Figyelmeztetés!
A következőkkel fogsz találkozni: múltbeli bántalmazás, emberrablás, gyilkosság, erőszak, fő karakter halál, szex, börtön au, akakuro, ooc;
Ez egy Akashi X Kuroko (akakuro) fanfiction!
Kérlek csak akkor olvassátok, ha a korábbi címzésekkel rendben vagytok!
*********************************************************************
-Szóval holnap lesz?
Tetsuyának vegyes érzései voltak. Egyszerre érzett óriás megkönnyebbülést és véget nem érő kínzó fájdalmat. A híradó ma este jelentette be annak a férfinak a kivégzését, aki egy soha be nem gyógyuló traumát okozott a lelkében. A férfi említésétől úgy törtek felszínre a régi emlékek, mintha csak tegnap történt volna minden. Kristálytisztán emlékezett mindenre és a rémképektől Tetsuya már érezte is, ahogyan a pánikroham fenyeget a kitöréssel. Gyorsan felállt a tv elől és a konyhába rohant, hogy a konyhaszekrény legfelső fiókjából előkapja a mindig odakészített papírzacskót. Beszív - Kifúj - Beszív - Kifúj ...
Az eset csak két éve történt, persze, hogy minden apró kis részletre emlékezik. Tetsuya azóta heti háromszor másfél órában jár pszichológushoz, de úgy érzi, hogy a dolgok folytonos átbeszélése nem hogy javít, hanem egyenesen ront az állapotán. Újra- és újra visszaemlékezni minden egyes szörnyűségre, amint keresztülment... Kizárt, hogy ez valaha is segítsen. Azonban egy valamiben, amit még az orvos mondott, teljes szívéből akart hinni. ,, Az erőteljes vonzalom, amit érzel, pusztán csak az átélt trauma - mondjuk így - mellékhatása. Sok hasonló páciensnél tapasztalják ezt a terapeuták, emiatt nem kell aggódni. A terápia végeztével, már te magad is így fogod látni. '' Midorima Shintarou a legkiválóbb terapeuták egyike volt, mégis, Tetsuya úgy érezte, ezt a mélyen benne gyökerező érzést sohasem fogja tudni kiirtani. Az esze minden áron beleakart kapaszkodni ebbe a reménysugárba, de a szíve már rég tudta az igazságot. Tudja, hogy még mindig szereti őt.
Néhány percnyi légzőgyakorlat után végre sikerült teljesen lenyugtatnia magát. Az arca visszanyerte eredeti közömbös arckifejezését. Egy kívülálló képtelen lenne megmondani, hogy az előbb még pánikrohammal küzdött. Éppen csak, ha nagyon közelről néznéd vennéd észre, hogy a szemeiben a rémület és szomorúság furcsa kettőse keveredett.
Holnap este ilyenkor már, minden szenvedésének forrása eltűnik a világából. Ettől a gondolattól egy különös, üresség-érzés talált utat a szívébe. Olyan ez, mintha a másik énjét szakítanák ki onnan. Megállíthatatlan magány és vágyódás fészkelte be magát a mellkasába. Úgy érezte, a lelkitársától fosztják meg.....
Tetsuya hányni tudott volna ezektől a gondolatoktól. Undorodott magától, amiért képes így érezni az iránt a szörnyeteg iránt, aki hidegvérrel megölte a legjobb barátait és ő magát pedig hónapokon át fogva tartotta és kínozta a szerelmével számtalan, kimondhatatlan módokon.
Egy elhatározás formálódott a gondolataiban, majd döntött. Holnap még egyszer és utoljára szembenéz a legsötétebb félelmeivel és az őket kiváltó démonnal. Akashi Seijurou-val.
*********************************************************************
- Neve?
- Kuroko Tetsuya.
- Kit akar meglátogatni?
- . . . A-Akashi Seijurou-t.
- MI! . . . ah...öhm- oh....v-vagyis khm.. értettem.. Ön valamelyik rokona?
- Nem.
- A látogatás célja?
Csend. Tetsuya nem mondhatja el egy vadidegen börtönőrnek, hogy szembe akar nézni az őrült fanatikusával és elrablójával, aki nem mellesleg egy szociopata gyilkos!! Ez még így elgondolva is borzalmas. Milyen indokkal kellene előállnia?
Látva, ahogyan az előtte álló fiú szemei óriásira tágulnak, majd szemlesütve elfordítja a tekintetét idegesen játszva a ruhája szélével, az őr hamar következtetésre jut.
