Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Cukor
Korhatár: 18+
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Ash
Feltöltve: 2016. 05. 02. 15:35:59
Módosítva: 2017. 01. 01. 21:22:29
Módosította: Ash
Megtekintve: 493 db
Kritikák: 0 db
Cukor
 
 
Betöltöttem a tizennyolcat.
Nagy szám, nagy állomás, a nagy célok kitűzésének ideje. Életed vonatjainak megállója, melyből mind elindulhat, s akár célba is érhet. Azonban én világ életemben rosszul voltam a vonat utaktól…zárt apró cellácskákban ücsörögni, és hallgatni a végeláthatatlan zakatolás monoton moraját?
Nem..
A száguldás az én kenyerem….csak ez tehet boldoggá.
Így talpam alá csapva gördeszkám vágok neki az éjszakának, nem törődve az idővel, anyám intő szavaival, húgom segélynyújtó jobbjával ( ki füves cigarettát, és egyéb élvezeti cikkeket őriz némán, csöndben, ördögi vigyorral képén, mit sem sejtetve édesanyánkkal.)
A négy, plasztik kerék alatt engedelmesen serceg az aszfalt, a falap biztosan vezet lassan a sötétebb, nyirkosabb s veszélyesebb negyed felé. Az én döntésem, s nem lehet annyira nehéz kivitelezése sem; ma feladva ártatlanságom férfi leszek végre.
 
 Az arcok, mik endorfin, s eufória karcosak megrémítenek. A sárgás, kiéhezett, kocsonyás tekintetek elborzasztnak. Akár a hiénák vihognak, s a keselyűk rátartiságával méregetik legújabb áldozatukat.
Figyelmen kívül hagyom – legalább is úgy teszek – s mereven figyelve az utat gördülök el mellettük…egészen addig, míg meg nem látlak Téged.
 
Téged, ki fekete gúnyádban támaszkodsz a fémes, szürke rácson hátat fordítva a világnak, s nemesi nagymacska mivoltod megszégyenítve mocskolod –vagy épp megáldod- a rácsok tövét…
Szívem megdobban, érzem te vagy az igazi…Aztán megfordulsz.
S örvénylő, barna tekinteted az enyémbe fúródik. Gyöngy mosolyod szélesen fut végig porcelán arcodon, sármos ráncokat kölcsönözve isteni miliődnek. Ha ekkor tudnám azt, mit már tudok, messziről kerültelek volna…ám abban a pillanatban, szavam, s lélegzetem is bent akadt.
Ennél gyönyörűbb dolgot mint te..nem láttam még.  És én éreztem; nekem szánt téged az ég.
 
Félszegen mosolyogtam rád, próbáltam kitűnni a tömegből, elemi szexualitást sugározni feléd, ám csak egy gyatra, nyomorult vigyort sikerült produkálni. Ám neked ennyi is elég..
Elém sétálsz, átkarolsz, és már keressük is a helyet, ahol megtörténhet… Valami féle cukrot veszel be út közben egy apró, önzárós tasakból, kedved jobb lesz. Nem kérdezel semmit, és én sem mondok többet, bevesszük magunkat egy sötét tároló helységbe.
Csókod az ajkaimon ég, fogaid mohón szaggatják húsom, ám sérülést nem okozol. Belsőm reszket, egész lényem kíván téged, rajong érted…Téged, érted…kinek még a nevét sem tudom.
 
Ám te magamra hagysz…
Kirontasz hirtelen, s elviharzol…talán nyökögő szavaim mozdíthattak meg benned is valamit…” Ez lesz az első, ma van a születés napom…Jack vagyok”.
Megtörölve szád csörtetsz előre, én utánad futok, kezedre fogok. Nem értem mi a baj…
S te csak visszakozol, boldog születésnapot kívánsz, és visszasétálsz a sötét kereszteződésig, hol a padkán csapzott keselyű madarak módjára ülnek kurvák, stricik s rossz arcú kölykök.
Az egyik mellé ülsz, és úgy csinálsz, mintha észre sem vennél…ÉN nem hagyom annyiban. Melléd sétálok, majd leülök…És csöndben nézlek, mintha ismernélek…
Mintha jó barátok lennénk.
-          Mit akarsz tőlem? – förmedsz rám.
-          Nem tudom…
 
