A história a polgári forradalom és lázongások ideje alatt zajlódik. A karakter kinek szemével írtam gyermekként látja és éli meg az eseményeket, gyámját- kit karácsonyra kért Fagyapótól- nemzeti szellemmel megáldott ember aki nemzetközi kereskedelemmel foglalkozik, tehát az új alkotmány értelmében jogfosztott, kisemmizett niemand. Pétervári, hatalmas kúriájukból vidékre kellett menekülniük a forradalomtól, minden ingóságot maguk mögött hagyták. Oroszországban Januárban állítanak karácsonyfát, a gyermekek meglepetést a Fagyapó hozza segédjével, egy meseszép lánnyal, Hópelyhecskével.

A trojka 3 ló vontatta fogat, mely tartósan nagy sebességgel képes haladni.

Prológus 

Történetünk az 1900-as évek béli Oroszországban, Pétervártól távol esõ pusztai tanyán játszódik az igazi, deres szakállú, fehér derek zimankós télben. Hangvétele olyan akár az élet: keserû s mégis egyszerre édes; Keserédes.

Utolsó fejezet:

A trojka

Fehér s hideg. A tájat ameddig emberi szem elláthat ropogós patyolat fedi, bölcs nyugalmat biztosítva az alatta szendergõ természetnek. A bércek, mint megannyi sírhant kuporognak a fehér takaró alatt buján villantva alkonyatkor s pirkadatkor ledéren csipkézett bérceikbõl egyet-egyet éber vándorának: A napnak.
Most azonban csend van s sötétség ám a tiszta fehérség még így is kísértetként dereng át a sûrû éjszakán.
Csend van… és hó, és… halál (?).
Semmiképp sem hiszem.
Az elme fenõköve a könyv, ahhoz pedig, hogy élesen vágjon az ész rengeteget kell olvasni. Én is ezt tettem, mert mást úgy sem tehettem.
Távoli képzetek lehetnek vagy valós tények, nem tudom már, de valahol elmém legrejtettebb zugában motoszkál még a tudat, vannak országok ahol a fehér a gyász színe. Azokban nincs hely a szomorkodásnak… Legalább is az öreg, bocskor arcú Agnessa Fjodorovna ezen szavakat mormolja bujkáló mosollyal fogakat nem rejtõ szájára feszülõ penge vékony ajkain.

-               De mégis hogyan találhatna ide Fagyapó, hisz egy lámpácska sem ég! Fenyõfánk sincs, s magad mondtad: Fél emberöltõ óta nem láttál ekkora fehérséget! Még szegény Szvetát – a tarka pónit- is be kellett terelni, mert a szügyéig ért a nyamvadt hó!

 Hangom elcsigázott, tekintetem fáradt. Holdvilág arcomat narancssárgára festik a lángok, melyek pattogva, ropogva s néha egyet-egyet sercenve járnak vidám polkát. A vizenyõs bíbor tekintet lassan a ráncokra szegezõdik melyek szórakozottan fodrozódnak az idõ nyúzta arcon.

-               Buta gyermek, hát miért hiszed, hogy Fagyapó nem talál ide? Csoda lova vannak az õ trojkája elé fogva! Hatlábú, parazsat evõ, a szélnél is gyorsabb lovak!
-        Hol késik hát akkor?! - sodrom ki ingerülten még megmaradt könyveim koronájának legbecsesebb égkövét ölembõl. Az eddig ölemben honoló bõrkötéses csoda szomorú, tompa puffanással érkezik a kopott fapadlóra.

Elszégyellem magam.
Agnessa Fjodorovna nem felel, elég ujjának rendületlen munkáját néznem ahhoz, hogy rájöjjek szégyenletes viselkedésem súlyosságára mely lángrózsás pírt lop arcomra.
Heves szenvedélyem mardosó bûntudattá hitványul, apró kezeim óvón nyúlnak a színes, francia nyelven íródott könyvecskéért, nagy gondossággal simítok végig kérges gerincén annak.
Fagyapó egy évtizede hozta ezt a csodát.
Ezt, s mellé Mihail Neznijt a maga nagytermetû, fenyõ s dohány illatot árasztó, csodálatos fekete szakállú személyével.
Hat éves voltam csupán s önfeledt.
Tehetetlen boldogsággal futottam a hatalmas medve karjaiba. Emlékszem, a szamovár vígan pöfékelt, a porcelán csésze szemtelen elõkelõséggel csillant a reggeli fényben hirdetve emelkedett hangulatát a napnak. Mindent az õ jellegzetes illata, s narancs aroma ölelt körül.
Megannyi keményfedeles doboz fogadott a karácsonyfa alatt ám ezer meglepetés sem ért fel az én szeretett bácsim visszatérésével!
A boldogság esszenciája volt az a pillanat. Életem legszebb karácsonya.
S foszlós, finom íze most keserûvé válik számban. Keserû pirulává melyet le kell nyelni akkor is, ha visszaköszön. Mindenkinek megvan a maga pirulája, s hogy sírunk-e ha lenyeljük vagy csöndesen viseljük, rajtunk múlik csupán.
Nem a csipkével kivert abrosz hiányzik, nem is a faragott, háromlábú „kecske asztal”, még a kacér porcelán után sem fáj a szívem. Mindet odaadnám, mert egy sem ér annyit, mint a balzsamos, meleg érzés mely lelked cirógatja, ha a dohány illatú fekete medvebundába rejtett hatalmas mellkashoz szoríthatod fejed. Olyankor úgy érzed hazaértekeztél.
Haza…

