, az áram pedig elment.
Felsikítva ugrok a nyakába, pánikolva túrom ki a kezéből a szatyrokat, hogy csak engem védjen és öleljen.
- Niloy! – nyüszítek.
- Nyugi, csak elment az áram..a vihar biztos lecsapott valami vezetéket, hamarosan megcsinálják.. – csókolgat a hajamba, nyugtatóan cirógatva a hátam. – engedj el, meggyújtom a kandallót.
- Ne, ne hagyj egyedül, nagyon félek..biztos gyilkos van a házba- nyüszítem alig hallhatóan- vagy szellemek..Niloy!
- Nyugi már..- ültet le a kanapéra, rövid motoszkálás után pedig meg is gyullad az első gyertya, mely a kandalló párkányára van kiállítva hatalmas, biztonságos üvegakvárium szerűségben. Az összes gyertyánk olyanban van, így a gyulladás lehetősége egyenlő a nullával.
Egyhamar a tűz is ropogni kezd barátságosabb fényt nyújtva. Így az én bátorságom is megjön, sorra kezdem gyújtogatni a gyertyákat.
Minden egyes hangulatos kis tömbgyertya meggyulladásával jön vissza az én bátorságom is.
- Akkor ma lőttek a film marathonnak, ugye?- kérdem elszontyolodva.
- Igen..azt hiszem..viszont van ennek jó oldala is..
- Mégpedig?
- Legalább meleg víz..mit szólnál egy jó kis pancsizáshoz, aztán megágyaznánk a kanapét, és ma itt lent aludnánk? Mégiscsak világosabb van itt, és melegebb is.
- Jó! – lelkesedek fel.
- Megcsinálom a fürdőt, te meg akkor csináld meg a kanapét addig, rendben? – csókol meg elém hajolva.
- Rendicsek!
Már nyitom is a széles ülőalkalmatosságot így egy hatalmas franciaágyat biztosítva magunknak.
Ráterítem a gyönyörű hófehér lepedőt, a tiszta ágyneműket, a macikákat is amiket anya bepakolt (és azok nélkül nem tudok aludni), és a pizsijeinket is. Mindent lehozok ami fontos.
- Hogy haladsz?- szólok be-
- Nemsokára kész..egy pillanat.
Aztán kijön, az arcomra simogatva csókol meg, izgatottan mosolyodik el.
- Fordulj meg.
- De miért?
- Fordulj meg- biccent.
Engedelmesen fordulok, ő tenyereit a szemeimre tapasztja, és hátulról szorosan hozzám simulva vezet be a fürdőbe. Boldogan és kíváncsian tipegek.
Kellemes párás, jó és meleg illat terjeng idebent.
Lassan húzza le kezét a szememről.
A látvány elkápráztat. Szinte ragyog a fürdő a tucatnyi gyertyától mellyel körbebástyázta az apró helységet, a kádban pedig illatos habfürdő terjeng, pukkadozik.
- Ez csudijó…én még..sose kaptam ilyen ajándékot.
- Ez a mi kis wellness fürdőnk – mosolyodik el csibészesen az arcomra cirógatva.
Az arcára simítva csókolom meg, becsukva magunk után az ajtót simogatok a hajába, a felületnek tolom.
Annyira édes, és annyira törődik velem.
Olyan más itt..
Ebben a mi kis hermetikusan elzárt csodálatos világunkban.
Érzem simítását a testemen, arcomon, óvatosan segítünk egymásnak megszabadulni a ruháktól.
- Olyan fura lesz így- segítem le róla a pólót- veled fürdeni…
- Már fürödtünk együtt- emlékeztet-
- De az más volt, akkor még nem voltál nagy és szőrös.
- Ha ez megnyugtat, te most sem vagy az- csipkelődik kedélyesen.
„Véletlenül” finoman arcon nyomom ököllel ahogy segíti le rólam a felsőt. Felnevetve áll meg előttem, vállaimra fogva hajol le, óvatosan, szinte alig érezhetően puszil a nyakamba, vállamra..a mellkasomra. Egyenesen a szívemre.
Fülig elvörösödve simogatok tétován a hajába, úgy ver a kis ketyere, majdnem kiugrik a mellkasomból.
Aztán szépen lassan halad egyre lentebb.
Apró puszikkal borítja el mellkasom, kiálló bordáim sziluettjét, hasam vonalát.
Szépen elém térdelve húzza el a fejét, leszegve emeli meg kissé az egyik lábam, és gondoskodóan próbálja lehámozni a zoknimat.
Felnevetve kapaszkodok a vállába, tartom neki a lábam.
- Mintha kisbaba lennék..
- Mert te az én babám vagy. – mosolyog fel rám.
- Annyira zavarba tudsz hozni..
Leügyeskedi rólam a dolgokat, míg nem már csak egy alsó marad.
Azonban túlságosan is szemérmes vagyok ahhoz, hogy én is hasonlót tegyek vele.
Fülig pirulva ácsorgok előtte, szinte eltörpülök mellette.
Rá sem merek nézni, leszegve fejem bontogatom kissé idegesen az övcsatját, többször is elrontva a nyitást.
Zavarnak a kockái.
A kockás hasa zavarja a perifériás látásom. ÉS a tökéletes mellkas vonal..és..annyira ideges vagyok…így józanul egészen más.
Teljesen..
- Hé..Bae..minden rendben van..ha nem akarod, nem kell. Kint megvárlak- mosolyodik el türelmesen, az idegesen babráló kezeimre fogva. Annyira jó velem…Gyöngéd mosollyal az arcán csókol hosszan homlokon.
- Ne..én szeretném…csak..fura..mert..annyira..szép vagy- suttogom alig hallhatóan.- félek megérinteni, mert félek hogy akkor tönkretehetem..ezt…ezt a gyönyörű dolgot..nem akarok felkelni ebből az álomból- motyogom végül.
Elmosolyodva kényeztet lágy csókjaival, néha megsimogatja arcom, vállam, majd megkegyelmezve nekem segíti le magáról a nadrágját. Így aztán alsóban ölelkezünk tovább.
- Olyan fura így…józanul – pislogok fel rá vörös, lángoló arccal.
- Így ezerszer gyönyörűbb vagy – biccent.
Hátat fordítva tolom le gyorsan magamról az alsót, félrehajítva slisszolok be a kádba, hatalmas habot kerítek magam elé, és úgy kuksizok fel rá, akár egy nyuszi.
Zavart, de meleg mosollyal és tekintettel pillant le rám, letolja magáról a saját nadrágját is, és egy nagyobb mozdulattal belépve foglal helyet velem szembe a kád másik oldalán.
Elkerekedő szemekkel figyelem, még több habot kotrok magam elé.
- Most mi van? – pislog értetlenül az egy perces néma csöndet követően.
- Te..szörnyeteg vagy…- nyöszörgök.
- Miért?
- Mert..te..hogy..hogy tudsz ekkorával..pisilni?
Elvörösödik, önkéntelenül is becsúsztatja a víz alá a kezeit.
- Ez..szörnyű..mint egy..nagy..kígyó..Niloy- borzadok el- szerintem el kéne menned pornósnak.
- Csak az irigység szól belőled- böki ki, így próbálva menteni maradék becsületét.
- ÉN NEM VAGYOK IRIGY! - csattanok fel. Na jó de..egy kicsit…
- De az vagy- duruzsol szórakozottan.
- Én nem!
- De igen.
- MEGVERLEK!
- Na gyere.
Arcon fröcskölöm duzzogva.
Ő pedig nevetve fröcsköl vissza, amiből egyhamar egy hatalmas vízi csata is kerekedik ki.
Mikor már tettlegességig fajul a helyzet nem is tudom hogyan, csak azon kapom magam Niloy felettem van.
Nevetve nézek rá, az sem zavar, hogy csípője terpesztő lábaim között pihen.
- Nyertem – közli fölényeskedő mosollyal.
- Igen, nyertél- nevetek zihálva, eléggé kifárasztott a nagy birkózás, csikizés és verekedés. – és most?
- Most elveszem a méltó jutalmamat- közli egyszerűen, majd szenvedélyesen, hosszan kezd csókolni.
Annyira jól csinálja..teljesen elfelejtek mindent.
Csak átengedem magam az érzésnek, a becéző ajkainak. Élvezem ahogy kényeztet, ahogy a még mindig meleg víz biztonságos burokként ölel minket körül.
Egyre csak olyan pontokat talál meg, melyekről eddig nem is tudtam.
Vékonyka hangokat hallatva feszülök hozzá, ahogy mélyülnek a csókok és erősödnek az ölelések úgy csökkennek a távolságok is.
Surlódva, dörgölőzve csókoljuk a másikat, míg nem megérzem a zavarba ejtőböködést az alhasamnál.
- Niloy…- lehelem vörös arccal, lüktető fülekkel.
- Hmm.?- szuszog izgatottan.
- Felnyársalsz..- nyögöm megsemmisülve.
Azt hiszem a kijelentésemtől – miután leesik neki- ő még inkább zavarba jön, mint én. Megpróbál elhúzódni, de a vállára fogva ingatom meg a fejem, visszahúzva csókolom meg, nyugtatóan az arcára, hajába simítok.
Szerencsére Kenzonál már sokszor tapasztaltam ilyet, szóval nem pánikolok be tőle –annyira-.