- . . .
- . . . 215.
- H-Hogyan??
- A 215-ös szoba elérhető. Az egyik őr odakíséri.
Tetsuya, értetlenül állva az események fordulata előtt, csak bólintott, majd robot-szerűen követni kezdte az őt kísérő börtönőrt. 'Miért nem várta meg, hogy válaszoljak?. . . És mi volt az a furcsa tekintet, amit felém küldött?' Tetsuya képtelen volt megválaszolni ezeket a kérdéseket.
Hirtelen az előtte sétáló őr megállt, elővette a kulcscsomóját, majd pár percnyi keresgélés után megtalálta az előttük álló ajtó kulcsát. A keret mellet egy kis kártyán '215.' volt olvasható. Az őr elfordította a kulcsot, majd visszahelyezte a zsebébe a többivel együtt.
- Néhány percen belül megérkezik a fogvatartott. 45 perc áll a rendelkezésükre. Ha bármi okból kiszeretne jönni, nyomja meg az ajtó melletti vörös jelzőgombot. Az őrök a felügyeleti szobából azonnal a segítségére fognak sietnek. Van kérdése?
- N-nincsen...
- Akkor, kérem odabenn várjon.
Tetsuya még mindig a korábbi börtönőrön rágódott és az idegesség is kezdett elhatalmasodni rajta, ezáltal az elméje minden más gondolattól megszabadult. Mire észbe kapott, már teljesen egyedül álldogált a folyosón, farkasszemet nézve az ajtóval előtte. Kezdett elbizonytalanodni abban, hogy valóban jó ötlet-e meglátogatni egy mániákus gyilkost, aki nem mellesleg szerelmes belé és nem is kicsit. . . . .
Talán nem ez volt élete legjobb döntéseinek egyike.
Tetsuya meredten bámulta még egy darabig az előtte tornyosuló ajtót ( nem volt olyan nagy azért, de minden másodperccel egyre nagyobbnak tűnt), majd minden akarat-erejét összeszedve elfordította a kilincset. 'Végül is mi baj történhet? Nem mintha hozzám tudna érni az üvegfalon át...'
A kis kék hajú óvatosan belépett a szobába, a fejét leszegve, tekintetével a földet bámulva. Nem mert felnézni, hátha meglátja azt a túlságosan is ismerős lángoló vörös hajkoronát és azokat a lelke mélyéig látó skarlát és ragyogó arany szempárt. Halványan megremegett a gondolatukra a fiú. 'Rendben. Nincs még itt senki. Megtudod csinálni. Csak nézz fel és szedd össze magad. Ne hagyd, hogy hatással legyen rád. Holnap kivégzik és örökre szabad leszel. Nyugalom. Csak nyugodj meg.'
- Nyugalom. - mondta ki hangosan is, mint egy mantrát, hogy bátorságot merítsen belőle.
- Nyugodta- AH!. . .- Amit látott az egyszerűen lesokkolta. Nem, nem volt semmilyen vöröshajú fickó. A probléma az volt, egyáltalán semmi más sem volt. Se elválasztófal se semmi, egyetlen dolgot kivéve. . . . .
- . . . . egy ágy. . . - suttogta ki remegve a kis kék. A szemei a többszörösükre növekedtek, az ágy látványától a teste reszketni kezdett. Odafagyott.
- Ki..Ki kell jutnom innen! - A tekintete rátapadt a bútorra. Nem volt képes elfordulni tőle. Hideg izzadságcseppek kezdtek legördülni a gerincén.
A dermedtségéből a szoba ajtajának hirtelen csapódása ébresztette fel. Sebesen hátat fordított az ágynak, hogy aztán szembe találhassa magát egy rubin és arany vizsgálódó tekintetével. Tetsuya arca érzelemmentes maradt, de a szemei tágabbá váltak a megszokottnál, az ajkai pedig résnyire szétváltak, kiengedve köztük egy halk, ugyanakkor hallható nyöszörgést.
Ott áll. Ott áll Ő, aki annyi borzalmas dolgot tett és művelt vele, teljes életnagyságban, bilincsektől megszabadított kezekkel és lábakkal. A különböző színű szemek nem hagyták el pillanatra sem a fiú égszínű kékjeit, úgy mintha az elméjében futkosó gondolatokat próbálná kifürkészni. És természetesen sikerült is nekik. A férfi szájának sarkai önelégült mosolyra húzódtak.
- Üdv, Tetsuya . . .
