Rapszodikus elégia
Nímand voltam, míg te úri kisasszony.
Csipke kesztyűt viseltél, patyolat fehéret, ében szatén hajad fekete folyóként csillant az acélos inak rengetegében. Ruhád dekadens volt kárhozott lelkedhez mérten. Olyan volt, akár a májad. Fehér.
Nímand voltam, míg te úri asszony.
Fehér ruhád földöntúli sziluettet kölcsönzött neked, akár egy mécses. Tüzes természeted, forró tested égetett. Örökké lobogó láng voltál, az igaz gyertya. Habszín ruhád fodrait bíbor veretezte. Igaz gyertya voltál, igaz bíbor viasszal testeden.
Nímand voltam, míg te asszony.
Porcelán fogaidon a hazug kacagás játszott, a protokoll állarca mögé rejtetted buja, perzselő tekinteted. Hegyeid, völgyeid mohó vándorává tettél, vadregényes természeted rabjává. Szavaid, mozdulataid a kielégülés ígéretével kecsegtettek. A lelki teljességgel.
Nímand voltam, míg te hazug.
Mézédes ajkaid halálos mérget csókoltak szívembe, fondorlatos szavaiddal elsorvasztottad elmém. Az éjszaka te voltál, ám fényt nem remélhettem. A száraz nappal te voltál, ám hűs odvat nem lelhettem. Az étel te voltál, de falatot nem ehettem. Szomjam nem olthattam éltető nedvvel. Felemelted pór lelkem a fellegek közé, majd a mennyekből a pokolba, s a tébolyba taszítottál.
Nímand voltam, míg te csalfa.
Azt súgtad, én vagyok az első, az egyetlen. Tested szentélyének dicsfényét magam csodájával emeltem. Az ében hangszer gyászosan dalolt szerelmünk alatt. Az eszköz, mely tavaszod, nyaram, és teleddé is lett. Ám véred jobban égetett, akár a nemes savak, melyek erjedésre késztetik a legfinomabb óborokat. Más férfival háltál. Kóborral, haramiával.
Nímand voltam, míg te mocskos.
Őzbarnai szemeid opálossá szelídültek. Hab, makulátlan ruhád, akár te magad, mocskossá vált. Szűziességed, hitelességeddel együtt illant tova. Akár az örök láng, a vörös gyertya. Láng viaszod szakadatlan csordogált, átfestve a fehér ruhát. A cseresznye ajkak elnyílottak, trillázó gigádból gurgulázó hörgés tört utat. A lélek hangja.
Nímand voltam, míg te csöndes.
Elnémultál. Szerelmünk dala beteljesedett, duettünk a végére ért. Hab csuklód vékony béklyók, nyakad fémes nyakpánt ékesíti. Hazug szemeid fehérje villan csupán..olyan, mint a májad.
Nímand voltam, te tanítvány.
Úri hölgyként, asszonyként jöttél elém. Azt kérted, tanítsalak meg zongorázni. De nem tettél említést jegyesedről. Azt mondtad, az egyetlen voltam. És lehettem volna. De nem így alakult. Így kezdeted lett a véged.
És, hogy mi az én jussom?
Mon Dieu!
Kötél.
Nimand voltam, gyilkos lettem.
Au revoir.
2012.11.10. |