- Én..- kezdek bele zavartan.
- Igen..? – fürkészi a tekintetem, látom, hogy nagyjából ő is ugyan olyan tancsátalan.
- Én még..én..soha..
- Tudom, én sem- sóhajt fel, ágyékát az enyémhez simítva. Nagyon szeretném, és ezt ő is érezheti, ahogy összeérünk a víz alatt.
- Tényleg? –mosolyodok el halványan, kissé fentebb csúszva a kádban ölelem át a nyakát.- akkor..mi most..mi leszünk..egymásnak az elsők..és..az utolsók is, igaz..? – kérdem mialatt megemelem kissé a csípőm.
- Szereteném..nagyon..nagyon- hallom alig hallhatóan Niloy hangját. Azt hiszem ez egy…beleegyezésre várás.
- Jó- sutyorgom aprót sóhajtva.
Nem igazán tudom hogyan kéne ezt csinálni.
Hogyan szokták..
Sosem néztem pornót, és Kenzoval sem jutottunk el eddig. Sohasem…
Most visszagondolva már bánom, úgy ha tudnám hova is kéne micsodát tenni sokkal egyszerűbb lenne. Úgy értem nyilván kaptunk felvilágosítási órát, de ez azért más..
És a tanácstalanság félelmet, izgatottságot szül.
Pontosan tudom, hogy itt valaminek most vége lesz örökre, és egy egészen új dolog fog elkezdődni. Látom Niloy arcán is.
Pár próbálja leplezni ő is izgul, és feszült is.
Lehúzva magamhoz kérek tőle csókokat, gyengéden simogatom, fejem az övéhez fúrom. Szorosan fonom körül karommal, fejem a nyakába fúrom.
- Akkor..most..?- kérdi tétován, próbálva rám pillantani, ami elég nehézkesen mehet, tekintve hogy szinte rá tapadtam.
- Igen…- biccentek aprót- én..szeretném…
A vállaimra fogva fejt el magától, mélyen a szemeimbe nézve simogat le a hasamon, combjaimon.
Izgatottan figyelem, szinte a torkomban dobog a szívem.
Aztán csak érzem, hogy közeledik az egész testével.
Megérezve édes csókját hunyom le a szemeim, ujjainkat összefűzve hajtja egyik kezem fejem mellé.
Nagyon lassú, de leírhatatlan fájdalom nyilall belém, önkéntelenül is az izmos vállba marva grimaszolok fájdalmasan nyüsszentve.
- Niloy..- lehelem benn akadó lélegzettel, összekulcsolt ujjainkra szorítva.
- Jól vagy? – kérdi aggódva, azonnal meg is állva. Azt hiszem őjobban izgul, mint én. Sokkal sokkal jobban.
- Aha..-hazudom, nyugtatóan simogatok a hajába. De a fájdalom egyáltalán nem akar enyhülni.
Csöndben tűröm a türelmes nyomulást, azonban miután látom Niloy arcán, hogy ő sem élvezi annyira ezt az egészet, így én sem tudok lazítani.
Túlságosan is feszítek, így csak még jobban fáj.
Óráknak tűnő perceket töltünk így, próbálkozva, szenvedve. Aztán látva, hogy egyáltalán nem olyan ez, mint ahogy elképzeltem (nem készültem fel ekkora fájdalomra, és Niloy arcát sem így képzeltem el közben) végül is eltörik a mécses.
Niloy már az első szájgörbületnél közli, hogy nem csinálja tovább, nem fog nekem fájdalmat okozni, és el is húzódva ölel magához felülve szorosan.
Azt hiszem ez indítja el az igazi bőgő masinát. A gondoskodása..
Csöndben tűri, csitítgatva ringat, simogatja a hajam, puszilgat ahol ér. Többször is elismétli mennyire sajnálja.
Nem..sajnálnom nekem kéne.
Ő nem csinált semmi rosszat, és annyira kedvesen kezelte le ezt az egészet..
- Hát nem vicces..? Milyen nyomorék vagyok..mindig elrontom..az elsőinket..az első csókunknál elbőgtem magam…most is..mindig csak sírok, mint egy…fogyatékos. – hüppögök arcot törölve-
- Ne butáskodj..- sóhajt fel lecsókolgatva az arcomról a könnyeim maradékát.
- Azért..még..szép vagyok..? Még szeretsz? – kérdem elcsukló hangon, de már sokkal jobb kedvvel.
- Nekem mindig gyönyörű maradsz..ez nem fog változni- von vállat.
A mellkasának billentve a fejem tapadok rá, a szívverésének hangjától megnyugszom.
Kiszed a kádból, úgy bánik velem akár egy hercegnővel, szépen az ágyba cipel, felöltöztet, betakargat, majd mellém heveredve ölel át szorosan.
Már elintézte a gyertyákat, egyedül a kandalló fénye világítja be a szobácskát.
Annyira gyönyörű…mint ő maga.
- Akkor holnap sütünk sütit?- kérdem álmosan.
- Igen..aztán este haza megyünk, na mit szólsz?
- Rendben!
Niloy Connor May Sunwou
Csendesen hallgatom, ahogy dadog, abszolút semmi elképzelése a jövővel kapcsolatban, de ez tipikus Bae. Nem izgat. Ő szép, élvezi a pillanatot, de úgy a leggyönyörűbb.
- És lesz kutyánk is majd, Niloy?
- Ha szeretnél – simítom hátra a haját.
- És el is veszel?
- Igen, ha úgy alakul – mosolygok.
- És lehet majd babánk is? – én lennék a legboldogabb.
- Egy egész focicsapatnyi.
- És lehet Kenzo a keresztapjuk?
Na így kell elbaszni a hangulatot. Oldalra tolom a kezét és kimászok az ágyból, megdörgölve a tarkóm.
- Héé, most hová mész? – könyököl fel ijedten.
- Szerintem megfáztál a hidegben – hunyorítok. Annyira… édesen naiv. – Lázálmaid lehetnek, azért beszélsz ilyen butaságokat, rakok inkább még a tűzre.
- Te buzi – nevet fel, én pedig csak mosolygok. De hogy én mennyire gyűlölöm azt a tagot, te jó ég, nem hittem, hogy életemben fog taszítani valaki. – Menekülj, mert én most leopárd vagyok és elkaplak!
- Eddig szardella voltál – dobok a tűzre.
- Most már Szaopárd vagyok!
- Az milyen is? Kezdek félni.
- Ilyen! – veti rám magát, hogy megkell támaszkodnom, nehogy feldőljünk, lehetőleg mind a ketten a tűzbe. – Leterítettelek, és most már szorosan egymás mellett élve fogunk közlekedni.
- Ahhaa… értem – mosolygok hátra.
Imádom az ilyen napokat. Nem csinálunk semmit, megállt az idő és legszívesebben egy varázsburkot húznák magunkra, hogy mindig minden ilyen tökéletes legyen, szép az idő, minden… mindig tökéletes. Megcsókolhatom, megfogom a kezét… Ő sikít, nevet, fel akar mászni a hátamra, be akarom dobni a levendulásba, imádom…
Mire hazaérünk, dörren az ég és Bae sikítva veti magát a nyakamba. Ijedten sikkant fel, épp hogy csak parázs ad némi fényt. Basszus, lecsaphatta a biztosítékot? A szél erősen megzörgeti az ablaküveget. Nesze neked idill, jön a vihar.
- NIlooooy!
- Nyugi, csak elment az áram – karolom át, megsimogatva a hátát – A vihar biztos lecsapott valami vezetéket, hamarosan megcsinálják – csókolgatom – Engedj el, meggyújtom a kandallót.
- Ne hagyj egyedül, nagyon félek! Biztos gyilkos van a házban! – mindjárt Freddy meg az Alien egyszerre. – Vagy szellemek… NIloooy!
- Nyugi már – tapogatom ki a pult szélét, és megtalálom a kanapét, lenyomom rá Bae remegő vállát. Emlékeztem, hogy az egyik fiúkban láttam pár gyertyát, sőt, több szobában is van, a fiókokban, meg díszgyertyák is… öngyújtó van is nálam.
- Akkor ma lőttek a film maratonnak, ugye? – néz rám nagy szemekkel. Gyűlnek a gyertyák, mindegyiket valamibe állítom, hogyha eldől se legyen tűzveszély.
- Igen, azt hiszem – szusszantok – Viszont van ennek jó oldala is.
- Mégpedig?
- Legalább van meleg víz – mosolygok – Mit szólnál egy jó kis pancsizáshoz, aztán megágyaznánk a kanapén, és ma itt lent aludnánk? Mégiscsak világosabb van itt, és melegebb is.
- Jó!
- Megcsinálom a fürdőt, te meg akkor… csináld meg a kanapét addig, rendben? – nyomok egy csókot az ajkaira.
- Rendicsek!
Felballagok, ott is meggyújtok jó pár gyertyát, sőt, áthozok a hálóból. Meleg vizet engedek, direkt még nagyobb habot keverve… Még sosem fürödtünk együtt. Nem tudom, mit várjak, úgy általában. tök bénának, amatőr, kezdőérzés…
- Hogy haladsz?
- Nemsokára kész – eszmélek fel. Aggódom. – Egy pillanat.