-               Mikor mehetünk haza végre Agnessa néni?
-               Hiányzik Pétervár, igaz? – kérdi szomorkás mosollyal, szakadatlan böködve tûvel a felfeszített kézimunkáját.
-               Misa bácsi hiányzik – súgom a festett könyv egy kopott képét tanulmányozva- gondolod, talán… idén hozhatná õt Fagyapó?

Az irtóztató csend sötét madárként telepszik ránk, bús fekete szárnyaival befed minket akár a hó a tájat odakint. Agnessa Fjodorovna derûs arca búskomorrá válik, kézimunkája félbeszakad.
Csupán a tûzmanók ropják szakadatlan.
Nevelõnõm sokat látott idõs asszony, ki már magát Mihail Neznijt is hátulgombolós kora óta ismerte, hova tovább: nevelte. Az egykoron gyönyörû nõ hírénél csak annak õszintesége volt nagyobb. Becsülete pedig mindenen túltett. Hûséges volt a családhoz melyet szolgált. A családnak az utolsó tagja meghagyta neki, hogy egyetlen kincsét õrizze meg legyen annak bármi az ára. Ne hagyja felnõni, ne hagyja megkeseredni. Ne hagyja, hogy… lássa milyen is ez a világ melybe belekényszerítették.
Agnessa Fjodorovna pedig mindig becsületes asszony hírének örvendett melyet öregkorára sem lehetett tõle elvenni, megtagadni. Nem tiszte elkeseríteni urának legdrágább kincsét. Nem tiszte elmondani a nyomorúságos tényt: a szeretett bácsi talán már édesanyámmal járja a keringõt az égiek fényes palotájában.

-               Még az is lehet.

Hangja sejtelmesen csendül, szófoszlányai ezüstös, selymes fonalként lebegnek fel újra s újra a szobában.
Mi legyen hát?
Virrassza s kockáztassam meg, hogy meglesem Fagyapót s az mérgében semmit sem ad nekem, vagy legyek jó gyermek és bújjak hamar ágyba a mihamarabbi pitymallat reményében?
Fehér szemöldököm ráncba szalad, a döntés nehéz.
Feszülten lesem a könyvet melyben három kismacska trappol kacskán, talpig lisztesen. Szeretem ezt a könyvet. Sokáig ebbõl mesélt nekem Mihail, a piktúrára koppantott hosszú ujjával azt recsegve: Ez itt te vagy.
Újra élem a pillanatot.
Az elmék megelevenedik, a macskák játékosan vetnek bukfencet, leszaladnak a rongyos, megsárgult lapokra. Próbálok utánuk nézni, de csak az eleven sötétséget látom, érzem. A fekete massza körülölel, ezernyi csillogó ponttal hímzett palástként borul vállamra az éjszaka, koronám a hold, pajtásaim a csillagok.
A távolban csilingelõ kacagás csendül fel, tucatnyi rézcsengettyû hangjával vetekedve. Az angyali nevetésbe irdatlan robaj vegyül. Patkódobogás, mely a mennydörgéshez hasonul. Nyikorgás, nyerítés, ostorpattogás. Kétség sem férhet hozzá, ez egy trojka hangja!
Fagyapó trojkájáé!

 
Hideg, csípõs szél nyitogatja pilláim, a földút melyen sebesen siklik fogatunk, szinte vakít vastag, makulátlan takarójának mázától. Bár éjszaka van, sötét nincs. Tisztán látni a sürgetve tovaszálló fenyõket, a sebesen közeledõ fahidat mely átível a befagyott folyó felett.
Dohány és fenyõillat keverékétõl nehéz a levegõ, melyet a szõrös feketeség áraszt, mi orromba furakodik körém tekeredve akár egy rút kígyó.
Kipattannak szemeim, szívembe a rettegés virága szökell egyhamar szárba. Meglestem Fagyapót, így az most medvévé változtatott és az idõk végezetig a birodalmában kell fagyoskodnom, morognom s mogorván cammognom!

De vajon miért fekete medve lettem? Hisz világ életemben azért gúnyolódtak rajtam, mert fehér volt hajam is, ruhám is.
Bíbor íriszeim lomha vándorlásba kezdenek, megakadnak a fogatot hajtó férfin, ki oly ismerõs s mégsem az. Szemei alatt sötét karikák húzódnak, ám ahogy tekintetünk találkozik, szemének ráncai azonnal vidám hunyorításra hajlanak.
Boldog sikollyal vetem karjára magam. Csontos ujjaim a vaskos krém bundába marnak, álomittas arcom vállához fúrom mélyet szippantva tömény, hideg illatából.