A válasz egyszerű, és úgy tűnik meg is lep téged..
Mosolyom láttán a te arcodra is kiül valami, tán őszinte, tán csak a „cukrok” teszik…
Tönkre teszed vele magad…de téged ez sem érdekel.. önző vagy.
Egy limuzin gördül a padka elé, a sötétített üveg legördül és egy ráncos kéz kinyúlva mutat hatod magamra.
Nem is értem mi történik,  és hogy miért teszem; de beülök a limuzinba, elvégre születésnapom van…Elvégre, te is beülsz…
Nem bánom meg.
Fényűzés, pezsgő, torta és egy „vén buzeráns”. Legalább is te ezekkel a szavakkal magyarázod. Utunk egy bárba vezet. Az erkölcsi morál fertőjébe, egy lebujba, hol a pedofilitás, a szado-mazochizmus, a drogmámor és a vágható cigarettafiúst mindennapos.
Az emlékeim réshibásak…Az utolsó az, ahogy táncolok félmeztelenül egy hozzád nagyon hasonló, fiatal fiúval, kezemben ismeretlen illatú cigaretta, és ital. Talán számomra is csurrant-cseppent egy-két színes, ábrás pirula.
 
Melletted ébredem..
Illatod finoman lengi körül az ágyneműt, mely puha karokként öleli körül halovány, törékeny testem. Hozzád képest girnyónak mondanám magam. Te vagy a gyönyörű pillangó, míg én csak egy egyszerű hernyó, ki egyszer talán bebábozódik.
Békésen alszol, mellkasod lassan mozog.
Ábrándosan figyellek, s még a neved sem tudom…Még nem.
Csodáló barna tekintetem talán zavarja nyugodt vegetálásod, pilláid megrebbennek, s szemed világát lassan rám veted. Boldog pillanat ez, a gyomrom görbe rándul.
Egy gyönyörű kapcsolat kezdete…
Jól sejtettem, tudtam; nekem való vagy..
Lassan magad is rájöttél Róka, a kisherceg nem bánt…mindössze a kezéhez édesget, hogy aztán abból egyél. Ám én nem vagyok oly” ügyes, nem tudlak megszelídíteni…
Mert te is tudod;” Ami igazán lényeges,az a szemnek láthatatlan”.  Tudod persze, csak még nem érted..
Lassan jó barátságot kötünk, de hiába kérlellek…nem teszed meg. Te nem vagy olyan…nem szerethetsz egy férfit…egy fiút..
 
Az reggeliző asztalnál ülünk, egymással szemben...zabpelyhet eszünk. Némán, alázattal figyellek téged, s néha te is rám pillantasz… Nem érted mit nézek…
Zavaromban oldalra kapom a fejem, az ablakot szuggerálom, te az államra fogsz, visszafordítasz…Kényszerítesz, hogy rád nézzek…Ahogy megteszem elfelejtek mindent..
És csak annyit tudok kinyögni; az reggeli a legfontosabb étkezés a napon…
Erre te halványan elmosolyodsz és elengedve közlöd; kedveled a corn flakest…
Aztán közelebb hajolsz, és megtudakolod…nagyon zavarna-e, ha esetleg örömet szereznél magadnak most azonnal, az asztal alatt.
Köpni-nyelni sem tudok, fogalmam sincs mit mondhatnék…A te házad, a te otthonod, a te széked, a te asztalod s persze a te kezeidről is van szó.
Összeszorítva ajkaim biccentek, te neki kezdesz.
Tekinteted az enyémbe fúrod, mellkasod lassan liftezik, fehér fogaid között összeszorítva szívod a levegőt…
Dolgod előre haladtával ereid kidomborodnak, kulcscsontodra feszül a bőr, s fejed előrébb billen, egészen az enyémhez. Mert hogy igen…
Idő közben követtem példád, tükröt mutatva feléd…
Homlokunk egymásnak feszül, tekintetünk morajló örvényként fonódik össze…Mintha együtt lennénk, de még sem…És nekem ennyi elég ahhoz, hogy végleg beléd szeressek..
Hogy tudjam, számomra te vagy az igazi…
 