Felegyenesedve nézem végig. A kád széléig emelkedő hab, gyertyák mindenhol, Abszolút… olyan rohadt, nyálas-romantikus, de… Baenek remélem, tetszeni fog. Komolyan, ettől félek a legjobban, hogy minden nyál és romantika ellenére Baenek nem fog tetszeni… Az ő véleménye nagyon számít. Kimegyek és a nadrágomba törlöm a kezem.
- Fordulj meg – nyomok egy csókot a szájára.
- De miért?
- Fordulj meg! – befogom a szemeit és óvatosan bevezetem. Visszafojtom a lélegzetem is, leveszem a kezét. Zavartan mosolyogva figyelem az arcát… hogy mit szól hozzá…
- Ez csudijó… én még… sosem kaptam ilyen ajándékot.
- Ez a mi kis wellness fürdőnk – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Szóval tetszik neki, szerencsére… minden annyira szép rajta. Ahogy csillog a gyertyafényben a bőre…
- Olyan fura lesz így – simít a mellkasomra – veled fürdeni…
- Már fürödtünk együtt – nézek rá.
- De az más volt, akkor még nem voltál nagy és szőrös!
- Ha ez megnyugtat, te most sem vagy az – nyomok egy csókot az arcára nevetve.
Az egész annyira idilli, tényleg… ez a mi kis hermetikus világunk, ahol nincs rossz szó, csak a mi bénáskodunk és próbáljuk viccel elütni a zavarunkat. Csak magamhoz ölelve simogatni. Mint amikor egy ágyban filmezünk, azzal semmi rosszat nem teszünk, nem lehet hibázni, az csak kellemes, és én most olyan idegesnek érzem magam, szinte vibrál a kezem, hogy basszusbasszus ezt talán mivanhanemkellene…
- Bae…? – nézek rá – minden rendben van… - tiszta piros az arca, rosszul ne legyen nekem! – Ha nem akarod, nem kell. Kint megvárlak. – rossz érzés is lenne, mert annyira szeretném, hogy együtt fürdőzzünk, de mégis megkönnyebbülnék valahol.
- Ne… én szeretném, csak fura, mert… annyira szép vagy – dünnyög – Félek megérinteni, mert félek, hogy akkor tönkretehetem… ezt… a gyönyörű dolgot… nem akarok felkelni ebből az álomból.
Puhán csókolom a vállát, az arcát, de közben olyan ideges lehetek, mint ő…
- Fura így… józanul.
- Így ezerszer gyönyörűbb vagy – mosolygok. Pislogni se nagyon van időm, szinte oldalra tol és belemászik a kádba, onnan pislog, mint egy szőke béka, nagy szemekkel. A hajamba túrok, és mit tehetnék mosollyal bemászok én is, megszabadulva az alsómtól.
Figyelem az arcát, ami lángvörös, és ha így folytatja, én meg ellilulok majd.
- Most mi van…? – nézek rá értetlenül, lassan nyakig csúszva a zavarban.
- Te… szörnyeteg vagy.
- Miért? – hökkenek meg.
- Mert te… hogy tudsz… ekkorával pisilni? Ez szörnyű! – szörnyülködik – mint egy nagy kígyó… Niloy! – lassan vörösödök a fülemig – szerintem el kéne menned pornósnak.
- Csak az irigység beszél belőled! – vágok vissza.
- Én nem vagyok irigy! – emeli fel a hangját, de még vörösebb lesz az arca. Gonoszul elmosolyodok, jókedvűen hunyorítva. Aha, megvagy.
- De az vagy.
- Én nem! – mentegetőzik.
- De igen.
- MEGVERLEK! – sikít rám. A kis vadmacska.
- Na gyere – mozgatom meg az ujjaimat is. Aztán fröcsköl a hab, nevetünk, karmolássza a csempét, amikor az oldalát csikizem, minden tocsog a vízben, de nem érdekes. a víz meleg és a kád nagy. Elférünk. – Nyertem – fogom a kezecskéit a kád oldalához.
- Igen, nyertél – zihál, de belenevet – És most?
- Most elveszem méltó jutalmam. – csókolom meg, magamhoz húzva. Magamhoz akarom húzni, magamba olvasztani, mindig mellette lenni és vigyázni rá… egyszerűen csak feljebb húzza a combját, bár semmi hátsó szándékom nem volt, de erre a mozdulatra felmordulok, átfonva a hátát.
- Niloy…?
- Hm? – csókolok a füle alá. Olyan isteni az íze, ahogy felnéz rám, a látvány… senkivel se cserélnék.
- Felnyársalsz…
Fogalmam sincs, miről beszélünk, az egészet mintha kívülről nézném, annyira zavarban lehettem. Csak a bőrét simítom, valamit dadogok, és a szeme, ami most még jobban csillogott… a forró víztől minden még erősebb, még illatosabb volt, szinte belerészegedtem.
Fogalmunk se volt, hogy mit csinálunk, és nyakig zavarban, remegő kezek és ideges felnevetgélések között bénázunk, leplezve egymás előtt is a hozzá nem értésünket. Az egész olyan… zavarba ejtő volt… az egész.
És félek, hogy valamit annyira elrontok, hogy mindennek vége és elveszítem. Nekem ez egyáltalán nem fontos, mármint hogy csináljuk, tényleg nem, nekem csak Bae…
Rohadtul fogalmam sincs, mit csinálunk. Mit csinálok!
Így amikor már… azt hiszem, menne vagy… nem is tudom, alakul? Így kell ezt? Bae felnyüszít.
- NIloy…
- Jól vagy? – harapok a saját nyelvemre, remeg a karom, ahogy fölötte támaszkodok.
- Aha… - túr a hajamba, de remegnek az ujjacskái.
AZ egész kényelmetlen és a mi közös kis fürdőnkből túl gyorsan párolog el az a balzsamos érzés, az a meghitt… ez kényelmetlen, és… rossz. Minden első ilyen rossz?
Zavartan, zihálva nézek rá, ő is rám, és egyszerre eltorzul az arca, én pedig megdobbanó szívvel azonnal visszakozok. Basszus, semmi nem ér annyit, hogy ősírjon! Soha, nem nem, inkább döglök meg cölibátusban…
Még a víz is kihűlt, ellappadt a hab.
De csak sír és szabadkozik, én pedig ölelve nyugtatom és bizonygatom, hogy nincs semmi baj, tényleg… de csak még jobban zokog, én pedig lassan, de biztosan kétségbe esek, hogy mi az istent tudnék tenni, hogy ez az egész hideg és kényelmetlen szituáció elfelejtődjön…
- Hát nem vicces? – szipog – Milyen nyomorék vagyok… mindig elrontom az elsőinket! Az első csókunknál elbőgtem magam… most is… mindig csak sírok, mint egy fogyatékos… - szomorúan törölgetem meg az arcát, puhán a tincsei közé csókolgatva.
- Ne butáskodj…
- Azért még… szép vagyok? Még szeretsz?
- Nekem mindig gyönyörű maradsz… ez nem fog változni – ölelem magamhoz, átkarolva. Ő az én kicsikém.
Inkább kimászunk, menekülve viszem el a fürdőből. Rág a bűntudat, hogy ez ennyire… el lett rontva. Miért nem olyan, mint a filmekben? Szépnek kellett volna lennie, elégedettnek, meg miténtudom, Bae néz ilyen szarokat…
Összebújunk – nyakig felöltözve. Megfogom a kezét, a haját és a hátát simogatom.
- Akkor… holnap sütünk sütit? – kérdezi bágyadt hangon. Csendesen rágom a szám.
- Igen. Aztán este hazamegyünk, na mit szólsz?
- Rendben – mosolyog. Kapok egy jóéjtpuszit, aztán elvackolódik, hozzám bújik a bolyhos felsőjében, mint egy szöszke kiscica, és halkan elalszik. A haját simogatom, a plafonra meredek, ahol táncolnak a lángok.
XxX
Reggel, mire felkel, mosolyogva ülök mellé, és a hajába szuszogok, ő pedig próbál elhessenteni.
- Jó reggelt – csókolom meg a vállát, a nyakát, az egyik kiálló tollal a párnából megbirizgálom az orra alatt.
- Naaaa – nyávog.
- Szép jó reggelt – csókolom meg az orrocskája hegyét – Kész a reggeli.
- Reggeli? – nyitja ki a szemeit hirtelen. Felnevetek és ahogy kicsit feljebb tornázza magát, az ölébe teszem a tálcát. Pirítós, narancslé, friss vaj, eper és áfonyalekvár, még elmentem friss muffinért is, amilyet szeret. Megcsókolom, megsimogatva.
- Jó étvágyat.
- Aztaaa – néz végig. Még egy pici, csokorba szedett levendulát is tettem a tálca szélére. – Ez nagyon édes…
- Mindent – megcsókolom puhán. – Neked bármit.
- De éédes vagy! – karolja át a nyakam én pedig nevetve kortyolok a saját narancslevembe.
- És mit süssünk ma? – ülök le vele szemben a saját tányérommal. Az enyém kevésbé idilli, de jól megpakolt frankenkaja, egy mindennel megpakolt szendvics, mert már hajnalban fent voltam és sütöttem neki meg minden, úgyhogy kilyukad a gyomrom. paradicsomos-zöldséges-sült szalonnás kajahegy. De hagymát nem tettem bele. Szerencsére.