-               Hát mégiscsak meglelt minket Fagyapó! Mégis igaz, hát elhozott téged! – lelkendezem csivitelve - de valami nincs rendjén… hol hagytad a szakállad Misa bácsi?
-               Fagyapónak adtam, õ pedig cserébe valami mással lepett meg.
-               De miért kéne neki a szakállad? És… és mit kaptál? – hebegem tagadhatatlan kíváncsisággal, némi féltékenység árnyalja hangom. gyermek vagyok csupán, gyermeki elmével ki retteg attól, hogy jobb ajándék jut másnak, mint neki.
-               Kellett neki, hogy a sajátjához ragassza! - kacag fel, ám hangjában keserû árnyalat csendül. – Akarod látni az igazi lisztes kiscicákat Mischa? Képzeld csak Fagyapó ezzel lepett meg… Párizsba megyünk, gondold csak el!

Megpróbál lelkesedést színlelni, ám arcán látom a szomorú fájdalmat.
Keserû pirulák vannak. Minden ember találkozik velük életében, melyet le kell nyelni. Nem kérdezem meg mikor jövünk vissza.
Láthatom arcán a fel nem tett kérdés ki nem mondott válaszát.
Nehéz, zavarodott fejem a puha vállnak döntöm lapos pislogással révedek a fürge tájra, a gyorsléptû pejünk farára ki trojkánkat középütt húzza, végsõ soron pedig a férfire, kinek fél keze óvón átöleli vállam.
Biztonságban érzem magam, haza értem, mert hazaért…
Haza…
Haza hozták.

-               Misa bácsi… ahova megyünk oda is eltalál Fagyapó?
-               Minden bizonnyal. Már meg is van a következõ évi kívánság is? – dörmögi halovány mosollyal.
-               Köszönetet szeretnék neki mondani csupán.
-               Mégis miért?
-               Ez életem legszebb karácsonya, mert…elhozott téged nekem!

Nekem, Mischa Gorkijnek.

2015.12.18.

Margójegyzet:

Maga a történet egy még el nem kezdett szerepjáték utolsó fejezeteinek egyike melyet egy karácsonyi kihívásra írtam meg. Rengeteg munkám volt vele, próbáltam választékosan fogalmazni és szívem-lelkem beletenni. Önös célok meg sem fordultak a fejemben, a barátságos verseny szellemében csak azt tettem amit én is elvártam volna. Azoknak a személyeknek akik megtisztelték azzal az eseményt, hogy benyújtották a pályázatra egy-egy alkotásukat és esetleg véleményezték az enyémet is hasonlóan cselekedtem. Az viszont, hogy néhány személy nem képes tisztelni a munkát mely egy-egy írásban van, hogy számukra semmi sem szent és kizárólag önös érdekek által vezérelve teszik tönkre maguk szórakozására másokét, felháborító. Nem a nyeremény miatt búslakodom. Nem tagadom, lett volna helye, hiszen magát a „Keserédes-Trojka” történetet is ezért írtam, ajándékba szántam a nyereményt. Ezúton is szeretnék gratulálni az írónak aki megnyerte; örömöm érted töretlen, bár akár történetem, keserédes. Hat hónap távlatából visszatekintve még mindig felfordul a gyomrom az esetre gondolva.  El sem merem képzelni hogy veszik az emberek a bátorságot arra, hogy egy békés versengésbe belefolyva bemocskolják azt, ami másoknak szent. Az alkotó írása annak gyermeke. Egy gyermek meggyalázása,bemocskolása pedig minden kultúrában és közegben olyan vétek mely soha sem bocsáttatik meg. Az pedig, hogy ezen személyek azt gondolták, azt gondolják és azt is fogják gondolni, hogy megtehetik, jogukban áll (!!!) – bár nem tudom hogy merik ezt feltételezni-  egyenesen vérlázító, gyomorforgató és elszomorító.

Megérteni és megbocsátani nem fogok. Ez egy olyan húzás volt mely intelligens, érett emberekhez nem méltó. Itt szeretném tisztázni: A rágalmakkal ellentétben nem szavaztam magamra a multijaimmal. (Megjegyezném a velem kapcsolatos pletykákról ismét mástól értesültem jóval az eset után, véletlenül. Bár nem hiszem, hogy lesz legközelebb de biztos ami biztos alapon érdemes a forrást magát kérdezni, ha még egyszer esélyünk nyílna erre, ha csak nem tiszta viszálykodás, való életünk frusztrációjának levezetése  és/vagy virtuális fekáliánkban való gyönyörködés a cél). Úgy tudom mindenki tisztában van vele milyen felhasználó nevek takarnak/takartak engem hiszen vannak olyan személynek annyi szabadideje van, hogy akár egy listát is vezethetne elektronikus lábnyomomról...Ha valaki ennyire ismer nyilván azt is tudhatja rólam: büszkébb vagyok annál mint sem saját alkotásomra szavazgassak...

Ezeket a személyeket arra kérném, ha valaha még esélyük nyílna egy ilyen versenyben való vélemény alkotására; Mind pozitív, mind negatív véleményüket tartsák meg maguknak, egyikre sem vagyok kíváncsi, ha pedig másokat érdekel majd, hát megkérdezik maguk.

Köszönöm.