Ezért lomha hónapok elteltével, mely megannyi szép s közös emlékkel társított ( mint a közös tetoválás, az imádni való – ártatlan- zuhanyzások, és a közös „cukrozás”), és együtt éléssel, úgy döntök itt az ideje bemutatni téged a családomnak.
A kis családnak, mely anyámból, és húgomból áll.
Bár én nem tudom, de testemen látszik a fizikai és szellemi kimerültség is. Bőröm sápadtabb, akár a tiéd, szemeim alatt mély karikák honolnak… Talán én is elindultam a láthatatlan lejtőn, életem gördeszkájához kötözve…
Az anyai szív tudja az ilyet…megérzi ha gyermeke bajban van, ám úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
De mikor kettesben marad veled…én erről nem tudhatok, s te soha nem is számoltál be róla, de tisztában vagyok vele;az anyai szívnél már csak az anyai óvás, s odaadás lehet nagyobb. Kifaggat mit dolgozol, mik a terveid velem…és meg is ígértet valamit; Hogy vigyázol rám bármi áron…
Ennek szellemében te tudod mit fejeltél erre?
Amolyan vállalkozó vagy, ki tán egyszer lehet Manager is…a terveid komolyak velem, mert szeretsz engem...s az életed árán is vigyázni fogsz rám…Mert számodra én vagyok a minden..
Én, és Bonny, a közös aranyhalunk.
 
Így esett, hogy hetekkel később egy kanapén hevertem kábán, a még száguldó endorfintól tarkított vénáim siratva. Te a földön hevertél, s egy képet adtál kezembe. Testes nőről, ki arcát egy párnával takarta…
-          Látod ezt..?
-          Hogy ne látnám...mi a szent szar ez?
-          „Vele csallak”.
-          Ugyan már…biztos nem! Nem teheted… miért csinálnál ilyet?!
-          Mert…senki sem ér hozzá,senki sem szereti…s fizet azért, hogy szeressék.
 
Hangod elkomolyodott, arcod megfeszült. Némán meredtél a plafonra.
Viselkedésed megrémített, felkönyököltem, s arcod fürkésztem.
-          Nem fogsz a pokolra jutni Buck…ne emészd rajta magad…
 
Tudtam, foglalkoztat téged ez a téma. Bár nem mutattad, tiszta pillanataidban talán érdekelt a vallás. Talán rettegtél Isten haragjától..
Keserű mosoly játszott méz ajkaidon, az államra csippentettél, és lomhán megcsókoltál. Életedben először, szívből…igazán…
Aztán fejed oldalamhoz fészkelted, és elaludtál.
Eddig nem értél hozzám,ám ezek után úgy éreztem; talán megtört a jég,és ezenfelül szeretni fogsz, testtel és lélekkel egyaránt..
 
Egészen addig nem értettem miért nem akarsz velem együtt lenni, míg egy nap több cukrot nem adtál. Markomba szórtál jó pár motívumos csodát, pillangósat, mosolygós fejet, és napocskásat is, és kértél; vegyem be.
Talán némi gyorsító is volt közé keverve. Nem tudtam hová megyünk, azt tudtam veled leszek, és pénzt fogunk keresni.
Egy új, egy szebb jövőért..
Felpörögtem…pattogtam, vergődtem, mindenhez hozzáértem gyermeki mód amihez csak lehetett, ám te komolyabban viselkedtél..
Ahogy megérkeztünk a lepukkant hotelszoba ajtajába elfogott a rémület. Elemi félelem fészkelődött gyatra lelkembe.
Gyomrom görbe rándult, sápatag arcomból a maradék vér is kifutott.
-          Buck, én inkább…még sem akarom ezt csinálni!
 