- Nem tudom. Valami krémeset – harapdálja a muffin oldalát pici rizsfogakkal. Mosolyogva nézek rá és hajolok előre, amikor az orrom alá dugja a sütit, hogy kóstoljam meg. még az ujjait is lenyalom a morzsák után.
- Visszajött az áram, szóval betehetünk valami filmet is – mondom, elropogtatva a sült baconcsíkot.
- Szuper. Nézzük meg a Micsoda Nőt!
- Megint? – nyögök fel, mint akit hasba tapostak.
- Igen! Vaaagy… - ajaj, ha így kezdi, már csak rosszabb lehet.
- Jó lesz ez!
XxxX
Estefelé terveztünk hazamenni, sütünk, dobáltuk a lisztet, aztán persze ősöpört, én hordtam a szemetesbe. Mindenünk csupa liszt, a hajamból nem tudom, mikor fog eltűnni…
A verandán veszem elő a telefonom, fel kéne hívni anyáékat, hogy nemsokára indulunk haza… de hiába pötyögök, nem reagál. Pedig egész este töltőn… a rohadt életbe. Hát nem volt áram, persze, nem töltött fel.
- Cica! – szólok be, megrázva a hajam, porzik minden. – Felhívhatom anyuékat? Az enyém lemerült.
- Aha, az asztalon van. Van tejszín? A habhoz – kiabál ki a konyhából.
- Persze, a hűtőben – válaszolok és felveszem a telefonját, kiblokkolva.
Anyu telefonszámát írom be, amikor pittyen egyet, és kiugrik az sms, a szöveggel. Meglepve nézek, hogy mégis ki az aki vasárnap délben neki smst küld, de…
A név nem ismerős. Ismerem a legtöbb haverját, ahogy ő is az enyémeket, de ez a név…Ami… egyáltalán nem.
Végigfut rajta a szemem és szinte elzsibbadok az utolsó lábujjaimig is. Ez most komoly?
- Niloy, összeesik a hab… Niloy! – lép ki és meglátja a telefont a kezemben. Aztán az arcom.
Hazudott? Én csak… most ezt komolyan?
- Bae…? – nézek rá lassan, sápadtan de a szemem aljában tikkel az ideg, a gyomrom a torkomban, de a szívem mintha nem is dobogna, mert nagyon is tudom, hogy tudom, ki az, de had ne legyen, mondjon mást. – Ki ez az Ami?
Aki ráadásul ilyen… gúnyolódva írt… rólam, mert ott van, az a „lihegő kutya”, az én lennék.
- Az… - sápad, a telefonra és rám nézve, de aztán elvörösödik és kikapja a kezemből. – Miért turkálsz a telefonomban?! Normális vagy?
- Ki ez?? – nézek rá elvörösödve. Hazudott, hazudott, átvert, végig egyszerűen hülyét csinált belőlem?! – Bae??
Bae Jung Kim
Az este hátralevő része elmegy.
A reggel meg még annál is ezerszer szuperebb!
Niloyyal sütögetni kezdünk, ami azért is annyira vicces, mert olyan mintha vak vezetne világtalant. A telefonjáról lessük a receptet, de ugyebár őnagysága kitalálja a felénél, hogy az olyan profik mint amilyen ő maga is, HÁT SZÓVAL NEKIK NEKM IS KELL REPECTKÖNYV, MERT RÖGTÖZÖNÖZVE IS TÖKÉLETESET CSINÁLNAK.
Aztán miután nagyjából már ki sem lehet szedni a tésztát az edényből annyi liszt került bele – hála a mi született tehetségünknek- úgy döntök „szőkére festem” a haját. Egy marék liszttel.
Hogy azért mégiscsak menjen a hajszíne a jelleméhez.
És még engem butáz le!
Hallatlan!
Miután felhördül embertelen lisztcsata veszi kezdetét, aminek a vége nevetgélős- pulton ücsörgős-csókolózgatás lesz. Ezt követően szépen össze is takarítunk, mert ugye nem hagyhatjuk itt mocskosan a házat, anyáék többet nem is adnák oda.
Végül én folytatom az alkotgatást, már az alap is elkészült, csak a díszítéshez a habot kell megcsinálni.
Niloy közben úgy dönt felhívja az anyukájáékat, viszont az ő telefonja valamiért nem működik.
Mindig mondom neki, hogy váltson szolgáltatót, mert az övé annyi, mint egy majomkaki – sose semmit se lehet vele csinálni- de Ő folyton a lojalitással jön.
Kit érdekel a lojalitása?!
A „lojalitása” miatt használja folyton az enyémet…
És most a „lojalitása” miatt fog tönkremenni a kapcsolatunk.
Ja nem. Miattam meg a hülye fajtám miatt.
Sipákolok valami hülye hab miatt, aztán kimegyek. Elképzelni sem tudom mi tarthat idáig, miért nem segít…
De aztán rájövök.
- Bae…? – néz rám sápadtan, kezében a telefonom tartva. Először nem is értem mi a baj. Talán meghaltak a szülei? Miért néz így, mint aki szellemet látott? Vagy…VAGY AZ ENYÉMEN SINCS TÉRERŐ?! MEG FOGUNK HALNI?! ITT A ZOMBI APOKALIPSZIS VILÁG VÉGE?! ÚRISTEN!!!!!! Egy pillanatra én is elkezdek pánikolni, aztán folytatja a mondatot. Egy kicsit megnyugszom tőle, aztán ahogy felfogja agyam a kérdést ismét bukfencezik egyet a gyomrom.- Ki ez az Ami?
Jó kérdés.
Hazudhatnék, de nyilvánvalóan már tudja ki az.
De akkor miért kérdezi?!
Vagy honnan tudja?!
Onnan, hogy…
Honnan is tudja ki az az Ami?
NILOY TE DISZNÓ!
- Az… - elvörösödve kapom ki a kezéből a telefonom- Miért turkálsz a telefonomban?! Normális vagy?
- Ki ez?? Bae?? – sziszeg rám. Talán látom az arcán, hogy még bizakodik. Hogy valahogy kimentem, hogy valami hihet hazugsággal vagy igazsággal meg tudom még menteni a helyzetet. De nem tudom. Ahhoz én túlságosan is fel vagyok most zaklatva!
- MIÉRT TURKÁLSZ A TELEFONOMBAN?!
- Mert egy csahos kutya vagyok, igaz? – szúr oda idegesen, kiábrándultan. Félredobva a telefonom a hintaágyra kerül meg, aztán besétálva szedi kettesével a lépcsőt az emeletre ahol a bőröndök is vannak, pakolni kezd.
Utána csörtetve meredek rá, próbálom kitépni a kezéből a ruhákat amiket pakol olyan sebesen befelé a bőröndbe ,vagy épp csak kihányom belőle.
- Miért turkáltál a telefonomban…?!
- Ha annyira érdekel, nem turkáltam. Fel akartam hívni anyát, és csak felugrott egy üzenet. Szóval ki is az az…Ami?
- Hát egy..barátnőm- sütöm le a szemeim. Pontosan úgy, ahogy mindig, mikor hazudok.
- Bae…legalább ilyenkor ne nézz hülyének. Ilyen pici korod óta ismerlek – mutatja a méretet hüvelyk és mutató ujja között képezve egy kis rést- ne hazudj nekem..legalább ilyenkor ne.
- Kenzo- lehelem magam elé megsemmisülten.
Lassan pillantok rá.
Annyi mindent ki lehetne olvasni a tekintetéből, és még sem tudok semmit.
Túl sok érzelem cikázik át rajta.
Végül csak összeszorítva az ajkait biccent, félrelökve az eddig munkáját feltartó kezem pakol tovább.
- Muszáj volt átneveznem, mert…
- Mert?!- fel sem néz rám.
- Mert…féltem, hogy ilyen hisztit fogsz leverni, mint most, ha megtudod, hogy még beszélek vele.
- Hisztit?!- mered rám zaklatottan.- Szerinted, ez csak egy kibaszott hiszti?!
- Igen, szerintem hisztizel, és elegem van ebből az egészből! Miért nem fogod fel, hogy nekem Kenzo csak a barátom! – csattanok fel.
- Azért Bae, mert a barátok nem itatják le a másikat, hogy aztán leszopassák egy kibaszott parkban! – köpi vissza hasonló stílusban. Aztán arcomat látva rájön, lehet hogy ez már hiba volt.
- Milyen igaz…a barátok nem csinálnak ilyet..csak szimplán lekapják a másikat, féltékenykednek, aztán megpróbálnak kádban szexelni, nem igaz? Mert mi is csak „barátok vagyunk”. Mit is hittem, soha nem is tekintettél rám máshogy. Te csak..Szórakoztál velem..igaza volt Kenzonak. Kíváncsi voltál milyen lehet egy fiúval. – remegnek meg az ajkaim.
Ha bele tudnék gondolni rájönnék, hogy elég nagy butaság amit mondtam, de nem tudok. Minden egyes szavamat komolyan gondolom, és a legördülőkönnyeim is elég komolyak.
- Bae..- mered rám meghökkenve, egy pillanatra a keze is megáll a pakolásban.
- GYŰLÖLLEK! KOMOLYAN MONDOM BÁR CSAK IDE SE KÖLTÖZTETEK VOLNA! MARADTATOK VOLNA AMERIKÁBAN! – rivallok rá, ekkor már bőgve. – Bárcsak eltűnnél. SOHA TÖBBÉ NEM KÉNE LÁTNOM TÉGED! Igaza volt…igaza volt mindennel kapcsolatban- motyogom ezt már inkább magamnak.