Rám ripakodtál, a falra kentél a szó legszorosabb értelmében. Azt mondtad nem tehetem ezt veled, ez üzlet...és már elígérkeztünk.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
Egy kopottas, szakállas, negyvenes férfi állt velünk szembe, tompa, barna tekintetével fürkészve a furcsa párost. Kérdésére,miszerint gond van-e te nemlegesen válaszoltál, és betereltél a lakásba…
Éreztem a drogjaid egyre nyomasztóbban telepedtek rám, tudatomban eluralkodott a pánik, ám testem nem engedelmeskedett..
Legszívesebben sikítottam volna, ám esetlenül bújtam hozzád,remélve; nem teszed meg…engem jobban szeretsz, mint a pénzt…vagy azt, melyet a pénz árán szerzel meg..
A férfi – ki anyjával élt- fura kérdéseket tett fel, mikre egyszerű, vagány választ adtál egy komlós csodát kortyolgatva.
„ Szeretjük-e a hokit, mi a véleményünk a csapatjátékokról..”
Ám ahogy kimentél közelebb hajolt hozzám…
Azt tudakolta mi a véleményem a hokiról…hogy szeretem-e…hogy csináltam-e már valaki előtt..Akár az apám előtt…
Fásultan válaszoltam;az apám meghalt...s ahogy combomhoz ért – próbálva nyugtatgatni - felüvöltöttem.
A nevedet, segélykérően, panaszosan.
Azonnal ott termettél, és mellém ülve karoltál át. A konyhában voltál, talán még egy tablettára és egy újabb sörre volt szükséged.
S az előadás elkezdődött.
Nem néztél rám...ridegen érintettek zaklató ajkaid, melyek egykoron mézédesek voltak. Fémesnek hatottak.
Puha kezeid, miktől védelmet vártam veszedelmet nyújtottak; megszabadítottál ruháimtól minden ellenkezésemet sutba vágva..
Hogy aztán megfordíts, s fájdalmat okozz…
Ordítottam, zokogtam…s te nem törődtél vele…Tudtad, a szerepedet kell játszanod…
Erős karjaiddal leszorítottál, húsba maró kezeimet ökölbe erőltetted, és szoros béklyóként rámarkolva passzíroztad a mocskos kanapéba.
Nem tartott sokáig…befejezted.
És bár ziháltál, és egy szót sem szóltál, addigi keménységed ellenére észrevétlenül, törődően nyúltál arcomhoz, hogy letöröld könnyeim.
Talán tudtad; gyűlöllek téged...ettől a pillanattól kezdve.
Hogy becsaptál, megszégyenítettél… és szeretett pénzed és drogjaid választottad helyettem.
Hogy egyszerű játékszered voltam..
Igazak voltak rólad a pletykák; érzéketlen vagy…nincsenek érzéseid.
És hogy eközben mit csinált a férfi, ki miatt ezt tette velem életem szerelme?
Fásultan bámult, akár egy filmet….Szemgolyói meg sem mozdultak, mereven figyelte a jelenetet…a fájdalom, és szenvedés felizgatta, ám nem mutatta ki…
Elvetted tőle a pénzt, összekapartál és távoztunk.
 
Kiérve neked mentem…már amennyire tudtam.
Azt üvöltöttem gyűlöllek, hogy soha nem akarlak látni többé..
Akkor így éreztem…A földre taszítalak, magamra cibálom csálé ruháim és ott hagylak. Félszegen, sajgón…sajgó testel, sajgó lélekkel.
És te talán életedben először...szívből, igazán; sírsz
 