- Komolyan ezt szeretnéd? – húzza össze a táskája cipzárját, a hátára csapva a szütyőjét indul neki felmarkolva a slusszkulcsot.
- EZT! – meredek rá bőgve, majd rohanni kezdek utána, már amennyire látom a lépcsőfokokat. Hangom egyszerre kétségbeesett és zaklatott ahogy már a bejárati ajtót löki ki, majd a szúnyoghálót.- MOST MEG HOVA MÉSZ?!
- Eleget teszek a kívánságodnak- morogja bevágva a kocsiba a táskáját.
- És..én..?
- Hívd fel a drágalátos „Ami” barátnődet, hogy jöjjön érted. Úgy tűnik ő sokkal fontosabb, és igazabb „BARÁTOD” mint én valaha is voltam, vagy leszek.
Becsapódik az ajtó, indul a kocsi.
Nem nagyon tudok mit csinálni.
Csak állok ott, mint egy hülye, és bőgök. Fel sem fogtam nagyon mit mondtam, végül is min kaptunk össze. Csak annyi jutott el az agyamig, hogy Niloy itt és most magamra hagyott ismét. Már másodjára gurul el a kocsival úgy, hogy hátrahagy.
Fel sem merül bennem, hogy én vagyok a hibás.
Hogy egyedül csak én.
Nekem sokkal egyszerűbb az a gondolat, hogy Niloy volt balfasz megint, ő tett tönkre mindent. Nem én küldtem el, ő hagyott magamra. Ő tanácsolta, hogy hívjam fel Kenzot, mert Kenzo igazabb barát, mint ő valaha is lehet.
Így hát aztán sírva fel is hívom.
Hogy itt vagyok, hogy Niloy magamra hagyott megint, és hogy jöjjön, mert nem érzem jól magam.
A határozott, mély orgánum azonnal tudtomra is adja, hogy üljek le, és várjam meg, már is ott lesz értem.
Így hát aztán végig sírva próbálom az alatt a fél óra alatt folyamatosan hívni Niloyt. Persze ki van kapcsolva. Vagy lemerült..vagy nem tudom, de nem veszi fel.
Egyre inkább magamba zuhanok, végül már csak kiégve nézegetem csöndben a csuklómon a halvány ezüstös csíkokat, amit átfutnak a levendulás tetováláson.
Ez életem legrosszabb napja…
###
Mindig azt mondják, hogy minden aminek vége van valami új dolog kezdete.
Valahogy ez is így van.
Kenzo a rezidens gyakorlatáról jött értem. Azt mondta vészhelyzet van, és nem halaszthat. Épp időben érkezett.
Kiszedve a kezemből a konyhában talált kést ölel szorosan magához. Én meg csak sírok megint mint egy hülye, a pulton a telefonommal és a benne lévővilágító képpel, ahol együtt vagyunk Niloyyal. Már rájöttem, hogy hülye voltam, mert én küldtem el..de nyilván ő is hülye volt, mert…
Mert hülye volt.
És elhagyott…megint. Magamra hagyott.
És már megint Kenzo szedett össze, már megint Kenzo mentett meg, és már megint az ő motorján ülök hátul, őt ölelem, és ő visz hazafelé.
A lakásban hagytam a dolgaim, a süteményt kidobtam.
Bezártuk, és egyszerűen csak jövünk.
Mielőtt hazamennénk el visz enni. Nem kérek, de elvisz, így aztán ott ülünk, és beszélgetünk.
Kisírt szemekkel mesélem neki el az egészet, ő pedig a Niloy shamingnél többet nem is nagyon csinál.
És én szépen lassan el is hiszem, hogy Niloy rossz, hogy Niloy soha sem szeretett, hogy Niloy csak kíváncsi volt, de nem is volt a barátom. Soha.
Mert ugye a barátok nem habarítják bele magukba a másikat, és a barátok nem csókolóznak, és..a barátok..nem hagyják ott a másikat..kétszer…egy harmadik személy miatt…és a barátok..
A barátok nem engedik, hogy a barátaik megsérüljenek.
Itt a vágásnyomra simít a csuklómon, én pedig megértem.
Többé nem lehet a barátom Niloy, mert…
Már Kenzo a barátom…
###
A hónapok egyre csak telnek- múlnak.
Bár Niloy a szomszédba lakik, és egy idő után már próbálna közeledni a jel, amikor levágom az ablakaink közé kifeszített kötelet, valamint az, hogy már nem hordom az ezüst kis karperecet amit adott arra enged következtetni, hogy már nem érdekel.
Egyszer ugyan megpróbált velem beszélni a suli buszmegállójában, ami nem messze van a házunktól, de nem engedtem neki.
Nem akartam vele beszélni.
Csak..elkapott a sírógörcs, elfordultam..és visszarohantam a házba.
Anyáéknak megtiltottam, hogy kérdezzenek, hogy áthívják, vagy hogy beszéljenek a szüleivel. Nem is nagyon meséltem arról ami a házban történt, csak annyit mondtam nekik csúnyán összevesztünk, és Niloy azt mondta nem szeretne többet a barátom lenni.
Aztán szépen telik-múlik az idő.
Egyre többször alszom Kenzonál, egyre többet lógok vele.
Az sem zavar, hogy néha gyógyszerezik.
Azt mondja azért kell, hogy fent tudjon maradni. Sokat kell tanulnia.
Egyer-egyszer kipróbáltam én is, aztán szépen lassan rászoktunk.
Egy idő után már nem jártam haza, csak néha, ha pénz vagy kaja kellett.
Az iskolába sem mentem be.
Niloy sem érdekelt – már amíg keresett.-
Anyáék pedig aggódni kezdtek értem.
Kit érdekel…?
Legalább itt van nekem Kenzo.
Mi itt vagyunk egymásnak!
###
Kenzoval kapcsolatunk eljutott egy bizonyos szintig.
Bizonyosan addig, míg fel nem lett lőve intravénásan az első adag heroin, és el nem csattant az első pofon is. Aztán egy újabb…egy újabb…és egy újabb.
Fogalmam sincs hogy jutottunk el idáig..csak eljutottunk.
Otthonról nem adnak több pénzt.
Mikor legutóbb hazamentem anyámék bezártak a szobámba….ezért sem tudtam rendesen visszaérni…és ezért is kaptam jókora pofont szerelmemtől.
Most pedig jelenleg ott tartunk, hogy március van. Hideg, havas utcák, sötét belváros.
Lesoványodva ácsorgok az egyik lámpa alatt a sikátorok környékén.
Kenzo azt mondta, hogy így vagy úgy, de szereznem kell egy kis pénzt. Őt is kirúgták a kórházból, engem is eltanácsoltak az iskolából mert nem jártam be.
Nincs melónk, kajánk is csak néha.
Szóval csak itt állok, mert máshol nem állhatok.
A falat támasztom, néha leszólítok egy-egy erre kompetens személyt. Egy húszasért bárkit lecumizok.
Le kell.
Igazából…soha sem hittem, hogy eljutok erre a szintre.
Soha sem gondoltam, hogy megtörténik ez. Az elsőnél még sírtam is, de most már nem érzek semmit. Semmi mást, csak ürességet. Egy kis égetést belülről talán az anyag iránt. De ennyi.
Valószínűleg már meg sem ismernének.
Hajam le van nőve, arcom beesett, szemeim karikásak, körmöm alja piszkos.
Régen soha sem hagytam volna, hogy így lássanak.
Elhanyagolva, szakadt sötét cuccokban..mint egy csövest.
De az már régen volt.
Egy edzőtáskás alak cammog, magasnak magas, jó kiállású.
Éjfélre járhat nagyjából. Nem tudom, már rég eladtam a telefonom.
- Hé..haver- pisszegem le. – ráérsz?
Az alak megfordul, hatalmas, elkerekedő szemekkel néz rám, kissé lentebb hajolva.
Helyes fiú…túlságosan is.
Aztán…belém hasít a felismerés.
- Bae…? BAE! – ledobva a táskáját szorít szinte azonnal magához. Felszisszenve próbálom eltolni. Pont a sebes karom szorongatja.- Végre megvagy! Mi van veled? Jól vagy…? Gyere, haza megyünk!
Nem változott…csak…csak helyesebb lett.
Tekintetem örvénylő, hatalmas fekete szemeimmel csak nézem.
Érzem, hogy gyűlik bennük a könny..égetnek.
Eddig nem fáztam, de most kezdek.
Nem akarom, hogy így lásson. Leszegném a fejem, de megemeli.
Aztán lekapva a sapkáját húzza a fejembe, mintha kissé sajnálkozva nézne.
- Niloy…?
- Igen?
- Én..sajnálom amit mondtam…tudnál kölcsön adni egy kis aprót…?
Csöndben néz rám.
Azt hiszem leesett neki mi a helyzet.
Miért is állok itt kint, miért is nézek ki ilyen szakadtan, miért is akarok elhúzódni, miért nem akarom, hogy rám nézzen.
- Hiányzol nekünk, gyere haza…a szüleidnek is..a suliban is…és..nekem is.
- Nem lehet..- kerülöm a tekintetét.
- Miért nem..? – fog az arcomra, kissé a fény felé fordítja, hogy jobban lásson. Direkt nem lámpa alatt ácsorgok és várok. DIREKT.
- Mert…
Nem sokat kell mondanom, a monoklim sok mindent elárul.
Mert nem lehet.
Mert félek.
- Gyere velem haza…Bae, kérlek – suttog rövid időn belül, szorosan magához vonva.
- Szeretnék, de..nem lehet Niloy…- fakadok sírva.- Már nem lehet….
- De miért nem? Csak gyere velem, és kész.
- Én..félek…ha nem megyek haza…megtalál..és…
- Elkísérlek.
- Nem kell..
- Tudod Bae, ha bármire szükséged van..bármikor…rám mindig számíthatsz. Igaz tudod? – simogatja le az arcomról a könnyeket egy zsepit adva.
- Sajnálom…
- Már rég nem haragszom rád.
Biccentve fújom ki az orrom, aztán elfogadom a pénzt amit adott, és sietősen távozom.
Miután hazaérek közli Kenzo, hogy itt nem maradhatunk tovább.
Oda megyünk, ahol biztonságban lehetünk, ingyen.
Kettesben egy ideig, mert megérdemeljük, és mert…szintet kell lépni a kapcsolatunkhoz.
Több pénz kell, de a „szájalással” nem lehet eleget kapni. Szóval kipróbálunk valami új dolgot, nyugalomban, békességben. És ha már elég ügyes vagyok benne, akkor kamatoztathatom a tudásom.
Csak egy hét én..ő..és a természet lágy öle.
###
Így aztán egyhamar a régi családi nyaralóban találjuk magunkat.
Kenzo épp a kandallót melegíti be, míg én a kabátja zsebében turkálok.
A telefonját keresem. Neki még van.
Valakitől lopta.
- Bae kicsim, gyere kész a tűz.
- Főzök egy teát! – kiáltok ki „boldogan”. Legalább is azt tettetem.
Gyorsan bepötyögve a telefonba Niloy számát tárcsázom. Hamar fel is veszi, így fojtott hangon kérlelem jöjjön értem. De azt nem tudom megmondani, hogy hova. Csak jöjjön. Tudja, hogy hol vagyok..ott, ahol a barátoknak lennie kell.
- Bae, kinek telefonálsz?- kérdi szépen elvéve, és kinyomva.
- Én csak..a..pizzafutárt hívtam..mert..gondoltam..finom lenne..egy pizza- pislogok fel rá, hangom reszket.
- Édes vagy..- simít az arcomra, közelebb lépve csókol meg hosszan, majd a kezembe nyom egy pohár vizet, amit eddig tartogatott- idd ezt meg szépen.
- De én nem vagyok…szomjas – pillogok tovább.
- Ugye te se akarod, hogy morci legyek? Na idd meg.
- Nem..az rossz lenne, nem akarom – motyogom lehúzva.
Sima víz.
Legalább is én azt hittem.
Viszont fél órán belül szédülök, fáradok, fáj a fejem is.
Készségesen kísér a kanapéhoz, szépen hasra fektet, aztán alám nyúlva matat valamit a nadrágommal.
Nem nagyon tudom felfogni mi történik, csak azt érzékelem, hogy nekem ez rossz. Nem tetszik.
És félek.
De annyira nem érzem magam erősnek, vagy aktívnak, hogy a kezére fogjak, és tiltakozzak. Utolsó tiszta pillanatomban még halkan felnyüszítve markolok a zaklató csuklóra, próbálva eltolni az ujjakat a farmergombomtól.
- Ne csináld…nem akarom – lehelem fáradtan.
- Nem érdekel.
Niloy Connor May Sunwou
Visszanézve, az egész a szarabbnál is szarabb. Épp csak tányér nem törött.
Fekszem az ágyamon, az agyamban dobol a vérem, a körmeim már véres csíkokat váj a tenyerembe. Csak feszek, az egész testem vibrál a fájdalomtól, levegőt sem tudok venni. Ül a mellkasomon, szorítja a nyakam, nem mozdul a tüdőm, nem is hiányzik.
Marcangol és fáj belülről, zakatol az agyamban, amit a fejemhez vágott. Kértem én tőle valaha valamit? Nekem csak ő, tényleg, csak ő… mindenem feladtam, az elveim, magam, az érzéseim, mindenem NEKIADTAM, de annyira idióta, ostoba fasz, te jó ég és én meg még hülyébb hogy el mertem hinni, hogy lehet valaha bármi is közöttünk…
Az öklöm az arcomra szorítom, a szemem égetik a könnyek. Végig kész idióta voltam, basszus, megérdemlem, Bae sose volt olyan hülye, mint amilyennek tettette magát, végig csak kibaszottul szórakozott, én hülye fasz meg bedőltem neki… hogy én mekkora egy állat vagyok…
Azt kiabálta, hogy gyűlöl, hogy bár meg se ismert volna…
Fogalmam sincs, hogy kerültem haza. Tényleg nem. Mindig büszke voltam rá, hogy hidegvérrel kezelem a dolgokat, de Bae… Szent ég, annyira szeretem, elvesztettem az eszem! Nem vagyok normális.
Otthagytam a házba, ő maga küldött ki, elzavart, soha többé nem akar látni…
„BÁRCSAK ELTŰNNÉL, SOHA TÖBBÉ NEM KÉNE LÁTNOM TÉGED!”
Nyüszítve húzom a párnát a fejemre, beleordítva, a fogaimmal tépem az anyagot. Gyere ki a hülye fejemből!
Vissza kell mennem érte! Nem maradhat ott egyedül, de…
Mi az istenért mennék vissza?! Most az egyszer kibaszottul nekem van igazam, ővolt az aki… aki megcsalt… végig csak szórakozott, hülyének nézett, kihasznált! Elegem van! Vele vagy sem, de nekem talán nincs jogom normális kapcsolatra? Ennyire elbasztam volna valamit az életemben? Meg kellett volna maradnunk barátoknak, akkor joggal lehetne rám mérges… bár neki kellene igaza, annyival könnyebb lenne bocsánatot kérnem!
De most nem, most ő… ő volt az, aki elárult. Megoldja, nagyfiú. Le kell higgadnom, tényleg, nem… nem nem nem, ki akarom tépni a fejemből le akarom inni magam, letépni a fejem és messzire dobni, hogy ne lássam, ne halljam, ne gondolhassak rá többet.
Ki akarom sírni magam…
XxX
- Niloy…? – Rony kopog, de amikor nem jött válasz, óvatosan nyit be. A kezében egy tálca, rajta pár szendvics, de a látványától forog a gyomrom. A számba tudnék hányni. Undorító vagyok. Az izmaim remegnek – egyszerűen, hogy ne gondolhassak másra, futok, edzek, túlerőltetem magam, tudom. Már izomlázam sincs, de a szívem erősen és félrever. Már csak fekszek az ágyamon, a plafonra meredek, néha oldalra, ahol egy közös képünk van Baevel, felállítva a lámpának. Anno keretben volt, de az első alkalommal a falhoz vágtam, hogy összetörött.
Aztán kihúztam a képet, és visszatettem a helyére. Basszus.
- Enned kell egy kicsit – suttog, leteszi az asztalomra a tálcát. Csak felé fordulok. – Kérlek.
- Köszi, de nem vagyok éhes – morgok, felülve vetem az ágytámlának a hátam. – Minden oké.
- Nincs minden oké – ül le mellém – Borzalmasan festesz.
- te aztán tudsz vigasztalni – nézek rá. Nem beszéltem senkinek semmiről, de Rony… ha nem is ilyen helyzetben, de ő kicsit jobban megért, mint anyámék tehetnék. Bae és az én helyzetem… más. Markolászom a telefonom: fel akarom hívni. Minden pillanatban, sms-ek sorakoznak a postafiókban, a piszkozatok, hányszor fel akartam hívni, de lenyomom. Mit mondhatnék?
Miről? Ő se keres. Szerinte még mindig, már megint minden az én hibám!
Undorító vagyok, Baet akarom magam mellé, magamhoz szorítani, nem engedni senki másnak, nem érdekel, elrabolni, hogy csak az enyém… Bae mindig is az enyém volt, mindig velem volt, akármi történt! Mi mindig ott voltunk egymásnak, ő volt az első barátom itt, az egyetlen, aki ismert… bár ezek szerint nem. Csak én hittem.
Rony szomorúan néz rám, megszorítja a kezem, megsimítja a hajam. Nem olyan, mintha Bae mászna az ölembe, átkarolva a nyakam, amikor huncut szemeivel rám mosolygott, érezni a parfüm illatát, amit mindig használt. Az ég szerelmére annyira hiányzik...
XxX
Megdermedve nézem az ablakát. Az, hogy reggel… beszélni akartam vele… a szülei elküldtek, hogy Bae nem érzi jól magát, és úgy egyáltalán, hagyjam őt békén, én pedig legszívesebben kitéptem volna az ajtót a keretből, hogy hogyan lehetnek ennyire idióták, miért asszisztálnak egy ilyen hülye menethez?? Tolják ki azt a seggfejt, beszélni akarok vele!
Sápadtan, idegesen kellett végigülnöm azt a napot. A tollam eltörött a kezemben, nem is egy, olyan erővel szorítottam. Nem, haza kell mennem, ott az a hülye kötél, nem érdekel, ha kell, átmászok rajta én! Beszélnem kell vele, megrázni, ha kell, észt verni belé, de…
Most itt állok az ablakomnál, és nem látom a kötelet. Vagyis de: az én ablakomról lóg le.