Fél év telt el az eset óta…
A falamra felírtam; „gyűlöllek Buck”, az aranyhal a lefolyóban végezte, húgomnak a neved kiejtését is megtiltottam. Senki nem mondhatott hogylétem felől semmit számodra.
Minden kapcsolatot megszakítottam veled…Nem is sejtve mekkora hibát követtem el..
Egy borús éjszakán – mely kísértetiesen hasonlított születésnapom estéjére, nem mellesleg az azt megelőző nap volt az- csöngött a telefonom.
Ismeretlen szám.
Felvettem, beleszóltam..
A te izgatott hangod köszöntött viszont…azt kérted találkozzak veled…fontos.
Bár nem akartam, de végül belementem..
A lebujba rendeltél, hol először szórakoztunk...ahonnan…először…haza vittél..
Egykori gyönyörű hajkoronád eltűnt, az ébenrengeteg helyét tarság váltotta fel. Arcod holdvilág, szemeid sötétek, tested megannyi seb, sérülés borította. És te őrült öleb módjára ugráltál….
Először a nyakamba, majd körbe...végül a férfihez, ki „gazdád volt”.
Azt ordítottad itt vagyok, megjöttem…
Láttam rajtad; nem vagy magadnál…Ismét delíriumos álomvilágban szállingózol.
-          Pont az ested!- bökött a tulajdonosod felém, társának megemlítve jelenlétem. Az idős, kopasz férfi biccentett. Az esete vagyok…
 
Gyilkos pillantást vetettem rád, azt hittem ismét csőbe húztál...Önnön jólétedért áldoztál fel engem.
Tévedtem.
Elkérted a lakáskulcsot gazdádtól (ki egy csók fejében oda is adta), majd kézen ragadtál és rohanni kezdtél.
Esetlenül bukdácsoltam utánad, míg fel nem vezettél a puccos házba, hol még a szőnyeg is drágább, mint kettőnk élete együttvéve.
Azt mondtad hiányzok…azt mondtad szükséged van rám, ahogy nekem is rád…S én már kezdtem elhinni..
Míg elő nem vetted az apró tasakot, melyben porcukrod honolt.
Azt kérted mentselek meg…s én megtettem…
Megtettem volna, ha hagyod.
Kezedből kiesett a zacskó – talán csoda folytán történhetett- és a csodás por szétszóródott…
Akár a szűz hó telepedett a mocskos padlóra. Te üvölteni kezdtél; segítsek összeszedni, egyedül nem megy..
Nem tettem, ismét a falnak taszítottál. Szemedben a téboly tüze égett, és én tudtam; megölsz…
Rettegve meredtem rád, ám testem egészen mást diktált…
-          Nem segíthetek rajtad…egyedül te segíthetsz magadon…
 
Azzal lefejtettem reszkető kezeid ingemről, és távoztam.
Hallottam tombolásod, az üvöltésed…És az üvegcsörömpölést is…aztán a néma csöndet.
Hallottam ahogy a nevem zokogod, ahogy ordítasz utánam…Mindent hallottam..
A lépcsőfordulóban ültem, s zokogtam…
Könyörgésed szívszaggató volt, lelkem akár a tüzes vas égette. Mellkasom markolva sírtam, tudtam; ahogy magadét, úgy az én szívem is kitépted…És magaddal vitted;
A másvilágra…
 
A ravatalozásodra megannyi barátod közül egyedül én, s családom jött el.
Az üvegablak, melyet betörtél végső dühödben, s elkeseredésedben csuklódba fúródott. Lassan múltál ki…magányosan..
Utolsó gondolataid azonban én voltam..
Ám ezt sem tudhatom meg, már soha.
Mézédes ajkaid örök némasági fogadalomnak tesznek eleget.. szíved az enyémmel együtt hűlt ki.
 
S én meghaltam veled együtt..
Húgomnak, s anyámnak egy-egy csókot hintve homlokára sétálok el hónom alatt gördeszkámmal, testemet Buck bőrkabátjával védve a csípős hidegtől. A lemenő naplementében haladok egyre távolodva az idilli körtől…
S az utolsó kép, mely anyámban megmaradhat;
A fia, kinek élete volt a gördeszka, s egészséges módon szerette önnön magát, s környezetét is; az út menti szemetes zsákok közé dobja gyermekkori deszkáját,és rágyújt a Black Starra…Buck kedvencére.
A természet, s a történelem is megújítja önmagát;
A télből tavasz lesz..
A hernyóból pillangó…
Jackből Buck... 
 
És ez így van rendjén, mivel;
 
"...csak egyetlen igazi fényüzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni."
"Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon. Ha sikerül helyesen ítélkeznek saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy." -
Antoine de Saint-Exupéry


2012.12.18.
 

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).