Nem köt már hozzá… elszakadt a szál, ami mindig összekötött minket. Elvágta… el… elvágta… Ennyi? Arra se ad esélyt, hogy…
Hagytam neki üzeneteket, fenyegettem, morogtam, könyörögtem, hogy beszéljük meg, kérem… de arra se méltatott, hogy válaszoljon! Ennyire, tényleg, le se szar? Ez volt végig?!
Akkor csináljon, amit akar. Összehúztam a szemeim, és jeges modort magamra erőltettem, ám magamban nyüszítve menekültem, mint egy kivert kutya, le oda, ahol nem kell gondolkodnom.
Edzettem, amíg össze nem estem.
Eljátszottam a szerepem, de amikor minden elcsendesül, az egész borzalmasan szar. Nem dobtam ki semmit. Nem temettem el egy doboz mélyén, nem töröltem ki a képeinket. Minden porcikám sajgott érte… vele akart lenni. De ő és… én voltam az, aki kijelentette, hogy akkor basszuk meg. Hülye voltam. De annyira…
Jön az egyetem, készülni kell a vizsgákra. Kaptam ösztöndíjat.
Nézegettem a kulcsot, ami a közös lakásunké lett volna. A saját pénzemből vettem, felhasználva egy jelentős összeget, amit félretettem a tandíjamra. Most már mindegy… muszáj, hogy bejöjjön az ösztöndíj, lesülne a pofámról a maradék, merevre fagyott bőr, ha apáméktól kérnék pénzt.
Tanulok, mint egy állat, megy az edzés. Mi mást tudnék csinálni? Ez az egész, ekörül forognak a gondolataim, hogy ne térjenek vissza a Bae körüli pályára. Abba beleőszülnék… bele is őrülnék. Nem. el kell kerülnöm ebből a közegből, el a francba, vissza Amerikába.
Bár sose költöztünk volna el. Más csalódást talán könnyebb lett volna elviselni.
XxX
Lementek a vizsgák, minden egyes nap, amikor beléptem az iskolába, Bae osztálya és padja felé néztem. De már régóta nem láttam… aggódva húzom össze a szemöldököm. Nem jár. Lóg.
Ez annak a féregnek a hibája, tudom, az a kis hülye meg nem veszi észre mert…
És vajon nekem meg mi közöm hozzá?! Azt csinál, AMIT KIBASZOTTUL AKAR, SEMMI KÖZÖM HOZZÁ!!!
Anyuék leadták a drótot, hogy Bae már mióta otthon se volt. Hogy egyre rosszabb volt, nem hiszem el, hogy a szülei nem tudtak volna mit tenni! Nem hiszem el, hogy hagyták! Hogy én hagytam… igaza van, nem vagyok jó barát, talán sosem voltam. Istenem… annyira sajnálom, sajnálom, könyörgök… nem szoktam imádkozni, de bármit megadnék, hogy újra mellettem legyen, hogy hagyja, hogy vigyázhassak rá!
Fáradtan sétálok a sötétben. Megdörgölöm a szemeim, el vagyok fáradva. Dehogy. Kezdek kimerülni. testileg… lelkileg pedig úgy érzem, hogy már szénné égtem.
- Hé, haver – megrándul a fülem, de az ilyet ignorálni szoktam. Talán a főúton kellene hazajárnom. – Ráérsz…?
Ingerült vagyok. A tenyerem nagyobb és erősebb lett, megkeményedett a rúd csiszolásától, már lement rólam a maradék is, ami anno fiússá tehette az alakom. Egyszerűen csak feltámadt bennem a vágy, hogy nekimenjek, lekoptassam, vagy csak ezen a szerencsétlenen kiélve az agresszióm odamorogjak neki valamit, de itt van, provokál és áldozat…
Áldozat.
Áldozat…
Nem… Nem, NEM!
- Bae… BAE!!! – csuklik el a hangom, a táska hangosan puffanva esik a betonra, azonnal magamhoz szorítom. Édes istenem… próbáltam hívni, de esélytelen volt, elönt minden, amit érzek, mert végre itt van. Annyira… rohadtul féltem, én… én annyira… - Bae, végre megvagy… Mi van veled, jól vagy? – olyan karcsú, sokkal vékonyabb, mint ahogy az emlékeimben él, könnyedén át tudom fonni, megérintve a saját könyököm. Ez… - Jól vagy? Gyere, hazamegyünk…
-Niloy…? – nyüszít. Hidegek a kezei, zaklatottan kapok levegő után, lehúzom a sapkám és a kócos tincseire húzom. Ez… lassan mérem végig, és mintha ugyanígy megannyi penge hasítana belém, lefelé szánkázva a beleimben. Sose volt kócos. Nem… nem akarom, nem bírom.
- Igen…?
- Én… sajnálom, amit mondtam – suttog, a kezeit tördeli – Tudnál kölcsön adniegy kis aprót…?
Csak állom. Megáll a levegő, a szívem, a vérem az egész világ, és egy sikollyal szakad rám az egész. Az agyam lüktet a helyén. Nem nem nem… ez nem lehet igaz, nem nem… az egész az én kibaszott hibám, nem hagyhatom itt, az egész világ seggét szétrúgom ha kell!
- Hiányzol nekünk… gyere haza – kérlelem csendesen – A szüleidnek is… a suliban is… nekem is – suttogom megszégyenülten. Nem védtem meg. Nem segítettem. Az egész az én hibám. Végig igaza volt…
- Nem lehet…
- Miért nem? – simítom meg az arcát gyengéden, de érzem, hogy forró, mégis le van sápadva. Beteg…? Nem…
- Mert… - akad el a szava, és elhúzza a fejét a kezemből. De már ő is tudja, hogy csak cukor a szaron, tudja, hogy láttam. Nem értem, miért hagyja… miért? Csak egy telefon lenne az egész és nem kéne… nem… ég a mellkasom, érzem, hogy rosszul leszek. Érzem a számban az epe ízét. A vérét.
- Gyere haza, Bae, kérlek – könyörgök neki, magamhoz ölelve, összeszorítom a szemem. Nem engedem, hogy egy ujjal is bárki hozzád érjen. Soha többet nem akarlak magadra hagyni… annyira szeretlek.
- Szeretnék, de nem lehet, Niloy… Már nem lehet – remeg a karjaim között, zihálva és zokogva kapkod levegő után.
- De miért nem? Csak gyere vele, és kész – simogatom. Ennyi, most eljön velem, vesz egy forró fürdőt és..
- Én… félek… ha nem megyek haza, megtalál és… - kapkod levegő után. Még pánikrohamot kap… nem erőltethetem… miért nem? Miért nem rabolhatom el, kaphatom a karjaimba?
- Elkísérlek.
- Nem kell…
- Tudod Bae, ha bármire szükséged van… bármikor – simogatom meg gyengéden, minden mozdulatomból süt a bűntudat – Rám mindig számíthatsz. Tudod, igaz?
- Sajnálom… - nyeli a könnyeit. Ez… ezt én nem… nem akartam. Inkább lett volna hideg velem, vitte volna a világhírig, hogy onnan nézzen le rám, menjek én tönkre, csődbe, de ne ezt!
- Már rég nem haragszom rád…
XxX
Nem alszom. Nem is tudom, talán annyira kimerülök, hogy álomba ájulok, de borzalmasabbnál borzalmasabb képek pörögnek a fejemben, hogy legszívesebben kiszaggatnám minden hajszálam, a szemeim, le a fejem, csak ne kínozzanak ismét.
Hülye voltam, egy idióta, a vállamra kellett volna vágnom, akár tetszik neki, akár nem, visszahozni, Kenzot meg péppé verni és bedobni az öbölbe. Azok a képek… hogy Bae… És ahogy felnézett rám könnyes arccal, sebesen…
Nem nem!!! NEM! Nem, meg kellett volna kérdeznem, hogy hol vannak, egyszerűen… nem… nem tudom, mit tegyek, de nem hagyhatom ott, az biztos, ezer százalék. Könyörgöm, Bae egy jó ember, egy csodálatos személy, nem eshet semmi baja, könyörgöm, ha van valaki aki hallja, ne hagyja, hogy baja essék.
Nem tudom, hogy alszom-e egyáltalán, álmomban kínoznak a képet, vagy ébren is ilyen sikeres mazochista lennék? Mert ez borzalmas. Hullámzik a gerincem.
Csörög a telefonom, az első pár csengésnél nem is reagálok rá. Egyszerűen nem hallom, megrezzenek, amikor a toll kiesik a kezemből. Megint eltörtem, komolyan, egymagam virágoztatom fel a golyóstoll vállalatokat.
Idegen szám. Az ilyet nem szoktam felvenni, de várom a hívást az ösztöndíjról is… a szemeim dörgölöm. Kimerült vagyok. Talán be kéne vennem egy nyugtatót meg egy altatót is. Rám férne egy kidőlés.
Kimerednek a szemeim. Bae! Bae… nem, nem, de hol van és… az ég szerelmére, legalább egy címet vagy valami…
- Bae, kinek telefonálsz? – megszakad a vonal. Nem… nem tehette el! Ez… ez a hang…
Belém nyilall a felismerés. És remegett a hangja, de nem sírt, egyszerűen… idáig érzem a rettegését. A pupillám összeszűkül, a tudatom csak egy dologra irányul. Tudom… Tudom, hogy hol van.
XxX
Mint amikor az ember részeg, és kiesnek időközök, teleportálás. Címszavak.
Autó. Út. Gáz. A sebességmérő túlpörög. Levegő.
Bae, Bae, Bae.
nem eshet semmi baja, ha van bárki az égben, adja, hogy időben érjek oda, nem eshet baja, szétbaszom Kenzo rohadt fejét, ha egy ujjai is hozzáért, nem érdekel mi lesz a következménye de megölöm, érted, MEGÖLÖM…
Satufék.
Talán egy szűk óra ha eltelt a hívás óta, valamivel kevesebb. Be se csukom a kocsit, talán le is fullad, mert már nem regisztrálom a motor zúgását. Lenyomom a kilincset, próbálom belökni az ajtót.
A nyakalónk. A MI nyaralónk, a MI napraforgóinkkal és levendulánkkal… éget a tetoválásom. Az ÉN BAEM!
Hatalmas csattanással csapódik ki az ajtó, ahogy vérben forgó szemekkel berúgom. EZ a MI fészkünk, és az ÉN BAEM!
Megdöbbenve kerekednek ki a szemeim. Bae szinte mozdulatlanul, az arca piros, a mellkasán karmolásnyom, a mozdulata esetlen és tompa, de a szeme rettegve csillog és könnyes, sír, az én Baem sír…
És lejjebb téved a szemem, a vérnyomás elönti az agyam.
Kenzo szinte nem is reagálja, felkiált, amikor elkapom a tarkóját és egyetlen mozdulattal letépem Bae-ről. Nem, még nem nyúlt Úgy hozzá, nem volt rá ideje, nem…
- NEM ÉRHETSZ HOZZÁ! – ordítok magamból kitelve.
Morranva rántja vissza a nadrágját, a vállam remeg az idegtől. Nem, Bae az enyém, megígértem neki, megesküdtem, hogy mindig együtt leszünk, mindig megvédem… nem is figyelek a féregre, a kicsikém felé fordulok.
- Nem lesz semmi baj – suttogom, megsimogatva az arcát, de a kezem remeg. Felkapok egy pokrócot. Régen mindennek sütemény és virágillata volt, most meg por, doh és alkohol… meg cigarettafüstös. Tönkretette a helyünket! – Már itt vagyok, vigyázok rád… - remeg a hangom is, óvatosan ráterítem. Nem eshetett semmi baja, nem, vigyázok rá, már itt vagyok.
Hirtelen bennszorul a levegő, ahogy valami erős ütés éri felkészületlenül az oldalam, a bordáim. Felnyögve dőlök oldalra, levegő után kapkodva szorítom a kezem az oldalamra, csillagokat látok. Basszus…
- Hülye fasz – hallom a morgást. Bae alig tud moccanni, de látom, hogy a szeme rettegve csillog rám.
Sose szerettem a felesleges erőszakot. Tényleg. Mindig békés voltam, bármit eltűrtem, Bae a megmondhatója, a legfőbb tanúm. Nem szeretem bántani az embereket, hamarabb ostorozom magam.
De ez most nem az az alkalom. Most minden gátlásom, elvem félretéve, tudomást sem véve a fájdalomról, ami a bordáimba hasít, feltérdelve karolom át Kenzo derekát és elsodrom, el Bae közeléből, egy erős ütést viszek be a bordáihoz.
Csak kiáltások, a törések hangja, ahogy zúzzuk a berendezést. Érzem, hogy egy rossz mozdulat miatt beszakad a szám, az agyam szinte harangozik a koponyámban, de az adrenalin félre nyomja… Kenzo ügyes, sokkal jobb, mint vártam, és orvostanhallgató létére pontosan tudja, hol vannak az ember gyenge pontjai.
Nekem nincs tudásom. Csak a fizikumom erős. És az ösztöneim.
- Niloy… - nyüszít át Bae hangja a kiáltáson.
- Kuss, te büdös kurva! – térdel fel Kenzo, letörölve a vért a szájáról.
Remélem, minimum pár fogát kivertem… Zihálva markolom az oldalam, de tudomást se veszek róla, felnyomom magam. Nem… Nem mehetsz hozzá. Bae hangja retteg, kérlelő, de az én nevem kiáltja, ahogy az az állat megvadulva indul felé, én pedig első, ösztönös mozdulatommal, megduplázódott erővel kapok le a falról és teniszütőt.
Egy mozdulattal, felordítva, félig bevérzett szemmel – a másik felére már nem látok, mert egy felszíni szakadásból dől a vér az arcomra – teljes erőmből lesújtok Kenzora. Nem érdekel, hol találom el. Rohadjon meg.
Arcra. Épp felém fordult, amikor az arcát a vállát kaptam el, azonnal a földre került, én pedig minden egyes mozdulatomba beleadom minden erőm, a teljes testemmel belehajolva, két kezembe fogva az ütő végét.
Csak csattog a fa, ahogy a földre kerül, én pedig csak ütöm, ütöm minden erőmből, amíg a teniszütő meg nem adja magát és egy nyekkenéssel csumára nem törik, szilánkosra. Csak a háló szálai tartják össze.
Kenzo halkan hörög, de ellazul. Nincs magánál, de csak… csak elájult. Nem öltem meg, bár nagy kedvem lenne rá. A testem szinte gőzölög, remeg, alig találom meg az arcom, hogy kitöröljem a fél arcomból a vért. Zihálok. Égeti a tüdőm a levegő… vége… ennyi, vége.
Kiköpöm a vért, a karom is csupa vér, de nem hiszem, hogy… de az is az enyém, a fejemtől. A kézfejem sebes, de az az ütésektől. Na ez nem az én vérem, hanem Kenzoé. Helyes. Megtépázva, megtörve bár… Ledobom az ütő maradékát a kezemből, Bae felé fordulok.
Rohadtul fáj a szemem. Lüktet a fejem. Lerogyok mellé, térdre, megfogom a kezét, megsimítom az arcát, magamhoz szorítom. Nem… Nem érdekel, soha többet nem hagyom el, kimászunk ebből a szarból mi ketten. Mert mi mindig is itt voltunk egymásnak, és ennek így kell lennie. Nélküle… nem vagyok egész, nem vagyok önmagam. Magamhoz szorítom, mert szükségem van rá, a nyakába, a hajába temetem az arcom, csuklik a hangom.
- Annyira… sajnálom – suttogom – Soha többet nem hagylak el. Soha többet nem hagyom, hogy bajod essen… annyira szeretlek. El sem tudod hinni, mennyire szeretlek, Bae…
- Én… nem, nem ezt akartam – nyüszít halkan, a pólóm maradékát markolászva. – Nem akarom, hogy elmenj…
- Tudom… - megsimítom az arcát, megcsókolom a homlokát. – Elmegyünk, együtt. Örökre, jó? Ahogy terveztük.
- Örökre… kisujjeskü? – néz rám a hatalmas, remegő szemeivel. Az arca beesett… de minden begyógyul. Addig pedig… bőven van időnk. Mindkettőnk felnőtt a feladathoz. Felemelem a bal kezem, kinyújtva a kisujjam, elkapom a kezét, megszorítva.
- Kisujjeskü. Ha megszegem, ezer tűt kell lenyelnem – mosolygok rá, de a szám rohadtul fáj. Mindenem fáj. Mintha leengedték volna a szalagokat, amik még egyben tartottak. Kimerült vagyok. Aludni akarok, miközben érzem az illatát magam körül, mint régen.
Olyan erőtlen a mosolya, csak hozzám szorítja az arcát, remeg a válla, de kapaszkodik, mintha az élete múlna rajta. Ebből tudom, hogy minden rendben lesz. A vállamon érzem, hogy mozognak az ajkai, egy picit figyelem, mit formál a pici málna-száj, mit mantrázik…
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek…
Elmosolyodom.
Szó nélkül felnyalábolom, belebugyolálva a takaróba, Kenzot átlépem.
A kocsihoz sétálok, beteszem az anyósülésre, be is kötöm. Felszisszenek, az oldalam rohadtul fáj, nehezen mozgok. Ha nincs mákom, berepedt a bordám.
- Most…? – néz rám kába tekintettel.
- Majd hívok egy… mentőt – szusszanok, ahogy beülök a volán mögé. – Meg… rendőrséget. De először… hazamegyünk.
- Haza? – biccentek és oldalra nyúlva megszorítom a kezét, remegőszájjal cirógatom a papírvékony, kiszáradt bőrét a kezén. Érzem az ízületeit a bőre alatt, annyira lefogyott… Haza. Aztán… haza, ami csak a mienk lesz. New Yorkba, saját élettel, faggatózásokon túl, a saját tempónkba. Indítok, letörlöm a vért az arcomról, megint. Indul… kigurulok, ráhajtok az útra. Irányba állítom magunkat és felmérem, hogy legyen még annyi erőm, hogy hazajutok… felbőg a motor, kilő az országútra, repülnek a fák, a mérföldek. Csend van.
- Bae… - rápillantok, figyelem a gyönyörű szemeit. Ölni is képes lennék érte. – Én is szeretlek.
|
